Az Úr nevében – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Egy politikailag brutálisan inkorrekt előadás. Ezt nem én mondom, hanem a több mint két évvel ezelőtt, 2018 júniusában bemutatott, idén januárban a Trafóba is elhozott produkció színlapja. Nézőpont kérdése egyébként, hogy mennyire igaz ez az állítás, de mivel megfogalmazásában amúgy is érződik némi irónia és önirónia is, vitatkozni teljesen felesleges volna vele. Az a mód, ahogy Urbán András a két évvel ezelőtt minden tekintetben aktuális, de tanulságait és (utó)hatását tekintve ma is égetően fontos témához nyúl, mindenesetre nemcsak a honi közéleti színház tradícióitól üt el, hanem saját alkotói pályáját tekintve sem mondható szokványosnak.

(forrás: Trafó)

Öten vannak színen a játék elején: a négy színész és a látvány egyetlen hangsúlyos elemeként a játszókra és a közönségre tekintő Nap. Középen fehér, egyházfői jelmezbe öltözött férfi (Mészáros Gábor) intézi hozzánk szentenciáját, amelyből nem nehéz Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos humánus állásfoglalásának szavait felidéznünk. Ám a jelenet a méltóságteljes szavak ellenére is feszültséget hordoz: az üres szín, a stilizált nap, a „pápa” mögött feszülten, karba tett kézzel várakozó alakok és az egyenfehér ruházat békéjétől eltérő lábbelik (a „miseruha” alatt bakancs virít) érzékeltetik, hogy a szép szavak nem fognak termékeny talajra hullani. A beszéd véget ér, lehull a fátyol (az egyházi öltözékkel együtt), mikrofonhoz lép a pápai intésre kevéssé fogékony négy polgár – és félelmetes gyűlöletbeszédbe kezdenek. Egymást váltva, egymáshoz kapcsolódva, egymás szavába vágva, néha a másikat is leintve fejtik ki a pápáétól gyökeresen eltérő álláspontjukat, aminek során elhangzik csaknem az összes sületlenség, elképesztő konteó, tudatlanságból, dezinformációból fakadó rémhír, frusztrációból táplálkozó, előítéletektől fűtött, rasszista ízű féligazság és hazugság, amiket pár éve volt szerencsétlenségünk nap mint nap hallani. A játszók természetesen nem karaktereket teremtenek, a négy figura még akkor sem igen válik el egymástól, amikor vitatkoznak. Ha az egyik leinti is a másikat, pusztán azért teszi, hogy annak sületlensége helyett a sajátjával rukkoljon elő. De a konteókat sem képviselik következetesen; éppúgy előfordul, hogy a képtelenségekből összefüggő, a maga rendszerében logikus sztori kerekedik ki, mint az, hogy egyik elképesztő állítástól a másikig szédítő logikai bakugrásokkal jutnak el. Ami mutatja ugyan az öngerjesztő hazugságok születésének folyamatát, de adódik abból is, hogy a szereplők nem pszichológiailag körülhatárolható alakok, ezért még saját, konzekvens szólamuk sincs: a négy színész együttesen ad testet egy frusztrált beszédmódnak.

Ha úgy vesszük, az előadásnak maga a beszédmód a főszereplője, ennek rémes voltával szembesülünk a mind jobban elhúzódó gyűlöletáriát szemlélve. Amelynek csúcspontján a szöveget végre a kép váltja fel: az abszurddá fokozott őrjöngés keretében egy színpadra hozott (szerencsére megsütött) disznófejet falnak állatias vadsággal, a zabálást szinte szexuális aktussá avatva a színészek. Majd egy rövid átvezetést követően visszatérünk a szavakhoz, hogy átnézhessünk a ló túloldalára is. Hogy az iszlám szemében halálos bűnt érzékeltessék, a szereplők meztelenre vetkőznek, majd az egyetlen színésznőt, Nagyabonyi Emesét kiküldik a színpadról, elvégre egy muszlim előadásban ő sem ruhában, sem anélkül nem szerepelhetne. A férfiak pedig arab női ruhákba öltözve kezdenek bele az ellentétes értelmű propagandaszövegbe, hangsúlyozva, milyen remek nőnek lenni a saria törvényeit érvényesítő társadalmakban. Amire azután már arab férfiakká alakulva kontráznak rá. Nagyabonyi Emese pedig teljes testét eltakaró fekete burkában tér vissza a színpadra, s iszlám terroristává lényegülve kisvártatva a hitetlenek kiirtását tűzi ki célul. Noha az iszlám gyűlöletbeszéd rövidebb az előzőnél, és a kimondott szavak meg a valós helyzet ironikus diszkrepanciája leginkább a nők helyzetére vonatkozik (más kisebbségek, mint például a hitetlenek vagy a melegek helyzete nem kerül szóba), funkcióját betölti. Körvonalazódik, hogy onnan éppúgy sztereotípiák, hazugságok és féligazságok alapján ítélik meg az európai, keresztény/laikus világot, mint innen az iszlámot. A szereplők felcserélhetőek, a beszédmód ugyanaz. Ömlik a szó mindenkiből, de párbeszédre nincs esély.

