Euripidész: Médeia – Nemzeti Színház

 

Thalész szerint (tudjuk meg Arisztotelésztől) a világ arkhéja, lényege, alapelve a víz, ebből jött létre minden más. Ez a víz hullámzik ott a norvég Eirik Stubø rendezésében a Gobbi Hilda Színpad üres terének hátsó falára vetítve (díszlet: Ondraschek Péter), ez vetül rá a beléptünkkor már a falnál, a magasban végigfutó erkélyen álló Médeiára (Szűcs Nelli). A tenger, ami úgy nézett ki kétezer, háromezer, sok ezer évvel ezelőtt is, mi ma, ami úgy néz ki ma, mint sok ezer évvel ezelőtt. (Görögországban állva a tengerparton mindig meg szoktam keresni azt a pontot, ahonnan csak a vizet, a hullámokat látom, s eldönthetetlen, melyik századból.)

A színpad ürességéről a mezeinezo.blog.hu olykor tán kissé naiv, de igen érzékeny szerzőjének az jutott eszébe, hogy „nagyjából ennyire kiüresedettnek érezzük a címszereplő életét”. Ez igaz, azzal a megszorítással, hogy Médeia élete igazából előttünk üresedik ki. Bár ő maga már az elején is annak érzi, őrjöng, zokog, hiszen a férje elhagyta, de ebből az állapotból még van visszaút, elvileg legalábbis. Abból, amelyikbe juttatja magát, nincs. Nem tud új életet kezdeni, nem kezdhet, bárhová megy is. Túl súlyos, amit tett.

Trill Zsolt és Szűcs Nelli (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A tengerhez hasonlatosan időtlenek, régiek és maiak azok az indulatok, amik Médeiában hullámzanak. A mára utalnak a jelmezek (Mészáros Zsófia) is. Sértettség, megbántottság, féltékenység, megalázottság, bosszúvágy. Jogos sértettség, jogos megbántottság: a férje, Iaszón (Trill Zsolt) elhagyta egy másik nőért, a korinthoszi király lányáért. Nem is annyira szerelemből, mint inkább azért, hogy a király vejeként a hatalom részese lehessen. Ez az emberiség, férfiak és nők egyik alaptörténete, amit lám, már a régi görögök is ismertek. A rendező teljes joggal mondja Euripidész darabját „egy válás történeté”-nek a Nemzeti Színház magazinjában – mert a Nemzetinek szép, színes és nem is tartalmatlan, hatvannégy oldalas, ingyenesen kapható magazinra is telik, ami nagyon helyes, de én akkor leszek igazán nyugodt, ha majd a Katona, az Örkény vagy a Pintér Béla és Társulata előadásain is ott tornyosulnak a színház saját kiadványának a számai.

Ezt a válást a bosszú szörnyűsége teszi különlegessé. Médeia elpusztítja riválisát, a királylányt és elpusztítja két, Iaszónnal közös gyereküket is. Ezt az ókori néző is, a mai is rettenetesnek érzi, még akkor is, ha a híreket böngészve nemritkán találkozunk hasonló történetekkel; igen, még gyerekgyilkos anyák és apák is előfordulnak bennük.

Szűcs Nelli lenyűgöző Médeiája még mindig szereti Iaszónt, akibe egykor „belehabarodott”, akinek saját apjával szembeszállva segített megszerezni az aranygyapjút, akivel ő is elmenekült Kolkhiszból, akinek a kedvéért bosszút állt a Iaszónt elüldöző Peliaszon – mindezt a nézőnek nem kell tudnia, de nem árt, ha tudja. A lényeg, hogy Médeia hatalmas áldozatokat hozott Iaszonért, Korinthoszban pedig még az idegenség gyötrelmeit is el kell viselnie – és most ez a hála! (Kettejük találkozásakor még Cher és Nancy Sinatra száma is megszólal, a Bang Bang, aminek az előadója az egykori boldogságra emlékszik: „I was six and he was five”…) Hogy Iaszón szerette-e Médeiát valaha is, kérdés. Hogy tud-e szeretni egyáltalán. Trill Zsolt Iaszonja önző és pitiáner érdekember (ahogy az volt Máté Gáboré is a Katona emlékezetes, Zsámbéki Gábor színpadra állította, 2004 végén bemutatott előadásában, aminek Fullajtár Andrea volt máig borzongató címszereplője), aki egy jobbnak tűnő partiért lazán beáldozza a családját, bár praktikusan gondolkodva megpróbál két vasat is a tűzben tartani:

„Értsd már meg – mert tudom, hogy igazából

ez a bajod –, nem arról van szó, hogy többé

nem akarok veled hálni, vagy hogy tudomisén

mennyire megkívántam Kreon lányát – dehogy!

Több gyerekre se vágyom – épp elég ez a kettő,

én meg vagyok elégedve velük.

