Beszélgetés Bencze Ilonával

 

A Madách Színházban találkozunk. Lassan ötven éve kötődik ide, otthon érzi magát e falak között. Volt olyan időszak, amikor nem kapott megfelelő feladatokat, de utólag ezért is hálás volt igazgatójának, mert vidéken olyan szerepekben teljesedhetett ki, amelyeket anyaszínházában valószínűleg soha nem játszhatott volna el. Azt mondja, kitartásának és küzdeni akarásának is köszönhető, hogy idáig jutott, és sosem tért le arról az útról, ami sokszor küzdelmesnek bizonyult, de számára csak ez volt vállalható és elfogadható. Gyermekkoráról, színészi pályájáról, a rendezésről, a játékmesterség nehézségeiről és az írásról is beszélgettünk Bencze Ilonával.

(fotó: Jardek Szabina)

Általában szívesen ad interjút?

Szívesen, de be kell vallanom magának, hogy az utóbbi időben van bennem némi tartózkodás. Gyakran tapasztalom, hogy vannak újságírók, akik nem az én gondolataimat és kifejezéseimet adják vissza, hanem azt írják, amit sugallni szeretnének. Márpedig az nem én vagyok. Úgy gondolom, egy interjúnak csak úgy szabad megjelenni, ha azt az embert tükrözi vissza, akiről szól. Ezért, amikor megjelenés előtt átküldik nekem az anyagot, sokat kell dolgoznom vele, ami más feladatoktól veszi el az időt. Természetesen vannak olyan lapok és újságírók, akikkel örömmel beszélgetek, és megtisztelő, hogy kíváncsiak rám.

Bizonyára ez alkati kérdés is, hiszen vannak színészek, akik úgy vélik, minden lényegeset elmondanak magukról a szerepeiken keresztül a színpadon. Önnek miért fontos, hogy a színházon kívül is utat találjon a nézőkhöz?

Régen a rádió- és tévéjátékoknak, tévéfilmeknek és színvonalas televíziós műsoroknak köszönhetően folyamatosan jelen voltunk az emberek életében, szinte mindenki tudott rólunk, ismerték a nevünket és az arcunkat. Ma már ez nincs. Csak akkor látnak bennünket, ha eljönnek a színházba megnézni egy-egy előadást. Tudom, hogy mostanában van néhány sorozat a televízióban, amelyekben jó színészek szerepelnek, de többségükben olyanok játszanak, akiket az adott szerepre megfelelőnek találtak, de sosem tanulták ezt a szakmát. Divatossá váltak a tehetségkutatók, amelyek az utcáról érkező emberekben rejlő tehetséget igyekeznek megtalálni. Az ötlet figyelemreméltó, és sok olyan művészt fedeztek fel, akiknek valóban ott a helyük, de sajnos mindent elárasztanak ezek a műsorok, és nem marad hely az igazán értékes produkcióknak. Ezek miatt tartom fontosnak, hogy lássanak bennünket, olvassanak rólunk, és tudják, hogy még élünk és dolgozunk.

Azért is indítottam ezzel a beszélgetést, mert korábban ön is kérdezte pályatársait a Tolnay Szalonban és a soproni színházban. 2010-ben jelent meg Arány és erény című kötete, amelyben önfaggató dialógusok formájában vallott önmagáról. Hogyan született meg a könyv gondolata?

Teljesen véletlenül. Egy társaságban beszélgettem a Galenus Kiadó igazgatójával és főszerkesztőjével, és szóba került, hogy korábban készítettem interjúkat kollégáimmal. Felvetették, hogy írjam le ezeket, ők szívesen elolvasnák és akár meg is jelentetnék. Utána beszámoltam erről egy kedves barátomnak, aki rögtön azt mondta, miért írnék másokról, amíg rólam nem készült könyv. Ezen elgondolkodtam, és felmerült bennem, hogy mi lenne, ha önmagamnak tennék fel kérdéseket. Felhívtam a kiadóvezetőt, elmondtam az ötletemet, ő pedig arra biztatott, hogy próbáljam meg. Miután soha nem írtam könyvet, nem tudhatta, hogy képes leszek-e megcsinálni, mint ahogy én sem tudtam magamról. Jól esett, hogy kezdettől fogva bízott bennem. Írás közben derült ki, hogy az öninterjú jól működik, mert így nem kerülhettem meg az igazán fontos kérdéseket. De a könyv nem csak rólam szól, hiszen a családomról, a barátaimról és a kollégáimról is beszélek.

Feltételezem, komoly dilemmát jelentett, hogy mennyire szabad kitárulkozni az olvasók előtt. Ez nem tartotta vissza?

