A 2019-es Pécsi Országos Színházi Találkozóról

Dicsérném én inkább a POSZT-ot, mint temetném (úgyis mint hajdani névadója), de utóbbira van inkább ok. Bár a sok mendemonda ellenére, miszerint az Országos Színházi Találkozó visszatérne ahhoz a korábbi szisztémához, hogy minden évben más városban rendeztessék, Magyar Attila, a POSZT igazgatója egy nyilatkozatban ekként tájékoztatta „a fesztivált kedvelő közönséget”: „a hírekkel ellentétben soha, sehol nem merült fel hivatalosan, hogy a fesztivál elkerüljön Pécsről!” (szinhaz.org), ugyanakkor Balogh Tibornak, a POSZT tanácsadó testülete tagjának s a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja válogatójának „magánsejtelme” szerint a Magyar Színházi Társaság kilépésével „a POSZT tulajdonosi szerkezetének átalakulása […] nem fejeződött be”, a „Magyar Teátrumi Társaság is fel fogja ajánlani a maga tulajdonrészét a többségi tulajdonos pécsi önkormányzatnak, amiből az következhet, hogy a város addig rendezhet magának POSzT néven fesztivált, ameddig helyben erre igény van”. (Sólyom Bátor blogja) Meg amíg az állam pénzt ad rá – teszem hozzá –, hiszen a város maga nyilván nem tud megrendezni egy ilyen volumenű fesztivált „magának”. Kultúrpolitológiailag e cinikusan fogalmazott kiszivárogtatás nyilvánvalóan jelzi, hogy a kultúra területén ügyködő kormányzati végrehajtó személyzet magára akarja hagyni ez ügyben Pécset. Ezzel a Filmszemle után – amelynek megszüntetésével új időszámítás kezdődött a filmszakmában – a színház terén is eltöröltetne az a rendezvénysorozat, amely születésekor gyönyörűen demonstrálta a demokratikus működés, a normális élet lényegét, nevezetesen: az, hogy másként gondolkodunk a világról, nem lehet akadálya annak, hogy különböző pártállású emberek, alkotók, politikusok közösen hozzanak létre értelmes, hasznos dolgokat. Ha nem lesz POSZT, nem fog még romjaiban is arra emlékeztetni, hogy majd’ húsz éve, 2001-ben a FIDESZ-kormány és az MSZP-s városvezetés együtt szövetkezett a létrehozására, arra, hogy azonos mértékben támogatják a kezdeményezést, melynek Jordán Tamás és Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház akkori gazdasági igazgatója volt a lelke, motorja. Nem fog a csatabárd elásására emlékeztetni, az értelmes szakmai vitákra stb.

Fájdalom, ennek a jelenlegi POSZT-nak a megszűnésén már nemigen van mit sajnálni. Legfeljebb „a fesztivált kedvelő közönség” ama tagjait, akikkel évről évre valóban rendszeresen találkozni lehetett – idén is – az előadásokon, majd a délelőtti szakmai beszélgetéseken; akik Budapestről, Münchenből és más városokból minden évben elzarándokoltak Pécsre érdeklődésből, színházszeretetből, kíváncsian a válogató(k) által legérdekesebbnek, legjobbnak tartott metszetére az adott évadnak, évnek. Szűk, de elszánt köre ez a nézőknek. Ők feltehetően az új helyszínekre is követik majd a találkozót, de az már egy másik történet lesz. Az induláskor Pécs egy szerethető város volt, a Király utca, a teraszok tele fesztiválozókkal, fieszta-hangulattal (volt kolléga, aki ezt erősen nehezményezte is) – ma a színház előtti placcon a közönségtalálkozók idejére összeverődött egy-két tucat ember jelzi, hogy történik valami. Várható volt ez, a fiskális szemléletű, immár második mandátumát töltő új vezetés mindenekelőtt a bevételt tartja szem előtt, a „megtérülést” – pusztán pénzügyi fogalomként értve azt. Ami egy szűkös gazdasági környezetben akár elfogadható is volna, nem úgy egy olyan országban, ahol a sokmilliárdból épített stadionok lelátóit megtölteni képtelen fociba öntik a horribilis összegeket, a kedvezményeket, a TAO-t (a társasági adóból a cégek által nyújtható támogatást). Hogy a megtérülés szellemiekben, lelkiekben, mentálisan is értelmezhető, az itt föl sem vetődik.

