Elfriede Jelinek: A királyi úton – Katona József Színház, Sufni

Eltart egy darabig, amíg azonosítom a szereplőket.

Sose gondoltam volna Pálmai Annáról, hogy rózsaszín vampként, ezüst cipőben és dzsekiben fogom látni, de (bizonyos idő után) semmi kétség, ez ő (látvány: Katics Veronika, Simon Ferenc István) és szemlátomást nagyon élvezi, amit csinál. Kiss Esztert még nehezebb felismerni a szőke paróka alatt – elképesztően jó! Pelsőczy Réka sárga öltönyös, hillarys pólójú maciként is kiváló. Ők hárman a Muppet Show-ból kerültek ide, ennek megfelelően bábfigura-hangon beszélnek, amit szintén nagy kedvvel tesznek – és így annál hangsúlyosabb, ha a saját hangjukon szólalnak meg. (Vasárnap délelőttönként igazán lehetne élő bábszínház az előcsarnokban; miért ne, ha MasterCard Jazz Brunch meg Napindító jóga flow Jordán Adéllal van!) A Muppet Shownak utána kellett néznem a neten: 1976-ban indult, százhúsz epizódot megért amerikai–angol bábsorozat volt a hetvenes évek végén, egy színházban játszódott, ahol Breki, a béka lép fel társulatával, aminek olyan illusztris tagjai vannak, mint Miss Röfi és Topi maci – a függönyökkel körbevett tér most is egy revüszínházat idéz. Az egyik páholyban állandóan ott ült két zsémbes öregúr, akiknek semmi se volt elég jó – az előadásban is megjelennek, a tévé képernyőjén látjuk őket (Szacsvay László, Újlaki Dénes; videó: Török Marcell).

A bábfigurák mi vagyunk, akiket a politikusok kényük-kedvük szerint mozgatnak, ha mi azt hisszük is, hogy van valami szabadságunk, szabadon döntünk, választunk, gondolkozunk. Nem: az agyunkat már gyarmatosították. (Nagy valószínűséggel.) A „bábfigurák” rendkívül aktívak, beszélnek, énekelnek, táncolnak (zene: Dargay Marcell, koreográfia: Fejes Kitty), elhitetik magukkal, hogy élnek. Mi vagyunk a halacska is, amelyik a tévé képernyőjén rendíthetetlenül úszik jobbról balra, balról jobbra, faltól falig s nyilván a legtermészetesebbnek veszi, hogy ott vannak a falak. Vagy hallott már bármelyikünk is egy halat akár csupán halkan panaszkodni? Egy hal hallgat, mint a sült hal. Hallatlan!

A politikusok egyike, Donald Trump meg is jelenik, Elek Ferencnek köszönhetően, aki néhány remekül eltalált gesztussal állítja őt elénk. Elfriede Jelinek Trump megválasztásának hírére kezdett írni előbb egy esszét, egy darabot, még a tárgynapon. Mélyen megértem, hogy a hír kiverte nála a biztosítékot: sokan nem értettük, máig nem értjük, hogy lehetett ezt az embert Amerika elnökévé választani, egy olyan ország vezetőjévé, amelyet valaha George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln vezetett. Persze én azt sem értem, hogy Orbán Viktor miként lehet háborítatlanul miniszterelnök immár kilenc éve. Vannak persze elemzések, magyarázatok, szakcikkek, tanulmányok, némelyiket ismerem is, az emberben él valami értelmiségi kötelességérzet, de még ha értem is, akkor sem fogom fel.

Persze próbálkozzunk.

Mégse legyünk már tehetetlen bábok!

Faltól falig úszó, engedelmesen megforduló halak!

Jusson azért eszünkbe Bojtár Endre néhány emlékezetes sora A kelet-européer pontossága című, 1970-es írásának elejéről (Egy kelet-européer az irodalomelméletben, Szépirodalmi, 1983. 215–218.): „Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s Szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom.”

