Michel Tremblay drámája a Pesti Színházban és a dublini Abbey Színházban

Michel Tremblay (1942−) Montreálban született kanadai író, regények, drámák és film forgatókönyvek szerzője. Montréal a Québec elnevezésű tartomány metropolisza (a főváros Québec City), amelyben a hivatalos nyelv a francia. Történelmét tekintve a francia hódítás nyomán 1534 és 1763 között Québec az Új Franciaországnak (La Nouvelle-France) nevezett gyarmati terület legfejlettebb régiója volt, majd a Hétéves Háború (1756−1763) befejeztével angol gyarmattá vált. 1867-ben csatlakozott a Kanadai Konföderációhoz, annak négy tartományából képezi az egyiket, máig a brit korona fennhatósága alatt. Az 1960-as évektől Québec kulturális önállósága növekedett; az 1959-1969 közötti évtized politikai és társadalmi változásairól „Az Új Québec” (Le Nouveau Québec) címmel ír fejezetet a kanadai irodalom történetét elemző egyik újabb kötetben E. D. Blodgett. Szól arról, hogy számos új író közül kiemelkedve ekkor indult és vált ismertté Tremblay, akinek a Les Belles-Soeurs (Sógornők) című, pályakezdő drámájában (1968) Blodgett szerint a kelet-montreáli, lokális francia nyelv-változat, a joual, a görögök és Shakespeare színházát idéző rezonanciákat képes hordozni.¹ A kanadai dráma magyarországi szakértője, Kürtösi Katalin Tremblay indulásának kontextusát felvázolva arra is utal, hogy „A québeciek nacionalista törekvéseik megfogalmazásához igen erőteljesen felhasználták a nyelvi különbségeiket és kulturális hátterük másságát is” – így irodalmuk és színházi életük politikai tartalommal telítődött.²

Tremblay többszörösen is megtapasztalta a kisebbséghez, illetve mássághoz tartozást: egyrészt az ország nagyobb részének angol nyelvűsége miatt, másrészt mert a család szegény volt, és az író egy zsúfolt munkásnegyedben nőtt fel, továbbá pedig mint homoszexuális férfi. Fiatal korában az európai színházzal ismerkedve Lorcától a Bernarda Alba háza volt rá nagy hatással, idézi a kanadai szakirodalomból Kürtösi.³ Nem véletlen hát, hogy olyan rendhagyó, sokakat akkor sokkoló művel debütált 1968-ban, amely három generációhoz tartozó, tizenöt, többségében középkorú nőt szerepeltet a színpadon: a Les Belles Soeurs nőalakjai Montréal keleti negyedében élnek és szemlátomást kétszeresen alárendelt szerep jut nekik a patriarchális társadalomban. Nincsenek állásban, hiszen jó, ha a férjüknek van munkája. A cselekményt az indítja, hogy a főszereplő, Germaine Lauzon egy millió bélyeget nyer, amiket a hozzájuk való kuponfüzetekbe kell beragasztani és azután levásárolhatók a cég által küldött katalógusból bármire. Germaine úszik a boldogságban és tervezget, ám mivel a ragasztgatással nem tudna egyedül megbirkózni, egy kuponragasztó partira hívja nővéreit, sógornőjét, szomszédasszonyait és más ismerőseit. Ezek egymás után meg is jelennek, közöttük a tényleg sógornő, Thérese magával hozza a tolószékes anyósát is, mert nincs kire hagynia otthon. A fiatal generációt Germaine húszéves lánya, Linda képviseli, akinek később megérkezik két barátnője is, az egyikük, Lisa váratlan terhessége miatt nagy bajban van. Az asszonyok, miközben a kuponokat ragasztgatják, életük kisszerű eseményeiről, nehézségeiről, problémáiról beszélgetnek és panaszkodnak. Egyikük pedig, Lisette, aki egykor jobb napokat látott és ezért különbnek érzi magát a többieknél, az Európában tett egykori útjukkal dicsekszik, aligha először. A cselekmény előre haladásával egyre gyakoribb, hogy az asszonyok megjegyzéseket tesznek, sőt irigykednek egymásra, főként persze a nagy nyereménytől megittasult Germaine-re, s titokban jócskán elraknak a táskáikba a már teleragasztott kuponfüzetekből.

