Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja 2019

Az idei kisvárdai színházi fesztiválon általam látott hét előadás túlnyomó többségében domináns szerepet játszott a pénz. Talán csak a Terrorban (Kassai Thália Színház) nem, ahol olyan általános és megoldhatatlan erkölcsi dilemmáról döntöttünk mi, nézők ülnökökként, mint a kényszerűségből kioltandó életek (esetleges számszerűsége) közti választás. Záporoztak a pénzérmék a Rosencrantz és Guildenstern halott (Aradi Kamaraszínház) végén a koporsóra a zsinagógában: a halál és a pénz az, ami örök érvényű. (És a szexualitás, amelynek erős, részben stilizált változatai végig jelen voltak.) A Tündöklő Jeromosban (Marosvásárhelyi Spectrum Színház, Kisvárdai Várszínház, Maros Táncegyüttes) a becsületes falubeli tekintélyszemély tisztességnyilatkozata után a már-már megvásárolt falusiak szépen visszateszik a pénzt Jeromos elé. Ez a Tamási-adaptáció meglehetősen didaktikusan hatott ma a rossz és a jó éles szembeállításával. Árkosi Árpád is kifejtette a szakmai beszélgetésen: az azonnal kiderülő, mindenkinek leplezetlenül hangoztatott behálózási tervvel érkező idegen nem hagy számunkra kitalálnivalót. Beharangozza – nekünk, a közönségnek is, miközben felgyúl a villany –, hogy mire készül. Békétlenséget hoz – még ha máshonnan megközelítve népjobbító szándékkal is, amelynek kifejtéséig azonban el sem jut. Jeromos az előkészítő fázisban marad a megvesztegetéssel, zavarkeltéssel, ármánykodással. Az ellenfél lejáratását ugyancsak megvásárlással intézné, de nem sikerül neki, olyan mohó, férfiként szintúgy.

Érdekesek az előadás lehetséges politikai áthallásai. Az eddigiekből megelevenedhetne az a jelentés, hogy a politikai szcénára lépő szereplőnek minimum taktikáznia kell – óhatatlanul, ám ennek a tartalomnak a hiperbolikus közzététele elsúlytalanítja az üzenetet. Általános rendszerkritikus mondatok hangzanak el, de a lassú folyású, kimérten hömpölygő előadás ezeknek ellentart. A korrupcióra hajló házigazda, a fifikásan haszonleső Mihály fiáról, Gáspárról mondják például, hogy ha nem úgy táncol, ahogy apja fütyül neki, rendszerváltás lesz. Nem lett, bár a fiú némileg ellenállt. Visszaáll minden a kezdőállapotba. A lassú és veretes, konzervatív stílus az Állami Népi Együttes hajdani kosztümjeit idéző egyenfellépőruhás (műfajában kiváló) Maros néptáncegyüttessel letompítja az áthallásokat – ellene hat minden lehetséges felforgató olvasatnak. Kiegyenlít, visszahelyez egy általános múltba. A tánc időnként hangulatfestő, aktuális állapotokat megjelenítő mozdulatokból bomlik ki, de ez a ritkább. A gyakori táncbetétek inkább szervetlenek, távolról illusztrálnak, a népies jelleget hangsúlyozzák.

Pálfi Ervin és Pámer Csilla – Lila ákác, Szabadkai Népszínház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

A Grönholm-módszerben (Kézdivásárhelyi Városi Színház) zsíros állásért vetélkednek pszichoterrorral felérő castingon jelöltek és álcázott HR-esek elcsigázó, kíméletlen, összetett kiválasztási folyamatban, laboratóriumszerű körülmények között. Fóliafal mögött zajló, jó összjátékról tanúskodó előadásuk a sokfelől (film, színház) ismert sztori újabb, kissé halvány feldolgozása időtlenül modernista, semleges térben, metálszínekkel, hivatalnokkosztümökkel. Napjainkban, a multik idejében kerül sor erre a nyomasztóan kifinomult munkatárs-vadászatra. Bergman Jelenetek egy házasságból című művében (Csallóközi Csavar Színház, Soproni Petőfi Színház, Mikházi Csűrszínház, Forrás Színház, Malom Színház) egy házaspár vergődik életük sok évén át meglehetős jómódban. Az, hogy nincsenek megélhetési nehézségeik, nem könnyíti meg érzelmi életüket, ám a férfi a lepattant lakótelepi lakásba szoruló szeretőjével néhány hónap alatt elveszíti lelkesedését az új párkapcsolat iránt.