Az elnök- és bábfigurákon túl van még egy különös szereplő, a Jelinekre hajazó vak jós, aki megidézi ókori kollégáit is, például Teiresziaszt az Antigonéból, az Ödipusz királyból – őt Csoma Judit m. v. játssza igen szuggesztíven. Amúgy minden szereplő vak; vakon hisz, vakon bízik és vakon követ. Tegyük hozzá: maga az elnök is megidézi Ödipuszt, az érintésével mindent arannyá változtatni akaró Midaszt, sőt Übüt is. Naná; Übü több helyen is hatalmon van.

A legkülönösebb maga a szöveg, ami nem is szöveg, hanem szövegfolyam, szövegtenger, sőt szövegóceán – a Falk Richter rendezte, 2017-ben bemutatott hamburgi előadás három és fél órát tartott egyetlen szünettel! A szöveget Halasi Zoltán – aki Jelinek életművében egyre otthonosabb – nagy fantáziával teremtette újjá magyarul. Ez a hetedik Jelinek-dráma, amit lefordított, az első a Pihenő volt 2004-ben. Honlapján (halasizoltan.hu) olvashatjuk, amit hozzáfűzött: „2004 karácsonyán felkeresett a Krétakör Színház dramaturgja. Volna itt egy Jelinek-darab, nem fordítanám-e le nekik, előadnák felolvasó színházként. Én addig egy sorát sem olvastam a friss Nobel-díjasnak. Belenéztem a szövegbe, érteni véltem, elvállaltam a munkát háromhetes határidővel. Aztán úgyszólván belehaltam.” Nem véletlen, hogy a következő mondat egy új bekezdés élén áll: „Rendes elolvasás után csak valami szennyes szöveg gomolygott a szemem előtt.” A fordításhoz meg kellett ismernie a pornó- és a médianyelvet, nem lehetett egyszerű. Egy másik, Miért nem megy nekünk Jelinek? című cikkének felütésében (Színház, 2012. május, megtalálható a szinhaz.net-en) egyenesen így ír: „Mondják, Jelineket fordítani olyan, mint lumbágósan zoknit húzni vagy migrénesen metálzenét hallgatni. Jelinek minden nyelven kibírhatatlan, de magyarul különösképpen.” A Pihenőt mindenesetre és szerencsére követte a Rohonc, a Kézimunka, az Árnyék, a Téli utazás, a Düh és A királyi úton. Vajon megjelennek egyszer egy kötetben összegyűjtve?

Csoma Judit, Elek Ferenc és Pálmai Anna (fotó: Dömölky Dániel)

Elfriede Jelinek rendkívül kellemetlen író.

Kellemetlen azért, amiről ír, kellemetlen azért, amit ír, kellemetlen azért, ahogyan ír.

Nagy, örökös témái például a nyomasztó gyerekkor (A zongoratanárnő, amiből Michel Haneke filmet forgatott) és a múlthamisítás, a történelem átírása, a fullasztó hazugságok, amikkel közösségként áltatjuk magunkat, mert azt hisszük, így könnyebb. 1985-ben okozta az első botrányt a Burgtheater című darabjával, amely a régen a nácikkal rokonszenvező és akkor még élő Paula Wessely színésznőt állította középpontba, akinek mindenki mindent megbocsátott. Botrányt kavart regénye, a Kéj is, a magyar változat Tandori Dezsőnek köszönhető.1995-ben jelent meg újabb regénye, a sokak által fő művének tartott Die Kinder der Toten, aminek A holtak gyermekei lenne a magyar címe, ha lefordította volna valaki. Minden közösség (nép, nemzet) történetében megesnek olyanok, amikről nem szívesen beszél, netán egyáltalán nem beszél. Jelinek pedig szinte folyvást ilyenekről ír. Nem épp olvasóbarát módon: művei nehezen olvashatóak, drámáinak előadásai az átlagosnál nagyobb empátiát kívánnak.

Sőt kellemetlen Jelinek még azért is, amit tesz.

