Három Katonás előadás

Csehov: A Platonov

Ahány előadás, annyi Platonov. Akárki is vette elő, ebből a darabból mindig más és más kerekedett, ki-ki mást talált ebben a műben. Persze azonosak a szereplők, a történet is emlékeztet valamire: „mert miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk? Hamarosan jön a hájas lomhaság, eltompulás, teljes közöny minden iránt, kivéve, ami a test igénye, és aztán a halál. Elment az élet. Lever a víz, amikor egyszerre a halálra gondolok. Hogy lehetne ezen változtatni?” Mindig megborzongat, hogy Csehov mennyi mindent tud az emberről, mennyi mindent tud az érzelmeiről, milyen sokat tud a nőről, milyen sokat tud a férfiról, egyáltalán arról az egészről, amit mi életnek nevezünk. Különös varázslója a történetmesélésnek. Pedig nála történni – kívül – alig történik valami. Mindig csak a lelkekben, a sokféle lélekben legbelül. Örök a kérdés, miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk. Miért szűkös mindig, ami van, miért érdekes mindig csak a másé, az érdemleges pasik házasságnál miért az ostobácska nőket preferálják, jóllehet észreveszik és élvezik a lélekben-szellemben dúsabb nők szerelmét? Pallérozódunk , erősödünk az örökké másra vágyásban? Miért ez a vágy ad erőt a mostok elviseléséhez? Életkapaszkodónak mindenki mást keres. A legbiztosabb, ha valakit igazán szeretni tudunk.

A sok évig íródó Platonovból sokféle történetszálat, sokféle szereplőt lehet kiemelni. Radnai Annamária fordítása a huszonegyedik századba emeli a történetet. Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta szövegkönyve tömörít. Pontosabban, a cselekmény fő alakjaira összpontosít. A legtöbb rendezés ott rontja el, hogy szenvedéstörténeteket komponál Csehovból. Valóban sokféle szenvedést mutat fel „mintegy tükröt tartva a természetnek”, s ez a tükörkép nevetséges-szánalmas, ahogy minden a valóságban is. Az önsajnálat jókora humorforrás, ha a másé. Székely Kriszta ezt is észreveszi. Itt nincs műbokor és dácsaoldal. A felvonultatott társadalmi osztályt leg lényegre törőbben – zseniális az ötlet – a parketta jeleníti meg. Ebben a formázott és szabályosra rendezett-fényezett deszkasorban ott a polgári középosztály. Tudjuk hovatartozását, világlátását, ismereteit. Azt, hogy honnan jött és hova tart. Színsávokban a türkizzöld erőteljes jelenléte kontraszt és kellően absztrahál. A Kamra képtelen tere a képességességek által varázsol is (Platonov elölről az egyik ajtóban, túloldalon a háta), és ahogy ebben a térben jönnek-mennek-táncolnak, vágyakoznak, csalódnak, minden valahogy a helyére kerül. Kirajzolódik az ember, a teljes ember a maga kisszerűségében, tehetetlenségében. Ez a magunkkal szembenézés történhetne szívkesergetőn, de nem. Székely Kriszta s a játszó személyek – és micsoda játszó személyek! – roppant élvezetesen vezetik elő.

A Platonov – Kocsis Gergely és Ónodi Eszter (fotó: Horváth Judit)