Hanem – s ez a legfontosabb! – azt akarom,

hogy kényelemben éljünk, semmiben

ne szenvedjünk szükséget…”

kefélgetné ő Médeiát is, gondoskodna a családról – csak Médeia ne állna neki vitázni és átkozódni. Alaposan le is cseszi:

„Mindig ez a vége: sejthettem volna!

Hogy nem tudsz parancsolni féktelen

természetednek, és őrültséget csinálsz!

Mondd, miért nem bírtál jó képet vágni,

ahhoz, amit nálad hatalmasabbak

döntöttek rólad?”

Mert ha jó képet vág, Kreón (Rátóti Zoltán) feltehetően nem száműzi. De így nemkívánatossá vált, a király, érthetően, fél tőle, pláne, hogy varázshatalma van. (Kreón neve Rakovszky Zsuzsának a neten is olvasható szövegében –adattar.vmmi.org/dramak/418/euripidesz_medeia.pdf – rövid o-val szerepel, a színlapon is, s tegyük hozzá, sem rövid, sem hosszú ó-val nem azonos az Antigonéban szereplő névrokonával, aki Thébai királya.)

Nagy Mari (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Médeiában nincs számítás, benne csak indulat van, mértéktelen, pusztító, gyilkos indulat. Talán ezért volt érdekes későbbi korok alkotóinak is. Fényévnyi távolságra van a kórust alkotó, a nézők közül előlépő három nő (Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit m. v., Söptei Andrea) vagy a Nevelő (Rubold Ödön) higgadtságától s a Dajka (Nagy Mari) akár falvédőre is hímezhető bölcsességétől: „…én mondom, nincs is annál / nagyobb biztonság, nekünk, asszonyoknak, / mint az, ha békességben megvagyunk / az urunkkal.” Mikor a Dajka azon értetlenkedik, hogy Iaszon „hogy bánhat így / a saját családjával”, a Nevelő így nyugtatja: „Mit nem értesz rajta? Csak most jössz rá, / vénségedre, hogy minden ember / önmagát szereti a legjobban?” Ez is hamar kiderült…

Kissé váratlanul felbukkan Aigeusz (Szarvas József) is, Athén királya, Médeia meg is kérdezi tőle, hogy került ide. „Apollón / jósdájában jártam”, oké. Azért ment oda, hogy megtudja, miként lehetne gyermeke. Lám, a királyok hatalma is véges, s még a jóslat sem feltétlenül érthető számukra. Apollón ugyan mondott valamit, „de olyan bölcset, hogy azt közönséges ember / nem éri föl ésszel.” Most talán az errefelé lakó troizén király megfejti neki… Médeia rögtön azt kéri tőle, hogy fogadja be athéni házába, s majd ő gyerekhez segíti: „Tudok rá biztos módszert…” Hogy tényleg tud-e, nem derül ki. Gátlás nélkül színlel, ígér, hazudik. Egyetlen célja van, a bosszú.

Euripidész azt is beleírta zseniális darabjába, hogy a pusztító indulat pusztítása olykor lényegtelennek tűnő apróságokon múlik. Ha Kreón nem ad a száműzött Médeiának és fiainak a száműzött kérésére még egy napot… De ad. Noha tudja, hogy nagy hibát követ el. De mit csináljon, ő ilyen. „Ez az én nagy bajom, hogy nem születtem / zsarnoknak…” Az önismeret nagy erény. Hibája annyira nagy, hogy önmagának is vesztét okozza, hisz a méreg, amivel a lányának küldött köntöst Médeia átitatta, őt is megöli. A palotában történteket a Hírnök (Csurka László) szavaiból tudjuk meg – túl hosszan beszél, illetve az előadásban túl hosszúnak tűnik, ezt a részt nyugodtan meg lehetett volna húzni. (Én az epeiszoidonok jelzésétől is eltekintettem volna, a rendező kivetíti, hol is tartunk épp.) A Hírnök egyébként fontos figura, befejező szavai megelőlegezik a végső tanulságot, s feltehetően a szerző véleményét is megfogalmazzák:

„Rég tudom már, hogy az emberi élet

csak árnyék, azt is, hogy akiket

a legbölcsebbnek tartunk,

a szavaik után ítélve, milyen gyakran

követik el épp ők a legnagyobb

őrültségeket. Mert az ember

sosem boldog.”

Fontos, hogy Médeia nem elvetemült gonosztevő, Szűcs Nelli még véletlenül sem játssza annak, megmutatja Médeia öngyötrő tépelődését is:

„Nem, nem bírom megtenni – a terv

rossz volt! Inkább magammal viszem őket!

Miért okoznék, csak azért, hogy

az apjukat bántsam, kétszeres kínt

magamnak?

Nem, nem teszem meg.”

Aztán csak megteszi. Mert nem maradhat bosszulatlan, amit vétettek ellene. Még racionális indokot is talál: nem hagyhatja, hogy az ellenségei kezére jussanak, hogy bántsák őket. De mindvégig tudatában van, hogy nagy bűnt követ el:

„És tudom jól,

amire készülök, az is szörnyű gonosztett,

de a gyöngédség hangjánál erősebb

bennem a szenvedélyé, amely az emberek

minden bajának fő oka.”

