Galántai Csaba: Márkus László – A művészi létezés mestere¹

A Magyar Művészeti Akadémia az elmúlt évben egymás után jelentette meg a két háború közötti korszak két kiemelkedő színházművészét bemutató kiadványát. Ha műfajában különbözik is egymástól Kávási Klára Németh Antal életútját szemléző összeállítása és Galántai Csaba Márkus Lászlóról szóló monográfiája, a két kötet nem csak formai szempontból kívánkozik egymás mellé azoknak a könyvtárában, akik gyengéd szeretettel gyűjtik a magyar színháztörténet nagy alakjaival foglalkozó műveket. Szép gondolat volt a kiadó illetékeseitől, hogy a két kiváló színházművészt ikerpártként állítja a színházzal foglalkozó és színház iránt érdeklődő olvasók elé.

Bár Márkus huszonkét évvel idősebb volt Németh Antalnál (1881-ben született), életútjuk kísértetiesen hasonlít egymáséra, és számos ponton érintkezik is. Leginkább mégis az teszi őket „példamutató nagy ikerpárrá”, hogy pályájuk kiteljesedése többé-kevésbé egyazon időszakra, a múlt század harmincas-negyvenes éveire esik, miként a megszakadása is (1944), és hogy a háború után mindkettőjüket gyorsan és hosszú időre elfelejtették.

„Gazdag életműve szinte feledésbe merült, művészeti tevékenysége feltáratlan, s így sajnálatos módon nincs jelen a színházi közgondolkodásban – olvashatjuk a Márkus életművét elemző kötet bevezetőjében. – Mindössze rövid portrékban villantja fel alakját Magyar Bálint, Csathó Kálmán és Bálint Lajos. Pedig korának kiemelkedő rendezője és tervezője volt. Kortársai elismerték érdemeit, így Németh Antal is, aki Színészeti Lexikonjában (1930) a rendezés szócikkben Hevesi Sándort és Márkus Lászlót jelöli meg a rendezés magyar reprezentánsának.”

Még a komolyan vehető, szavahihető emlékezők is olyan tulajdonságait emlegetik, amelyek nem sokat segítenek a tekintély fenntartásában. Egri István például így idézi fel Márkus alakját Színház egy életen át címen megjelent emlékirataiban: „Fordult a sorsom. A színen megjelent egy nagydarab, szelíd, oroszlánfejű ember – Márkus László. A színház egyik varázslója. Író, kritikus, rendező, díszlettervező. A legtevékenyebb lusták közül, akit ismertem. Alkotó lusta. Ekkor az Operaház főrendezője volt. Látszólag semmit nem csinál, csak kávéházban ül, cseveg, tervezget az őt körülvevő fiatalokkal; írókkal, festőkkel, zenészekkel, színészekkel. Hatalmas testével rátámaszkodik a kávéházi márványasztalra. Bedob egy szót, egy mondatot, az rendszerint robban. Aztán lángol a vita, épülnek a légvárak. Gyönyörű szép ezüst sörényével bólogat, a megváltó ötleteket megdicséri, aztán feláll, s mint egy gólem, elhagyja a kávéházat.” Remek portré, egy másik kiváló színházi ember sziporkáival megfűszerezve. Aztán még – összefoglalóként – hozzábiggyeszti a lényeget: „Reneszánsz figura sokoldalú tudásával, életszeretetével, látványosan szép alakjával; mint egy Medici.”²

Amikor ezt a pompás idézetet a könyv szerzője segítségül hívja, már jócskán benne járunk az életrajz és a pályakép sűrűjében. Főhőse karakterét már tévedhetetlenül megismertük. Most már azt is megengedheti magának az író, hogy Magyar Bálint felszínes és sommás ítéletét meg Bálint Lajos tárgyi tévedéseit felidézze.

Galántai Csaba vonzalma Márkus Lászlóhoz régi keletű. Első cikkét – ha jól tudom – 1988-ban írta róla az Operaélet című folyóiratba.³ Ezután, ha tehette, rendszeresen emlékeztetett rá különböző sajtóorgánumokban. Színháztörténészi pályáján lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Márkus László lesz az igazi kutatási területe. Különleges vonzalmát sandaság lenne azzal magyarázni, hogy talált egy fehér foltot a magyar színháztörténet térképén. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy valaki azért kezd egy vonzó hölgynek udvarolni, mert megsajnálta, amiért nem tolakodnak körülötte a széptevők. Ennél sokkal többről van szó. Galántai felfedezte azt a színházművészt, akiről korábban csak néhány felszínes tárcára futotta a kortársak vagy az utódok részéről.