Jól gondolja, hiszen szemérmes ember vagyok, csak a színpadon szeretek kitárulkozni. Ott elbújhatok egy figura mögé, aki nem én vagyok, és mégis én vagyok, mert magamra igazítom a szerző elképzeléseinek és a rendező instrukcióinak megfelelően. Amikor belevetettem magam az írásba, nem gondoltam, hogy ennyire ki kell tárulkoznom, de munka közben rájöttem, hogy másképp nincs értelme. Vagy őszintén megválaszolom a magam által feltett, olykor kíméletlen kérdéseket – amelyek reményeim szerint az olvasókat is érdekelhetik –, vagy abbahagyom az írást. Közbülső út nincs. Folytattam tovább, és kitárulkozás lett belőle, sokkal inkább, mint ahogy azt gondoltam. A lányom, amikor elolvasta a kéziratot, azt mondta: „Anya, kijelölted a piros pontot a melleden. Nem félsz tőle?” Mire azt válaszoltam, hogy nem, mert aki erre lőni akar, úgyis megteszi, aki pedig nem, legfeljebb megsimogatja azt a piros pontot.

Mondhatjuk, hogy terápiaként is szolgált az írás? Önmagát is jobban megismerte általa?

Feltétlenül. Olyannyira, hogy rettenetesen kimerültem tőle. Nem csak azért, mert egész nyáron reggeltől estig írtam, hanem azért is, mert ahogy szavakba öntöttem, felszínre kerültek azok a gondolatok, érzések, fájdalmak, amelyek addig valahol a mélyben szunnyadtak. Valóban sok minden kiderült rólam, megtudtam, hogy az is bennem van, amiről korábban nem is sejtettem.

Mennyire nehéz megtalálni a magunk számára helyes utat és célokat a mai világban, mely egyáltalán nem az arányokról és erényekről szól?

Erre próbáltam választ keresni, nem véletlenül lett ez a könyv címe. Én is úgy érzem, hogy arány- és erényvesztett világban élünk. Mindenkinek magának kell megtalálni a saját útját, egyáltalán nem biztos, hogy az az út, amit végigküzdöttem, más számára is járható. Példát szerettem volna adni azzal, hogyan találtam meg önmagamat, milyen fogódzók és értékek mentén tudtam az lenni és az maradni, aki vagyok. Recept nincs az életre. Az enyémre sincs, és nem is volt soha. A gyermekeinknek és unokáinknak sem tudunk receptet adni. Nekik is megvan a maguk sorsa és útja, mi csak segíthetjük őket, hogy végighaladjanak ezen. Többet ártunk azzal, ha meg akarjuk szabni az életüket. Sok olyan élettörténetet ismerünk, mely arról szól, hogy a gyermek egyáltalán nem akart valamit, a szülei mégis erőltették, és végül zseniális festőművész vagy zeneszerző vált belőle. Lehet, hogy senki nem kérdezte meg tőle, hogy boldog volt-e, miközben azt a göröngyös utat végigjárta. Talán, ha a tehetsége nem bontakozik ki, az emberiség szegényebb marad, de ő boldogabb lesz. Ezt sosem tudhatjuk meg.

Egy Somogy megyei kis faluban, Zákányban született. Milyen volt az a miliő, amelyben a gyermekkorát töltötte?

Rendkívül egyszerű, szeretetben, érzelmekben gazdag. Számomra a mai napig az ott eltöltött évek adnak kapaszkodót az életemhez. A szüleim, a nagyszüleim és a testvéreim példája. Sajnos ritkán tudok visszamenni. Múltkor lett volna egy általános iskolai osztálytalálkozónk, de bizonyos okokból nem tudtam részt venni rajta. Borzasztóan sajnáltam. A nagyobbik húgom ott volt, és utána elmondta, hogy nagyon hiányoztam, és bizonyára nekem is jót tett volna, ha ott vagyok. Vannak terveim, ahogy időm engedi, szeretnék egy önálló estet csinálni a szülőfalumban, és más módon is segíteni egykori iskolámnak.

Olvastam, hogy sokáig pedagógus szeretett volna lenni. Miért vonzotta ez a hivatás?

Valóban pedagógus szerettem volna lenni – és végül az lettem. De ez már későbbi történet. Nagyszerű tanáraim voltak, akik szeretettel, odafigyeléssel adták át az ismereteket. Erősen hatottak rám, és hamar megfogalmazódott bennem, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Végül olyan pályám lett, ami ehhez hasonló, hiszen sokat adhatok az embereknek színészként, csak nem a katedrán állok, hanem a színpadon. Később pedig Szirtes Tamás felkérésére tanítottam a Madách Színház musical stúdiójában és a Sárközi Gyula által vezetett táncstúdióban.