A lényeg persze mégis csak az, hogy mi látható a színpadon ebben a 10 napban. Ebből a szempontból is jóval mostohább a helyzet a korábbiaknál, ami a pécsi közönség lehetőségeit illeti, mert míg Jordán Tamásék idején az off-programokkal együtt összesen mintegy 150 produkció várta az érdeklődőket, idén a versenyelőadásokon kívül alig volt napi két-három egyéb esemény. A honlap ugyan több mint 100 programról ír (108-ig jutottam a számolásban), de hát ebbe beleszámíttatnak a délelőtti szakmai beszélgetések a versenyelőadásokról, méghozzá egyenként, tehát 14 (jóllehet csak 9 alkalom volt, mert általában két-két előadás került egymás után terítékre), a délutáni Színház téri beszélgetések színészekkel, színházi alkotókkal – ezek Mohácsi Szilvia által készített 45-50 perces nyilvános interjúk (24), továbbá művészek szubjektív tárlatvezetése a Munkácsy Múzeumban (10). (Ez így 48 „program”, majdnem a teljes kínálat fele. Ha hozzávesszük a 14 versenyelőadást plusz a megnyitót és a díjátadó gálát, már 64 eseménynél tartunk…

Válogatás

Hogy ki és milyen alapon hívja meg a versenyen kívüli előadásokat, az ebben az új szisztémában rejtély – volt közöttük rendkívül szimpatikus profi és amatőrszínházi produkció is (előbbiek közé tartozik például A pandák gyönyörű utazása című különös-talányos Matei Visniec-darab Telihay Péter rendezésében, Szorcsik Kriszta és Seres Zoltán előadásában, utóbbiak közé A Tudás Hatalom és a Mentőcsónak egység koprodukciójában létrejött, zavarba ejtő Cigány magyar. És volt 2002 óta színen lévő Madách színházi Páratlan páros 2, A Pál utcai fiúk kitűnő előadása a Vígszínházból valamint a Holt költők társaságának halovány interpretációja a Veszprémi Petőfi Színházból, és elmaradt – ugyancsak rejtélyes módon lefújva jóval a fesztivál előtt – a k2 vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter rendezte Állami áruház a kecskeméti Katona József Színházból.

Korábban a jóval bőségesebb off-program kínálat mellett is igyekeztek a versenyelőadásokat – legalábbis a kamaraszínházi, illetve a stúdió produkciókat – két-két alkalommal eljátszani, így a szakmai s a civil közönség is nagyobb számban jutott be ezekre. Amit azért fontos megemlíteni, mert lássuk be, az érdeklődőket elsősorban ezek az előadások vonzzák, ezért is volt a válogatás mindig neuralgikus pontja a mára már teljes egészében neuralgikussá vált rendezvénynek – elég a francia zsűritagot tolmácsként segítő Karsai György konfliktusára utalni Balogh Tiborral, a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületében kollégájával, előbbi „illetéktelen” jelenléte miatt a zsűri ülésén. Ezen belül is beszédes Balogh Tibor megnyilvánulásának stílusa, tónusa az ügyben: „A művészeti igazgató nem járt el a pozíciójában elvárható határozottsággal, amikor telefonon lépett kapcsolatba Bodor Johannával [a zsűri elnökével – Sz. K. Á.], ahelyett, hogy az irodájába rendelte volna jelentéstételre a szabálytalanul megtartott zsűri tanácskozásról.” (szinhaz.org) E mondat jól érzékelteti a POSZT mára kialakult hangulatát.