Gulyás Attila, Éder Enikő és Tege Antal – Rosencrantz és Guildenstern halott (fotó: Godó-Révész Rebeka)

A Lila ákác (Szabadkai Népszínház Magyar Társulata) címadó növénye kissé fonnyadt volt és mesterséges. Az is elidegenítően hat, ahogy dézsájában húzogatják, mindez illik a dekadens hangulatba. A főszereplő fiatalember rajongani szeretne, amit különféle, nem Szép Ernőtől származó versrészletek szavalásával is prezentál. Kiábrándul végül a mondén, áterotizált és szexuálisan túlzottan megengedő környezetből. A ragadozó asszony, akit imádni akar, vesztükre túl hamar, amint egyedül maradnak az erdőben, odavetné magát lovagjának. A széplelkű ifjút vonzza az ártatlan, játékos lány is, igazán vele érzi jól magát, de nem ismeri fel a kettejük közt kialakult szerelmet, s amikor mégis, már késő.

A díszletet itt – és a Terrorban is – farostdobozok, deszkák alkotják, alulstilizálva a megszokott miliőt. A Lila ákác réten játszódó jeleneteiben ezek kizöldülnek, virágminták jelennek meg rajtuk. A Terror pszichológiai realista beszédmódját elemeli a hasonlóan kopár, építési területet imitáló bírósági helyiség rendezetlensége, átmenetisége. A rendezés nem sokat kezdett ezzel a környezettel. Nem emelte a koncepcióba azt, hogy egymás hegyén-hátán álló, fóliákba csomagolt, majd kicsomagolt berendezési tárgyakon, külső zajban folyik a bírósági tárgyalás. Az előadás többi eleme koherens egységgé áll viszont össze. Élvezzük a színészek egyéni, karakteres, viszonyrendszereiket apró gesztusokkal jelző játékát. Izgulunk, meggyőzetünk mindkét oldal érveinek jogosságáról. A szünetben osztogatott kavicsokkal aztán a második felvonásban szavazunk is, a túlnyomó többség a (repülőgépet kilövő, de ezzel 70.000 főnyi stadionlátogatót megmentő) vadászpilóta felmentésére. A produkció honlapjáról kiderül, Magyarországon mindig ez az eredmény jön ki, Ázsiában nem, Németországban hol így, hol úgy.

Habodász István és Menszátor Héresz Attila – Terror, Kassai Thália Színház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

Pénz áll a Vajdasági Tanyaszínház szabadtéren előadott darabjának a középpontjában, már a címében is: P’éz, hova mész? (Ők kapták meg a fődíjat.) A régi, Shakespeare és Goldoni előtti történetben a szerb vígjátékszerző helyzet- és jellemkomikumok sorára épít. A pénzzel megszökő fiút üldöző apa és menyasszony, a kupleráj dolgozói és más figurák kergetik egymást általában párosával, kísérővel-szolgával. A társulat vérbő humorral, nyers szexuális utalásokkal; mozgással, tánccal, zenével, élő szökőkúttal adja elő az ismerős elemekre épülő, élvezhető szüzsét. Ifjú színészek és színiakadémisták az alkotók, akik szerény anyagi körülmények közt dolgoznak. Mikroportra sincs pénzük – mondták el a másnapi szakmai beszélgetésen, amikor szóba került: végig üvölteniük kellett, hogy halljuk őket.

A Bagolyvár mint szabadtéri helyszín félig fedett, félig kitett az időjárásnak. Tavaly a viharban nem is vállaltak emiatt egy előadást – most, amíg ott voltam (még a nagy zivatar előtt jöttem el), enyhülést jelentett beülni óriás nézőterére a késő esti órákban. A hatalmas távolság a közönség és a színpad közt azonban, enyhén szólva, kihívás minden esetben a színészeknek.

A felújított zsinagóga díszes, meleg és visszhangos – folytonos reflexió tárgya, hogy miként lehetne alkalmasabbá tenni a színházi funkcióra. Becsomagolással, hangtompítással-eltérítéssel, a falak kitakarásával… A tér sajátosságainak azonban érdemes lenne érvényesülniük, ha már az volt a szándék, hogy jókora összegért színjátszást befogadó épületté alakítsák. Látni és hallani is elég rosszul lehet itt, a hőség pedig próbára tesz nézőt, színészt egyaránt. Az aradiak a Stoppard-darabban (Rosencrantz és Guildenstern) kreatívan használták a karzatot, az oldalsó helyeket, bejáratot, lépcsőket, portásfülkét, játszottak a kényszerű visszhang jelenségével. Hamlet fent elhangzó monológját viszont egyáltalán nem lehetett érteni. Az érthetőséget tekintve további kihívás elé állította az előadás a nézőket a különben izgalmas többnyelvűséggel: az angol beemelésével és a nem anyanyelvű beszélőkkel. Általánosabban: erősen kontraproduktív, ha mindez halmozódik. Például a (szándékolt?) beszédhibával a Vajdasági Tanyaszínház egyik szereplője esetében a Bagolyvárban, gyakori effekt még a játék anyanyelvét törve beszélők sajátos kiejtése, ezzel együtt vagy ezen túl a nehezített kommunikáció direkt megjenítése az egymás szavába vágással, egyszerre beszéléssel sok rendezésben, amihez ilyenkor hozzáadódnak a tájolás, vendégjáték okozta kényelmetlenségek, kiszámíthatatlanságok. Nem hiszek a valami így is átjön megengedő-cinikus közhelyében. A szöveg fontos, ha már van. Ügyeljenek még jobban a hallhatóságára mindenkor!

