Jubileumi bemutató a Budapest Bábszínházban
Weöres Sándor szíve-lelke és egész életműve nagyon közel áll a bábszínházhoz. Szinte valamennyi színpadi műve kacérkodik a bábjátékkal. De igazi bábjátékot csak egyetlenegyet írt, a Csalóka Pétert, azt is kényszerűségből, a Népművészeti Intézet bíztatására, 1950-ben, amikor „komoly” műveket nem publikálhatott, nehogy megfertőzze pajkos világszemléletével a szocializmust építő emberiséget. A pártállam ideológusai talán nem tudták, hogy az ő gyerekversein nevelődött kölykök egyszer majd felnőnek, elszemtelenednek, és akkor kész a baj. A Csalóka Pétert számos amatőr bábcsoport játszotta. Némi késéssel, 1975-ben az akkor még egyetlen hivatásos bábszínház, az Állami Bábszínház is bemutatta, egy műsorban egy másik renitens kópé, Tamási Áron vásári komédiájával, a Szegény ördöggel.
A Holdbeli csónakos ugyan nem bábjáték – írója „kalandos játéknak” nevezi –, de a főszereplői közt ott van a magyar vásári bábjáték két halhatatlan alakja, Vitéz László és Paprika Jancsi, valamint Petőfi és Arany Bolond Istókja, aki később szintén megjelent a Holdbeli csónakos epikus változatában, a Bolond Istók című többé-kevésbé önéletrajzi mesében. „Barátaim meglátogattak néha, legkivált a nagybajszú Vitéz László és a felemás ruhájú Paprika Jancsi (ők is akkor keletkeztek, amikor én, senki sem emlékszik arra az időre, mikor mi hárman még nem voltunk a világon), és mondani sem kell, hogy mindig remekül töltöttük az időt” – olvasható a prózában írott elbeszélő költemény első énekében.
Bár a költő „előváltozatnak” nevezi a Bolond Istókot, az valójában egy évvel később született, mint az 1941-ben elkészült színpadi feldolgozás, melynek ősbemutatójára még nagyon sokat kellett várni. Pedig Németh Antal már az 1944/45-ös évadban be akarta mutatni a Nemzeti Színházban, de a soha meg nem valósult műsortervből végül kimaradt. Csak Illés Árpád1 díszlettervei őrzik az igazgató szándékának emlékét, amely fontos állomás lehetett volna Weöres drámaírói pályáján és a magyar színház életében. A háború és Budapest ostroma ezt is elsodorta, mint a korszerű színház sok más törekvését. Az efféle tervek és szándékok helyét hosszú időre a szocialista realizmus rögeszméje foglalta el. Így aztán még az 1994-ben kiadott Új Magyar Irodalmi Lexikon is magabiztosan azt állítja, hogy Weöres Sándor „színművei nem érik el költői szintjét.”2
A Holdbeli csónakos sorsa élő bizonyíték arra, hogy a költő a színházról vallott nézeteivel is alaposan megelőzte korát. Nem véletlen, hogy a fáma szerint először 1940-ben egy bábcsoport részére kezdett foglalkozni a témával (állítólag Székely György volt a dramaturg-tanácsadója; gyanítható, hogy ő hívta fel Németh Antal figyelmét is a készülő darabra), és csak később derült ki, hogy a monumentális téma szétfeszíti egy műkedvelő bábtársulat lehetőségeit. Ám a költő fantáziája később is olyan hihetetlen energiával ostromolta a korabeli színház gránitszilárdnak látszó falait, hogy még a legmerészebb álmodozók is sokáig óvatosan elkerülték színpadi alkotásait.
Nyomtatásban is csak 1967-ben jelent meg először, színpadon pedig a Thália Színházban volt az ősbemutatója 1971-ben, vagyis kerek harminc évvel a darab keletkezése után. Az ilyenfajta késés nem egyedülálló a magyar színháztörténetben, ahogy az sem, hogy az előadás ekkor sem tudott mit kezdeni Weöres különös mesevilágával. Mindenképpen Kazimír Károlyé az érdem, hogy a tomboló színpadi naturalizmus idején be merte mutatni, még akkor is, ha a költő szelleme helyett inkább meghökkenteni akaró modernkedéssel próbálta „megmenteni” a darabot. Csak a Pécsi Nemzeti Színház 1979-es bemutatója – és Sík Ferenc rendezése – tudott némiképp kiszabadulni a szokatlanságot előtérbe helyező szándék béklyóiból, és elmozdulni a költői színház irányába.
