Matei Vișniec: Migránsoook – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

„Tizenegy napig hánykolódott a Földközi-tengeren egy etióp férfi, aki tizennégy másik menekülttel együtt indult el Líbiából Málta felé egy felfújható gumicsónakban, de rajta kívül mindenki meghalt. »Tizenöten voltunk a csónakban, köztük egy terhes nő, de csak én maradtam. Isten küldte a máltaiakat, hogy megmentsenek« – mondta kórházi ágyán a Times of Malta újságírójának Mohammed Adam Oga. […] »Nem volt étel, víz és üzemanyag sem, így hánykolódtunk tizenegy napon át a nyílt vízen.«”

Szűcs-Olcsváry Gellért (fotó: Balázs Attila)

Edzett hírolvasó vagyok, de amikor 2019 augusztusában ezt láttam a hvg.hu-n, megálltam és csak néztem magam elé. Tizenegy napig hánykolódtak? Nem volt mit enni, nem volt mit inni? A többiek mind meghaltak? Amit ő végignézett? Máig nem tudom felfogni. Bizonyára sok hasonlót olvashatnék, ha keresném a témával kapcsolatos híreket. Mekkora kétségbeesés kellett ahhoz, hogy nekivágjanak egy nyomorúságos felfújható csónakban az útnak? Mit reméltek, miben bíztak? Nem találom a válaszokat. Ahogy a „migráció” felvetette általános kérdésekre sem. De abban biztos vagyok, hogy abban a világban, amelyikben ilyen csak egyszer is megtörténhetik, valami nagyon nincs rendben. És nem csak egyszer történik meg. Teljesen abszurd, ahogy az emberiség egyik része él a huszonegyedik század második évtizedében, és semmi remény arra, hogy ez a harmadik, a negyedik, az ötödik évtizedben, hogy bármikor is változni fog, netán megszűnik.

A válaszokat és a megoldásokat láthatóan nem találják a politikusok sem, ha egyáltalán találhatók jó válaszok és jó megoldások. Matei Vișniec, az 1956-ban Romániában született, 1987 óta Franciaországban élő, immár franciául alkotó drámaíró sem tudja őket, Migránsoook avagy túlsúlyban a bárkánk című darabja, ha megfogalmaz is állításokat (rögtön a gunyoros címben ott lapul egy, bár ez nem az ő állítása), leginkább egyetlen kétségbeesett kérdés.

A drámát magyar nyelven 2017-ban mutatták be Bereczki Ágota fordításában, Zakariás Zalán rendezésében Székelyudvarhelyen, egy év múlva lehetett látni Budapesten is a Nemzeti Színház fesztiválján, a MITEM-en, tavaly, 2019-ben pedig Gyulán, a nyári fesztiválon – én ott néztem meg, alapvetően ezért utaztam oda.

Egész pontosan Vişniec művének és Jordi Galcerán Burundanga avagy a maszk, a baszk meg a cucc című darabjának előadásáért mentem Gyulára; az utóbbit Csábi Anna rendezésében játszották a szatmárnémetiek és a temesváriak. Mondhatni, a kortársakra utaztam. Arra voltam kíváncsi, hogy a jelen nagy kérdései, esetünkben a terrorizmus és a migráció miként jelennek meg ebben a két műben és az előadásokban. Kibővíthetném persze a vizsgálódás körét, nem is kellene továbbmennem a Katonánál, ahol 2016 októbere óta műsoron van Ferdinand von Schirach nézőt is bevonó Terrorja Dömötör András rendezésében, és 2017 januárja óta Philip Löhle Nem vagyunk mi barbárokja Vajdai Vilmoséban, de 2011-ben bemutatták Torsten Buchsteiner Nordostját is, amit Forgács Péter m. v. állított színpadra – 2002-ben negyvenkét csecsen terrorista a Nordost című musical előadása közben elfoglalt egy színházat, nyolcszázötven embert ejtve túszul, ez sem kevésbé abszurd, mint gumicsónakban hánykolódni a tengeren.