A felfedezőnek vannak privilégiumai, ám vannak súlyos nehézségei is. A fel nem fedezett terület számos meglepetéssel és nem kevés kockázattal meg tévedéssel járhat. Különösen olyan alkotó esetében, aki annyira sokirányú és szerteágazó tevékenységeket folytatott, mint Márkus László, aki nemcsak a színházművészet szinte valamennyi területén alkotott, de a társművészetek is vonzották, pályájának bizonyos szakaszaiban a zene, a film, az irodalom és a képzőművészet szinte ugyanolyan súllyal volt jelen életében, mint a színház.

Talán éppen ez a szertelenség a legvonzóbb benne. Márkus polihisztor volt. Eleinte azt se tudta, mibe fogjon. Érettségi után előbb az orvosi karra iratkozik be, majd két szemeszter után mégis inkább átmegy a jogra, de az első félév után ezt is abbahagyja. Újságírónak áll. Először az Alkotmány című katolikus napilapban jelennek meg írásai, majd két évvel később már A Hétben⁴ és a Művészetben⁵ is publikál. 1906-ban a Magyar Szemle⁶ munkatársa.

1904-ben kapcsolatba kerül a Thália Társasággal. Két bemutató, Hebbel Mária Magdolnája (1905) és D’Annunzio A holt város (1907) című tragédiája az ő fordításában kerül színpadra. A rendező mindkét esetben Hevesi Sándor. Márkus részt vesz A holt város díszleteinek kivitelezésében is. „Ez rendkívül meghatározó pillanat Márkus életében – írja Galántai. – Hiszen szinte előzmények nélkül csillantotta meg tervezői tehetségét.” A véletlenek és a nem véletlenek egész pályafutása során fontos szerepet játszanak sokirányú tehetsége kibontakozásában. És ezt a tényt az is motiválja, hogy semmiféle felsőfokú végzettséggel nem rendelkezett. Hevesi és Németh Antal bölcsészdoktorként, Bárdos Artúr jogászként indult el a rendezői pályán. Márkust mindhármuk indulásához csak az újságírói tevékenység hasonlítja. Ő egy jeles érettségi bizonyítvánnyal lett az Operaház főrendezője, majd a Nemzeti Színház és az Opera igazgatója, a Színművészeti Akadémia, illetve a Színművészeti Főiskola tanára. A sorstársai közül rajta kívül alighanem csak a hajdani joghallgató Beöthy Lászlónak sikerült ugyanígy elbliccelnie az egyetem befejezését. Beöthy, ahogy Hevesi pályájának elindításában, úgy Márkus rendezővé avatásában is fontos szerepet játszik. Amikor 1907-ben újra a Magyar Színház igazgatója lesz, első dolga, hogy Márkus Lászlót szerződtesse rendezőnek.

Beöthy kiváló szimatának és merészségének köszönheti azt is, hogy hamarosan magyarországi bemutatót állíthat színpadra: Rostand A Sasfiókját. „Ez a színrevitel azért is színháztörténeti jelentőségű – tudjuk meg Galántai tájékoztatásából, – mert először játszották Sarah Bernhardt⁷ nélkül és először szólalt meg idegen nyelven.” Hamarosan még egy hatalmas sikerre kerül sor: a Hamletet rendezi, és mindkét előadás díszleteit is ő tervezi. A korabeli sajtó segítségével mindkét előadást bravúros empátiával idézi fel a könyv.

„A Magyar Színházban Márkus László és Vajda László szerződtetésével történt meg a színészi-rendezői-szcenikusi feladatkörök elhatárolódása. Addig többnyire színészek […] rendeztek – olvashatjuk a Rendező készülődik című fejezetben. – A társulatnak együttes játékra szoktatása és a színház képzőművészeti koncepciójának kialakítása szintén Márkus tevékenységének köszönhető. […] Legfőbb érdeme, hogy a naturalista színpadképet sikerült lebontania. Stilizálásra törekvő színpadképei sohasem voltak öncélúak. Nem szerette a beskatulyázást, de a lexikonok tömör fogalmazásai az ő munkásságát is behatárolták; a magyar színpadkép-formálás szecessziós, expresszionista irányának kimagasló mestereként említik alakját.” Márkus pályafutása az Operaházban teljesedik ki, melynek előbb főrendezője, majd 1935-től 1944-ig igazgatója. Az ő nevéhez fűződik a Háry János (1926) és a Székely fonó (1932) bemutatója, A kékszakállú herceg vára első felújítása (1936, rendező Nádasdy Kálmán, tervező Oláh Gusztáv) és A csodálatos mandarin bemutatásáért folytatott újabb reménytelen harc. Aztán 1944. július végén Németh Antallal, a Nemzeti Színház igazgatójával együtt megkapják a felmondásukat.

