Szvetlana Alekszijevics: Secondhand – Örkény Színház

Elhordott múltjaink

„Senkinek se kívánnám, hogy szülessen a Szovjetunióban és éljen Oroszországban” – vallja egy emlékező Szvetlana Alekszijevics egyik riportjában. A fehérorosz újságíró évtizedek óta készített interjúiból számtalan felkavaró könyv született, legnagyobb értékük sajátságos élettörténeteikben rejlik, mert nem az aktuálpolitika szerint változó tankönyvek történelmét kínálják fel. Az egyéni sorsokból, traumákból válogatott össze egy előadásra szóló etűdcsokrot Bagossy László és Kovács D. Dániel, harmadéves rendezőosztályuk hallgatóival együtt.

A legfiatalabb generációk számára már csak a nagyszülők, dédszülők mesélhetnek, néhány év múlva pedig eljöhet az idő, amikor már nem lesz, aki személyes történeteket közvetítsen a múlt rendszerről. Alekszijevics jó érzékkel ismerte fel, hogy addig kell szóra bírni a második világháborút és a szovjet rezsimet átélőket, amíg még lehet. A tavaly szeptemberben bemutatott Secondhand ezekből az interjúkötetekből szemezget, színes kollázsként mutatva be a hétköznapi emberek érzelmeit és gondolatait. Az Örkény Színház színpadán sűrítve elevenednek meg a történetek, szinte egymásra dobálva, ahogy a rendszerváltás után Nyugatról importált használt ruhák is érkeztek. Éppen ez a színpadot uraló ruhahalom lesz a központi elem, számtalan lehetőséget biztosítva a szabad asszociációkra és az ötletes játékra, díszletként és eszközként is funkcionálva. Így válik egy pulóverből sugárfertőzött madár vagy éppen vakond, egy ezredes kendővel és némi rúzzsal gyermekét sirató anyává, vagy végső számadásként – pár pólóból és sapkából – a Szovjetunió szellemét megidéző gólem.

Az egymásra dobált rétegeken akár el is csúszhatna a kollázs-technikával dolgozó nyolc rendezőhallgató, ha a jelenetek szerkesztése közben nem figyeltek volna a megrendítő és humoros pillanatok, a mozgalmas tömegepizódok és az egyéni, drámai helyzetek közötti érzékeny egyensúlyra. Ez a struktúra szűk két órában tömény, színes és mozgalmas előadással lepi meg a nézőket, a műhelymunka során felmerült ötletek pedig jó érzékkel és általában gyors átkötésekkel jelennek meg a színpadi térben. Nem csupán a szovjet időkre, hanem Gorbacsov, Jelcin és Putyin Oroszországára is reflektálnak a mikrofont szinte egymás kezéből kitépő állampolgárok, vagy a rappelve rendszerbíráló fiatalok, de a női kvartett szórakoztató számadása is olyan epizód, mely dinamizmusával és találékonyságával hengerli le a nézőt. A tömegjelenetekben szinte a teljes társulat felsorakozik, időt sem hagyva arra, hogy hosszan emésszük hallottakat. Elvégre felgyorsult életvitelünkkel a jelent sem vagyunk képesek megélni, a múlton pedig csak szépelgünk vagy rágódunk, de annak végtermékét biztos nem lapátoljuk ki, hiszen megtanultuk, „ne piszkáld a szart, mert akkor büdös lesz.” Ha szorítanak vagy olykor fullasztanak is, még mindig kényelmesebb magunkon cipelni öröklött és átélt, de feldolgozatlan tapasztalatainkat: újra vágyva, de a régit rongyosra hordva.Lélegzetvételhez csak az egyéni vallomásokra vagy a néhány főre épített jeleneteknél jutunk, de a levegő szinte bennakad a történetek tolmácsolóit követve. Köszönhető ez a kiemelkedő színészi játéknak: így vagyunk megrendített hallgatói egy gyermekét a csernobili sugárzás miatt elvesztő apa elbeszélésének, aki a katasztrófa után néhány évvel saját háza ajtaját lopja el a tiltott zónából, hogy legdrágább halottját arra fektesse. Csuja Imre mellett Epres Attila is megdöbbentő pillanatokat okoz, lehengerlő a kvóta szerint gyilkoló katona szerepében, akiről a vér szagát a vödörnyi kölni sem képes maradéktalanul eltüntetni. Az egyik legnépszerűbb színre lépő azonban kétségkívül Csákányi Eszter, aki menedzserként teljes showműsort ad elő a rendszerváltás utáni, jövedelmező kapitalista életvitelről. A gyermektelen, kiégett, magányos üzletasszony fokozatosan felépített, ironikus mondataival pontosan telibe találó előadása olyannyira magával ragadja a közönséget, hogy monológja végét nyíltszíni taps követi. A jelenetek átjárhatóságát, az élet humorral és fájdalommal is telített, folyton változó aspektusait legérzékletesebben mégis Znamenák István jelenete fejezi ki, aki az Afganisztánba küldött fiatal katonákra emlékező ezredesből vedlik át egy anyává, aki soha vissza nem térő fiát gyászolja. A komikusan induló helyzet vécécsészékre épül, számtalan asszociációt kínálva a harckocsi fegyvereitől a sírokon látható ovális fényképeken keresztül a pólyás babákig, majd fokozatosan vált át a katartikus anyai vallomásba.

