Marco Paolini a Milánói Piccolo Teatróban

A Milánói Piccolo Teatro előadásával (2019. február−március) Marco Paolini „narratív színháza” bekerült a legrangosabb „hivatalos színházi” vérkeringésbe. Paolini a hetvenes évek generációjával indult, s igazi ismertségre a kilencvenes évek közepén tett szert. Egy súlyos tragédiát dolgozott fel: 1963. október 9-én az észak-olasz Belluno provinciában egy hegyomlást követően a Piave folyó Vajont duzzasztóművébe ömlő ár elsodorta Longarone települést, s majdnem kétezer ember halálát okozta. A tragédia harmincadik évfordulójára készült előadás felvetette a gát megépítésének, karbantartásának hiányosságait. Paolini előadása Gabriele Vacis rendező, a kitűnő színházesztéta, Gerardo Guccini, valamint a dramaturg Alessandra Ghiglione közreműködésével készült. Kulturális központokba, iskolákba, kórházakba vitte, s felkeltette a média érdeklődését is: 1997-ben a tragédia 34. évfordulóján A Vajont elbeszélését az olasz köztelevízió 2-es csatornája, a Rai2 élő adásban közvetítette a gát helyszínéről, s a szakma is felfigyelt rá. Több rangos díjat nyert, a tv-közvetítés az év legjobb televíziós programja lett.

Paolini és generációja elődeit elsősorban Dario Fóban és Carmelo Benében látják. Dario Fo legsikeresebb előadása a szintén monológra épülő Mistero Buffo volt, amelyben a színészmesterséget a maga értelmezte társadalmi, történelmi környezetben mutatta be a közönségnek. Köznapi emberként, a közönség szinte személyes ismerőseként lépett fel utcai ruhában a díszlet nélküli színpadon, személyességével, előadói tehetségével, a bemutatott helyzetek érdekességével alkotva meg a hatást. Az olasz színház fenegyereke, Carmelo Bene 1981-ben, a bolognai pályaudvaron elkövetett terrortámadás évfordulóján a bolognai Asinelli Toronyból szavalta Dante Isteni színjátékát.

(fotó: Masiar Pasquali)

Marco Paolini, Marco Baliani, Laura Curino előadásai személyes történeteket is felidéznek, azokon keresztül közvetítik a kollektív emlékezetet, az egykori népi elbeszélőre utalva, s mint a téma egyik szakértője kiemeli, a média végeérhetetlen, többnyire befejezetlen s nem feltétlenül autentikus történeteivel szemben új hitelességet teremtenek. Azóta az őket követő generációk is megjelentek, kiemelkedik közülük Ascanio Celestini és Davide Enia. Színházaikat többször „civil/társadalmi színház”-nak is nevezik, hiszen állásfoglalásaik is munkáik fontos részét képezik.

Marco Paolini számára igen fontos venetói mivolta, a Vajont-eset is Veneto tartományban történt, többször felhasználja a venetói dialektust. Nagy egymásra találás volt a kiváló íróval, Luigi Meneghellóval való találkozása. Egyik korai , egy trevisói baráti kör „fejlődés”-történetét a gyermekkortól a kamaszkorig kísérő munkája ajánlásában Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényére s Meneghello Libera nos a Malo című művére utal. (1990) Az Albumok címen összegyűjtött előadásait egy kritikus az olasz Heimatként jellemezte. (A Heimat egy korszakot jelző német filmsorozat volt, mely 32 részből állt, Edgar Reitz rendezte, s Németország történetét egy család történetén keresztül követte 1840-től 2000-ig. A film címét talán leginkább szülőhazaként fordíthatjuk le.) Paolini sorozatának első része 1999-ben készült, a Rai3 tévécsatorna 2005-ben közvetítette. Igen fontosak benne – akárcsak más munkáiban – a zenei betétek, aláfestések. Előadásai mellett könyvszerzőként, filmszereplőként is igen jelentős.

Az általam most látott milánói előadás, Az istenek idején – Odüsszeusz susztere különbözik a korábbiaktól: Paolini ezúttal társszerzővel, Francesco Niccolinivel működik együtt, a rendező ismét Gabriele Vacis. Ezúttal színésztársai is vannak, s a zenekar igen nagy fontosságot nyer, varázslatos énekesnőjével, Saba Anglanával, aki a fontosabb női szerepeket is játssza. Paolini színháza gazdagodik a közös munka által, bár kétségkívül meg is változik – egyszerűen más lesz.

Paolini az Odüsszeusz mítosz egy mai olvasatát adja elő: vajon mi történik a kérők megölése után, amikor véget érne az út. Tirésiás jövendölése nyomán Odüsszeusz újabb útra indul, evezővel a vállán, fia, Telemakhosz társaságában, azaz a száműzött hős hazatérésének happy endje, hogy a hős bosszút áll, felesége felismeri, és szép családi idill következik, nem felel meg a thébai jövendőmondó jóslatának. Odüsszeusznak addig kell vándorolnia, míg nem találkozik valakivel, aki megkéri, mesélje el történetét. Ekkor térhet haza, öregedhet meg, halhat meg. Korábbi munkáinak folytatásaként erről a további történetről szól Paolini produkciója. Odüsszeusz-előadásait 2003-ban kezdte, 2013-ban Bob Wilson a Milánói Piccolo Teatróban tartott Odyssey című előadásával párhuzamosan tartott találkozóin folytatta a témát.

Az előadás alapkérdése az ember konfliktusa, így a modern emberé az istenségekkel, akik kényük-kedvük szerint, pillanatnyi szeszélyeiknek megfelelően irányítják a sorsát. Ez az isteni hatalom, ennek a működési mechanizmusa kényszeríti Odüsszeuszt vándorlásra, gyilkosságra, arra, hogy száz fiatalemberrel s tizenkét szolgálólánnyal végezzen. Az öreg Odüsszeuszt azonban gyötri a lelkiismerete, ekkor találkozik majd a fiatalemberrel, aki története felől érdeklődik. Paolini-Odüsszeusz saját gyökereit is az előadás részének tekinti, ezért használja a venetói kiejtést is. Az istenek a nyugati ember megfelelői, ők is elkényeztetetten, jólétben, kényelemben élnek, s nem képesek a másság megértésére, főképpen olyankor, amikor a másik nem képes a beilleszkedésre, azaz a Olümposzra való feljutásra.

Fried Ilona