Németh Antallal közös sorsuk ekkor még egyszer összefonódott, hogy azután egészen másképp alakuljon. Németh Antalra tizenegy évi megaláztatás vár, Márkust Major Tamás a Nemzeti Színházhoz szerződteti. 1948. március 14-én bemutatják a Bánk bánt. Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Márkus László. Ez az utolsó színházi produkciója. Két héttel később, hatvanhét éves korában, április 25-én szívelégtelenségben meghal.

Még akkor is, ha egy díszlet- vagy jelmezterv nem azonos a megvalósult látvánnyal, a színháztörténész kevésbé van zavarban ezek elemzésekor, mint ha az előadás egészét kénytelen rekonstruálni. Ilyenkor nem tehet mást, mint hogy a különböző színvonalú sajtóbeszámolókra támaszkodik. Ekkor derül ki igazán, mennyire képes belehelyezkedni távoli idők színházi eseményeibe. Mert ha az ilyenkor mindig eléje tornyosuló akadályokat sikerül legyőznie, még mindig hátravan a mai kor ízlésének – legalább részleges – érvényesítése. A jó színháztörténész egyszerre képes az adott kor kívánalmait elfogadni és egy XXI. századi ember szemével elemezni.

Ennek a monográfiának fő erénye, hogy egyszerre képes szemlélni a XX. század első felének színházát, és megőrizni a jelen idő mindig érvényesnek tartott normáit. Nem rejti véka alá, hogy elfogult Márkus Lászlóval. Sőt, az olvasót is igyekszik meggyőzni főhősének kivételességéről. Mi olvasók úgy olvassuk ezt „a művészi létezés mesteréről” szóló könyvet, mint egy sikertörténetet. Mint egy nagy művész életének regényét. Ha néha eltévedünk a fordulatok között, a szerző segít nekünk: fellapozzuk a kötet végén megtalálható vázlatos életrajzot vagy a főszereplő írói, rendezői, tervezői munkáinak kronologikus jegyzékét, hogy még élesebben kirajzolódjon előttünk a méltatlanul elfelejtett Márkus László életműve.

Balogh Géza

Jegyzetek

¹ MMA Kiadó, 2018. 264 oldal

² Idézi Galántai Csaba, 180.

³ Galántai Csaba: Márkus László emlékezete. Operaélet, 1988. 4. sz. (szeptember−október)

⁴ A Hét (1890−1924): társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny. Alapító szerkesztője Kiss József. A Nyugat megindulásáig (1908) a magyar irodalom legfontosabb fóruma.

⁵ Művészet: 1902 és 1918 között Lyka Károly szerkesztésében megjelenő képzőművészeti folyóirat.

⁶ Magyar Szemle (1888−1906): katolikus szellemű irodalmi folyóirat. A századfordulón az ún. irodalmi ellenzék néhány tagja rendszeresen megjelent benne. Az 1900-as évek elején Fra Filippo (Fülep Lajos) és Hevesi Sándor voltak a munkatársai. Márkus Marco álnéven publikálta írásait. Szépirodalmi rovatában Krúdy, Kosztolányi, Juhász Gyula és Babits is szerepelt írásaival.

⁷ Rostand kifejezetten a nagy francia tragika számára írta a szerepet, ennek köszönhető, hogy később is többnyire „nadrágszerepként” nők játszották a reichstadti herceget. Ezzel azonban Márkus László már a magyarországi bemutatón szakított: a huszonegy esztendős Törzs Jenő volt a kirobbanó sikerű előadás címszereplője.

⁸ Vajda László (1878-1933) színész, rendező, színházigazgató. 1908-tól a Magyar Színház rendezője, 1913-tól főrendezője, 1920-tól művészeti igazgatója. A Corvin filmgyár dramaturgjaként számos magyar némafilm forgatókönyvét írta. 1922-től Bécsben, majd Berlinben élt. Németországban európai hírű szakemberként tartották számon.