Mészáros Gábor és Nagyabonyi Emese

Az Úr nevében erről az egészen ijesztő jelenségről beszél – amelynek súlya túlnő a „migráns-kérdéshez” kapcsolódó demagógián, konteógyártáson. A sistergő alkotói indulatot erős színészi jelenlét közvetíti. Nem mondom, hogy teljesen egyenletes a játék intenzitása, de üresjáratok nincsenek. Kucsov Borisz, Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese komoly energiákat mozgósítva, stand up elemeket, fogásokat is felhasználva, szinte mindvégig a publikummal szemezve adnak testet az áradó szövegnek. Ez az intenzitás az, ami fenntartja a feszültséget még akkor is, amikor a szöveg mind monotonabbá válik, árnyalására nemigen van lehetőség, az elhangzottakat fokozni már nem lehet. A verbalitás dominanciája számomra új jelenség Urbán András alkotói pályáján. Igaz, nem volt alkalmam művészi útja valamennyi állomását nyomon követni az utóbbi időben, s visszagondolva, talán az elmúlt néhány évben érződik az elmozdulás a verbalitás felé, de csak a múlt évad végén, a Stúdió „K”-ban bemutatott Sacra Hungariában és most figyeltem fel arra, hogy a korábbi előadások emlékezetes képeinek, performance-elemeinek helyébe nagyrészt a szöveg lépett. Az egy-másfél évtizeddel ezelőtti bemutatókban a textus vagy csekély súlyú volt, vagy – mint a Tolnai Ottó műveiből készült produkciók esetében – bonyolult, ambivalensen értelmezhető, amelyet az előadások elsősorban vizuális síkon gondoltak tovább. Most viszont a szöveg roppant egyértelmű, az egyetlen performance-elem a fent leírt „disznózabálás”, a vizualitásnak pedig szinte csak a játék elején és végén jut kiemelt szerep. A textus értelemszerűen direkt, minden költőiséget nélkülöz. Az Úr nevében jelentése, üzenete könnyen dekódolható, nem szükséges, hogy a befogadó maga fejtse fel, egészítse ki, gondolja tovább a jelentést. Nem mondom, hogy nincsen ennek komoly hozama – felfénylik például Urbán András humora, ami számomra szintén új jelenség –, de a didaxis szárazzá és némiképp kiszámíthatóvá, a képek és a színpadi akciók hiánya statikussá és kissé ingerszegénnyé teszi a bemutatót. Az volt az érzésem, hogy az előadás jelentését nem pusztán színesebben és árnyaltabban, de szuggesztívebben, hatásosabban tudná közvetíteni egy olyan forma, amely többet bíz a képekre, a metaforákra, a befogadói képzeletre. Úgy, mint az emlékezetes zárókép, amelyben szereplők szembesülnek a zsinórpadlásról aláereszkedő csontvázakkal – amit lehet a pusztulás szimbólumaként, de a lecsupaszított emberi valóra történő rácsodálkozásként is értelmezni. Szép és fenyegető, poétikus és durva egyszerre – ez a kifejezésmód, ez az ambivalencia az, amit hiányoltam az egyébként kifejezetten fontos, láthatóan nagy energiával és hiteles indulattal készült előadásból.

Urbán Balázs