Aztán a darab szerint elrepül a sárkányfogaton (azaz nem bűnhődik!) – az előadásban csak kimegy. Hogy hová, nem tudjuk, azt sem, mi lesz vele. (Máshonnan kiderül: Aigeusz mellett él Athénban.) És azt sem, hogy lehet neki és Iaszónnak tovább élnie. Velünk a tanulság marad, amit Euripidész több drámájába is beleírt:

„Sosem jön el, amire várunk.

Amit nem vártunk, bekövetkezik.”

És hullámzik a tenger, mint az elején, mint kétezer, háromezer éve.

Az új, még a Katona előadásához készült fordításról szeretnék szólni még, mert Rakovszky Zsuzsa nagyszerű munkája igen figyelemreméltó. Nem véletlen, hogy Polgár Anikó irodalomtörténész külön tanulmányban (Euripidés Médeiájának magyar fordításairól. Studia Litteraria, 2017. 1–4.) vetette össze Kerényi Grácia régebbi, s nem jobb vagy rosszabb, csupán egészen más változatával. Ő abból indul ki, hogy a két átültetés két „radikálisan eltérő” stratégiát képvisel: „Rakovszky ugyanis nem könyvfordításnak szánta művét, hanem színházi felhasználásra […] készítette, s a konkrét fordítói megoldásoknál tekintetbe vette a rendező ötleteit, elvárásait is.” Nekem nagyon tetszik Rakovszky Zsuzsa fordításának (látszólagos) hétköznapisága, pongyolasága. Idéztem a dajka szavait arról, hogy nincs nagyobb biztonság az asszonyoknak annál, mint az, ha békességben megvannak „urukkal”. Ugyanez Kerényi Gráciánál: „…legfőbb oltalom, ha egyetért a nő / s a férj.” Rakovszky megoldásában azért jó az „úr”, mert a magyarban ez a szó sokáig a „férj”-et is jelentette. (Igaz, Kerényi is használja: „urának együtt mindent békésen viselt”, mondja a Dajka ugyanott, de Rakovszkynál jobb az elhelyezése. Ugyanilyen jó, mert köznyelvi a Dajka összefoglalása, s egyúttal jellemzi is a beszélőt: „De most, most / vége mindennek! Volt-nincs szerelem, / békesség: mert Iászon, a gazdám, / fogta magát itt hagyott faképnél gyereket, asszonyt, összeállt / egy másik nővel.” Mintha egy piacon mondaná valaki! Kerényi szövege koturnusban jár: „…mert úrnőmet s két gyermekét / elárulván, Iászón most új nászra lép / Kreón leányával, ki úr e földön itt.”

S még egy példa, szintén a Dajka szövegéből: „Én azt mondom, sokkal jobb, ha az ember / pont olyan, mint mindenki más. […] Legjobb szerintem az arany középút…”. Az arany középút (egyébként Arisztotelészre visszamenő) fogalma, mint remélhetőleg tudjuk, Horatius egy ódájából való. Az eredetihez, gondolom, Kerényi Grácia megoldása áll közelebb: „Bizony az élet egysorsuakkal / jobb…” De milyen jó Rakovszkynál ez a kis játék! És mutatja azt is, hogy a fordító számára ott az eredeti megírása és a fordítás készülte közti időszak – olykor évezredek, évszázadok, olykor persze meg csak hónapok, hetek – minden kincse!

Söptei Andrea, Ligeti-Kovács Judit és Ács Eszter (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az Ókor című remek folyóirat 2005. 3. számában megjelent egy Karsai György vezette beszélgetés Zsámbéki Gábor rendezéséről, amin Zsámbéki is részt vett. Ő is kitér a fordításra: „Ha valaki utánanéz az eredetinek, akkor könnyen azt hihetné, hogy a Rakovszky-féle szövegben helyenként félre fordítások vannak és fordítói tévedések – időben kell elmondanom, hogy szinte mind »megrendelések«, tehát színpadi-színházi igényből születtek. Amikor Médeia abban a szenvedélyes jelenetben egyszer csak az ő Iászonnal való testi kapcsolatára utal vissza, és azt mondja, hogy »ez a térd, amely átfogott«, akkor ez meghamisítása az eredetinek, amelyben az van, hogy »amelyet átfogtál« – tehát arra vonatkozik, hogy Iászon átkulcsolta Médeia térdét. Kifejezetten én kértem, hogy változzék meg, hogy lehetőségem legyen arra, hogy egy széthulló kapcsolatnak erről a mindig nagyon fájdalmas részéről, […] a testi árulásról is valamilyen módon essék szó.”

Idézem a két utolsó előtti sort Kerényi Grácia megoldásában is, szerintem rendkívül szépek: „és mire várunk, az sose jő el, / míg a sosemvártnak utat nyit a sors…” Sok mindenről szól a Médeia, de talán ez a legfőbb tanulsága.

Balogh Géza