A statikusnak mondható cselekményt kétféle módon variálja a szerző. Egyrészt kórusszerű betétekkel, amelyek kisszerű tartalmukkal mintegy parodizálják a görög drámák női kórusait, szimmetrikusan elhelyezett kardalait. A darab elején szerepel egy kvintett, amelyben az éppen átöltöző Germaine-re váró öt asszony kórusban, nagy hangon ecseteli a házicselédi szolgálatban telő, főző-mosó-takarító hétköznapjaiknak mindig az esti tévénézéssel befejeződő monotóniáját, majd a darab vége felé csaknem az összes szereplő együtt szaval arról, mennyire fontos számukra a jószerével egyetlen kikapcsolódást jelentő nyereményjáték, a bingó. Másrészt monológok törik meg a lineáris cselekményt, melyekben egy-egy szereplő a saját egyéni sorsának apró történéseiről, bosszúságairól, titkos reményeiről, illetve esetenként kilátástalanságáról beszél. Germaine időnként dirigálja őket, hogy dolgozzanak a kuponokkal gyorsabban, de egy kétliteres üveg kóla bevetésén kívül nem vendégeli meg a többieket, akik végül mérgesen távoznak, táskájában ki-ki az elcsent kuponfüzetekkel. Az egyedül maradt Germaine nyereményének jó része így odaveszett, s nem tudja megvásárolni a sok mindent, amiről álmodozott. A komikus fordulatok és a nyelvi humor rengeteg megnyilvánulása mellett tragikus felhangot ad a drámának, hogy a nők széthúznak, kritizálják egymást, s Germaine csak magára maradva ébredhet rá, hogy a nyereményt megoszthatta volna a hasonlóan szegény sorstársaival. Ezen a köznapi szinten Germaine viselkedésében kitapintható tehát a görög párhuzamra utaló hübrisz (gőg) és anagnórisis (felismerés), a katarzis viszont elmarad. Miközben bélyegek hullnak alá a mennyezetről, némi zokogás után ő is csatlakozik a többiekhez, akik a színfalak mögött a kanadai nemzeti himnuszt éneklik. Az országét, amelyben kulturális és nyelvi kisebbségben élnek ezek a jóléti társadalom alján tengődő nők a lehetőségeiket behatároló falak között – a nyilvánvaló irónia élesen metsz.    

1968 óta a Les Belles-Soeurs állja az idők próbáját: miközben alapvetően kanadai társadalmi kérdést dolgoz fel, a drámát harmincnál több más nyelvre lefordították és a világ számos országának színpadain játszották már, hiszen jószerével mindenütt élnek megkeseredett idősödő nők szegényes körülmények között. Egyik nagy vonzereje mind a színházak, mind a közönség számára kétségkívül az, hogy kiváló idősebb és fiatalabb színésznőket lehet benne szerepeltetni. Fogadtatásából legfeljebb csak szemezgetni lehet, olyan sok állomást érintő utat járt be eddig ez a dráma. 1973-ban mutatták be először Párizsban az eredeti joual nyelven, amely a francia közönség jó részének megértési nehézséget jelentett. Németországba a nyolcvanas évek végén jutott el Tremblay műve, de említhetünk például egy londoni előadást 2008-ból és egy másikat 2012-ből, az utóbbi Edinburgh-ben volt műsoron. 2014-ben a kicsit már óhatatlanul porosodni kezdő darab alapján a szórakoztató elemekre építő musical született Kanadában, amely a nagysikerű montreáli bemutatót követően turnékra indult az országban. A kritikusok dicsérték például a fantasztikus zenéjét és azt, hogy a mű a nők és az emberi lelkierő ünneplése,⁴ eltávolodva Tremblay drámájának aktualitásaitól és összetettségétől. 2019-ben a népszerűvé vált musical a Broadway-re is eljutott.

Clare Barrett, Marion O’Dwyer, Karen Ardiff, Rachael Dowling – The Unmanageable Sisters, Abbey Theatre (fotó: Ros Kavanagh)