De visszatérve a válogatásra: nehéz megítélni, hogy jó-e avagy rossz, és egyáltalán, mit gondoljon róla az ember. Hiszen még ha egy kritikus száz fölött lát is előadásokat egy évben – szándékosan nem évadot írok, a válogatók mandátuma márciustól márciusig, tehát egy teljes évre szól (és ez jó, nem úgy, mint az én időmben, amikor gyakorlatilag októbertől február végéig tartott, magam így láttam 136 előadást, ezért is kezelem kicsit szkeptikusan a számokat: Gulyás Gábor és Zalán Tibor a két segítővel együtt „egy évben összesen 301 előadást tekintett meg” – olvasható a Papageno POSZT-ra kiadott különszámában) –, szóval ha mégoly sokat látott is egy kritikus, nem biztos, hogy mindent, amit a szelektorok. (Amikor Balogh Tibor a már idézett, Sólyom Bátor blogján közzétett interjúban a kisvárdai fesztivál kapcsán elmarasztalja a színikritikusokat, mondván, nincs érdekeltségük abban, „hogy a Kárpát-medence széltében-hosszában és szellemi-esztétikai mélységeiben, arányos figyelemmel tájékozódjanak”, ezzel szemben ő „az elmúlt évben 41.179.000 kilométert” utazott „előadásokért, véleményekre nyitottan”, akkor elfelejti – s az interjú készítője sem veti közbe, lévén eléggé el nem ítélhető módon e-mail interjúról szó –, hogy a kisvárdai fesztivál válogatójaként az ő költségeit fedezi a megbízója, míg a kritikusokéit jobbára senki nem állja, főleg ha „csupán” tájékozódnak, s nem írnak a látottakról.)

A kétszemélyes válogatás egyébként is a politikai megosztottság szülte szerencsétlen konstrukció (s a Magyar Teátrumi Társaságnak a POSZT tulajdonosi körébe lépéséhez köthető), hiszen ha egyikük nagyon ellenez valamit, az nyilván eleve szóba sem jöhet, így a bármilyen szempontból megosztó előadások gyakorlatilag esélytelenek, holott feltehetően a legizgalmasabbak. Ennek egészen extrém példája volt a 2015-ös POSZT, amikor a két kurátor, Balogh Tibor és Perényi Balázs csak 8 előadásban tudtak megegyezni, további 3-3 konszenzus nélkül, az egyéni ízlésüket mutatva került a programba. (Hozzáteszem, egyik sem volt szélsőségesen megosztó, ettől lett még lehangolóbb a történet.) Ilyen azért se előtte, se utána nem fordult elő, a szelektorok páratlan száma azonban mindenképp csökkentené a kompromisszumos kontraszelekciót.

Versenyprogram

Magam az idei versenyprogramból csak az Idiótát nem láttam (debreceni Csokonai Színház), láttam viszont az Egy piaci napot (Radnóti Színház), ami azonban nem került be a válogatásba. Így ha az év színházi termésének egészére nem is, a kurátorok habitusára, irányultságára, érzékenységére vonatkozóan mindenképp kialakultak bennem benyomások. Nézetem szerint ugyanis a 2018 májusában bemutatott Egy piaci nap egyszerűen kihagyhatatlan az évet reprezentáló művek közül, nemcsak a kiválasztottak ismeretében, azokhoz viszonyítva, de önértékén is. Annál is inkább, mert Gulyás Gábor és Zalán Tibor döntéseiben érzékelhető a közelmúltat a mával szembesítő tematika preferálása, ám sem a Secondhand (Örkény Színház), sem a Rozsdatemető 0.2 (Katona József Színház) nem olyan komplex, átütő és megrendítő, mint a Závada Pál−Mohácsi János−Mohácsi István szerzőtriásznak a kunmadarasi zsidó pogrom kapcsán színpadra vitt nemzettipológiája. A Secondhandben is nagyszerűek a színészi alakítások, döbbenetes erejű például Znamenák István átalakulása katonatisztből az Afganisztánban elesett fiát sirató anyává, az epizodikus szerkezet mégoly felkavaró elemei azonban önálló mozaikdarabkák maradnak, nem rendeződnek a jelenségszintnél mélyebbre mutató, értelmezhető összefüggésrendszerré. Nota bene egy újabb „leszámolás” a múlttal, tartalmilag meglehetősen felszínesen kapcsolódva a jelenhez, ám kétségtelenül szellemes, invenciózus vizuális megoldásokkal, és nem győzöm hangsúlyozni, remek színészi alakításokkal.

