Beszélgetés Halász Andrással

Halász András 1976-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Már ekkor szervezője és résztvevője a főiskolán alakult művészcsoportnak, amely a Rózsa eszpresszóban mutatkozott be fluxus-jellegű akciókkal mint Rózsa-csoport. 1979-ben képzőművész kört vezet a József Attila Művelődési Házban; 1975−1979 között rendszeresen részt vesz különböző progresszív szellemű kiállításokon és akciókon. 1979-ben emigrált. Először Párizsba ment, majd New York-ban telepedett le. Festményeiben továbbra is jelen van a filozofikus-konceptuális gondolkodásmód. A 90-es évek elején a játék, a szerencsejáték mint konkrét élmény és mint világ-modell vagy sorsmetafora több művének meghatározó témája volt. Amszterdamban is rendez kiállítást, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolára hívják tanítani. Hazaköltözik, s itt alkot. A Rugógyár Galériában 2019 februárjában volt nagy sikerű kiállítása.

Halász András Halász Péter avantgárd író, rendező, színész (1943−2006) testvére.

(fotó: Rugógyár Galéria)

Elment a hetvenes években és visszajött a kétezres évek közepén. Ugyanoda jött vissza, ahonnan elment?

Nem. Nem. Az akkori helyzet sokkal nyitottabb volt, mint a mostani. A hetvenes évek Budapestjén még nagyon áttekinthető volt a művészet. Mindenki ismert mindenkit. Az információ szabadon áramlott. Senkinek nem volt pénze, s nem létezett társadalmi rangsor. A Fiatal Művészek Klubjában vagy a Fészekben, aki akart, együtt ülhetett Latinovitssal, de együtt ülhetett Dixivel is. Amihez gusztusa volt. Ez az időszak visszahozhatatlan. A legjelentősebb írókkal találkozhattam, például Konrád Györggyel. Ott ült a Kispostásban és beszélgettünk. Erdély Miklós nekem legközelebbi barátom volt, Bódy Gáborral együtt jártam általános iskolába, tizennyolc éves koromig a legjobb barátom volt. Aztán én katona lettem, ő meg egyetemre került. Fantasztikus szellemi környezet vett körül engem, olyan, ami ma már kanonizált művészet. Ők akkor fiatal emberek voltak, maguk sem tudták, hogy mit akarnak, viszont remek dolgokat csináltak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a folyamatban részt vehettem, és nem is akárhogy.

A Képzőművészeti Főiskola is egyfajta szellemi közeg volt. Mit adott?

Nagyon nehezen kerültem be. Két évig voltam katona, s minden évben jelentkeztem a főiskolára, mert egyszerűen nem láttam más alternatívát. Péternek, a testvéremnek (Halász Péter) akkor már működött a lakásszínháza. Ők amatőrök voltak. Talán ezért is, én profi művész akartam lenni. Ehhez kellett a főiskola. Én festő akartam lenni, és festő is vagyok. Nem akartam lenni, az vagyok. Ez számomra nagyon fontos volt, a festészet töltötte be az első két évemet remek csapattal együtt. A főiskola évei alatt kezdtünk néhányan összeverődni: Drozdik Orsolya, Kelemen Károly, Tolvaly Ernő, Károlyi Zsigmond, Lengyel András. Erre a társaságra az volt a jellemző, hogy ha valaki csinált valamit, akkor egy óvatos csődület támadt a többiek részéről, s tudtunk egymásra hagyatkozni. Ki-ki a személyiségéhez leginkább passzoló mozzanatokat tudta a saját maga számára beépíteni. Megnyugtató volt számunkra, hogy van élet a képcsarnoki művészeten túl is. A Rózsa presszó lett a törzshelyünk. Az Epreskerttől való elvágyódást jelenítette meg. Így szépen lassan odaszoktunk. Átmentem a grafikára, hogy közelebb legyek a tűzhöz. Azt kell mondjam, a tanárok nagy része támogatta ezt. Nem úgy kell elképzelni, hogy csak a fiatalok lázadtak, hanem a mesterek közül is többen. Még olyanok is, mint Sarkantyu Simon és Raszler Károly, akik párttagok voltak, de valamiért érezték az igazunkat..