Platonov az az ember, akiben az elmúlt ötszáz év minden álmodozása, a gondolkodó, önmagát és a környezetét érteni akaró ember, a felvilágosodás, a társadalmi egyenlőség és igazságosság illúziója összpontosul. Ő lenne az értelmiség. Gárdonyi Géza tanítója mécses, aki világosságot teremt környezetében. Csehov tanítóját nem motiválja a társadalmi felelősség. Utálja magát, mert utálja a környezetét. Tudja, hogy többre lenne képes, és azt is érti, hogy miért nem. Kocsis Gergő egy alakba tudja sűríteni ezt. Megértjük, hogy miért hat oly delejjel környezetére, nemcsak a nőkre, a férfiakra is. Körülzsongják és fojtogatják. Az özvegy tábornokné (Ónodi Eszter) könnyed és nagyvonalú. Ő mindent megszerzett eddig is magának és eztán is meg fog, hogy kényelme, jóléte meglegyen. A férfi szórakoztatja. Az egyetlen a környezetében, akit valamire is tart. A mostohafia (Fekete Ernő) maga a tutyimutyiság. Nem ismernénk rá, ha nem lógna szemébe a haja. Szofja, a felesége, Platonov volt szerelme (Jordán Adél) az izzás és a kétségbeesés egyszerre. Ő a fájdalmas sors ebben a felhozatalban. Ellenpontja Szása, Platonov felesége (Pálmai Anna), aki együgyűségében is csak a szeretetet ismeri. Testvére, Kolja (Bányai Kelemen Barna) a felszínesség maga. Nem akar tartozni sehová, mert tudja, nincs kihez tartoznia. Felmutatnia neki is kell, partnert. Meg is Teszi. Grekova (Staub Viktória e. h.) rideg-tudálékos, majd aléltan szerelmes. Elhisszük neki, hogy könyvek varázsolták el eddig, és most találkozott valami egészen mással, ami megváltoztatta életét. Glagoljev (Bán János) egy másik világ képviselője, aki képtelen érzékelni, hogy már minden megváltozott. Kívülálló. Az ő története is tragikus. A nagy erejű, félkegyelmű Oszip figuráját hibátlanul hozza Nagy Ervin. Ahány szereplő, annyiféle ember, állnak egymás mellett, mint egy panoptikumban, valamiféle viszonyuk is lenne, de mindenki elbeszél a másik mellett. Akárcsak ma, egy-egy baráti körben. Nagy a jövés-menés és az érzelmek is zuborognak. Ilyenek, ezek vagyunk? Igen, ilyenek.

Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében

Bezerédi Zoltán hangján meghallhatjuk a történetet, hogy egy írástudatlan parasztlány, Jeanne d’Arc, Szent Johanna, az ,,Orleans-i Szűz” a száz éves háború idején az angolok ellen vezette a francia nép felszabadító harcát. Látomásaiban Isten jelent meg előtte és kérte, hogy szabadítsa fel hazáját az angol uralom alól. Kilenc napos ostrommal felszabadította Orleans városát, és utána a Loire völgyét is. A hadjáratot követően az addigi dauphint VII. Károlyként Reimsben királlyá koronázták. A harcoló Jeanne d’Arcot az angolok elfogták, Rouen városába vitték, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Az egyházi törvényszék visszaeső eretnekség miatt elítélte, s máglyán égették el. Tizenkilenc éves volt ekkor.

Jeanne d’Arc – Mészáros Blanka és Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

A történetét sokan feldolgozták, többek között Shakespeare, Voltaire, Schiller, Mark Twain, Anouilh, Bertolt Brecht és G. B. Shaw. De mi most a Kamra előadásában Garai Judit megfogalmazásában láthatjuk. Itt nincs Isten szabad ege utáni vágyódás, és nincs látomások okozta extázis sem. Egy olyan érzékeny kamaszlányt látunk, aki hisz az igazában, és amikor abban visszaigazolást is nyer (hiszen maga a király köszönheti neki koronáját), végképp összezavarodik, hogy miért akarják a vesztét azok, akiknek ő csak a javát szolgálta, mindennemű önérdek nélkül. Igen, itt válik ez a történet nagyon közép-európaivá és nagyon maivá. Senkit nem érdekel Jeanne d’Arc tette, céljai, mert az nem fontos. Itt mindenféle érdekekről van szó, amiknek már semmi közük semmihez, legfőképpen a valósághoz no meg a hithez és Istenhez. Szisztémák működtetik majdhogynem önmagukat, s csak kevés külső hatás kell. A hatalom a lényeg, pontosabban az „én” hatalmam, az én szisztémám hatalma, aki ebbe belepiszkál, annak pusztulnia kell. Az én világomon kívül nem létezik más, itt hasonló világok és szisztémák vannak, különböző szándékkal, vérmérséklettel, világképpel, s ezek összeállnak, mint valami betonfal, és semmit nem eresztenek át, különösen olyasmit nem, ami ezt a rendszert, ezt a szisztémát zavarhatná.