Galcerán túl könnyed, bulváros műve nem hagyott bennem mélyebb nyomot, igazából maga az előadás sem, de nem lenne illő hónapok távlatából írnom róla.

Pál-Varga Márta (fotó: Balázs Attila)

A székelyudvarhelyi előadás viszont nagyon is megrázott. Szerencsére fent van a világhálón, fel tudtam eleveníteni az emlékeimet. Az író fantáziáját, mint ez Szentgyörgyi Ritának a Magyar Narancs 2018. március 22-i számában megjelent interjújából kiderül, egy könyv indította be. „Néhány éve olvastam Jean-Paul Marie neves francia újságíró Részeg hajók című riportkönyvét a menekültválságról. A szerző elutazott Szudánba, Maliba, Szíriába, végigkísérte a menekültek útját, találkozott embercsempészekkel, családjuktól elszakított gyerekekkel, akiket eladtak rabszolgának vagy besoroztak harci alakulatokba, letartóztatott emberekkel, akiket busás váltságdíj ellenében engedtek szabadon, az Afrikában újjáéledő rabszolga-kereskedelemmel.” Vişniec a Radio France International munkatársaként maga is sok információhoz jutott hozzá, s beszélt is menekültekkel, politikusokkal, aktivistákkal.

A dráma, amit látunk – gondolom, a teljes mű is és nem csupán a huszonnégy jelentből álló, kétórás székelyudvarhelyi változat – a dramaturg is Bereczki Ágota, akinek köszönöm, hogy elküldte a szöveget – mozaikokból épül, ezek némelyike rövid lánccá áll össze, de a láncok már nem kapcsolódnak egymáshoz, csak annyiban, hogy mindegyiküket a migráció generálja. A jelenetek összességének, az előadásnak van kezdet- és végpontja – a menekültek elindulnak, a menekültek megérkeznek –, de nem biztos, hogy az egymás utáni jeleneteknek van sorrendisége, tehát a második nem feltétlenül az első után történik, történhet vele egy időben, de akár korábban is. Mintha rövid videókat néznénk. A világ eseményeiről rövid hírekből értesülünk, a fejünket kapkodva próbáljuk követni, megérteni, mi is történik.

Nézőként a színpadon kapunk helyet. A nézőtéren a migránsok ülnek, már akkor, amikor belépünk. Mindenki egyedül ül, a többiektől távol, magába mélyedve, magába roskadva: mint rögtön kiderül, meghozták életük nagy döntését, elhagyják szülőföldjüket, nekivágnak a bizonytalannak. Rögtön indulnak, csak még a hajót irányító embercsempész eligazítja őket. (Őt Barabás Árpád alakítja, de ő is több szerepet játszik, ahogy mindenki, így csak felsorolom a neveket: Bekő-Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Esti Norbert, Jakab Tamás, Kudelász Nóbel, László Kata, Mezei Gabriella, Pál Attila, Pál-Varga Márta, P. Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád. Nincsenek fő- és mellékszereplők, a színészi alázat, az összjáték, az egymásra figyelés példás. Teljes joggal hívták meg az előadást a 2018-as POSZT-ra.)

Feljőve a színpadra a menekülni készülők felvesznek egy-egy mentőmellényt (díszlet-jelmez-zene: Csíki Csaba m. v.), aztán leülnek az első sor és a színpad széle közti keskeny sávba. Ebben a sávban végig ott egy akvárium, benne víz: a tenger, amin túl Európa vár rájuk, már ha elérik persze. Mögöttük ülünk, amitől mi is kivándorlónak érezhetjük magunkat, a kapitány felszólítására néhány néző is előveszi a mobilját. A színpad és a nézőtér felcserélését elfogadom, de nem hat rám különösebben, ha lent ülök, akkor is játszhatjuk, hogy én is migráns vagyok. Vişniec szerint, mint az említett interjúból kiderül, „ebben a globalizált világban mindenki migráns”, a feladatunk éppen az, hogy megértsük új identitásunkat. Ezt nem értem teljesen, de azt igen, hogy kérdés, „megtaláljuk-e annak a módját, hogy a világbéke és az emberi jogok egyetemes államát hozzuk létre”. Na, erre van válaszom: egész biztosan nem találjuk meg, az ember, úgy tűnik, erre alkalmatlan, de legalább részmegoldásokat jó lenne találni, ahogy ez a megrendítő, erős előadás figyelmeztet.