A Secondhand súlyos, felkavaró témája ellenére friss, meglepő színfolt a hazai színházi palettán, a használt ruhák végtelen tengeréből felszínre bukkanó kis halak tablói pedig úgy ívódnak belénk, ahogy még egyetlen történelem tankönyv lapjai sem. A befejezés elkerülhetetlenül szembesít azzal, hagyjuk-e, hogy a múlt és a jelen mérgeiből újabb és újabb gólemek épüljenek – nem csupán a politika, hanem mindennapjaink színterén –, vagy elkezdünk végre felelősséget vállalni a kiindulópontnál: a saját életünkben.

Csernák Zsuzsa

Középen Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

Sejtekben tovább élő múlt

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz író évtizedeken át utazott a Szovjetunióban majd annak utódállamaiban, hogy interjúkat készítsen olyan emberekkel, akik szemtanúi voltak a nagy kommunista birodalom széthullásának, és átélték a csernobili katasztrófát vagy az afganisztáni háborút. Ezekből a beszélgetésekből született többek között az Elhordott múltjaink (The secondhand time) című regénye, melyből az Örkény Színház Secondhand előadása építkezik, s amely a múlttal való szembenézés és az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet, valamint arra keresi a választ, hogy a múltbeli traumák hogyan hatnak az utódokra.

Az előadást Bagossy László és Kovács D. Dániel a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendezőosztályának hallgatóival együtt hozta létre; a négy vaskos kötetet kitevő Alekszijevics-interjúkból Gábor Sára dramaturg válogatott, s alakította a szövegeket színpadi művé. Pontosan adagolt mély- és csúcspontok, szarkazmus és groteszk humor jellemzi a produkciót, a hosszabb jeleneteket rövidek követik, megjelennek a széthulló vagy már széthullott Szovjetunió kisemberei (hol együtt, tömegként, hol pedig néhány szereplős jelenetekben) – az egész olyan, mint egy bő másfél órán át tartó érzelmi hullámvasutazás. A rendezők kollázs-technikát alkalmaznak, dalbetéteket, fény- és hangeffekteket, sok kis etűdöt látunk, melyek retro-szovjet életérzést árasztanak, a színészek számos szerepet játszanak el. Noha minden epizód a Szovjetunióról szól, az előadás egésze azonban rólunk, mai emberekről, aktuális dilemmáinkról. Felvetődik például, hogy hol van az a pont, amikor el kell hagyni a szülőföldet, hogyan kell bánni az idegenekkel, vagy hogy szabad-e gyereket szülni erre a világra. Alekszijevics saját szavai vezetik be és zárják le az előadást, magyarul.