Johanna Mészáros Blanka, aki biztos igazában, gyönge teste ettől olyan erős és nem érti, miért nem akarják őt megérteni. Óriási szerep, óriási lehetőség, amit kiugróan teljesít. Körülötte csupa férfi – legalábbis önhitük szerint. A dauphin Dankó István, aki sosem lesz felelős, az ő nevében, de másoké a játszma, ő pedig elfoglalja magát a saját örömeivel. Kocsis Gergely Cochon püspöke képviseli az egyházat kenetteljesen, mintha rajta nem múlna semmi, pusztán felsőbb akaratoknak engedelmeskedne. Szekundánsa jóindulatban Mészáros Béla. Máté Gábor várkapitánya először kéjtárgyat lát Johannában, majd mint igazi férfi, aki tudja, hogy a gáláns gesztusaiért busás jutalom jár, harcosokat ad. Ekkor ő pusztán egy nő kérését teljesíti – remek. Csupa gyűlölet, kisszerűség, frusztráltság a gonosz angol Elek Ferenc megformálásában, az ellenség Tasnádi Bence, a minden iránt érzéketlen inkvizítor Rába Roland, a mindenben jó murit érzékelő Kékszakáll Vajdai Vilmos. Ezek az alakok a legkülönbözőbb habitussal és kultúrával, műveltséggel valamennyien egy szándékká állnak össze, hogy elpusztítsák a rajtuk kívül levőt. Johanna nem tartozhat közéjük, mert ő komolyan hisz, komolyan veszi azt, ami van – magát az életet.

A rendező, Hegymegi Máté színészvezetése és a vele régóta egy csapatot képező látványtervezők munkája maga a letisztultság. Fekete Anna színpadképe, az ívelt, fehérre festett boltívsorok, a puritán padok s középütt a mobil üvegfalú kalitka, amely egyszerre tesz láthatóvá és állít pellengérre. Minden oldalról megközelíthető és támadható. Semerről sincs védelem. Kálmán Eszter jelmezeivel egészen kivételes. Mészáros Blanka a szobrokról jól ismert öltözékben és frizurával, zászlóval és karddal, maga az elkülönültség. Az egyház képviselői fényesen csillogó vörösben, narancssárgában és aranyban, a gyűlölet színe csillogó türkiz, az angolé pingvin-elegancia. Máté Gábor grófja házikabátban, pizsamában akar női szívet tiporn., Dankó István dauphinje élénk, kápráztatóan harsogó zöld, koronázás után még valami szörnyen gusztustalan műszőrme keppet húz maga után, s lelkiállapotát a virágmintás strandpapucs is kifejezi. Kálmán Eszter vallja, hogy a forma és a szín, az anyag elmondja a lényeget, majdhogynem más nem is kell.

Mi pedig ülünk a jelenidő vitrinében, és álmélkodunk a majd’ hatszáz éves események közepén.

Federico García Lorca: Ha elmúlik öt év

Már rég nem tudjuk, mi a reális és mi az abszurd, mert körülöttünk a legjózanabb napunkon is teljességgel összekeverednek. Kitapintható, hogy minden szétesik, hogy jó, ha megérünk még öt évet, s már nincs olyan – akarat, eszme –, ami összetarthat. Sokkolna, ha bármivel is sokkolódnánk.

Szürreális és abszurd. Ezek a fogalmaink azok, amelyeket – jó részt – három, a múlt század húszas éveiben Madridban tanuló egyetemistának köszönhetünk. Az Ibériai félszigeten is nagyot fordult akkoriban a világ, alig túl az első világháborún és azon a sokkon, amit a közlekedés és a kommunikáció gyors fejlődése okozott; amikor csak a zavarodottság volt erős. Ott az egyetemen összebarátkozott García Lorca, Salvador Dali és Luis Bunuel. Megtalálták egymást, és mindarra, ami körülöttük és bennük dúlt, megfogalmazták a máig is intenzíven ható választ.