Izgalmas ötlet, illetve vállalás Tasnádi István íróé s a rendező Máté Gáboré, tovább írni Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a Hábetler család történetét napjainkig, ám nem szervesül a két rész. Nem a hábetlerizmus alakul, formálódik tovább a történelmi-politikai változások közepette, hanem a közelmúltnak már a nézők által is jobbára átélt eseményei kerülnek előtérbe; nincs meg a rálátás kompozíció adta lehetősége a történtekre, csupán a szemmagasság perspektívája. Itt is kiválóak a színészek, Vizi Dávid ifj. Hábetlerként, Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán az idősb Hábetler házaspárként, s mind a többiek, de publicisztikai szinten mozog a történet. Az Egy piaci nap ezzel szemben a színpadi jelen s a megidézett múlt idősíkjait folyamatosan váltogatva olyan szuggesztíven von be a világába, hogy a néző szinte észre sem veszi, de már a körülötte lévő világról gondolkodik, azt próbálja értelmezni, érteni. A díszlet praktikus egyszerűsége, akusztikus elemként, zeneszerszámként is használható volta, e különös hangkulissza drámai ereje zsigerileg erősíti az intellektuális hatást; úgy segít hozzá a közvetett történelmi tapasztalatszerzéshez a zsöllyében ülve, hogy a szinte közvetlen érintettség szorongató érzetét a humor által folyamatosan távolságtartássá oldja. A lezárás pedig egyszerűen katartikus. Ennek az előadásnak tétje van – valószínűleg túlságosan is kedélyborzolónak tűnhetett a versenyprogramba kerüléshez.

(fotó: Hegyi Júlia Lili)

A kedélyborzolás kiiktatásának szándéka a POSZT-ból egyébként évek óta érződik a szakmai beszélgetéseken is, amelyek egyre inkább a közönségtalálkozók műfajára hajaznak. (Volt egy elvetélt kísérlet, amikor drámapedagógiai foglalkozáshoz vált hasonlatossá, de ez oly igen sikerületlennek bizonyult, hogy – dicséretükre legyen mondva – a szervezők két-három nap után azon melegében elvetették.) A kezdetben (még az említett intermezzo előtt) kiválóan működő Lévai Balázs mind többeket ültet ki az alkotók közül a mikrofonokhoz, és egyre kevesebb az előadások hatását, lényegét firtató kérdése a háttérinformációkra irányulók javára, s a közönség soraiban ülőket is inkább kérdezésre buzdítja, nem hozzászólásra.