1995-ben, nem függetlenül a Pihenő fogadtatásától és az osztrák Szabadságpárt személye elleni támadásaitól, megtiltotta művei előadását Ausztriában, így a Kézimunkát (Stecken, Stab und Stangl) Hamburgban mutatták be, aztán végre 97-ben a Burgtheaterben is, George Tabori rendezésében. 2000-ben viszont az író politikai okokból újra megtiltotta drámái előadását, ez 2003-ig tartott, amikor az Akademietheater színre vihette a Das Werket, a Burgtheater pedig a már címével is provokáló Bambilandot. Olykor felvonul, tiltakozik, elvei vannak, amikhez ragaszkodik, amikből nem enged – kellemetlen figura, mint amilyen nálunk Eörsi István volt, vagy amilyen Tamás Gáspár Miklós lenne, ha író volna. (Bár így is az.)

Amikor 2004-ben megkapta a Nobel-díjat, a 2000 című folyóirat 2005. januári száma Nádori Lívia válogatásában és fordításában közölt néhány reakciót. Kolléganője, a kiváló Friedericke Mayröcker csak ennyit mondott a Standardnak: „Állásfoglalásom két szóból áll: nem kommentálom.” Iris Radisch pedig ezt írta a Die Zeit című német hetilapban: „A svéd Nobel-díj-bizottság olyan életművet jutalmaz, amely szinte egyedülálló módon még mindig térdig jár a háború utáni időszakban és annak hisztérikus vádaskodásában. Elfriede Jelinek megfosztja alakjait minden valódi tapasztalattól, minden érintkezéstől egy olyan valósággal, amely nincs fazonra igazítva és farce-szá kicsinyítve; elsorvasztja őket a közhelyek és az erőszak átideologizált roncstelepén. Ez a demagóg eljárás bosszúért kiált, és meg is bosszulja magát: morálisan telitalálat, esztétikailag vereség, irodalmilag végső soron provinciális.” Azt azért megkérdezném, hogy lehet egy demagóg eljárás morálisan telitalálat és milyen az átideologizált roncstelep, de a nyelvnek nem egyaránt vagyunk művészei. Mindenesetre nem véletlen, hogy Pia Janke 2002-es monográfiájának ez a provokáló címe: Die Nestbeschmutzerin. Jelinek & Österreich, Aki a saját fészkébe piszkít. Jelinek és Ausztria.

Igazából persze nem tudom megítélni, mennyire jelentős alkotó, mennyire időtállóak a szövegei, hisz egyáltalán nem vagyok az életmű alapos ismerője. Azt hiszem, túl egzaltáltnak találnám őket. Hogy megkerülhetetlenek, az bizonyos. Politikailag is, esztétikailag is radikálisak, mint ezt A királyi úton is példázza.

Pálmai Anna, Kiss Eszter és Pelsőczy Réka (fotó: Dömölky Dániel)

A dráma eredeti szövege megszakítások nélküli, Jelinek nem is tagolta, nem derül ki, melyik szereplő mit mond. A mindenkori előadás létrehozóinak, elsősorban nyilván a dramaturgnak-dramaturgoknak (a Katonában Halasi Zoltánnak és Török Tamarának, akinek hálásan köszönöm a szövegkönyv elküldését) s a rendezőnek (Máté Gábor) kell a túlburjánzó anyagból létrehozni a szövegkönyvet, nekik kell kitalálni, ki mit mondjon. Ez nyilván óriási munka. A Katona másfél órás produkciójához alaposan le is rövidítették a korpuszt, ami szerintem igencsak a javára vált. (A Bajor Rádió is két, egy hosszabb és egy rövidebb változatban mutatta be a műből készült hangjátékot – jé, ott még vannak hangjátékok! A hosszabb változat hét CD-re fért csak rá…) A legfontosabb mégis az, hogy a szövegnek nincs (nemigen van) iránya, nincs általa megjelenített cselekmény sem, mondhatni, a szöveg dekonstruálja, sőt megsemmisíti a cselekményt, illetve maga válik cselekménnyé.