Ez kölcsönös folyamat, melynek során adni és kapni is lehet. Önnek mit adott a tanítás?

Nagyon sokat adtak nekem a tanítványaim a fiatalságukkal, másfajta látásmódjukkal, másfelé is próbálkozó tehetségükkel. Ők egészen más korosztályhoz tartoznak, a gyermekeim vagy akár az unokáim lehetnének. Komoly feladat megtalálni velük a közös hangot, azt a stílust és módszert, aminek segítségével átadhatom nekik, amit erről a szakmáról tudok. Remélem, hogy ez sikerült. Különösen érzékenyek a művésznek készülő növendékek, úgy kell hozzájuk nyúlni, hogy ne ártsunk többet, mint amennyit segíteni tudunk nekik. Sosem szabad rájuk erőltetni a saját elképzelésünket, mindig a bennük lévő tehetség kibontakozását kell segítenünk. Pontosan úgy, ahogy a szobrász észreveszi a márványban a leendő műalkotást, mi is meglátjuk a fiatalokban a csodát.

Visszatérve a gyermekkorhoz, aztán mégis másképp alakult az élete, hiszen gimnázium helyett közgazdasági technikumba került Kaposvárra. 

Ez az én döntésem volt. A szüleim hagyták, hogy megtaláljam azt az utat, amelyik nekem a legjobb. De mivel én voltam a legidősebb gyermek a családban – öten voltunk testvérek, sajnos az öcsémet elveszítettük –, segíteni akartam, hogy több kenyér legyen az asztalon. Kaposváron amatőr színjátszó csoportba jártam – rögtön kettőbe is, nehogy lemaradjak valamiről –, ott ismerkedtem meg azokkal az emberekkel, akik az őrzőangyalaim lettek, és a színi pálya felé tereltek.

Korábban semmilyen élménye nem volt, ami ebbe az irányba vezette volna? 

Már elsős koromtól szívesen szerepeltem, verset mondtam, énekeltem a kórusban, vagyis mindenfélét csináltam, ami – ma visszagondolva – felkészülést jelentett erre a pályára, de akkor meg sem fordult a fejemben, hogy színésznő lehetek. Nem is gondolhattam erre, hiszen ahonnan jövök, ott ez elérhetetlennek tűnt, a mi világunkban legfeljebb tanár, ügyvéd vagy orvos lehetett az ember. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a szüleimnek bármilyen ellenérzésük lett volna a színészettel kapcsolatban. Fiatal korukban amatőr színjátszók voltak – ott ismerték meg egymást –, nagyon szerették azt a világot, édesanyám még a szülői munkaközösségben is szavalt meg énekelt, de azt elképzelhetetlennek tartották, hogy ez legyen a hivatásuk. Both Rudolfnak hívták azt a drága embert, aki sokat segített a színjátszó csoportunknak, főként a gazdasági ügyeket intézte és fotózott, kívülről figyelt minket. Egy alkalommal odajött hozzám és azt mondta: „Rendben van, hogy jól szerepelsz a szavalóversenyeken, de benned ennél sokkal több van.” Elcsodálkoztam ezen, mert én nem így gondoltam, inkább néhány csoporttársamat tartottam alkalmasnak a színészi pályára. Ő viszont kitartott a véleménye mellett, végig arra biztatott, hogy jelentkezzek a főiskolára és mutassam meg, mire vagyok képes. Így is tettem, mellette a jogi egyetemre is beadtam a papírjaimat. Mivel a Színművészeti Főiskolán korábban voltak a felvételi vizsgák, amelyeken legnagyobb meglepetésemre sikeresen túljutottam, eszembe sem jutott, hogy elmenjek a jogra is. Akkor már itt volt a helyem.

Könnyen magára talált? Mennyire volt messze – nem csupán földrajzi értelemben – a somogyi környezettől a főiskola világa?