Akkoriban nagyon sok ifjúsági klub alakult. Létezett a Kassák Klub és az FMH [Fővárosi Művelődési Ház] a táncházzal. Úgy éreztük, szabadabb a levegő…

Nem olyan felhőtlen dolog volt ez, mert én többször kerültem kellemetlen helyzetbe, de kirúgásomra nem került sor.

A korábbi évfolyamoknál nem volt ez így. Malgot Istvánt, aki az Orfeo csoportot vezette, kétszer is felfüggesztették.

Ismertem Forgács Pétert és Malgotot, de nem voltunk barátok. Az Orfeo együttesnek volt neve, volt jelenléte. Ismertem őket: a Lóránt Zsuzsit, Komjáthy Annát. Személyes kapcsolatom volt velük. Én nem szerettem a kommuna szemléletet. A Squat színház is egy kommuna színház volt, azért sem fértem bele. Nehéz ezt ma már megítélni. Magukat ők sosem kommuna színháznak gondolták. Egy underground színházat működtettek valahol Grotowski, Tadeus Kantor és Antonin Artaud környékén. Nem voltak kommuna színház, de kommunában éltek. Engem ez a hetvenes években nem vonzott. A festészet az egy individuális műfaj. Nekem a festészet volt a fontos. Mi elkezdtünk koncertművészetet csinálni, aktuális performance-okat és más aktuális formákat, de valahogy ezeket is önző szempontból. Mindenki megőrizte a saját individualitását. Így szerveződött a csoport is, hogy mindenki mindenki ellen, és mindenkinek megvolt a külön sajátos világa.

(fotó: Rugógyár Galéria)

Nem volt közös szemlélet és hasonló vizuális nyelv?

Nem, mi nem egy mindenkiért, hanem mindenki egy ellen voltunk. Tudtuk, mit akar a másik, és nem akartunk beleszólni. Így, elkülönülve voltunk együtt. Ez nagyon sok fesztültséget okozott, de rákényszerített az igazságainkra. Ezt én utólag így gondolom, hogy a mi művésszé válásunkat az segítette, amit a főiskola a maga természetes avíttságával nem tudott biztosítani. Ha nem ezt csináljuk és nem így, akkor a főiskoláról kikerülve nem lettünk volna művészek. Furcsa dolog. Egyszerűen nemcsak arról volt szó, hogy korszerűek akartunk lenni – mert ez fel sem merült bennünk –, hanem inkább arról, hogy szabadon mozogtunk a művészet világában. Ez volt a Rózsa presszóban, és kiállíthattunk és szervezhettünk performance-okat művelődési házakban, ami – mi úgy éreztük – belépő volt a művészet világába. Sokan eltávolodtak ettől, mert mások voltunk. Engem például nem vettek föl a Fiatal Művészek Stúdiójába, és Károlyi Zsigmondot sem.

Ezért volt kiút külföld?

Valahogy úgy. Hetvennyolcban már sok helyen be voltam tiltva. Volt ugyan kiállításom még 1979-ben is, de munkát nem vállalhattam. A feleségemet megfenyegették, el is vált tőlem. Péter, a testvérem (ő már 1976 óta külföldön élt) a Squat Színházzal Belgrádba, a BITEF-re utazott, és üzent nekem, hogy találkozzunk. Ez sikerült is nagyon rövid időre, mert letartóztattak Belgrádban, ahogy kijöttem a szállodából. Elvették a papírjaimat, fölraktak a vonatra és hazaküldtek. Hozzátartozik, hogy előtte két hónapot töltöttem Újvidéken, találkoztam az Új Symposionosokkal (irodalmi és művészeti folyóirat volt 1965-től a Vajdaságban), Ladik Katalin vendégszeretetét élveztem. Ez egy érdekes időszak volt, de én akkor már kiváltottam az útlevelet, hogy bármikor ki tudjak menni. Én nem akartam megfutamodni, én harcolni akartam, legyőzni a nehézségeket. De ez nem ment. Elvált a feleségem, ott kellett hagynom a gyereket, a lakást. Nem láttam más kiutat, és kimentem Párizsba. Onnan pedig már legálisan Amerikába. Akkor már Péter is ott élt. Egy fillér nélkül érkeztem, de talán egy hónapig voltam velük a Squatban.

Hogy sikerült megélnie és megőriznie az alkotói világát?