García Lorca festett, zenélt és darabokat rendezett, miközben díszlettervező és dramaturg is volt. Drámáit azóta is játsszák (Magyarországon is, s nincs olyan év, hogy ne lenne színpadon a Bernarda Alba háza, a Yerma, vagy a Vérnász). Azt a művét, amelyet Zsámbéki Gábor rendezett a Katonában, a szerző 1931-ben írta, s maga is a „bemutathatatlan színház” darabjai közé sorolta. Van is történet meg nincs is. Előttünk egymáshoz alig vagy lazán kapcsolódó képek sora. Van egy szellemi dolgokban jártas főhős, aki elhatározta, hogy akkor igazi a szerelme, ha öt évet vár rá, miközben őt a gépírókisasszonya imádja.

Ha elmúlik öt év – Tóth Anita és Zsámbéki Jakab (fotó: Horváth Judit)

Az idő legendája lenne, ha az nem folyna el, nem lenne képlékeny úgy, mint Dali órája azon a bizonyos festményén (Az emlékezet állandósága). Nagyon erőteljes képek követik egymást, amelyekben különös alakok jelennek meg, s mindegyikük mesél. Elmesélik a saját történetüket. Kapcsolódnak is a főhőshöz, de csak nagyon-nagyon mellékesen. A Fiatalember, a felesleges ember, a tébláboló, a szellemi utakat keresgélő mintha Csehov Platonovjának kistestvére lenne, álmodozik is, meg nem is, akarna is valamit, meg nem is. Dér Zsolt hozza a figurát. Tétova és akaratos, bizonytalan és zsarnoki. Belül nem történik semmi, csak kívül, mert a különös alakok – Halott kisfiú, döglött macska, próbababa, Harlekin – jönnek-mennek. Vagy mégis történet kerekedik ebből? Az a való, ami nem való (Bacsó Péter: A tanú – Pelikán József), és az egészen abszurd a jelen megjelenítője lesz, a súlytalanságé, a téblábolásé, ahogy elúszik, mert hagyjuk, elúszik maga az idő, ami a mi valóságunk lenne. Semmi sincs, nem maradt már körülöttünk-bennünk, ami a valósághoz kötne.

Látomás ez. Lélegzetelállítóan gyönyörűek a szemünk elé táruló képek. Khell Csörsz mennyezetig melegrozsdaszínnel keretezte a történetet. Ebből fordulnak ki a hatalmas táblák, amelyek nyílnak és csukódnak, be és kiengedik az aktuális résztvevőt. A jelzésszerű kellékek, tárgyak, az ívelt keretben a lépcsősor, a lógatott keretben a viharos égboltrészlet és az eléje úszó felhő, aztán a mennyezetről lehulló fatörzserdő a maguk konkrétságában valósítják meg az absztraktat, a szürrálist. Szakács Györgyi jelmezei cizellálják az érzékenységet és a finomságot, ami átlebeg ezen a valóságos nem-valóság történeten.

A Valóságnál is valóbb való képeit Dargay Marcell zenéje mélyíti.

Igazi színház ez, játék, mese – „szemem pillás függönye fenn, hol van a színpad, kinn-e vagy benn?” – remek színészekkel: Fullajtár Andrea a menyasszony apja és a sárga maszk, Dankó István inas és bohóc, Tóth Anita a döglött macska, Jordán Adél menyasszony és próbababa. Általuk a lorcai szenvedély, a fájdalmak és kiábrándultságok, drámaiság és sejtelmesség megtelik élettel, bozsgással, erővel.

Zsámbéki Gábor a színház mindenféle nyelvét a reálistól a legvadabb abszurdig műveli. Itt most mégis különlegesen újat mutatott, valami olyasmit, amit eddig nem láttunk soha. Szürreális színházat láttunk már, de ilyen költőit még nem. Gyönyörű – színekben és formákban megkomponált – képek sora fájdalmasan jelzi, hogy vége. A minden egész eltörött élményén túl azt is, hogy elfolyt maga az idő. Lebegünk valami légüres térben visszhangtalanul, nem keresünk már semmilyen kapaszkodót.

Józsa Ágnes