A Radnóti Színház beválogatott előadása, a 10, Székely Csaba drámája természetesen nem méltatlanul került be a versenyprogramba. Bonyolult, összetett konstrukció, s a társulat ebben is remekel, ám túlságosan kimódoltan kapcsolódnak egymáshoz a történetek, egy idő után túl kiszámítható a Schnitzler Körtáncára emlékeztető szerkezet. Őszintén, hitelesen szólalnak meg az emberi helyzetek, többségük egészen megkapó, felkavaró, megrázó – a legszerethetőbb, legszívfájdítóbb számomra talán az autószerelő műhelyben az idősebb, börtönviselt mester (László Zsolt) és a fiatal srác (Vilmányi Benett) kettőse a szerencsejátékon nyert pénzzel –, de egy idő után monotonná lesznek a váltások, a megzenésített parancsolatok (miközben persze gyönyörűen énekel a színészkórus), a staféta-kamera átadása; számolni kezdi az ember, mennyi van még hátra. És sok a déjà vu érzet – a már említett, hamar kiismerhető struktúra mellett itt van mindjárt a videókamera használata. Kétségtelenül másfajta koncentráltságot igényel a színpadon a kezelése által, mint ha nincs, de a lényeget tekintve nem sokat ad hozzá a játékhoz. Arról nem a szerző tehet, de még tán a rendező sem (pláne a színész), hogy Vilmányi Benett rulettmonológja erősen emlékeztet a Radnóti Színház egy korábbi előadására, A játékos nyitányára Vilmányi Benettel a „címszerepben”, vagy hogy a Kováts Adél játszotta doktornő – ha egészen más is a történet – hasonló helyzetbe kerül a saját fiával, mint a Futótűz című előadásban ugyancsak általa megformált főhősnő. Természetesen nem a 10 ellen, hanem az Egy piaci nap mellett érvelek – beleférhetett volna a válogatásba ez is, hiszen a Katona s a Nemzeti is két-két előadással szerepelt a programban. Értékes előadás előbbitől a Hegymegi Máté rendezte Jeanne d’Arc, de a közönséget effektíve megszólító felütés kevéssé természetes módja azon túl, hogy meglehetősen didaktikusan vetíti előre a „mondanivalót”, alapvetően meghatározó számomra az előadás egészének hatását illetően. A befogadás persze már csak ilyen, erősen szubjektív, személyiségfüggő. Számomra alig (vagy nagyon is) értelmezhetőek például Zalán Tibornak a Nemzeti Színház Caligula helytartója című előadását méltató sorai a műsorfüzetben: „A hitvitázó dráma – két elv, két vallás, két nép vagy népcsoport érdeke és megütközése – színpadi érvényességét ma az határozza meg, hogyan – honnan – tud a rendező dinamikus, izgalmas, statikusságtól mentes előadást formálni belőle. Szász János rendezése kongeniális Székely szövegével.” Nyilván így is lehet értelmezni, csak hát Székely János drámájának címe mégis csak az, hogy Caligula helytartója, vagyis a főszereplője Petronius, s a „hitvita” tétje, hogy helytartóként meddig, milyen áron hajlandó szolgálni a zsarnok szeszélyeit. Zalán Tibor néhány soros ajánlója kongeniálisan fogalmazza meg, hogyan kerülte meg Szász János „dinamikus, statikusságtól mentes” rendezése a dráma itt és most érvényének kibontását.

A diktátor vígszínházi előadásának is csak a címe meghökkentő, ám ifj. Vidnyánszky Attila bravúros, virtuóz színészi alakítása Chaplin legendás filmbéli kettős szerepében, ahogy a borbélyt és Hynkelt játszva óhatatlanul egy harmadik alakot, magát Chaplint is megidézi, egyértelműen indokolja az előadás meghívását.

Több bemutatónál elsősorban a forma lehetett a vonzó a szelektorok számára – gondolok itt az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Nemzeti színházi Woyzeckre, a sepsiszentgyörgyi Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című Radu Afrim-rendezésre vagy a Váci Dunakanyar Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában született Ványa bácsira. Utóbbi tipikusan a forma elfedi a tartalmat esete – nem színikritikus, tehát nem szakmányban színházat néző válogatók gyakran csodálkoznak rá olyasmire formanyelvi újításként, ami az évadonként száz fölötti előadást abszolváló kritikus számára már rég evidencia. Sajnáltam a jobb sorsra érdemes Erdélyi Tímeát Jelena Andrejevna szerepében, a Szonyaként természetes, őszinte Tarpai Viktóriát s a jelenlétükkel az előadásétól merőben eltérő minőséget képviselő Tímár Évát Vojnyickaja és Kútvölgyi Erzsébetet a dajka megformálójaként.