Nagyon messze volt. Valójában nem is tudtam, hogy mire vállalkozom. Csak azt tudtam, hogy vonz a színpad, de hogy ez mivel jár, mennyire göröngyös az odáig vezető út, arról fogalmam sem volt. Azt viszont tudtam magamról, hogy hihetetlen kitartás, küzdeni akarás és tudásvágy van bennem. Általános iskolában valósággal belebetegedtem, ha nem lettem kitűnő tanuló. Ezt a hozzáállást vittem a középiskolába, ami szintén nagy váltás volt, mert a falusi iskolában szerzett kitűnő eredményem nem ugyanannyit ért, mint a városi gyerekeké. Az első évben leszakadtam, a második évben próbáltam felkapaszkodni, majd kitűnő lettem, mert amivel foglalkoztam, azt mindig jól akartam csinálni, és kihozni magamból a maximumot. Tisztában voltam azzal, hogy erre a hozzáállásra a főiskolán is nagy szükségem lesz. Akár két óra alvással is kibírtam éjszakánként, minden időmet tanulással töltöttem, mindenütt ott voltam, nagyon meg akartam felelni. Ez a mai napig így van. Soha nem engedtem abból – és ezután sem fogok –, hogy minőséget tegyek le az asztalra. Meggyőződésem szerint nagyrészt a kitartásomnak köszönhető, hogy elvégeztem a főiskolát, bekerültem az egyik legjobb fővárosi színházba, ahol néhány éven belül már főszerepeket játszottam. Több út is volt előttem, sokfelé mehettem volna, sok irányba változhattam volna. Én mindig a nehezebb, de a magam számára elfogadható és vállalható utat választottam.

Kik voltak a főiskolán azok, akik segítettek elindulni ezen az úton? 

Nagy szerencsém volt, mert csodálatos tanárok és osztálytársak vettek körül. Pártos Géza osztályába kerültem, akitől hamarosan meg kellett válnunk, mert Londonba költözött. Ádám Ottó vett át bennünket, de tanított Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, a főiskola rektora, Ónodi Kiss Márta, akitől tényleg megtanultam énekelni, Gosztonyi János, aki a beszédtanárunk volt, és – bár a technikámmal nem volt probléma – olyan fantasztikus gyakorló anyagokkal látott el, amelyek vittek előre, mindig finoman és érzékenyen bánt velem. Feltétlenül említenem kell Versényi Idát, zenés mesterség tanárunkat, aki maga volt a csoda, egy igazi energiabomba, aki hitt abban, hogy zenés színésznő is lehetek, nem csak prózai. Mellettük ott voltak azok a fiatal tanársegédek – Marton László, Szirtes Tamás, Kerényi Imre –, akik nem sokkal azelőtt kezdték a pályájukat és hamarosan a magyar színházi élet meghatározó rendezői lettek. Felsorolni sem tudok mindenkit. Abból a hátrányból, hogy Géza bácsi elment, páratlan előnyünk származott, mert kiváló tanárok foglalkoztak velünk.

Már gyakorlati idejét is a Madách Színházban töltötte? 

Igen. Először a III. Richárdban csupán egymondatos szerepem volt, de ezzel bekerültem az itteni közegbe. Olyan művészekkel lehettem egy színpadon, mint a címszerepet alakító Gábor Miklós, Vass Éva, Kiss Manyi, Psota Irén, Mensáros László, Márkus László. Mindenki nagyon kedvesen fogadott. A következő feladatom egy beugrás volt: G. B. Shaw Sosem lehet tudni című darabjában átvettem Piros Ildikó szerepét, aki éppen babát várt.

Gloria abszolút főszerep. Hogyan ment? 

Remekül. Biztos vagyok benne, hogy ez megint az én kitartásomnak köszönhető. Kaptam egy lehetőséget, és tudtam élni vele. Amikor Ádám Ottó szólt, hogy nézzem meg az előadást, mert hamarosan én fogom játszani a főszerepet, beültem a nézőtérre, jegyzeteltem, mindent megtanultam és mindent tudtam. Már az első próbán sem hibáztam, majd az előadás is jól sikerült. Látták a kollégák, hogy ezt nagyon akarom és tudom csinálni, amivel talán tiszteletet vagy csodálatot váltottam ki belőlük. Volt, aki először el sem hitte, hogy nem játszottam korábban a szerepet valahol vidéken.

Mary Poppins – Madách Színház (fotó: Mohos Angéla)

Ádám Ottó milyen habitusú rendező volt? Általában hogyan instruálta a színészeit?

Csendes, szemlélődő ember volt. Egyetlen hangos szó nem hagyta el a száját, amivel esetleg megzavarta volna a színészeket. Az olvasópróbán elmondta az elképzeléseit, aztán ránk bízta, hogy mit mutatunk meg ebből. Ha azt látta, hogy jó irányba megyünk, afelé, amit ő szeretne, akkor többnyire nem szólt. Akkor lépett közbe, ha úgy érezte, hogy vakvágányra tévedtünk. Úgy tudta mindig a legfontosabb mondatokat kimondani, a leginkább oda illő instrukciót adni, hogy azzal a helyére került minden. Ez csak kevesek sajátja. Igazgatóként pedig odafigyelt, hogy kinek hogyan épül a pályája, és mindig pontosan tudta, hogy miért éppen azt a szerepet adja az adott színésznek.