Az elején a király érkezéséről és a tévé bekapcsolásáról van szó. „Figyelem, itt jön az új király, gyorsan kapcsoljuk be a tévét…” A világ hírei leginkább a tévén át jutnak el hozzánk, a valódi és az álhírek egyaránt; az utóbbiak legfőbb jellemzője, hogy nem tudjuk őket megkülönböztetni az előbbiektől. Többek közt ez tesz bennünket a Muppet Show figuráivá, vakokká.

Minden szereplő vak, a király is.

És mindannyian veszélyben vagyunk: „…vigyázz a szádra, hülye liba, nehogy valami sértőt mondj rá (mármint a királyra, D. M. I.)! A végén még kiűz ebből az országból!” „De hát nem is ott vagyok, ez egy másik ország!” Azaz nem Amerikában vagyunk. Németországban, Ausztriában, esetünkben Magyarországon. Amitől a veszély nem lesz kisebb. A veszély univerzális. A király nem akar semmit, csak gyarapodni, és erre minden lehetősége meg is van. Hisz hagyjuk. „Ez itt a vég? Vagy a kezdet? Mi kezdődik? Mi küzdötte ki? A közdüh? A közakarat? Annak aránya? Iránya? Erénye? A jogalanyoké? Az igényük oké. De a tudatuk, az öntudatuk, olyanjuk nincs is nekik, totál öntudatlanok együtt a jogalanyok, nincsenek maguknál, bárki beléjük nyírhat, szúrhat, vághat, karmolhat, nem érzik.” A színpadra nem került idézetből a szöveg lírai jellege, humora és zeneisége is kitűnik – Jelinek gyerekként a bécsi konzervatóriumban több hangszeren is tanult.

Végül is egy esszét hallunk, olvasunk – egy szcenírozható, szenvedélyes, erősen lírai esszét, esszépamfletet, nyelvi bravúrt, aminek iránya helyett sokkal inkább intenzitása van. Ez az esszé különböző témákat szólaltat meg, különböző hangnemek közt modulálva, a vulgáristól („Beszarás, hogy most ő a királyuk…”) a biblikusig („én vagyok az út, az igazság, az élet” – ez ugye János evangéliumából való, bár persze rögtön travesztálódik azáltal, hogy a Trump-figura mondja, mindjárt hozzá is téve kevésbé emelkedetten: „aki engem követ, az oké, aki nem, az nem oké”). Számos kifejezés játszik rá a látásra, illetve a vakságra („muszáj látni őt mindenkinek”, „ez rögtön szemet szúr mindenkinek”, „vaktában belekap”). A lírai szöveg olykor valóban a vershez közelít, sőt rímelni kezd. Jelinektől a szójáték sem idegen („Milyen a király? Mindent kiáll, mindenbe beleáll, mindenből feláll”, „Húzzunk innen, ez az utolsó húzásunk”), beleértve új szavak alkotását is („király-igazolvány”, „dicshaj”, „trónpénz”).

Elek Ferenc A királyi úton előadásában – Katona József Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Fontos hangsúlyozni, hogy az esszé nem az elnökválasztásról, nem Trump elnökségéről, hanem a világállapotról szól, ami előtt Jelinek éppoly értetlenül áll, mint mindannyian – és ugyanúgy nem tudja a megoldást sem, mint mi, csak végtelenül felháborodott és elkeseredett; így egyszerre. Mint mi, remélhetőleg. A Trump-figura nemcsak Trumpra utal, hanem minden gátlástalan diktátorra – Halasi fordításában a magyarországi helyzetre is vannak utalások: „nem kell a népit nyomatni” (bár ez Ausztriában, a Heimatfilm hazájában is jelentéses), „Fő, hogy merjünk álmodni…”, nagyot nyilván.