A drámát Parti Nagy Lajos fordította magyarra, aki eleve fordításból, Alföldi Aliznak a joual nyelvből készített nyersfordítását felhasználva dolgozott. A kelet-montreáli tájnyelv és szleng megközelítően szöveghű magyarítása több okból is lehetetlennek bizonyult volna, így Parti Nagy azt a fajta stratégiát választotta, amelyet a nemrég elhunyt amerikai drámaíró, Sam Shepard egy klasszikus drámából készült változata kapcsán úgy ír le egy interjúban, hogy az eredetihez hasonló élmény és érzések felkeltését kell elérnie a közönségnél.⁵ Parti Nagy magyar változata a Tremblay drámájára jellemző konyhanyelvi szintű, olykor obszcén, vagy legalábbis kétértelmű szavakat használó stílust felerősíti és olyan nyelvi regisztert konstruál, amely a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekhez tartozó, általában tanulatlan embereknek a Spiró György Csirkefejéből (1985) is ismert, trágárságokkal és nyelvbotlásokkal elég sűrűn tűzdelt beszédmódját idézi meg a közönség számára. Másfelől, míg Tremblay szövegében többnyire a sztenderd francia kifejezések torzításaival találkozunk, Parti Nagynál elsősorban a rosszul kiejtett angol szavak szerepelnek tucatjával, például soppingolni, andersztand, páregzámpel, májdír, nasszing vagy fakjú.⁶ Az utóbbiak a globalizáció korában az amerikai kultúra hatásának mindenütt, így a konyhanyelvben, főként a bennfentesnek, többnek látszani akarás vágya által inspirált szóhasználatban is érzékelhető térnyerésére utalnak. Parti Nagy ugyanakkor szerkesztette is a szöveget, rövidített vagy bővített az egyes megszólalásokon és monológokon, vagy néhol kicsit átrendezte őket, miáltal jobban megvilágítódik egy-egy helyzet vagy karakter. Az eredeti Les Belles-Soeurs címet azonban teljesen hűen fordítja Parti Nagy Sógornőknek. A Tremblay adta cím iróniát hordoz, ugyanis a „belle” szó jelentése „szép”, miközben a szereplők – közöttük négyen ténylegesen nővérek (soeurs): Germaine, Rose, Gabrielle és a családból kitagadott, prostinak állt Pierrette – jórészt nem szépen és megértően viselkednek egymással. Ezt az iróniát a magyar „sógornő” újrateremti, mivel a szó a mi nyelvünkben több-ke-vesebb negatív konnotációval bír, hiszen a sógornők elég ritkán táplálnak igazán jó viszonyt egymással, inkább csendben vagy adott esetben kifakadva irigykednek és féltékenyek egymásra, rendszerint olyan anyagi természetű okokból, mint hogy saját családjuk mennyit örököl a felmenőktől. Látszatra nyájasság és együttműködés, de a felszín alól hamarosan kibúvó ellentétek: ez a metaforikusnak tekinthető „sógornőség” jelenik meg a magyar változatban is.

Több mint egy évtizedes magyar színházi múltját nézve úgy tűnik, a Sógornők már jól „bejáratott” sikerdarab nálunk. Ma-gyarországi útját a Pesti Színház Hegedűs D. Géza által rendezett, kitűnő szereposztásban színre került 1997-es bemutatójával kezdve Kürtösi Katalin tanulmánya térképezi fel 2012-ig. 1999-ben a Békéscsabai Jókai Színház játszotta a darabot, rendezője ott Konter László volt. A Szegedi Nemzeti Színház Tantusz-Kamarájában újabb bemutató valósult meg Székhelyi József rendezésében 2012-ben. A határon túli magyar nyelvű színházak közül először Marosvásárhelyen játszották a drámát 2003-ban, majd színre került másutt is, Montreáli sógornők, illetve Bingo! Bingo!, éppenséggel egészen találó alternatív címekkel.⁷ Az 1997-es produkciót 2013-ban és 2017-ben ismét műsorra vette a Pesti Színház az eredeti rendezésben és nagyrészt változatlan szereposztással. Hogy miért került hozzánk a darab születéséhez képest relatíve hosszú idő, csaknem három évtized elteltével, annak kézenfekvő a ma-gyarázata: a magyar társadalom az 1990-es években ismerkedett meg alaposabban a fogyasztói társadalom olyan jelenségeivel, mint a nyereménykuponok, vagy a pontgyűjtő kártyák. Az előadásokról író kritikusok többsége közepesnek találta a darabot, a rendezés és színészi játék számos elemét viszont dicsérték. Közöttük még az 1997-es bemutató nyomán Sediánszky Nóra összegezte leghangsúlyosabban Tremblay művének mindenképpen figyelemre méltó, színpadra kívánkozó erősségeit, ahogy „megjeleníti, mozgásba hozza, egymásnak ugrasztja a különböző, remekül egyénített típusokat, − mindegyik asszony egy külön történet, s a cselekmény valójában az ő virtuóz szópárbajaikból, pillanatról pillanatra felszikrázó konfliktusaikból, kicsinyes pletykálkodásukból … áll össze”.⁸  