Pál Attila, Barabás Árpád és Szűcs-Olcsváry Gellért (fotó: Balázs Attila)

Tán a legfőbb hatáselem, hogy a reális folyvást átfordul szürreálisba, netán már az az alaphangnem. Ahogy a hírekben szereplő események is gyakorta szürreálisak.    

Az indulásra készülő menekülők után rögtön egy házaspárt nézünk valahol a Balkánon, a feleség aznap látott először feketéket: vonultak valahonnan valahová. „Miért csinált a jó Isten feketéket?” – kérdi minden indulat nélkül. Ha feketének születik, nyilván azt kérdezi, miért vannak fehérek. Hogy lehet valaki más? És ami más, az rögtön rossz is. Ez az emberi gondolkodás egyik alapsémája. „Darulábú, szarkaorrú, / Nyomorult németség” – ez kell a szép selymes lóding meg a dali pár pisztoly mellé. Legközelebb akkor találkozunk Igorékkal, amikor valaki kopogtat náluk. A férj kinyitná az ajtót, a feleség nem. Végül kinyitják, egy menekült szeretné feltölteni a telefonját. A következő jelenetüket már a szürrealizmus uralja, a férj új ajtót akar ütni a falba: „Egyszerűen azt szeretném, hogy normálisan be lehessen jönni ebbe a házba.” Bent pedig már számos migráns tölti a telefonját és az idejét. Ez az egyik legnehezebb kérdést érinti, a menekültek beengedését, befogadását, a kultúrák összesimulhatóságát, összesimíthatóságát.

Ugyanígy a realitásból indulnak a szervkereskedő és Elihu – mindketten afrikaiak, már ha hihetünk a szervkereskedőnek! – találkozói, ha a díszlet stilizált is. Elihu egymásra rakott kólásrekeszek oszlopán ül, a szervkereskedő neki háttal. Időnként előhúz a rekeszből egy üveg üdítőt és felnyújtja a fiúnak. Közben pedig elmagyarázza neki, Allahra hivatkozva, hogy ha feláldozza az egyik veséjét, eljuthat Angliába. Később, már Angliában azt, hogy ha feláldozza az egyik szemét, akkor… Végül az életét kell feláldoznia, az egyik életét, hisz abból is kettőt adott neki Isten, egyet a földön és egyet az édenben. Vagy ez még a realitás közege? Ugyanez az ember kevésbé barátságos is tud lenni, bár épp az Örömódát fütyüli: Ayubnak, aki fejjel lefelé lóg egy láncról, az édesanyját kell felhívnia és azt mondania, Tripoliban van barátoknál, akik megmentették az életét, de most tartozik nekik ötezer dollárral. „Én jól vagyok… Csak várom a pénzt, anya…” – préseli ki magából Ayub, lógva fejjel lefelé.

Megjelennek a nagypolitika képviselői is, igencsak ironikusan, sőt szarkasztikusan ábrázolva, a színészek is így játsszák őket. A „magas beosztású politikus”-t – „talán államelnök” – és a „politikailag korrekt agytornász”-t korántsem a helyzet megoldása érdekli, hanem saját pozíciójuk megtartása, megszilárdítása. Hogyan fordíthatják a kialakult helyzetet, bármilyen helyzetet a maguk javára. „…hogy saját gazdasági víziójával koherens tudjon maradni, ki kell venni a szótárából az olyan szavak használatát, mint menekült vagy illegális bevándorló” – mondja valamelyikük. Kivette. Kivették.