Nagyon jók voltak a hetvenes évek, mert nemcsak festészetet csináltunk, de az egészben volt valami nagyon életszerű és rugalmas. Megtanultam, ahhoz, hogy jelentős művész legyek, nem kell nekem egy óriási műterem meg állami kitüntetések. Olyat kell művelnem, amit a fürdőszobában vagy a hálószobában is el tudok végezni. És ilyen is volt a művészetem. Főleg fotogramok, fekete festékkel, másolás, továbbmásolás: minden, ami olcsó volt és könnyen megoldható. Nyolcvanban volt egy nagyon nagy kiállításunk Gentben. Erdély Miklós, Károlyi Zsigmond, Tóth András, a Hajas Tibor, Vető János és én. Nagyon nagy kiállítás volt. Begyűjtötték az összes kis cetlimet és ki is fizették. Ezután úgy érkeztem Amerikába, hogy még nem tudom, mit akarok itt csinálni, de már megvan a belépőm a művészvilágba. Az, hogy nem tudnak még rólam, nem izgatott. Én tudok róluk, ennyi elég. Én most is így gondolom. Akkor történt, hogy találkoztam Lakner Lászlóval New Yorkban. Ő javasolta, hogy adjam be a kérelmemet abba a nemzetközi stúdióba, amely őt is befogadta. Egy-egy ország fizetett egy stúdiót – Lakner magyarként úgy került oda –, az amerikaiaknak pedig négy vagy öt stúdiójuk volt. Én erre pályáztam. Jópofa dolog volt, mert gyorsan csináltam a barátnőm lakásán nagy festményeket, s vittem a föltekert vásznakat a bemutatóra. Mondták, hogy ezt nem lehet, mert ők diát kértek. Mondtam, nincs diám. Akkor kértek ajánlólevelet. Mondtam, nincs ajánlólevelem. Mondták, hozzak. A barátnőm, aki gyermekorvos volt, írt is ajánlólevelet, hogy nagyon tehetséges vagyok. Bevittem, de kinevettek. Akkor az a galerista, aki a genti kiállításunkat szervezte, segített. Írt ajánlót, és akkor bekerültem. Nyolcvannégy végéig az összes híres amerikai művésszel találkozhattam és szerepelhettem. Amikor ennek vége lett, akkor beállt bennem egy nagy törés.

Történt valami?

Bennem történt. Annyiban, hogy rájöttem, ez itt nem a Rózsa presszó. Itt életre-halálra megy. Voltak ugyan barátaim, de ez nem az a légkör, ez kő kemény világ, s nagy a tét. Tudtam, hogy én ezt ebben a formában nem akarom és nem is tudom csinálni, mert nem vagyok fölkészült erre. Így, amikor két év után az ösztöndíj lejárt, reklámgrafikát készítettem, amiből amúgy is éltem. Akkor ez elég jól ment, eléggé népszerű voltam ahhoz, hogy ebből meg tudjak élni. Még 2005-ben is, amikor már itthon éltem, küldtek utánam feladatot. Ez olyan megélhetést biztosított, amiből tudtam nemcsak lakást, hanem műtermet bérelni. Sokat kerestem, de állandó anyagi gondok között éltem, mert a kaszinótól kezdve a csajozásig minden volt. Az élet sokba kerül New Yorkban. De akkor már tudtam, ha művész akarok lenni és önálló, akkor ezt nekem kell megoldanom. Sok művész él ott, egymás szájába ér a lábuk, amit én nehezen viseltem, ráadásul a közeg maga nem barátságos, hanem kő keményen harcos. A reklámgrafikában pedig örömmel fogadtak, így aztán azzal foglalkoztam. A festészet nem maradt abba, mert mindig találtam rá alkalmat. Itt-ott el is adtam, de nem voltam rászorulva, hogy eladjak.

(fotó: Rugógyár Galéria)

Aztán mégis visszajött Európába, majd haza…

New Yorkban is voltak sikereim, de ott inkább a kommersz, az illusztráció volt a meghatározó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem szerettem, mert az is rajz, az is festészet, amit én kedvelek, és a pénz nem volt probléma. Ez sokat számít. Festettem mindenfélét, de az áttörés, a festői áttörés az Belgiumban történt. Antwerpenben, a festészet fővárosában nagyok sikeresen szerepeltem.

Hogy került oda?