The Unmanageable Sisters, Abbey Theatre (fotó: Ros Kavanagh)

A 2019-ben megint felújított, változatlanul Hegedűs D. Géza által rendezett Sógornők a Pesti Színházban ismét Kútvölgyi Erzsébettel (Germaine) a főszerepben és telt házzal megy, gyakran még a pótszékeken is ülnek. Sokszor nevet a közönség, ugyan-is az egyébként funkcionálisan használt drasztikus kifejezésekkel együtt szellemes nyelvi sziporkák, kétértelmű szójátékok, időnként groteszkbe hajló finomkodások és nyelvbotlások eleven pergése dicséri Parti Nagy Lajosnak a szöveget újjáteremtő fordítását és Radnóti Zsuzsa dramaturg munkáját. Mert ki ne nevetne azon, amikor Lisette (Hegyi Barbara), a valaha jobb napokat látott, de mára anyagilag lecsúszott szomszédasszony azt mondja „Ajrópáról”, hogy „nagyon very kis hely az”, vagy amikor a 93 éves anyósát (Szatmári Liza) egész nap gondozni kénytelen Thérese (Balázsovits Edit) arra a kérdésre válaszol, hogy miért nem jár soha emberek közé: „Ugyan már, hát hova dugjam, mondjad? … Hát mikor? Mondják meg énnekem, mikor tudok én kidugni?”⁹ Ez az ismételten felújított előadás a Tremblay darabjában megírt tizenöt helyett tizenhárom nőt szerepeltet; a főszereplő lánya, Linda (Puzsa Patrícia) egyedül jön haza, nem két barátnővel, akikből az egyik kétségbeesett helyzetben van, mert állapotos. Itt maga Linda esett teherbe, aki az ebből a környezetből kiszakadt, prostivá vált nagy-néni, Pierette (Kopek Janka) tanácsának hatására a darab végén bepakolt hátizsákkal a hátán elmegy a szülői házból örökre. Annyiban hiány ez a szereplőcsökkentés, hogy nem derül ki, miként viszonyulnak a lányok, vagyis a következő generáció tagjai egymás nehézségeihez, őszinték-e egymáshoz. Másfelől azonban az újítás hatásosan működik, mivel erősíti annak tragikumát, mennyire magára marad az anya, Germaine, akinek korábban már a fia is elmenekült otthonról, külföldre. Kútvölgyi Erzsébet páratlan játéka hátborzongatóan valódi összeomlást mutat az előadás végén.

A díszlet (Csanádi Judit munkája) proli környezetet idéz, a kopott bútorokból és nem utolsósorban a felhangzó zeneszámokból arra lehet következtetni, hogy valamikor a hetvenes, nyolcvanas években játszódik a cselekmény. Sok mozgásra ad lehetőséget az a színpadi elrendezés, hogy a konyhaszerű előtérből lépcsősor vezet felfelé a bérház körfolyosójára, amelyen egy valószínűleg csak ide rakható bicikli díszeleg – ilyen körfolyosós régi, már-már az összedűlés szélén álló épületek a mai Budapesten is vannak, ismerősek a nézőnek. Így a színpadon a belső és a külső tér egyszerre látható, jelezve, hogy a zsúfolt bérkaszárnya lakásaiban szinte lehetetlen akár kicsit is bezárkózni a magánéletbe és másoktól függetlenedni, annyira hall mindenki mindenkit. Ebben a rendezésben a szereplők közül Germaine egyik húga, Rose mozog a legtöbbet ezekben a terekben (mozgás: Bodor Johanna), ide-oda, föl és le, az ő szerepében Börcsök Enikő beszédes gesztusokkal kísérve alakítja az értelmileg szemlátomást többre képes, ám kiüresedett és nyugtalanul vergődő, középkorú nő cinizmusba fojtott, kiút nélküli boldogtalanságát. Monológja litánia a lélekölő hajba kapások sorozatát produkáló családi életükről és a szexmániás férj állandó zaklatásairól; évtizedekkel ezelőtt a házasságon belüli nemi erőszakot még nem lehetett megnevezni, hát még szankcionálni. Ez a monológ az utolsó, amelynek a minden szereplő által kedvelt romantikus filmek és a valóság, Rose saját életének ellentéte a kiindulópontja, miközben összegzi sok hasonló helyzetű asszony életének kilátástalanságát: „Hogy itt vagyok, negyvenkét évesen mint egy facsarék, két nagy gyerekkel, és … megint terhes vagyok. … és hiába veszed észre, hogy se múltad nincs, se jövőd, hogy szaros pelenkától szaros gatyáig tart az életed, meg vissza, hiába, mert akkor már késő …”¹⁰ Börcsök Enikőt hallva és látva a néző elhiszi, egy ennyire megkeseredett asszony eljuthat oda, hogy időnként még az emberség minimumáról is elfeledkezik, például amikor Thérese magatehetetlen anyósáról zt mondja: „Nekem ehhez a moncsicsihez nem volna türelmem, az szentség. Én óne zsenánt kilökném az erkélyről.”¹¹