Aki nem ismeri az alapművet, Molnár Ferenc Üvegcipőjét, aligha tudja követni Radu Afrim kétségtelenül rendkívül impozáns színpadi vízióját, amelyből mindenekelőtt Mátray László (Sipos) és Gajzágó Zsuzsa (Adél) játéka révén fölsejlik egy „igazi” Üvegcipő-előadás lehetősége. Nagy nyeresége ugyanakkor ennek a verziónak a történet narrátora, a Gyerek, aki Dávid Péter alakításában maga a megtestesült árvaság. Mindenestre itt legalább már az előadás címe óvatosságra int a várakozásokat illetően. Nem úgy a Woyzeck, pedig abban is csak nyomokban fedezhető fel az eredeti opus. Alig hiszem, hogy a Büchner azonos című, töredékesen fennmaradt művét nem ismerő követni tudja a cselekményt, hogy ki kicsoda és miért viselkedik úgy, ahogy. A publikum jelentős része jól mulat, ami persze nem baj, de nemigen fagy torkára olykor a derű; nagyokat kacag az ötletzuhatagon, ám alig hiszem, hogy felismeri benne a világhoz alkalmazkodni képtelen ember tragédiáját, amit pedig Gulyás Gábor szerint az előadás hazai színpadon ritka hitelességgel jelenít meg. Ami a hitelességet illeti: az előadás látszólag megpróbálja kizökkenteni a közönséget a komfortzónájából, ám amikor fölcibálnak valakit bulizni a nézőtérről a színpadra, a jelenet végén nem tudnak mit kezdeni vele a játszók, próbálják udvariasan a színfalak mögé terelni, majd diszkréten visszakísérik a helyére. Az interaktivitás veszélyes eszköz, itt is leleplező: nem tisztázott színpad és nézőtér, játszók és nézők újraértelmezni próbált viszonya.

A válogatók nyitottságát jelzi, hogy hagyományosabb formavilágú produkciók is helyet kaptak a programban. Szép, tiszta, pontos, érzelmileg, érzékileg és intellektuálisan is hiteles volt – sajnos már csak múlt idő, a POSZT-on játszották utoljára – a József Attila Színház Karenina, Annája Telihay Péter rendezésében – tétjét, drámai erejét többek közt az adta, hogy Gazdag Tibor Kareninja nem kevésbé volt vonzó férfi, mint Mészáros András Vronszkija, s Létay Dóra Annájáé mellett az övé is súlyos, tragikus helyzet. A Pesti Magyar Színház Székek című előadása helyett bekerült Tribádok éjszakája a Pinceszínházból ugyancsak árnyalt, szép munka, s az a ritka helyzet állt elő, hogy a saját otthoni parányi teréből a Pécsi Kamara ahhoz képest óriási színpadára kerülve és sokkal több nézővel szembesülve, a négy ember – Kaszás Gergő (Strindberg), Györgyi Anna (Siri), Juhász Réka (Marie) és Gömöri András Máté (Viggo) – közötti játszmák még feszültebbek, izgalmasabbak lettek; tisztázatlannak itt is csak a közönség megszólítása tűnt, nevezetesen, hogy hogy kerülünk mi egyáltalán oda a darabbéli próbára.

Lélektanilag döbbenetes erejű, zsigerileg ható Pesitz Mónika és Kalmár Zsuzsa alakítása a Szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel című előadásában, ám a szinte végig depresszív félhomályban tartott produkció hossza fokozatosan öli ki a nézőből az érdeklődést és az együttérzést. (Az alapjául szolgáló film 129 perces, az előadás 160, igaz, egy szünettel.)

Öröm volt látni az igen jó színvonalú székesfehérvári társulatot egy kortárs drámával, Tasnádi István Kartonpapájával, ám ez az előadás sem indokolta az Egy piaci nap hiányát.

Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valakinek ne tessék az általam hiányolt produkció, még ha szelektorként utasítja el, akkor sem – bár ebben a minőségben azért a szakmaiság is fontos tényező a a szuverén befogadói érzékenység és ízlés mellett. De szinte biztos vagyok abban, hogy egy politikailag kevésbé hiszterizált közegben ott lett volna a tizennégy kiválasztott között – vagy meg sem születik…

Szűcs Katalin Ágnes