Folyamatosan tapasztalta, hogy gondolkodnak önben, és mindig olyan feladatokat adtak, amelyek előrelépést jelentettek?

Igen. Emlékszem például arra, hogy amikor Ádám Ottóval próbáltuk a Három nővért, mindenki azt mondta, kicsit korán jött. Bevallom, engem is meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy megkapom Olgát, de Ottó nem véletlenül osztotta rám a szerepet. Nagyon örültem és szorongtam egyszerre, mert tudtam, hogy Almási Éva és Piros Ildikó lesz mellettem, és az övék a látványosabb szerep. Olga nehezebben eljátszható, kevésbé érdekes és látványos karakter, de a megfelelő egyensúly akkor jön létre a darab és a három lány szempontjából, ha Olga olyan, amilyennek Ádám Ottó elképzelte, és úgy hiszem, sikerült azt megvalósítanom a színpadon.

Még főiskolásként játszhatta el Solvejget a Peer Gyntben Huszti Péter és Psota Irén oldalán. Milyen emlékei vannak róla? 

dálatos előadás volt. Jóval később derült ki számomra, hogy amikor Lengyel György a Peer Gynt színpadra állítására készült, Nádasdy Kálmán felhívta őt azzal, hogy van a főiskolán egy Solvejg. Gyuri eljött, megnézett engem, majd azt mondta Kálmán bácsinak, hogy igaza van. Így kaptam meg a szerepet, de erről sokáig nem tudtam. Akkor csak boldog voltam. Miután megismertük egymást, további gyönyörű szerepeket kaptam Lengyel Györgytől: először Alexandrát játszottam A hattyúban, később jött Az ember tragédiája Évája, majd Szabó Magda Béla király című darabja.

Ádám Ottó és Lengyel György mellett sok más, különböző stílust és munkamódszert képviselő rendezővel dolgozott a Madách Színházban. Milyen az a hozzáállás, amely leginkább passzol az ön színészi alkatához? 

Mindenkinek más a módszere, de ez természetes, és így a jó. A mi feladatunk, hogy alkalmazkodjunk a rendező koncepciójához. Szerencsém volt, mert az ő elképzelésük, a darabról és a figuráról való gondolkodásuk legtöbbször tökéletesen illeszkedett ahhoz, amit én is gondoltam. Ha esetleg mégsem, akkor átgondoltam, és rájöttem, hogy az én elképzelésem nem illik az előadás egészébe, az a helyénvaló, amit a rendező kitalált. Mindig a nagy egészben kell gondolkodni. Aki csak a saját szerepében képes gondolkodni, nem tud igazán jól beilleszkedni egy csapatba, és azt a csapatot erősítve kiteljesedni. Sokszor elmondtam a tanítványaimnak is annak idején, hogy nem elég, ha te jó vagy, együtt kell működnöd a partnerekkel, figyelni, mi történik körülötted, mit mond a rendező, mert a színház csapatjáték.

Bencze Ilona és Lóránt Enikő – Az Operaház Fantomja, Madách Színház (fotó: Mohos Angéla)

Mennyire volt egyértelmű, hogy a gyakorlati idő végén szerződést kap a Madách Színházban?

Nem volt egyértelmű, bár akkor mégis az volt megszokott, hogy ahová a főiskolás gyakorlatra került, ott kínáltak fel szerződést, vagy nem. Ritkán fordult elő, hogy valaki, mondjuk, a Madáchban tölti a gyakorlatát, majd a Vígszínházban ajánlanak neki szerződést. Bár ennek ellentmond, hogy amikor negyedéves voltam, Marton Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója megkérdezte tőlem, hogy hová fogok szerződni. Mondtam, hogy maradok a Madách Színházban, mire azt felelte, hogy ez nagy hiba, mert nekem a Nemzetiben lenne a helyem. Fel sem merült bennem, hogy máshová menjek, hiszen megszerettem ezt a helyet, és megszerettek engem. Nagyon fontos, hogy olyan közegben legyek, ahol jól érzem magam.

Az 1983-as esztendő jelentős fordulatot hozott a Madách Színház életében és a hazai színjátszásban, de természetesen a társulat tagjainak pályáján is, hiszen akkor mutatták be az azóta legendássá vált Macskákat. Hogyan fogalmazódott meg egy musical műsorra tűzésének gondolata egy klasszikus és kortárs drámákat játszó prózai színház műsorpolitikájában?