Ezzel a két megkésett bemutatóval mégiscsak megtört a jég, és elindult Weöres remekművének színpadi pályafutása. A Holdbeli csónakost felfedezte a színház, felfedezték a társszerzők,3 és eljutott a határainkon túlra is.4
Az első bemutatókat követően már nem volt szükség halált megvető bátorságra a színpadra állításhoz. De kellett hozzá tapintat, határozott elképzelés, magabiztos elkötelezettség és a szájbarágós, naturalizmusban gyökerező színház ellen fellépő elszántság. Nem véletlen, hogy Weöres különleges instrukciókkal nehezíti és könnyíti a rendezők meg a színészek munkáját, akik arra vállalkoznak, hogy a darabot színpadra állítsák. Bevezető szonettjében ezt írja: „Legyen ez a színjáték tarka álom, / túlemelkedve életen-halálon. / Tán nincs is írva: elképzelve csak.” A szerelmes Pávaszem pedig így énekel: „Holdbeli csónakos, örök szerelmem, / arany-láncomból bogozz ki engem! / Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam, / a börtön kövét könnyel áztattam, eleget sírtam a földi porban, ölelj magadhoz a tiszta Holdban. / Nem él a földön; akire vágyom, / holdbeli csónakos, te légy a párom.” A holdbeli csónakos így felel: „Fénylő csónakom szeli az éjet, / legszebb csillagom, szeretlek téged, / egyedül vagyok, vágyódom érted, / kiszabadítlak, majd ha nyár éled.”
Tatai Zsolt / Vitéz László (fotó: Éder Vera)
A Budapest Bábszínház előadásában a címszerepet egy kötéltáncos, Sean Peres személyesíti meg (hangja Jéger Zsombor). Egy kifeszített drótkötélen megy végig. Egyetlenegyszer találkozunk vele testi valóságában. Egy másik világban él, fenn a magasban, elérhetetlen messzeségben. Mi már tudjuk, hogy Pávaszem sohasem érheti el. Amikor a cirkusz is belép az előadásba mint metafora, teljessé válik a merészen gazdag, látványos eszköztár, amelyet a rendező-tervező, Hoffer Károly felvonultat, és amelyhez a tapintatosan háttérbe húzódó dramaturg, Gimesi Dóra érzékeny hozzáértése sziklaszilárd támpontot biztosít. Beavatkozása mindvégig tartózkodó és tisztelettudó. Egyetlenegyszer merészkedik odáig, hogy elszakad a darab eredeti szövegétől: a költő egyik legszebb szerelmes versét, a Szeretem ernyős szemedet kezdetű, szintén 1941-ben született négyszakaszos művét csempészi be a darab végén, hogy a földi szerelem győzelmét ünnepelhessük a soha be nem teljesülő holdbeli ábránd ellenében. Kiderül, hogy ez képes igazán a magasba emelni Pávaszem és Medvefia szerelmének történetét: „Ha minket földbe letesznek, / ott is majd téged szeretlek, / őszi záporral mosdatlak, / vadszőlő-lombbal csókollak. // Hidd el, ha egyszer meghalunk, / föl a felhőbe suhanunk. / Vének leszünk és ráncosak, / de szívünkben virágosak.”