A cím megértéséhez talán nem árt ismerni az ókori anekdotát, ami szerint Ptolemaiosz egyiptomi király megkérdezte volna Eukleidész görög matematikust, nem lehetne-e a geometriát könnyebben elsajátítani, mint az ő Elemek című könyvéből, a tudós pedig ezt válaszolta: A matematikához nincs királyi út. A hatalomhoz, láthatjuk, sokféle út vezet. Az egyiket „nevezhetjük helyezkedésnek, számításnak, szélhámoskodásnak”, mely szavak elé nyugodtan odatehetjük a „gátlástalan” jelzőt is. Elképesztő, megszokhatatlan, hogy az emberek mit el nem tűrnek a föléjük kerülőknek már azelőtt is, hogy föléjük kerülnének – ezért kerülhetnek föléjük! Hát még utána!

A hamburgi ősbemutatón nyolc színész lépett színpadra, a Kamrában öt, illetve a képernyőn megjelenőkkel együtt hét. Neveket is kaptak, amik segítenek az értelmezésben, ezért jó lett volna a szórólapra is ráírni őket, bár a szöveg alapján is elkülöníthetők: A vak látnok, A vak elkötelezett, A vak szókimondó, A vak ellenzéki – elkötelezettségük és vakságuk, látnokságuk és szókimondásuk természetesen roppant korlátozott, hisz mindannyian vakok. Aki nem látja, mi történik, annak lehet ugyan véleménye, de bármily vehemensen hangoztatja is, megalapozottnak aligha nevezhető. Ahogy az állampolgárok többségének a véleménye is.

És a szövegnek valamelyest lett iránya! Az előadáson nem érzékeltem, de a szövegkönyvből látom az egységeket: Trumpot elnökké választják, Trump és a nők, Trump kormányoz, Világ és világnézet, Az erőszak és a menekültek, s aztán az Utolsó jelenet: „Rettentő sejtésem van: hogy a vak látnokok látóvá válnak, és akkor mit, na mit látnak? Azt, amit többé nem akartak látni soha, de mellesleg nem is látnak.” De hiába is látnának, „a tudás nem segít, semmi haszna, semmi értelme, és egyáltalán” – mondja maga a vak látnok, és talán Jelinek is, aki szerint az erőszak a világ lényege: „Az erőszak nem valami külsődleges dolog, csak tessék egyszer megfigyelni, mi folyik a homokozóban.”

Nem egy vidám, derűlátó asszony, az bizonyos. De tudjuk cáfolni?

Megrázóak a végén A vak ellenzéki szavai, amiket Pelsőczy Réka megrázóan mond el, miközben lassan sötét lesz. „A mi korunknak ezennel vége…”, ez a végkövetkeztetés.

A szavak végül is végletes komorságát az előadás, a kiváló rendezés és a kiváló alakítások fergeteges játékossága ellensúlyozza. Ez a játékosság elementáris erővel van ott Kiss Eszter és Pálmai Anna rapjében, ez az este csúcspontja, de ott van abban a finom rendezői megoldásban is, hogy a végén a két öregúr is meghajol a képernyőn. Máté Gábor újabban elhelyez a rendezéseiben ilyen apró, lírai poénokat, így a tragikomikus Rozsdatemetőben azt, hogy egy pillanatra Szacsvay László csecsemőként tűnik fel, ami nagy pofon rozsdának és temetőnek, a komorságnak. A darab színpadra állítását – tűnik ki egy nyilatkozatából, amit Balla Istvánnak adott (hch.hu/kultura20190924) – elsősorban nem politikai, hanem szakmai tettnek gondolja: „…miközben próbáltunk, egyre inkább azt éreztem, hogy […] nem is a politikai, társadalmi üzenet közvetítése a nagy kihívás, hanem a színrevitel szakmai része. […] Az érdekel, hogy egy ilyen mennyiségű és ilyen jellegű szöveget hogyan lehet érdekessé tenni.”

Így.

Azért a politikai üzenetről se feledkezzünk meg.

Ami talán csak ennyi: „Tényleg eszméletlen, hogy ilyen eszementek vagyunk…”

D. Magyari Imre