A fiatalabb és a szereplők között alighanem a legszegényebb hátterű Marie-Ange-t, a sok nyelvbotlást elkövető asszonyt játszó Majsai-Nyilas Tünde jócskán felfokozza ezt a stílust, amikor kopottas szürke melegítőbe öltözve (jelmez: Remete Krisztina) számtalanszor mulattatóan keresi a legegyszerűbb szavakat, hogy a nyelvtanilag csámpás mondatait valahogy befejezze. Mégis, ez a butácskának látszó nő mondja ki a maga nyelvtörő módján a legnagyobb igazságokat a darabban, amikor a nyereményjátékokról és a szerencséről folyik a szó: „ … az kéne, hogy mindenki egyformán nyerjen. Jajám. Ha minden ember a földön egyformán dzsekpot lenne, vagy mittudomén. Szóval egy olyan játék kéne … A szegényekkel … Mert ez így akkor se gilt, hogy a kisebbség nem hogyhívják. Nem többség. Mittudomén, hogy fejezzem ki … ez nem igazság, hanem igazságtalanság és slussz”.¹² Majsai-Nyilas Tünde játéka arra a felfedezésre juttathatja a nézőt, hogy íme, itt egy újabb kapcsolódási pont az évszázadok színháztörténetéhez: Marie-Ange a klasszikus francia dráma tárgyilagossággal ítélő rezonőr szerepének az itt megrajzolt környezet szűkös korlátai között lehetséges groteszk változatát testesíti meg. Az előadás hozzáadott újítása, hogy vele mondatja ki (a szereplőnél megszokott akadozással) az utolsó szót, Alexander Dumas három testőrének itt romantikátlanul komikusan ható jelmondatát Germaine felé, amikor kiszalad a színről a kuponfüzetekkel megrakodott többiek után: „Mindenki egyért, és egy mindenkiért.”

Szintén kitűnő a két gyászruhás régi barátnőt, Angeliné-t és Rhéauna-t alakító Igó Éva és Halász Judit, akik a második felvonásban egy temetésről érkeznek, amelyen egyikük ismerősének valamelyik rokonát búcsúztatták, s valószínűleg az ilyen alkalmak jelentik számukra a társasági életet. Ők az eddigiekben csak érintett vallási témát hozzák be a verbális cselekménybe, de ájtatoskodásuk komolyságát aláássa, hogy csevegésük főként a halott és a gyászolók öltözékének kritizálása meg a másokra tett megjegyzések körül forog. Hamarosan konfliktusba kerülnek egymással is, amikor a megérkező Pierrette leleplezi Angeliné-t, aki hetente egyszer két órára az előbbi munkahelyéül szolgáló masszázsszalon bárjába látogat, és ott jól érzi magát, nevetgél, táncol, iszogat. Monológja újabb szemszögből láttatott párja a magányos vénlány, Des-Neiges valami másra, nagyobb szabadságra irányuló vágyát kifejező vallomásának az első felvonásból, aki néhanapján szívesen hallgatja egy kefeárus malac vicceit, mert úgy érzi, az a férfi nőszámba veszi és tiszteli őt. Angeliné szentségtörő viselkedése hallatán Rhéauna a valláserkölcs puritanizmusa nevében kitagadja barátnőjét a nem éppen angyalhoz illő kiruccanások miatt. Mivel Parti Nagy fordításának nyelvi szabadossága elnyomja az asszonyok beléjük nevelt katolikus hitét, melynek igéit beszédükkel és tetteikkel is minduntalan áthágják, a magyar előadásban ez súlytalanabb. A burleszk határát súrolja, ahogyan az egyébként szabadszájú szereplők versbe szedett kórusban tartják megbotránkoztatónak Angeliné látogatásait a masszászszalon drinkbárjában, mert „Ott a sátán veti hányja égő tangabugyiját, / bujaságok bujasága kénkőszaggal bűzölög”.¹³ Ezzel a rendezés tovább hangsúlyozza, hogy a szociálisan determinált földhözragadtságukban mennyire abszurd módon kétarcúvá váltak a szereplők.  

