Bécsi Ünnepi Hetek 2019
A hagyományos ünnepi hetek gazdag programját május 10. és június 16. között a multidiszciplinaritás és a művészi kreativitás jegyében rendezték. Mint Christophe Slagmuylder művészeti igazgató és teamje hirdette: „A művészetek, különösen az előadó művészetek rendelkeznek avval a képességgel, hogy spontán gesztusokat összekössenek, s eltávolítsanak bennünket a kész diskurzusoktól, helyet biztosítsanak a képzelet és az eltérő vélemények számára.” Külön kiemelték a nyitottság és az érdeklődés fontosságát minden iránt, ami idegen és ismeretlen. „A fesztivál az önelégültség, a konzervativizmus reflexei minden formájának ellenszere kíván lenni, ellenükben védi azt, amit félünk elveszíteni.” Szándékuk szerint nyitottsággal, átláthatósággal próbálnak védekezni a világ több részén uralkodó populizmussal szemben is. A diszciplínák kitágításának fontosságára példaként Tarr Bélát is kiemelték, „a filmtörténet kiemelkedő művészét, aki Bécs számára új munkát kínál, a Missing People egyszerre film és installáció élő zenével, mely górcső alá veszi a láthatatlanokat a gazdag európai városban.” A fesztiválon ezúttal is három napig tudtunk jelen lenni, beszámolónk reményeink szerint ennek ellenére is jelez valamit a fesztivál sokszínűségéből, a hallatlanul izgalmas kísérletezésekből, a színház társadalmi szerepének tudatából s az igyekezetből, hogy ennek a szerepének a színház eleget tegyen.
Az általunk látottak közül az ez évi legjelentősebb előadás a Bob Wilson rendezte Mary Said What She Said (Mary azt mondta, amit mondott), a csodálatos francia színésznő, Isabelle Huppert háromrészes monológja Stuart Mária szerepében. A szöveg Darryl Pickney munkája. Mária, skót királynő, aki rövid ideig francia királynő is volt, a kivégzése előtti estén emlékezik vissza életére. Tudja már, hogy másnap unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő lefejezteti. A gyakorlatilag üres színpadon Wilson csodálatos fényjátékai, a mozgás, a ritmus, a zene tökéletessége, Huppert fantasztikus hangja, francia nyelvű előadásának szépsége, zeneisége, királynői alakja, a tökéletesen megkomponált zene, a mozdulatok eleganciája, érzelmeinek visszafogottsága, de alkalmasint előretörése uralja a színpadot. Egy kivételesen nagy színésznő találkozása a nagy rendezővel. A közönség méltán ünnepelte őket.
Episodes of Life (fotó: Nurith Wagner-Srauss)
A mozgás, a koreográfia, a testek játékára, a hol visszafogott, hol szélsőségesen eltúlzott mozdulatok és a beszéd ellentétére épül a japán együttes előadása, melyben egy korábbi nagy sikerű, díjnyertes munkájukhoz térnek vissza. A mű 2004-ben, az amerikaiak iraki bombázásakor játszódik, Five Days in March Re-creation (Öt nap márciusban – Újrateremtés) a címe. Mit csinálnak japán fiatalok öt napon keresztül, hogyan teremtenek kapcsolatot, hogyan szeretkeznek, miközben az amerikaiak Irakot bombázzák. Különböző karaktereket visznek színre, igen kevés beszéddel, sok jellemző gesztussal, számunkra is igen érdekes kifejezésmódokkal. Új előadásukban ma arra kíváncsiak, mennyiben változott a világ, mennyiben a fiatalok az elmúlt majdnem 15 évben.
Az előadások közül igazán sokkoló volt a 3 Episodes of Life – Episode 1 (a trilógia első darabját láttam). Markus Öhrn svéd művész az ez évi Bécsi Színházi Fesztiválra a #MeToo mozgalomhoz kapcsolódó munkát készített. A női kiszolgáltatottságot egy táncpróba alkalmából vizsgálja, a kegyetlen lemeztelenítést, elembertelenítést végletes szexuális szférába helyezi. Az igencsak sokkoló epizód a színház előterében kezdődött, ahol óriás feliratok – „Fuck the floor”, „this is what art looks like”, „breath in, breath out you’ve got this” – fogadták a nézőket, később ezek el is hangzottak az előadás során a táncmester utasításaiként a négy táncosnőnek. Az előadás kezdete előtt az előcsarnokban két groteszk, papírmaszkos óriás jelent meg, akik thereminen és zongorán játszottak – itt még barátságosan folyt a játék. A közönséget aztán beterelték a terembe, ahol a két előadó egy fehér dobozban, tüllfüggöny mögött van. Egyikük (a férfi) egy íróasztal mögött ül és a közönséget figyeli, búcsúzik az esetleg távozóktól, a női szereplő a színpad másik oldalán thereminen játszik. A függöny felhúzása után a hátsó, fehér falon egy némafilm pereg, a színpadon pedig a film szereplőihez hasonló maszkokat viselve, zenével kísérik a látottakat a színészek. „A némafilm színház”, melyet az előadás különös élő maszkjai egészítenek ki, Öhrn művészetének jellegzetessége.
A film egy fiatal táncosnő felvételéről szól egy már létező csoportba. A többiekkel együtt levetkőzteti a rendező, s arra utasítja őket, hogy „közösüljenek a padlóval”, majd erősen szexuális töltetű mozgásokat végeznek. Az egész arra megy ki, hogy a csoportdinamika nyílt és burkolt alkalmazásával szexuálisan bántalmazza, megalázza az új csoporttagot.
Mary said what she said – Bécsi Ünnepi Hetek (fotó: Lucie Jansch)
A nézők sokkolására és megbotránkoztatására a filmen a beavatási szertartás részeként a rendező arra utasítja a táncosnőket, hogy egymást az „élet folyadékaival” (menstruációs vér, széklet. sperma) kenjék össze, Ezt egyébként a táncosok távozása után maga is megteszi, ezzel zárul az epizód. A sokkolás sikeres, mert legalább 10-15 néző hagyta ott közben az előadást.
A fesztivál végén elkészült a mérleg: 46 produkciót mutattak be, amelyek közül 11 világpremier volt, mintegy 430 művésszel 19 országból. A fesztivál szakmai színvonala, jó légköre mellett kiemelendő kitűnő szervezettsége is: már az év elejére kész és áttekinthető program fogadta az érdeklődőket, időben és egyszerűen lehetett jegyeket foglalni, kitűnő helyszíneket választottak. Élmény volt ismét jelen lenni.
Fried Ilona – Kálmán Béla