A régóta kisvárdázók sokat mesélnek a városkában végbement hallatlan változásokról. Hogy a sétálóutca sem olyan régóta sétáló, hogy milyen hotelekben, motelekben laktak az évek során, s mennyire szereti mindenki létrejötte pillanatától Seszták Mariann cukrászdáját, amely fesztiváltalálkahely válogatott finomságokkal, ízléses belső és külső terekkel. A neve is jópofa: Coffee Tea Area. Lehet ismerkedni, mindig ül itt valaki a résztvevők közül, túlzottan is népszerű hely – ebben az intézményben válthatók be a kuponok. Igyekezni kellett, az esti előadást már nem várta meg a nyitvatartás. Idén ismét működött a hatalmas strand, ami jótékony hatást gyakorolt a kánikulában fesztiválozók közérzetére. Vonzóak tehát Kisvárda terei, egyes körülményei, de színházként még mindig nem kielégítőek az arra felkínált helyek. A társulatok egy része ezért nem jön.

Gál-Kiss Szilvia és Gál Tamás – Jelenetek egy házasságból, Csavar Színház – Soproni Petőfi Színház (fotó: Ráthonyi Ráhel Sára)

Mindazonáltal több értelemben is kényeztetik, mint illusztráltam az eddigiekkel, az ide látogató szakmai szereplőket – a kritikusokat három napig. Az azonban, hogy a társulatok néhány nappal tovább maradjanak, ezen a fesztiválon sem megoldott. A Kisvárdai Lapok minden nap megjelenik, a szakmai beszélgetések változóak: hol kérdezik az alkotókat, hol nem, az idősebb moderátorok sokat anekdotáznak saját egykori rendezéseikről. A háttérben zajló workshopokról kevés derült ki ottlétem alatt. Igaz, a szakmai beszélgetésekbe és a lap szerkesztésébe bevonták a Kritikusi Mesterkurzus résztvevőit, de a másikról egy ideig csak találgattuk, itt van-e egyáltalán Sardar Tagirovsky – a nyilatkozata ellenére, mintha láttuk volna… (Időközben kiderült, megtartotta Hybrid reinkarnáció című workshopját.) A város láthatóan fejlődik, folyamatosan tesz valamit az immár 31-szer megrendezett fesztiválért is, amelynek nevéből viszont eltűnt a “határon túli” kitétel: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja lett belőle. Talán mert az esti, könnyeden szórakoztató, versenyen kívüli, közönségcsalogató sávba már jószerével csak magyarországi produkciókat hívnak, ami sokunk szerint indokolatlan. A versenyelőadások egyes bevett, divatos elemei hasonlóak a POSZT-ra kerültekéhez: előadás az előadásban, kiszólás a nézőhöz. A tavalyi, Zsigmond Andrea által vezetett beszélgetések inkább kontextualizálták az adott színházi dimenziót, mint az idei, Bodolay Géza által irányítottak. Akkor elemezték az egyes régiók stílusát, megkísérelték összevetni sajátosságaikat és nyomon követni a teátrumok egymásra hatását a magyarországi és az egyetemes színházi áramlatok üsszefüggésében.

A magyarországi kultúrpolitika és a színházi élet megosztottsága valamelyest érvényesült a szakmai beszélgetések kiszólásaiban, elhallgatásokban, üzengetésben, egyes kritikusok meg nem hívásában, a személyes és szervezeti megbántottság megnyilvánulásaiban.

Ez nem kisvárdai sajátosság, de érdemes itt is legalább feltenni az eseményhez kapcsolódó szakmai, szakmapolitikai kérdéseket. (Erre példa számomra Török Ákos színházi-kulturális blogja helyi tudósításokkal, interjúkkal, kritikákkal.)

V. Gilbert Edit