Mindig nőkön keresztül ismertem meg a világot, és mindig rájuk is bíztam magam. Találkoztam egy csodálatos asszonnyal, Antwerpen szülöttével New Yorkban, akivel együtt is éltem, s ő segítette a 2001-es antwerpeni kiállítást. Jó kritikát kaptam és el is adtam képeket, de az ottani művészeti életbe nem kerültem be igazán. Bár én egész életemben ódzkodtam attól, hogy „közegbe” kerüljek. Ez így volt már itthon is. Tudni kell, hogy a művészetben a félreértés abból adódik, hogy a művész, mivel egyedüli, mindig megtalálja a saját ellenségét. Minden másik művész ellenség. Ez nem jelenti azt, hogy nem segítünk egymáson, csak azt, hogy természetes az irigység és a gyűlölködés. Én is nagyon sok segítséget kaptam, például Károlyi Zsigmondtól, akinek köszönhettem a tanári állásomat.

Volt egy konszolidált, New York-i élet, megbízásokkal és jövedelemmel. Miért jött haza?

Érdekes történet. A belga-amerikai élettársam nem bírt nyugton maradni, és nagyon sokat utazgattunk. Elutaztunk Texasba, ide mentünk, oda mentünk, amoda mentünk, közben elutaztunk Antwerpenbe, ahol volt a kiállításom. Akkor én még New Yorkban laktam De szép lassan megismertem a belga embereket, a világot, sőt, a születésnapomat a konzulátuson ünnepeltük. Közel kerültem jó néhány kiváló emberhez, akik szorgalmazták, hogy szerepeljek Belgiumban, és így esett, hogy az élettársnőm bátyja megszervezett nekem egy két éves ott-tartózkodást. Kaptam műtermet, lakást, festményeket adtam el, így aztán antwerpeni lakos is lettem. Ennek vannak intimebb vonatkozásai is. Művészeti szempontból azért érdekes, mert ott dolgoztam két évet, és azért az nagyon más volt, egy európai hangulatban, egy európai környezetben festeni. Mondanám úgy is, hogy otthonosabban éreztem magam. Át-átjártam a múzeumba és láthattam a csodákat. A flamand festészet nagyon inspiráló. Maga Antwerpen is az. Szeretik a festészetet. Ott jól éreztem magam, s alapvetően otthonra találtam. Az élettársnőmmel elváltunk, de jóban maradtunk, és akkor kaptam 2005-ben a meghívást Budapestre a Károlyi Zsigmond vezette festő tanszékre. A történet persze bonyolultabb, de végül is, ha már egyszer Amerikát elhagytam, azért visszamentem, de már lakni nem laktam ott. Sodródtam, amerre az élet vitt. Goo wis the floo, go with the flow.

Egy művésznek nem kell odamenni, ahova nem hívják. Oda kell mennie, ahova mennie kell. Kafka nem ezt mondja. Ő azt mondja, oda kell menni, csak nem tudom, miért. Voltak történetek, amik tőlem függtek, de többségében – a művészetben különösen – arra sodródtam, ahova kellett. Valahol aztán találkoztam. A valahol találkozásokról szól ez az egész. Például én azt szerettem, amikor semmi meghívásom nem volt sehova. Amikor senkinek nem kellettem, akkor elkezdtem festeni, mert megtetszett az, amit csinálok. Arra mindig vigyáznom kellett, hogy ne nagyon szeressek bele a saját tevékenységembe. Az a legnagyobb csapda, amit egy művész elkövethet. Aki elkezd hinni saját magában, az hülye. Én profi vagyok. Én tudom, hogy egy festményt nem azért kell megfesteni, hogy kifejezzem magam, hanem azért, mert a világban van egy festői probléma, amire csak én tudok – ha tudok – egy megoldást. De közben művésznek kell lenni. De ez nem felemelő, mint ahogy ezt az emberek gondolják. Én valahogy mindig művész voltam, és az ember ezzel nem akar se élni, se visszaélni. Egy atléta akkor is sportember, ha elér olimpiai sikereket, és akkor is, ha a kiskunfélegyházi helyi bajnokságban győztes. Teljesen mindegy, atléta. Én a művészettel foglalkoztam egészen kisgyerek korom óta. Ezt támogatta az apám és támogatták a testvéreim. Anyám nagyon korán meghalt. Én amerre mentem, ahova eljutottam, mindenkivel találkoztam, akivel találkoznom kellett. Festő vagyok. Itt van egy festmény, és szerintem ez meg van oldva. Azt a vállalkozást, amire én születtem, azt megoldottam.