A hoszteszek a teljes szürrealitás világában járják csábtáncukat. Az Új Migránsellenes Technológiák Szalonjában vagyunk, szívverés érzékelőt akarnak ránk sózni („képes a legkisebb hibahatár nélkül kimutatni egy menekült jelenlétét”), hallhatjuk egy teljes afgán család szívverését, el is fogták őket Calais-ban. És van Európai Szögesdrót Szalon is, ahol egyenesen „emberarcú szögesdrót”-ot árulnak, az emberi találékonyság, Európával ellentétben, határtalan… A fiatal nők harmadik felbukkanásukkor egymást támogatva, rogyadozva lépnek elénk: Zakariás Zalánnak eszébe juthatott a Csongor és Tündéből a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós. Szögesdrótból készült burát reklámoznak, ami lehetővé teszi, hogy rajta keresztül csak azt lássuk, halljuk, érezzük meg, amit szeretnénk. Megoldják ezt annyian bura nélkül…

Látjuk a gyerekcsempészeket, akik még egy bohócszámot is előadnak, hogy a szülők rájuk, egy „humanitárius szervezet” munkatársaira bízzák legféltettebb kincseiket, akikből hamarosan rabszolga-kereskedők, pedofilok áldozatai lesznek. Látunk „becsületes” csempészt, amint épp a segédjével üvöltözik, aki hamisított mentőmellényeket vásárolt olcsóbban, zsebre téve a hasznot. Ez már a „becsületes” csempésznek is sok. Ugyan ő is elfogadta az útért fizetendő összeget, de ő tényleg segíteni szeretne „bajba jutott testvérei”-n. Ugyan gond nélkül parancsol rá közülük azokra, akik fizetés nélkül felszöktek a hajóra, hogy ugorjanak a vízbe, de mit is tehetne: veszélyeztetik a biztonságos utazást, a többiek nem létező biztonságát. Igen, üzletet mindenre lehet építeni, születésre, halálra, miért épp menekülésre ne lehetne.

Üzlet a prostitúció is, ami a tizenhetedik jelenetben bukkan fel. Egy bordélyház főnökasszonyát halljuk a távolból: „Egyetlen országot, egyetlen államot, egyetlen szervezetet sem vezethetnek szexuálisan frusztrált elemek.” Közben rettenetes zenét hallunk, amire a szereplők eltáncolnak előttünk, hulladékanyagokból készült fantáziadús jelmezekben. Végül használt mobiltelefonokat zúdítanak dobozokból a színpadra. Bevallom, ezt először nem értettem. Pedig a madám említi a calais-i dzsungelt… Aztán utánanéztem a neten: „1999 óta (a bevándorlás tehát nem 2015-ben kezdődött! D. M. I.) Afrikából és Ázsiából származó migránsok ezrei gyülekeznek Calais körül, hogy illegálisan az Egyesült Királyságba jussanak.” Dzsungeleknek a kialakult nyomornegyedeket hívták, amiket időnként ledózeroltak, hiába. 2015 nyarán már háromezer lakója lehetett a táboroknak. 2016 szeptemberében olvashattunk arról, hogy több önkéntes segítő, férfi és nő egyaránt, szexuálisan kihasználta a migránsokat, akikben ettől az a képzet alakult ki, hogy nekik is mindent szabad. Októberben aztán kiürítették a tábort, „közel hatezer menekültet szállítottak el kisebb csoportokban buszokkal Franciaország távolabbi befogadó központjaiba.” Utánuk maradtak a műanyag poharak, a papírok, a mobilok. Mindez sokkal szürreálisabb, mint maga a jelenet. Az is szürreális, hogy ez törlődött a memóriámból, pedig annak idején nyilván olvastam a híreket. A szervezet védekezik. (A szexualitás egy másik jelenetben is megjelenik. Egy szíriai vagy iraki menekültszállóban németül tanulnak a gyerekek, akik megunva az órát „Ich liebe dich!” kiáltással közelednek a tanár felé, miközben felhangzik a Deutschland, Deutschland über alles… Ezt ma sem értem teljesen.)        

Van egy jelenet, amelyik azt mutatja, mennyire különbözőek a világaink, mennyire más az a világ, az iszlámé, ahonnan a menekülők elindulnak. Egy fehér csadorba öltözött nő a nézőtér legtávolabbi pontjáról indul el felénk, miközben arról beszél, miért takarja el a testét: „A testem formája megbonthatja a társadalmi békét… Ezért el kell rejtenem… Testem minden részlete felizgathatja a férfipillantást. A karom, még ha csak a könyökömig is meztelen, tragikus pusztítást végezhet a férfilélekben.” Elrejti hát mindenét, csak a szeme látszik. Énekesnő lévén, el akar énekelni egy dalt az „érzéki, érzelmi, testi nyomorúságról, amiben az emberiség egy része él” – a dalt azonban nem halljuk, csak egy mobil képernyőjén látjuk leperegni a másodperceket. Nem derül ki, az emberiség melyik felére gondolt.

És van egy másik jelenet, amelyik azt mutatja, mennyire hasonlóak a világaink. Legalább a fájdalomban azok. Egy görög szigeten létesített új temetőben egy idős szíriai hölgy keresi a fia, a menye és a két unokája sírját: mindannyian a tengerbe fulladtak. Mikor a tolmács segítségével megkérdezi a sziget egyetlen sírásójától, tudja-e, hogy a muzulmán sírokat fejjel Mekka felé kell elhelyezni, az mintha nem is hallaná a kérdést: „Tudja, az én nagy problémám a műanyag fóliák… Amikor felbukkan egy-egy holttest, bele kell tekernem ilyen fóliába, de sosincs elég belőlük… Néha újra kell hasznosítanom, olyankor egyedül mosom ki őket…” A sírásó elrakta a hamisított mentőmellényeket, és van egy baba- és plüssjátékgyűjteménye. Ezeket a játékokat mi is látjuk, két nézőtéri szektor közt egy mozgó szalagon. Az előadás tán legmegrendítőbb pillanata, amikor az idős hölgy felvesz közülük egyet – talán találomra, talán felismeri valamelyik unokája kedvencét – és felemelt kezében tartva lassan elindul felénk.

Migránsoook – Antal Csaba és Tóth Árpád (fotó: Balázs Attila) 

Az előadás végén Európába érkezett migránsokat hallunk: „Pakisztánból jövök, és a lélekben kételkedem.” Ez a jelenet is átcsúszik a szürrealitásba. Arról beszélnek, hogy modernizálódni, nyugatiasodni, globalizálódni, megtanulják majd az európai nyelveket, lesznek afgán németek, pakisztáni svédek, szíriai dánok, a gyerekeik pedig, akiknek hiánytalanul átadják a hagyományaikat, a vallásukat is beleértve, már német afgánok, svéd pakisztániak, dán szíriaiak: „Megértettétek tehát, hogy amit magunkkal hoztunk, az forradalom.” És ez a forradalom egy teljes századot fog tartani… Hogy ez-e a jövő, fogalmam sincs. Gondolom, Matei Vișniec sem tudja. Amit idéztem, a szereplői mondják. (Ami engem a legjobban érdekel, az az, hogy miket gondolnak azok Európáról, akik elindulnak ide.) Többféle forgatókönyv képzelhető el, és korántsem biztos, hogy a jövő nem egy elképzelhetetlen forgatókönyv szerint alakul-e majd.

A menekültek mindegyike azt mondja Vişniecnél, hogy egy súlyos kétely indította útnak őket: „Nem vagyunk biztosak abban, hogy lesz még egy második életünk, miután meghalunk…” Igen, ezt az elsőt kéne valahogy rendbe tenni. Ülünk ott egy darabig a menekültekkel, a menekülteket játszó színészekkel, nézzük egymást, nézzük, nézzük hosszan…  

1. Magyari Imre