Sógornők, Pesti Színház (fotó: Gordon Eszter)

Az ír adaptáció szerzője, Deirdre Kinahan (1968−) éppen abban az évben született, amikor Tremblay drámáját először mutatták be; eleinte színésznőként dolgozott és egy Tall Tale nevű kisszínházat alapított többedmagával, majd az 1990-es évek végén drámákat kezdett írni. 2018 márciusában volt az általa jegyzett Tremblay-változat dublini bemutatója, amely rövid idő alatt számos helyre eljutott, például Észak-Amerikába is. Parti Nagyhoz hasonlóan Kinahan is fordításból dolgozott, mégpedig az 1973-ban készült, majd 1994-ben átdolgozott angol fordítás alapján. A dráma angol fordítói, John Van Burek és Bill Glassco megtartották az eredeti francia címet, amelynek egyébként pontos angol fordítása a hivatalosan hangzó, színtelen és szagtalan „Sisters-in-Law” lenne. 1988-ban skóciai angolra fordította le a drámát Bill Findlay és Martin Bowman, akik az abban a nyelvben szintén ironikusan hangzó The Guid Sisters (guid=jó) címet adták a műnek.¹⁴ The Unmanageable Sisters (Zabolátlan nővérek) lett Kinahan verziójának a címe, amely másféleképpen, az ír történelemre utalva ironikus, s különösen a nők szempontjából az. Éamon de Valera, aki részt vett a levert, brit-ellenes húsvéti felkelésben (1916) s az Ír Szabadállam majd Ír Köztársaság 1932-től 1959-ig hivatalban levő miniszterelnökeként meglehetően konzervatív politikát folytatott a „különleges” pozíciót nyert katolikus klérus hathatós támogatásával, egy alkalommal azt mondta az annak idején választójogukért küzdő s a ’16-os felkelésben is részt venni akaró nőkről, hogy „zabolátlan” forradalmárok.¹⁵ A jelzőt nem szánta dicséretnek, mert szerinte a nők helye otthon van, s feladatuk a család szükségleteinek kiszolgálása, ami a restriktív törvényei és rendeletei okán híressé/hírhedtté vált 1937-es alkotmányba szintén bekerült. Nem véletlen, hogy ezt az ír nők patriarchális megfékezésének szükségességét implikáló jelzőt manapság is sokszor idézik, elsősorban a feministák. A Kinahan által címül adott szóösszetételben a „sisters”, vagyis „nővérek” pedig a feminizmus második hullámának idején, főként a hetvenes és nyolcvanas évek nemzetközi feminista diskurzusában a nők összetartozását hangsúlyozta és számtalan kiadvány, szakcikk és szakkönyv címében és szövegében megjelent.  

A Zabolátlan nővérek nagy közönségsikert aratott, s az Abbey Színház vezetése úgy döntött, hogy 2019 nyarán hetekig ismét műsoron tartja az előadást. Egy interjúból érdemes Kinahan véleményét idézni: „A Les Belle Soeurs valós kép arról, hogy a patriarchális kultúra milyen mélységesen elnyomó, s ennek katasztrofális következményei vannak a nőkre nézve. Éreztem a haragot a darab magjában és ezt hoztam át Írországba, ahol még mindig küzdünk azzal, hogy az ország maga mögött hagyja az ultrakonzervatív katolikus és patriarchális múltját.” Majd Kinahan azzal folytatja, hogy az ír férfi kritikusok egy része támadta az ő adaptációjából létrehozott előadását, s egyikük egyenesen azt nehezményezte, hogy nem ábrázolja a nőket egymást támogató és segítő egyéneknek. „Szerintem ez a kifogás tévedésen alapul” – így Kinahan, „ugyanis az elnyomás igazán azokat sújtja ólomnehezékként, akik azt elszenvedik. Az elnyomottak gyakran rossz irányba fordítják frusztrációjukat és haragjukat, inkább egymást támadják valódi elnyomóik helyett, mert saját gondjaik annyira lekötik őket. Forr bennük a keserűség és a kétségbeesés, s ez megmérgezi egymással való interakcióikat; Tremblay érzékelte a jelenséget és azonnal tudta, miről van szó.”¹⁶