Elment a hetvenes években és hazajött kétezerötben. Ez azért elég nagy váltás. Más minőségű élet volt itthon, más Amerikában, más Nyugat-Európában, és aztán visszajött ide.

Ugyanolyan rosszul éreztem magam itt is, mint ott. Alaphangulatban én nem változtam. Nekem épp olyan idegen a magyar világ, mint az amerikai , vagy épp olyan ismerős. Az nagyon jó, hogy megtanultam rendesen egy nyelvet. Az nekem nagy biztonságot jelent. Bizonyos dolgokat nem is tudok magyarul, mert például a computert én angolul tanultam. Hazajöttem úgy, hogy nem hazajöttem. Ez azért is volt lehetséges, mert minden hónapban visszamentem Párizsba vagy Antwerpenbe. New Yorkba nem, az már messzi lett volna, bár hívtak. Az antwerpeni élettársam megmaradt, csak nem bírt állandóra elviselni. A szerelem az megmaradt egészen a haláláig. Most megint járok ki, mert valaki megint megtalált. Nem tudok kiöregedni se ebből, se a művészetből.

Itthon tanított…

A tanítás nekem nagyon érdekes volt. Többször tartottam előadást New Yorkban is meg a School visual Artsban. Elfogadták, hogy én művész vagyok és szakember. Elfogadták, hogy tudok rajzolni. Tartottam előadást, jöttek hozzám, néha egy-egy tanítvány is akadt. Nekem nem jelentett különösebb erőfeszítést az egyetemi osztály vezetése. Örültem, hogy részt vehettem benne. Büszke voltam rá az első két évben, aztán nem. Kiderült – most idézem Károlyi mester szavait –: ez egy magyar munkahely. Ez borzalmas. Miért pont egy munkahelynek kell a legrosszabb helynek lenni a világon? Ezt nem nagyon értem. Amerikában bejártam a stúdiókba és ott dolgoztam, és ott jó volt a légkör. Meg kellett csinálni, amit meg kellett csinálni, és nem volt furkálás, nem volt az, hogy minden másnap új rendszabályokat hozunk. Végezze el mindenki azt, amit tud, azért kapja a pénzét. Húzzon el, aztán találkozzunk a kocsmában. Az elején ez itt is így ment. Sajnos, az egyetem ugyanolyan magyar munkahely, mint bármely másik. Szerettem a fiatalokat, de ők azt hitték, hogy ez a gimnázium folyatása, ahol a tanár megmondja, hogy mit kell csinálni. Én meg mondtam, fogalmam nincs, hogy mit csinálj, de ha csináltál valamit, akkor beszélgetünk róla. Elmondod, hogy mit szerettél volna, és ha én tudom, akkor megmutatom. Az osztályzás volt a legkönyörtelenebb hülyeség. Én megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó kettest, hármast, négyest adni. Nem vagyok hajlandó differenciálni, mert ostoba dolognak tartom: Van Gogh kettes, Cézanne pedig ötös? Hogy? Csupa középszerű ember, aki halálra dolgozza magát, és nem lesz semmiből semmi. Folyamatos konfliktus volt. Én azt gondoltam, igen, szabad inni a műteremben, szabad csókolózni, ott éljenek, ha akarnak fessenek, ha nem, akkor üljenek le és olvassanak. Ha meg az se megy, akkor menjenek haza. A művészetben való élést nem lehet militarista szabályokkal alakítgatni. Állandó konfliktushelyzetbe kerültem ezért, s nem csak a kollégák részéről. A diákok sem rajongtak ezért. Ők szerették volna, ha a tanító bácsi odaáll a tábla elé, és azt mondja, ha hármat húzol, négy lesz belőle. De nagyon jó tanítványaim is voltak, és büszke vagyok rájuk. Sok szeretettel gondolok Bene Zsuzsára és Szilágyi Mihályra, akikkel közösen is dolgoztunk. A tanítás az életemből tíz évet jelentett. Ez elég hosszú idő. Úgy érzem, én is sokat tanultam belőle, bennem is sok minden rendeződött, tisztázódott vagy kaotikusabb lett. Minden nap el kell döntenem, hogy mi a baj velem.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes