Ascanio Celestini: Barzellette, Romaeuropa Festival 2019
2004-ben e lap hasábjain (2004/12) számoltam be Ascanio Celestini Velencei Biennalén látott előadásáról. Celestini, akkor 32 évesen az olasz narratív színház fiatal generációjának tagjaként jelent meg, aki addigra már több sikeres előadást jegyzett. Ilyen volt a Radio Clandestina (Illegális Rádió, 2000), mely az 1943−44-ben megszállt Rómában a Fosse Ardeatine barlangban nácik által meggyilkolt 335 áldozatnak állított emléket. A 2002-es Fabbrica (Gyár) című előadás három generáció történetén keresztül a munkáséletről szólt. A „Scemo di guerra. 4 giugno 1944” („A háború bolondja. 1944. június 4.”) című előadása nagyon emlékezetes maradt számomra. Egy kis teremben, a közönséghez egészen közel ült a színpadon, minden díszlet nélkül, mindössze egy magnó volt mellette. Igen közvetlenül, szinte személyesen osztotta meg velünk történetét, Róma 1944-es felszabadítását a II. világháborús német megszállás alól. A narratív színház akkor már számos jelentős előadóval, előadással rendelkezett. Celestini idősebb kollégái közül Marco Baliani a Kohlhaas című előadásával lett híres (1990), (Heinrich von Kleist Kolhász Mihály-történetének átdolgozott verziójával), Marco Paolini (1993) az Il racconto del Vajont (A Vajont elbeszélése) című színházi monológgal, Laura Curino Passione (1993) Szenvedély című előadásával. Ahogy Gerardo Guccini színháztörténész rámutatott, ők mind az egykori történetmesélők hagyományára építve, a maguk hitelességével mai, modern szemléletmóddal közvetítik a történelmi emlékezetet, vagy az aktuális társadalmi problémákat.
Celestini elbeszélését az tette annyira személyessé, hogy a történelmi sorsfordulót édesapja emlékeként adta elő, hogyan élte meg, hogyan emlékezett az akkori 9 éves kisgyerek a megszállásra, a mindennapi élet eseményeire, az ennivaló beszerzésétől, a német katonával való találkozástól a hírekig az amerikai csapatok érkezéséről. Az író-színész-rendező előadásában a kollektív emlékezet vált személyessé, s a gyermeki életerő és fantázia megidézésével meseszerű, szürreális, ironikus történetként került a nagyon drámai eseménysor a közönség elé. Az előadást magnófelvétellel zárta: az édesapja visszaemlékezésével, melyet éppen annak halála előtt vett fel. Celestini számos fontos díja mellett evvel az előadással a legjelentősebb kísérleti színházi díjat, a Premio Ubut is elnyerte. (2005)
Kedves személyiségével szinte egy volt közülünk, látszólag kicsit félénk, bizonytalan, igen gyors ritmusban, jellegzetes római kiejtéssel mesélt, köznapian, sok játékossággal és iróniával, minden mesterkéltség nélkül kötötte le, szórakoztatta és gondolkodtatta el közönségét.
További munkáiban később is visszatért a történelmi emlékezethez, ugyanakkor aktuális társadalmi problémákkal is foglalkozik, egyfajta civil színházat, „teatro civile”-t is képvisel, ahogy ezt a ma már elterjedt színházi műfajt emlegetik. Ilyen előadása volt például a Fekete bárány, a La pecora nera, mely az elmegyógyintézetek problémáiról szólt, egy ott kezelt ember történetén keresztül. A könyvből, az előadásból film is készült, ezzel debütált 2010-ben filmrendezőként, a főszerepet is ő alakította, s több díjat nyert vele rendezőként és színészként is.
(fotó: Piero Tauro)
Az évek során többször is megnéztem az újabb előadások felvételeit, őt magát azonban a Biennálé óta csak most láttam újra az őszi római Romaeuropa Fesztiválon. Kissé megőszült, s a kis terem helyett nagyszínházban lépett fel, a közvetlenség hatását ennek ellenére meg tudta őrizni. Az előadás címe Barzellette, Viccek. Celestini saját nemrégiben megjelent, több száz viccet tartalmazó gyűjteményéből ad elő – mintegy negyvenet dolgozott fel. A szóbeli történetek, a szóbeli irodalom egyes részei sorba rendezve elmondásában erőteljes mai jelentést kapnak. Ahogy a színlap jelzi, a viccek „világokon és kultúrákon átívelve népeket, mesterségeket írnak le, arra emlékeztetnek bennünket, hogy bármin tudunk nevetni, elsősorban is saját magunkon.” A vicceket, minthogy nincs konkrét szerzőjük, Celestini a népmeséhez hasonlítja. Játékosságuk az erőszak elbeszélését is megengedi.
Celestini mostani előadásában a halál és a vonatok témája körül mozog. A vicceket keretbe foglalja: állomáson ül, ő a vasutas, aki élete egy részét egy kis falusi végállomáson töltötte, a másik részét úton, s összegyűjtötte az ismeretlen utasok legkülönbözőbb vicceit.
Az egyszerre nevettető és megrendítő viccfolyamból álljon itt egy példa:
Andreotti szenátor utasította a titkárát, hogy ne zavarja, csak akkor léphet be az irodájába, ha valami nagyon fontos történik. Egyszerre kitárul az ajtó, s a titkár izgatottan belép: „Szenátor úr… rettenetes dolog történt… felrobbantották Falcone bíró úr autóját.” Erre Andreotti: „A fenébe is, már hat óra van?”
Celestini előadásában a legkülönbözőbb emberek, sorsok sorjáznak előttünk, ahogy a viccek megidézik őket. Az emberek különböző állomásokra érkeznek, egyesek éppenséggel a végletesen tragikus Auschwitzba. Az utazások kísérteteket is sejtetnek. Celestini néma segítője, Gianluca Casadei zongorán és tangóharmonikán kíséri az elbeszélőt, aki először sírásónak véli, amolyan „földmérő”-nek, mivel a sírgödröt precízen kell megásnia. A sírásó egy emigráns földit vár, aki külföldön szerencsét csinált, meggazdagodott, s most holttestét hazaszállítják, hogy a falujában temessék el. A siratás, a szomorúság találkozik a humorral, hogy mindennek ellenére mosolyt fakasszon a közönségből. A zenész végül állomásfőnökként leül az elbeszélő vasutas mellé a padra. Megállás nélkül mesélik egymásnak a vicceiket, életükben nem is tudták mindet elmesélni, még haláluk után is folytatják.
Fried Ilona