A szereplők, a posztszovjet társadalom klasszikus karakterei (a második világháború veteránjai, Afganisztánban harcolt, nyugdíjazott katonák, csernobili lakosok és családtagjaik) egyéni tragédiáikról beszélnek. A nagymonológok elemi erővel vágják a néző arcába a múlt borzalmait, melyek egyébként jelenünkre is rímelnek. A vallomásos forma átélhetővé teszi a különböző nézőpontokat és emlékeket: az apát játszó Epres Attila hősi halottnak, háborús „alapanyagnak” neveli a fiait, Polgár Csaba egy csernobili operatőrt játszik, s az állatok kínjait meséli el zavarba ejtő részletességgel, Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke (anya és lánya) metrókocsiban zajló jelenete korunk egyik legnagyobb félelmével, a terrorizmussal szembesít. Csuja Imre monológja az egyik legmegrendítőbb – sugárfertőzött kislánya utolsó óráiról beszél. Amit mond és ahogyan mondja, olyannyira letaglózó, hogy pár pillanatra megfagy a levegő.

Az előadás másik dramaturgiai csúcspontja a Csákányi Eszter által óriási szuggesztivitással játszott (boldogság)marketingmenedzser, avagy a szingli, karrierista nők kifigurázása. Saját sikereiről és imádott, magányos életéről beszél. Vörös harisnyában és blézerben dobálja egymásra az üzleti angol szókincstárát, s gúnyolja ki azokat a nőket, akik a klasszikus szerepek szerint, szerelemtől elvakultan élik az életüket. Mint mondja, őt még Tolsztoj se tudta meggyőzni a szerelemről. Szerinte a szerelem is üzlet, ahol mindig készen kell állni egy újabb kombinációra.

Znamenák István három szerepben is brillírozik: hol csernobili likvidátor, hol öregasszony, hol pedig harckocsizók parancsnoka, aki Afganisztánban a halálba küldi katonáit. A harcosok (Jéger Zsombor, Patkós Márton, Kovács Máté, Dóra Béla, Novkov Máté) csapatszállító kocsit formálnak vécécsészékből, melyek a következő jelenetben sírkövekként funkcionálnak. Znamenák az utolsó jelenetben gyászoló öregasszonnyá lényegül, aki még mindig hisz abban, hogy a fia egyszer hazatér.

A Bagossy Levente és Ignjatovic Kristina tervei alapján készült színpadkép egyszerű és zseniális: színes ruhákból álló rongytenger, mely rengeteg ötletes játékra ad lehetőséget. Színes szemétdombhoz vagy csatatérhez hasonlít, s nemcsak a színészi átöltözéseknek szolgáltat kitűnő lehetőséget, de van, hogy a csernobili sugárfertőzött vadakat jeleníti meg a hokedlin üldögélő és mesélő vadászok körül, vagy halottakkal teli mezővé válik, ahol védőruhás emberek járnak a füstben elemlámpákkal. A színészek hol egyensúlyoznak ruhakupacon, hol kényelmesen elfekszenek vagy guberálnak benne, magukra veszik a holmikat vagy dombot építenek a szétdobált göncökből. A ruhahalom az emlékezés és a szegénység szimbóluma, utal Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetének eredeti orosz címére és a háborúban odaveszett halottakra. A sok szín közül kiemelkedik a piros – a piros szegfűk, ruhák és zászlók a hajdani kommunista pártot szimbolizálják, a szerelmet, a háborút és a civilekben munkáló dühöt húzzák alá.

A Secondhand bizarr, érdekes, fontos és nyomasztó, a nézőktől lelkileg, a színészektől pedig művészileg sokat követelő előadás. Arra figyelmeztet, hogy nem mutogathatunk ujjal egymásra vagy a politikusokra, sérelmeinket egymásra ontva, mert kollektív felelősségünk van abban, hogy ez a világ a vesztébe rohan, s hogy újra és újra elkövetjük a múlt század hibáit.

Jónás Ágnes

Csuja Imre (fotó: Horváth Judit)

A Secondhand idő

A Seconhand lehetőséget biztosított arra, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatói az Örkény Színház rutinos színészeivel dolgozzanak együtt. A teljes társulat megjelenik az előadásban, amit nyolc rendező jegyez. Több generáció közös alkotását látjuk, aminek a legérdekesebb kérdése, hogy az idősebb nemzedék múltja (a másodkézből kapott ruha) miként nyomhatja rá a bélyegét az utánuk jövők életére.

Az etűdökből felépülő előadás szövegkönyvébe Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő interjúköteteiből (Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban) válogattak. A dokumentumregények személyes élettörténeteken keresztül szólnak a Szovjetunió széthullásáról. A posztszovjet társadalom átlagemberének vallomásaiból felépített Secondhand a fiatalok számára (bárhol a világon, az egész világ- válságban) egy aktuális problémát jelenít meg, ugyanis az átörökített romokra nehezen lehet építkezni.

A színpadot beborító ruhadarabok (Bagossy Levente díszlet- és Ignjatovic Kristina jelmeztervező munkája) színessé és játékossá teszik a szemétdombot, amibe ócska kacatok képében megérkezett a kapitalizmus. A használt ruhák nemcsak könnyen átvariálható díszletelemekként, de kellékekként is ötletesen funkcionálnak, és a különböző szerepeiket váltogató színészek átalakulását (átöltözését) is biztosítják.

A valóság traumatikus pillanatait feltáró előadás végig lendületes tud maradni a különböző műfajú jeleneteknek köszönhetően. A drámai monológokat (amelyekben fájdalom, gyász és reménytelenség dominál) groteszk jelenetek, zenés betétek (Kákonyi Árpád zenéje) váltják. Az előadás szellemes nyitójelenetében egy kenyérsütő versenyről tájékoztatják a tömeget, akik versenyzőként egymás mögött felsorakozva magukról és a közegről mondanak pár szót. A névtelen tömeg sokszólamúságából válnak ki a későbbi vallomásmonológok, amikből kiderül, hogy az élet nevű játékban a vesztesek száma van túlsúlyban.

Csuja Imre, mögötte Ficza István (fotó: Horváth Judit)

Az etűdök változatosak, de megfigyelhetők visszatérő mozzanatok. Az áldozatok és a hátrahagyott hozzátartozók sokszor kerülnek előtérbe. A Zsigmond Emőke megformálta örmény nemzetiségű lány egyszer csak üldözötté válik, és a tömeg addig dobálja rá a ruhákat, míg dombbá nem alakul át a ruharengeteg. Egy másik jelenetben a színésznőt szintén a fojtogató tömegben látjuk, egy zsúfolt tömegközlekedési eszközön, ahol a metrómerényleteket idézi fel. Túlélőként a traumatikus események rá gyakorolt hatásairól és az emberekbe vetett bizalom elvesztéséről beszél.

A gyereküket gyászoló szülők monológjai is meghatározóak. Csuja Imre az atomsugárzás miatt megbetegedett hétéves kislányát siratja, egy ajtót cipelve magával, ami az apja és a gyereke ravatalaként is fontos szerepet töltött be. Több etűd témájává válik a csernobili katasztrófa, ami az apokalipszis hangulatát is magával hozza, főképp akkor, amikor védőruhás emberek járkálnak elemlámpákkal a halott ruhakupacok között. A ruhadarabok (a színészek mozgatásának köszönhetően) életre is kelnek, amikor a fertőzésveszély miatt feláldozott állatokról társalgó vadászok (Vajda Milán, Znamenák István, Epres Attila) visszaemlékezéseit hallgatjuk. A lemészárolt állatok kísértetként támadnak a színpad közepén üldögélő férfiakra.

Az előadás utolsó nagymonológjában egy gyászoló anyát látunk, aki az afganisztáni háborúban elesett fiát siratja. A vörös rúzs és a női ruhák segítségével ezredesből anyává átalakuló Znamenák István egy személyben tölti be az áldozat és az elkövető szerepét. A gyászoló szülő a felelősök megbüntetését követeli, így bár Znamenák színészi alakítása rendkívül hatásos, a két karakter összemosása kényelmetlenné válik. A halott fiúk portréját (a színészek vécéülőkéket tartanak a fejük elé) a közönyös ezredes és a fájdalmas anya beszédénél is látjuk. A portrék megelevenednek, és a fia hazatérésében még mindig reménykedő anya felé fordulnak.

Csákányi Eszter (fotó: Horváth Judit)

A tragikus veszteségeket elbeszélő monológok fontos eseményeknek mutatják meg az emberi oldalát, de helyenként kissé hatásvadásszá és túl direktté válnak. A Secondhand egyszerre tragikus és ironikus jelenetei működnek leginkább. Emlékezetes alakítást nyújt Pogány Judit a múltra nosztalgiával visszaemlékező híradósnőként, akit már gyerekként arra neveltek, hogy szinte vallásos áhítattal imádja Sztálint, és aki még mindig nem tudott megszabadulni a régi ideológiától. Az előadás csúcspontja Csákányi Eszternek az a karaktere, aki a híradósnővel ellentétben a letűnt idők helyett már az új világot, a kapitalizmust ünnepli ugyanolyan lelkesen, mint a katonaruháját büszkén viselő nagymama. Csákányi Eszter bevonulása előtt félresöprik az olcsó szemetet, hogy a vörös színben pompázó, üzleti szakkifejezésekkel dobálózó menedzsernő ne ütközzön akadályba. A sikeres üzletasszony győztesnek tűnik a vesztesek, a megnyomorított emberek között. Ő anyagi biztonságban, kényelemben él és megengedheti magának, hogy bejárónőt tartson, aki a háziasszonyi kötelezettségeitől mentesíti. Büszke arra, hogy nem jutott Anna Karenina sorsára, a kivívott szabadságon kívül azonban nem képes semmit felmutatni. A kapitalizmus üres csillogása és a kapzsiság mellett a számára egyetlen értéket, a női függetlenséget valójában teherként éli meg. Ő is csak egy szerelemre vágyó nő, aki a magányáról vall nekünk.

A generációk közti kapcsolatra és folytonosságra koncentráló etűdök hangsúlyosak. A Csernobilból megérkező haldokló apa viseltes holmiját örökíti át, fiának ajándékozza a fertőzést hordozó sapkát, amit el kellene égetni. Epres Attila pedig hazafias családapaként a dicső halált tűzi ki életcélul fiainak, de az egyikük Billy Elliot módjára lázadozik. Őt az ölés helyett a tánc vonzza, és a ruhakupacból egy balettruhát bányász ki magának. Egy másik jelenetben a tömeggyilkos szerepébe bújó Epres Attila a vejét avatja be a kínzás művészetébe. A háború borzalmait zúdítja rá a fiatal férfira, aki megpróbálja összegereblyézni a színpadi szemétdombot, de végül feladja.

Az előadás szenvedésekkel teli, fejlődésre képtelen világot tár elénk. Az élet a vesztesek játéka. Felmerülhet a kérdés: ha képesek vagyunk szembenézni a riasztó valósággal, ha elég empátiával rendelkezünk és tényleg komolyan vesszük a fájdalmaknak kitett emberek sorsát, továbbá nem áltatjuk magunkat azzal a tévképzettel, hogy valami utópikus jövő felé tartunk, még odáig is eljuthatunk, hogy felelőtlen dolog az elhordott rongyok továbbörökítése és újabb generációk létrehozása.

Béri Orsolya