Pájer Alma Virág / Pávaszem és Barna Zsombor / Medvefia (fotó: Éder Vera)
Az előadás a vásári bábjáték, a távol-keleti és a költői színház tökéletesen egymásba illeszkedő elegye. Való igaz, a darab nem adja meg magát egykönnyen. Az első rész a gondos húzások és a sokféle tradícióból merítő gazdag látvány ellenére nehézkes. A hosszas expozíció után igazán az előadás második fele ragadja magával a nézőket. A színészek is ekkor találnak magukra. Pedig a költő pompás szerepeket írt. A vásári bábjátékhősök, Vitéz László (Tatai Zsolt), Bolond Istók (Szolár Tibor) és Paprika Jancsi (Pethő Gergő) akár kesztyűsbábokként, akár élő szereplőkként vannak jelen, láthatóan remekül érzik magukat a jól ismert meg a vadonatúj helyzetekben. Öröm látni, ahogy Pájer Alma Virág szerepről szerepre érik egyre jelentősebb egyéniséggé. Pávaszem az ő megformálásában a szemünk láttára válik felnőtté, ízleli meg előbb a szerelem megfoghatatlan ábrándját, majd az igazi társ megtalálásának gyönyörűségét. Barna Zsombor a reménytelen és rejtőzködő szerelemtől a beteljesülésig járja végig Medvefiaként a férfivá válás rögös útját. Hannus Zoltán szerencsésen szakít Jégapó szerepének buffó-tradícióival. A többiek (Ellinger Edina, Pallai Mara, Spiegl Anna, Karádi Borbála, Kovács Katalin, Ács Norbert, Beratin Gábor, Kemény István és Teszárek Csaba) számos szerepben jelennek meg és teszik teljessé az impozáns vállalkozás élményét.
A költő a szerzői instrukciók között kivételes figyelmet szentel a zenének. Határozott elképzelése van a zenei szerkezetről, gondosan kitér a visszatérő motívumokra, az átkötésekre és az egyes képek közötti dallamok hangulatára. A Budapest Bábszínház előadásában is kiemelt szerepet kap a zenedramaturgia. A zeneszerző Kovács Márton, a koreográfus Szöllősi András és a színészek fontos partnere a produkció két kiváló muzsikusa, Wagner-Puskás Péter és Gyulai Csaba.
Holdbeli csónakos – Budapest Bábszínház (fotó: Éder Vera)
Az évad második felében újabb szakasz zárul le a hetven éves Budapest Bábszínház életében. Weöres Sándor mesejátékának bemutatója az utolsó két és fél évtized szintézise. De az előadásban benne van a jogelőd, az Állami Bábszínház valamennyi tapasztalata és tanulsága is.
A költő Gergei Albert művét, a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról-t meg Vörösmarty Csongor és Tündéjét idézi a darab mottójaként. Nem véletlenül szokás mindkét művet emlegetni a Holdbeli csónakos színpadi pályafutása kapcsán. Vörösmarty annak idején Gergei széphistóriáját használta forrásul mesedrámája megíráshoz. Weöres szeme előtt pedig Vörösmarty példája lebegett.
A Csongor és Tünde is jócskán megkésve került színpadra. Az 1830-ban írott darab első előadását csak 1879-ben tartotta a Nemzeti Színház.
Így hát Weöresnek nem is lehetett igazán oka panaszra.
Balogh Géza
JEGYZETEK
1 Illés Árpád (Mayer, 1908−1980) festőművész, a magyar szürrealizmus jellegzetes alkotója. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa. Győri gimnazistaként került barátságba Weöres Sándorral, akinek később több verskötetét illusztrálta. Weöres is több verset írt Illés képeiről. Színházi vonatkozású közös munkájuk nemcsak a Holdbeli csónakos lett volna, 1949-ben Weöres Tyunkankuru c. abszurd musicaljének jelmezeit is Illés tervezte, de a Zeneakadémia kamaratermének bemutatója az alkalmi együttes megszűnése miatt elmaradt.
2 Új Magyar Irodalmi Lexikon, 3. kötet, 2282−84. o. A szócikk szerzője K. P. (Kőszeghy Péter).
3 Takács Jenő és Farkas Ferenc kísérőzenéje után Ránki György operát írt belőle, melynek bemutatója a győri Kisfaludy Színházban volt 1979-ben.
4 Először hangjátékként mutatták be Der Kahnfahrer im Mond címmel 1985-ben Robert Stauffer fordításában a bécsi rádióban, majd több osztrák színház is játszotta.