Én csak a végeredményről tudok. Szirtes Tamásnak és Ádám Ottónak kellett arról döntést hozniuk, hogy ide kerülhet egy musical. Ottó nagyvonalúságán és előrelátásán is múlott, hogy lehetőséget adott erre. Ahhoz nagy formátumú igazgatónak kell lenni, hogy valaki felismerje, ez a „jövő zenéje”, és helyet kell neki biztosítani. Én természetesen bekerültem az előadásba, egy isteni szerepet kaptam. Azért mondom, hogy természetesen, mert az énekelni tudó színészekre építettek, és én is közéjük tartoztam. Az egyik harmadéves vizsgám a La Mancha lovagja Aldonzája volt, egyáltalán nem állt tőlem távol a zenés színház. Sokáig, egészen a harmincadik évfordulóig benne voltam a Macskákban, igaz, egy másik szerepben, hiszen nyolc évig Bombalurinát játszottam, majd a felújítást követően Grizabella lettem.

Ez két teljesen más karakter.

Tényleg nagyon különbözőek. Grizabella, az öreg macska drámai karakter, és irgalmatlan nehéz elénekelni, mert hihetetlen mélységei és magasságai vannak, és egyetlen zeneszámon belül kell megfogalmazni a figurát. Úgy szoktam mondani, hogy Bombalurina volt az „édes gyermekem”, mert őt első kézből kaptam, magamra tudtam alakítani, Grizabella pedig a „nevelt lányom”. Mint Bombalurina felszabadultan énekelhettem, táncolhattam, mókázhattam, az sokkal színesebb szerep volt.

Voltak zenés szerepei korábban is, de mégis ez volt az első nagyszabású musical, amiben játszott. Könnyen bele tudott helyezkedni ennek a világába?

Óriási kaland volt a színháznak és a benne szereplőknek. Féléves felkészülési munka előzte meg a bemutatót, ami korábban nem volt jellemző a színházban. Eleinte fogalmunk sem volt, mi lesz belőle. Talán egyedül Szirtes Tamás lehetett biztos abban, hogy ebből valami jó születik, és persze Seregi László, aki az előadás lelke, motorja volt, hiszen a tánc, a mozgás a darab elejétől a végéig meghatározó. A főpróbaidőszakban, amikor összeállt az egész, már éreztük, hogy nagyot fog szólni. Abból is lehetett sejteni, hogy a nézőtér mindig tele volt a színház dolgozóival, aki élt és mozgott, bennünket figyelt.

Saját döntése volt néhány évvel ezelőtt, hogy nem játssza tovább a szerepet?

Igen. Akkor úgy éreztem, hogy el kell engednem. Már nem volt ugyanolyan részt venni benne, miután megtörtént a felújítás, ráadásul már négyen voltunk a szerepre, és ritkán ment az előadás. Ahhoz, hogy havonta egyszer, legfeljebb kétszer eljátsszam Grizabellát, ugyanúgy karban kell tartani a hangomat. Az egyik kolléganőm például azért szállt ki ebből a szerepből jóval korábban, mert nem bírta az ezzel járó feszültséget. Nagyon ritkán fordul elő, hogy előadás közben hallgatom az öltözőben a színpadi hangot. Ha valamelyik tanítványom játszik, és én is benne vagyok a darabban, mindig figyelem, hogyan sikerül neki. A Macskák esetében ugyancsak követem, hol tartanak a többiek, éreznem kell a benti atmoszférát, rá kell hangolódnom az előadásra, mert hosszas várakozás után belépek a legnagyobb dübörgés közepette és énekelni kezdem, hogy „éjfél, sűrű csönd ül a járdán...” Fontos, hogy ennek meglegyen a helye bennem is, az előadásban is. Ez nagyon nehéz.

Az említett készenlét és az éneklés nem mindennapi feladata miatt marad mindig friss? Ezért nem lehet rutinból teljesíteni ennyi év után sem?

Ha valaki rutinból akarja megoldani, az olyan is lesz. Elénekli jól vagy rosszul, de attól még nem része az előadásnak. Arról nem is beszélve, hogy meg kell tisztelnünk a nézőket, akik közül mindig többen vannak, akik először látják a darabot. Nekik is pontosan olyan előadást kell kapniuk, mint amikor bemutattuk. Nem lehet rosszabb. Semmi nem mehet a minőség rovására, és azt hiszem, a jó színháznak ez az ideológiája. Ezért van nálunk esténként rendezői ügyelet. Ha valamilyen hiba történik, azt lentről észreveszi a rendező, és azonnal korrigálni kell, mert nem maradhat benne az előadásban.

Ádám Ottó 1989-ben visszavonult, a helyére Kerényi Imre került. Az igazgatóváltás hogyan befolyásolta a helyzetét színészként?