Kútvölgyi Erzsébet – Sógornők, Pesti Színház (fotó: Gordon Eszter)

A budapestitől eltérően a dublini színpadkép egy konyhát és előszobát mutat, tehát zárt teret (Colin Richmond munkája), amely a nők életének bezártságára utalhat. Szereplői Dublin Ballymun nevű negyedének lakói, s a magyar rendezéssel összevetve inkább az alsó középosztályt látszanak képviselni, ennek megfelelő beszédstílussal. A cselekmény a hetvenes évek elejére helyeződik, a nevek pedig a környezethez alkalmazva íresítettek: a főszeplő itt Ger Lawless, testvérei Rose O’Brien, Gabby Joyce és Patsy Guerin, sógornője Teresa Doyle, az igazságtalanságot felhánytorgató Marie-Ange itt Marie Boyle stb., akik természetesen az ír nemzeti himnuszt éneklik az előadás végén. Az utóbbit rendhagyó tettként ünnepelte a közönség, mert a himnuszt náluk általában férfikórus énekli. Kinahan követi Tremblay drámájának cselekményvonalát, a restriktív módon patriarchális, szigorú valláserkölcs uralta ír környezethez igazítva a szereplők háttértörténeteit. Egészen 2018-ig, amikor is népszavazás döntött a változtatásról, Írországban az alkotmány tiltotta a magzatelhajtást, ami sok egzisztenciális probléma és keserűség, sőt tragédia okozójává vált. Az ír Rose (Karen Ardiff) monológja kiemeli, hogy anyjától nem kapott megfelelő szexuális felvilágosítást, s boldogtalan házaséletét arra a pillanatra vezeti vissza, amikor engedett a későbbi férjének és teherbe esve nem volt más választása, mint férjhez menni hozzá, s kiszolgálni testi igényeit, amíg csak él. Linda (Clare Monnelly) barátnője, Lisa (Caoimhe O’Malley) számára szintén hatalmas csapást jelent, hogy rövid kapcsolatából terhesen maradt, s a hazai lehetőség hiányában Angliába kell utaznia az abortuszt elvégeztetni, mint számos sorstársának, amire természetesen nincs pénze.

Balázsovits Edit és Halász Judit – Sógornők, Pesti Színház (fotó: Gordon Eszter)

Angela (Catherine Byrne) és Ruthie (Rachael Dowling) története a Zabolátlan nővérekben hiánytalanul ágyazódik a közelmúlt ír valóságába. A Peter Mullan által rendezett, 2003-ban debütált film, a Magdolna nővérek leleplezi, hogy a posztkoloniális Írországban egészen a kilencvenes évekig működtek az apácák által felügyelt Magdolna-mosodák, amelyek befogadták a megesett lányokat, akiket többnyire a családjuk adott be oda, hogy elkerüljék a dogmatikus katolicizmus szellemével átitatott társadalom kemény erkölcsi ítéletét. Ott szülték meg a lányok gyermekeiket, de hamarosan meg kellett tőlük válniuk, s apácák nevelték a kicsiket tovább, miközben az anyáknak továbbra is a börtönszerű intézményekben kellett bűnbánó Magdolnaként vezekelniük tetteikért főként azzal, hogy egész nap mosták és vasalták az apácák és papok szennyes ruháit, s tűrték a megalázó bánásmódot. 2013-ban az ír államfő nyilvánosan bocsánatot kért az egykori Magdaléna-mosodák túlélőitől és az ott szenvedők majd elhunytak leszármazottaitól, amiért az állam az egyház cinkosa volt az embertelen intézményrendszer fenntartásában. A Zabolátlan nővérekben a kotnyeles Marie Boyle (Tina Kellegher) azzal invitálja Angelát és Ruthie-t a bélyegragasztó sürgölődéshez való csatlakozásra, hogy „Maggieknek” nevezi őket, akik igazán szokva lehetnek a munkához.¹⁷ Rose és Gabby (Clare Barrett) leintik Marie-t, valószínűleg az íratlan társadalmi konszenzus nevében, hogy a Magdaléna intézmények tevékenységét titoktartásnak kell öveznie. Angela monológja szintén nem nevezi meg a helyet, ahol Ruthie-vel együtt felnőttek, viszont arra utal, hogy apácák között éltek és anyjukat nem ismerték. Évtizedek teltek el, mire felnőttként egy kis saját lakás megszerzésével önállósodhattak, a vallás előírásait azonban továbbra is betű szerint követve, hiszen saját identitást nem volt módjuk kialakítani. Gyanítható tehát, hogy Magdaléna-mosodába került, megesett lányok gyerekeinek a sorsa jutott nekik is. Kinahan szövege szerint Ruthie dongalábú, s az Abbey színház előadása (rendező: Graham McLaren) sovány, hátrafésült hajú, kortalan vénlánynak mutatta, aki egyik lábán magasított talpú gyógycipőt visel összhangban azzal, hogy mennyire elfogadhatatlan számára Angela heti egyszeri kilépése kettőjük imádkozós, zárt kisvilágából. A Zabolátlan nővérek cím összefoglalóan utal a benne szereplő nők többféleképpen megnyilvánuló szabadságvágyára, mely alól még Ruthie sem kivétel: ő is eltesz a táskájába a kész kuponfüzetekből, hogy megvehessen egy vágyott háztartási kisgépet.

A fentiekből kiviláglik, hogy a két meglehetősen eltérő szövegváltozat felhasználásával a Sógornők és a Zabolátlan nővérek budapesti, illetve dublini előadásai közönségsikerüket különböző hatásoknak köszönhetik. Kinahan szövege és az Abbey rendezése a tegnap nyomokban még ma is ható, súlyos társadalmi problémáira emlékeztette a nézőket. A Parti Nagy jegyezte fordítás alapján született magyar előadás ilyen többlettel nem, vagy csak kevéssé rendelkezhet, de az eredeti neveket és tárgyi részleteket megőrző fordítás egy általunk jól ismert rétegnyelvi stílusra épül, s így egyszerre visz a korábbi Quebeck-be és idézi fel azt, hogy elsősorban a szegényebb és kevésbé iskolázott nők hátrányos társadalmi helyzete nálunk szintén valóság volt a Tremblay dráma születése idején, és maradt máig.

Kurdi Mária

Jegyzetek

¹ E. D. Blodgett: „Frankofon writing”, Eva-Marie Kröller szerk.: The Cambridge Companion to Canadian Literature, Cambridge, Cambridge University Press, 2004. 63−64.

² Kürtösi Katalin: Valóság vagy illúzió? Metadramatikus elemek észak-amerikai színdarabokban, Szeged, Szegedi Egyetemi Kiadó, 2007. 92.

³ Uo. 93.

⁴ Például Shane Ross, CBC News, September 11, 2016.

⁵ Clare Dwyer Hogg: “Sam Shepard: ‘The good guy and bad guy stuff just doesn’t interest

me’.” https://www.theguardian.com/stage/2013/dec/01/sam-shepard-interview-oedipus-derry

⁶ Michel Tremblay/Parti Nagy Lajos: Sógornők, Lettre 26, 1997. ősz. 1, 2, 6, 17, 24.

⁷ Katalin Kürtösi: „Canadian Plays on Page and on Stage in Hungarian.” In: Katalin Kürtösi (szerk.): Canada in Eight Tongues: Translating Canada in Central Europe, Brno: Masaryk University, 2012. 212.

⁸ Sediánszky Nóra: „Bingó! Michel Tremblay Sógornők”, Criticai lapok 1997. május

⁹ Tremblay/Parti Nagy i. m. 6, 13, 15.

¹⁰ Uo. 47.

¹¹ Uo. 29.

¹² Uo. 15.

¹³ Uo. 33.

¹⁴ Lásd erről Paul Malone: „’Good Sisters’ and ’Darling Sisters’: Translating and Transplanting the joual in Michel Tremblay’s Lés Belles-Soeurs, https://journals.lib.unb.ca/index.php/tric/article/view/7065/8124

¹⁵ Idézi Gerry Moriarty: „De Valera, Dillon’s ’Jaundiced ’view of women’s suffrage.” In The Irish Times April 27, 2012. https://www.irishtimes.com/news/de-valera-dillon-s-jaundiced-view-of-women-s-suffrage-1.509488

¹⁶ Mária Kurdi: A Talk with Irish Playwright Deirdre Kinahan, In Focus: Papers in English Literary and Cultural Studies 11 (2018): 131−132. Az interjúból vett idézeteket saját fordításomban közlöm, K. M.

¹⁷ Deirdre Kinahan: The Unmanageable Sisters:a new version of Michel Tremblay’s Les Belles Soeurs, London, Nick Hern Books, 2019. 46.