Egyáltalán nem jól hatott a helyzetemre. Kerényi Imrét nagyon kedveltem, tanárom volt a főiskolán, nagy formátumú rendezőnek tartottam. Miután igazgató lett a Madách Színházban, valamiért nem fértem bele az ő ízlésvilágába, és közölte velem, hogy nem tud olyan szerepeket adni, mint amilyeneket korábban játszottam. Természetesen minden színházvezetőnek szíve-joga, hogy eldöntse, kikkel dolgozik szívesebben. Tudomásul vettem, és elmentem játszani vidékre.

Ekkor fel is mondott a Madách Színházban?

Nem. Szabadúszó lettem, de nem kellett felmondanom. Az 1989-es év mindenféle változást hozott a színház világában is. Biztos nem véletlen, hogy Ádám Ottó éppen akkor állt fel, nem akart már részt venni ezekben. Megjelentek a kft-k, a bt-k, több társulat szétszéledt, sokan kényszervállalkozók lettünk. Aki nem kapott társulati szerződést, de maradt a színházban, szabadúszó lett, én is akkor hoztam létre egy betéti társaságot. A Madáchban vittem tovább a meglévő szerepeimet, de elmentem Zalaegerszegre, ahol eljátszhattam Lady Macbethet, majd két évadot Kecskeméten töltöttem, és gyönyörű feladatokat kaptam. A testőrben, Molnár Ferenc darabjában a színésznőt alakítottam, majd a Szentivánéji álom Titániája következett, de megkaptam Linát a Rokonokban, végül pedig a Csodás vagy, Júlia! címszerepét Verebes István rendezésében. Később, amikor már távolabbról tudtam rátekinteni erre a történetre, gondolatban, ha személyesen nem is, megköszöntem Kerényi Imrének, hogy ilyen helyzetbe hozott, mert másképp soha nem megyek el, és a közelébe sem kerülök ezeknek a lehetőségeknek, amelyek nagyon sokat változtattak rajtam.

Milyen értelemben?

Kiléphettem a megszokott közegemből, új rendezők kezébe kerültem, új csapatban dolgozhattam, ahol másképp szóltak hozzám az emberek, mások voltak a reakciók, az elvárások. Minden más lett, és ez rendkívül pozitívan hatott rám, szabadabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam. A szerepeim sokfélék voltak, másfajta színészi eszközöket kívántak, úgy éreztem, másképp szólaltam meg utána. A teljesség kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy Kerényi lejött Kecskemétre megnézni engem, ez is mutatja, mennyire érdekes és összetett személyiségű ember volt. Aztán visszatértem, és játszottam az Apácákat az ő rendezésében, sőt két alkalommal is olyan helyzetbe kényszerült, hogy főszerepet kellett adnia nekem, akár akarta, akár nem.

Macskák – Madách Színház (fotó: Kanyó Béla)

Hasonlóan inspiráló volt később az az időszak, amikor Sopronban játszott? Oda hogyan került?

Még a kétezres évek elején dolgozni kezdtem Darvasi Ilonánál a Turay Ida Színtársulatban, játszottam többek között a Janika, A meztelen lány, a Zsákbamacska és a Kakukkfészek című előadásokban. Ilona, amikor megkapta a soproni színházat, feltette a kérdést a színészeinek, hogy ki menne szívesen Sopronba játszani. Huszti Péter lett a művészeti vezető, akit mint partnert, mint rendezőt, mint embert mindig nagyra becsültem. Nem volt okom arra, hogy ne menjek, és ne próbáljam ki ezt az új helyzetet, ami szintén nagyon sok jót hozott az életembe. Ott is olyan szerepeket kaptam, amelyeket máshol nem bíztak volna rám. Ilyen volt a Nem félünk a farkastól női főszerepe, mely ugyancsak sokat alakított rajtam. Merő Bélával dolgozhattam, akit még amatőr színjátszó koromból ismertem Kaposvárról. Meghatározó volt Camus Félreértés című darabja, amelyben a lány szerepét osztotta rám Csiszár Imre, aki korábban nem rendezett engem, de tetőtől talpig felforgatott bennem mindent, és olyat is kihozott belőlem, amiről magam sem gondoltam, hogy arra képes vagyok.

Huszti Pétert említettük, aki több alkalommal rendezte is önt, ahogy mások is a partnerek közül. Másképp viszonyulnak a kollégákhoz azok a rendezők, akik maguk is komoly színészi tapasztalattal rendelkeznek?

Szeretem a színész rendezőket. Valóban többel is dolgoztam, Cseke Péterrel, Szerednyey Bélával, Bujtor Istvánnal, Haumann Péterrel, Mikó Istvánnal vagy Pécsi Ildikóval, akinek köszönhetően görögöket is játszhattam. Kicsit más aspektusból tekintenek az előadásra és a színészekre, mint azok, akik „csak” rendezők. A rendező sosem volt ezen az oldalon, a színész viszont itt is otthonosan mozog. Éppen ezért érzékenyebbek, jobban megértik, hogy milyen gondjaim vannak, és ha ismernek bennünket, akkor végképp nagyon tudják, hová kell nyúlniuk ahhoz, hogy kijöjjön, amit szeretnének. Jó velük dolgozni. Remélem, ugyanezt gondolják rólam is a kollégák, amikor rendezek.

Hogyan kezdődött önnél a rendezés?

Úgy jött, mint derült égből napsugár, nem villámcsapásnak mondanám. Az is a Turay Ida Színháznak köszönhető. Felmerült ugyanis, hogy bemutatjuk az Acélmagnóliákat, amiben korábban játszottam a Madách Kamarában, és elmondtam, mennyire imádtam játszani. Hűvösvölgyi Ildikó rögtön kijelentette, hogy az én egykori szerepemet szeretné eljátszani, majd felvetette, hogy miért nem rendezem meg. A tanítás folyamán komplett előadásokat hoztunk létre, és Ildikó mindig mellettem volt mint zenés mesterség tanár. Volt néhány átgondolkodott éjszakám, hogy bele merjek-e vágni. Végül arra jutottam, hogy annyi mindent elém hozott az élet, és sosem bántam meg, hogy belevágtam, mi lenne, ha ezt is megpróbálnám. Irtó sok örömöm volt benne, és azt hiszem, a lányoknak is. Imádtuk egymást és az előadást. Balázs Andrea, aki azóta jelentős színésznővé nőtte ki magát a Karinthy Színházban, a mai napig „rendezőnőmnek” hív. Aztán újabb ötletek jöttek, színpadra állítottam a Furcsa pár női változatát, az Öt nő az esőben című darabot, a Mici néni két életét és a Párizsi éjszakákat. Most egy ideje nem rendezek, helyette játékmester vagyok Szirtes Tamás mellett.

Mi a feladata?

A próbaidőszakban nekem kell betanítani a második és a harmadik szereposztást, pontosan betartva a rendező instrukcióit. Amikor már megy az előadás, majdnem minden este bent vagyok, és rendezői ügyeletet tartok.

Milyen készségeket kíván és milyen kihívást jelent ez a tevékenység?

Szerénységet és alázatot kíván. Egyszerre kell színésznek, rendezőnek és tanárnak lennem. Mindegyik vagyok, és egyik sem. A játékmesterség olyan háttérmunka, amelynek sikere hozzájárul az előadás sikeréhez, de az nem az én sikerem. Senki sem tudja a nézőtéren, hogy játékmesterként részt veszek a produkcióban. A legnehezebb mégis az, hogy azokon a kollégáimon kell számon kérni, ha valami nem volt jó, akikkel esténként egy másik előadásban partnerek vagyunk. Felüdülést jelentenek azok az alkalmak, amikor a színpadon lehetek.

Pedig jelenleg nem sok lehetősége van arra, hogy színészként megmutassa magát. Ez most elég?

Itt, a Madách Színházban három előadásom van: Az operaház fantomja, a Mary Poppins és a Páratlan páros 2. Most sajnos lekerült a műsorról, de eddig volt a Billy Elliot az Erkel Színházban, a Turay Ida Színházban pedig Zita királynét játszom, ami sokat jelent nekem, mert gyönyörű a darab és a szerep is. Miután olyan sokat játszottam az elmúlt közel ötven évben, már nem szeretnék minden este színpadon lenni. Kétségtelen, hogy ennél többet is bírnék, de nem baj, mert a szervezetem már jelezte, hogy nem lehet ilyen sokat dolgozni. El kell döntenem, hogy miből veszek vissza – nyilván nem a színpadi szerepekből, hanem a háttérmunkából szeretnék, lesznek ugyanis segítőim, akik támogatni fognak engem.

Beszélgetésünk folyamán a rendezés kapcsán említette, hogy „elém hozta az élet”. Tulajdonképpen ez az egész pályára vonatkoztatható, arra is, ahogyan színész lett.

Valóban. Mindig elém hozta az élet a lehetőséget, amit felismertem – akár nemet is mondhattam volna –, és élni tudtam vele. Így próbálhattam ki egy csomó dolgot a rendezéstől az írásig, amiből sokat tanultam, és gazdagabb lettem általa.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor