Beszélgetés Fekete Gizivel

 

Kaposvár, Szeged, Zalaegerszeg, majd ismét Szeged – ezek Fekete Gizi pályájának állomásai, vagyis mostanáig minden idejét vidéken töltötte. Nemrég Papp Jánossal beszélgettem, aki megfordult Szegeden, Veszprémben és Győrben is, jó szerepeket játszott, olyanokat, amelyeket a fővárosban nem feltétlenül osztottak volna rá. Egy idő után azonban mindig feltette magának a kérdést: ki figyel oda? Önben is felmerült olykor, hogy mennyire hat, vagy éppen marad hatástalan az a művészi munka, amit vidéken végeznek?

Kétségtelen, hogy a fővárosi művészek mindig jobban szem előtt voltak, és ez így van ma is. Vízfejű országban élünk, minden, ami fontos, Budapesten történik, a legtöbb figyelem oda irányul. Nekem azonban nincs okom panaszra, mert ennek ellenére úgy érzem, ismert színésznő vagyok, nemcsak Szegeden, a fővárosban is tudnak rólam.

Rácz Tiborral Az ember tragédiájában – Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

 

Sosem vágyott arra, hogy valamelyik rangos budapesti színház tagja legyen?

Nem foglalkoztam ezzel, mert mindig az kötött le, amit éppen csináltam. Ráadásul a főiskola után Kaposvárra kerültem, ami akkor többet ért számomra, mint egy fővárosi szerződés. Rangosabbnak és ismertebbnek éreztem magam, mint ha valamelyik budapesti színház tagja lettem volna. Aztán családi okok miatt Szegedre költöztünk, itt született meg Rita lányom. Nem vágyakoztam a fővárosi jelenlétre, mert pontosan tudtam, hogy mit akarok, és hogyan akarom. Így volt teljes értékű az életem. Nem szerettem volna csak anya lenni – bár csodálatos gyerekeim vannak, és boldoggá tesz, hogy az édesanyjuk lehetek –, és nem szerettem volna csak színésznő lenni, család és gyerekek nélkül. Ezt csak itt lehetett megvalósítani, mert a szüleim és a férjem szülei nagyon sokat segítettek. Később pedig, amikor már nagyobbak voltak a gyerekeim, magaménak tudhattam a közönség mérhetetlen szeretetét, és olyan „tőkével” rendelkeztem, ami másutt talán nem hatott volna ilyen erősen. Bizonyára másképp alakul az életem, ha a fővárosban játszhattam volna hasonló kvalitású szerepeket. De nem gondolkodom ezen, mert az én utam ez volt, én ez vagyok, s az már egy másik Fekete Gizi lenne. Sosem volt hiányérzet bennem. Boldoggá tesz mindaz, amit itt és most a magaménak tudhatok, teljesnek gondolom az eddigi pályámat, és remélem, így folytatódik tovább. Úgy érzem, vannak még szerepek, amelyek rám várnak, és van még bennem elegendő tűz és energia ahhoz, hogy az újabb kihívásoknak is megfeleljek.

Hogyan látja, mennyit változott a vidéki színházak megítélése az elmúlt időszakban? Ma már jobban odafigyelnek egy-egy kiemelkedő előadásra és jelentős színészi alakításra?

Nem figyelnek oda eléggé. Úgy látom, hogy egyre kisebb az érdeklődés a vidéki színházak iránt. Régen több fővárosi kritikus jött, sőt kollégák, rendezők és igazgatók járták a vidéket és nézték az előadásokat. Ma már ez nagyon ritka. Így viszont sok előadás marad észrevétlen, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul sikerült. Sajnos mi sem járunk már megnézni egymás produkcióit. Annak idején kíváncsian mentünk Kecskemétre, Szolnokra, Békéscsabára vagy Debrecenbe. Néhány fesztivál „hivatalból” összehoz minket, és olyankor rácsodálkozunk egymásra, de gyakran ezeket is úgy szervezik, hogy elmegyünk, lejátsszuk a magunk előadását, és már indulunk is vissza. Nem látjuk a többieket, nincs idő a beszélgetésre. Ezt nagy hibának tartom.

(fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Mivel magyarázható ez a közömbösség? Eszembe jut erről egy 2004-es nyilatkozata, amelyben így fogalmazott: „…sokkal nehezebb lett a színészek élete. Ugyanazzal a szenvedéllyel, odaadással és tűzzel maradtam színésznő, miközben sokkal bizonytalanabb lett körülöttünk minden. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen a színház nem egy kiszámítható iroda, ahol nyolctól négyig tart a munkaidő. De az a rossz bizonytalanság, ami eluralkodott, nem használ. Időnként furcsa bizalmatlanságot látok a kollégák szemében: nem tudunk már úgy egymás szemébe nézni, mint régen.” Már akkor sem volt optimista, de gondolom, azóta még sötétebb lett a kép.

Ma ugyanolyan érvényesnek gondolom, amit akkor elmondtam. Az azóta eltelt tizenhat év alatt nem csökkent, inkább nőtt ez az érzés bennem. Megmagyarázni nem tudom, mert megmagyarázhatatlan. Ha bennem ugyanaz a tűz és szenvedély lobog, mint régen, akkor feltételezem, hogy ugyanez a tűz és szenvedély él a kollégáim szívében is. Nemrég néhány fiatal színész érkezett a társulathoz, és ők is ugyanolyan szenvedéllyel és odaadással lépnek a színpadra. Újra és újra rácsodálkozom, mennyire tehetségesek. Éppen ezért nem hiszem, hogy bennünk, a színházban kell az okokat keresni, talán inkább a világ kiüresedésével, értékvesztésével, érzéketlenné válásával magyarázható. Nyilván nem tesz jót a bizonytalanság, az anyagi megbecsülés hiánya sem, kétségbeesett harc folyik azért, hogy mindenkinek meglegyen a megélhetéshez szükséges munkája és pénze.

Olvastam valahol, hogy sosem akart más lenni, mindig csak színésznő. Egy cibakházi kislány hogyan kezd el erről ábrándozni?

Cibakházán nem láttam színházat, mozit is nagyon ritkán, többnyire kívülről, mert nyaranta a nagyszüleimnél laktam, akik nem voltak moziba járó emberek. Néha megérkezett a faluba egy-egy vándorcirkusz, ámulattal néztem az előadásaikat, és eleinte arról álmodoztam, hogy én is cirkuszos leszek, mondjuk artista.

Mi bűvölte el annyira az ő világukban?

Minden. A csillogás, a fények, a színek, az illatok kavalkádja. Képes voltam órákon keresztül álldogálni, és vágyakozva figyeltem, mi történik a kulisszák mögött. Ha ma visszatekintve próbálom magyarázni ezt az érzést, valószínűleg nekem akkor a cirkusz jelentette a színházat.

Milyen jelei voltak annak, hogy vonzani kezdte a színjátszás? Szívesen szerepelt, és megmutatta magát már kislányként is?

Persze. Bárhol és bármikor hajlandó voltam szerepelni, verseket mondtam, és különböző amatőr csoportokban léptem fel. Már iskolás koromban minden lehetőséget megragadtam, hogy színpadra kerülhessek. A magyar irodalom volt a kedvenc tantárgyam, és előszeretettel jártam szavalóversenyekre. Tizennyolc évesen országos szavalóversenyt nyertem, és ekkor már eltökélt szándékom volt, hogy a Színművészeti Főiskolára fogok jelentkezni.

A szülei ehhez képest nem valamilyen polgári foglalkozást szántak önnek?

Orvosnak szántak, mert jó tanuló voltam, és nem látták biztosítva a jövőmet a színi pályán, úgy gondolták, boldogabb lehetek, és jobban meg tudok élni, ha más hivatást választok. De nem tudtak eltántorítani az eredeti elképzelésemtől.

Érettségi után azonnal bekerült a főiskolára?

Nem. Többször kellett próbálkoznom, és eltelt néhány év, mire felvételt nyertem. Onnantól kezdve az volt maga a boldogság. Nagyon szerettem a főiskolás éveket.

Miért? Milyen élmények fűzik a főiskolás időszakhoz?

Szinetár Miklós volt az osztályfőnökünk, Babarczy László a tanársegéd. Bánfalvy Ágival, Cseke Péterrel, Dunai Tamással, Fehér Ildikóval, Katona Ágnessel, Kerekes Valériával, Mihályi Győzővel, O. Szabó Istvánnal, Polyák Margittal, Rupnik Károllyal, Saárossy Kingával, Vándor Évával és Vitay Andrással jártam egy osztályba. Nagyon jó közösség volt a miénk, szerettük egymást. Minden napját élveztem az ott töltött időszaknak. Emlékszem, ültem egyszer a főiskola Rákóczi úti vetítőjében, néztem valamelyik filmet, és szerettem volna, ha az a pillanat örökké megmarad, mert elmondhatatlanul boldog voltam. Rengeteget dolgoztunk, nagyon komoly követelményeknek kellett megfelelnünk. Ugyanakkor sokat kaptunk emberileg és színészileg.

A mesterektől, például Szinetár Miklóstól mit lehetett megtanulni?

Szinetár Miklós fantasztikus pedagógus, fantasztikus rendező és fantasztikus ember. Már akkor is úgy nevelt bennünket, hogy ez a pálya nem feltétlenül ad nekünk anyagi biztonságot, elismerést és rangot. A színészi hivatást csak akkor érdemes választanunk, ha szenvedéllyel és teljes odaadással tudjuk csinálni. Rajta kívül sokat tanultunk Gosztonyi Jánostól, Versényi Idától, Berczik Sárától, aki mozgást oktatott, ő volt a magyar ritmikus sportgimnasztika válogatott edzője és koreográfusa.

Gyakorlati idejét a Madách Színházban töltötte?

Igen, de még azt megelőzően Kazimir Károly vitt a Körszínházba, ahol az Ezeregyéjszaka című előadásban játszottam, majd onnan Ádám Ottó hívott át a Madáchba. Ketten voltunk ott az osztályból, Dunai Tamás és én. Sok előadásunk volt, szinte minden este játszottunk. Főként kisebb feladatokat kaptam, jelentősebb szerepekhez beugrás által jutottam. Ilyen volt az Abelard és Heloise, Kerényi Imre rendezése, amelyben több szerepet is alakítottam. Közvetlen közelről figyelhettük az ottani nagy művészeket, Tolnay Klárit, Lázár Máriát, Dayka Margitot, Psota Irént, Bessenyei Ferencet, Pécsi Sándort, Mensáros Lászlót, Sztankay Istvánt, Zenthe Ferencet, Schütz Ilát, Almási Évát, Huszti Pétert, Piros Ildikót és másokat, lehetetlen volna mindenkit felsorolni. Sajnos nem találkozhattam Domján Edittel, pedig nagyon vágytam volna rá, mert nagy példaképem volt, de mire főiskolás lettem, ő már nem élt.

Volt valamelyikükkel közvetlenebb, személyesebb kapcsolata? Valakitől el tudott lesni bizonyos fogásokat?

Mindenkitől igyekeztem ellesni, amit csak lehetett. Mindig ott álltam a takarásban és figyeltem őket, de kis főiskolásként nem mertem közeledni senkihez. Emlékszem, szinte lábujjhegyen osontam el a folyosón Dayka Margit öltözőjénél, mint valami szentély előtt. Tolnay Klári, Zenthe Ferenc nagyon kedves volt hozzám, Schütz Ila szintén, vele többet beszélgettem. Sunyovszky Szilviával egészen jó barátságba kerültem. Simor Erzsivel egy öltözőben öltözhettem, ő anyai barátnőm volt, s nem a főiskolást szerette bennem, hanem az embert, aki voltam, és ez nagyon jól esett nekem.

Hogyan vezetett az útja a főiskola után Kaposvárra?

Zsámbéki Gábor és Babarczy László hívott. A Bástya étteremben leültünk egy asztalhoz, és elénk tették a szerződést. Rajtam kívül Mihályi Győző volt ott, aki rögtön alá is írta, én is kezdtem volna, de vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, mit fogok játszani. Zsámbéki azt válaszolta, hogy nézd, Gizi, nálunk olyan jó előadások vannak, hogy ha csak nézed őket, már jól jártál. Erre gyorsan aláírtam a szerződést, és így kerültem Kaposvárra.

Milyen szerepek várták?

Még negyedéves koromban az Állami áruház Ilonkája voltam Ascher Tamás rendezésében, és Vajda László volt a partnerem. Aztán megadatott, hogy Olsavszky Évával játszhattam Osztrovszkij Erdő című darabjában. Fantasztikus színésznő, aki szintén a barátságába fogadott, sokat pátyolgatott engem. Nagyon érzékeny voltam, és a lelkem időnként összeomlott, ilyenkor mindig vigasztalt és bátorított. Egy házban laktunk, és gyakran együtt mentünk haza. Mellette tapasztaltam meg először, milyen az, amikor a színpadon elbűvölő díva az előadás után egészen más lelkiállapotba kerül, mert kissé kifosztottnak érzi magát.

Bár nem sokáig maradt Kaposváron, milyen nyomokat hagyott önben az az időszak?

Hatalmas energiák működtek ott, és magas színvonalú művészi munka folyt. Természetes volt, hogy rendszeresen éjjel 2 óráig próbáltunk. Mindenki maximális erőbedobással dolgozott, semmilyen lazaságot nem engedhettünk meg magunknak. Szép szerepeket játszottam, vonzott a színház lényegét és teljességét szem előtt tartó gondolkodásmód, szerettem sok kollégámat, de túlságosan érzékeny voltam az ottani elvárásokhoz. Akkor már férjnél voltam, és úgy határoztunk, hogy Szegeden folytatjuk, és megpróbálunk együtt családot teremteni.

1977-ben érkeztek Szegedre. Milyen volt akkor az itteni teátrum?

Jó volt. Léner Péter, az akkori főrendező remek szerepekkel kínált meg: játszottam a Háztűznézőt, a Julius Caesarban Portiát, a Közéletrajz című darabban ugyancsak a női főszerepet. Közben a gyermekem megszületésére koncentráltam, veszélyeztetett terhes voltam, vetélés, koraszülés nehezítette az életemet. 1979-ben világra jött a lányom, és onnantól kezdve fokozatosan vissza tudtam állni a munkába. Egyszer csak megérkezett Ruszt József, és rám osztotta Gorkij Zikovék című darabjában Szofja szerepét, ami mérföldkő volt a pályámon.

Emlékszik arra, hogyan figyelt fel önre?

Pontosan emlékszem. Éppen a Holló és a sajt című előadás ment, egy kis szerepem volt benne. Álltam oldalt a színpadon, elmondtam a nyúlfarknyi szövegemet, és utána általában haza is mentem. Egyszer meglátott Ruszt József, és megkérdezte az asszisztensétől, hogy ki ez a színésznő. Böhm György felvilágosította, hogy én vagyok Fekete Gizi. Mondhatnám azt is, hogy akkor osztotta rám a Zikovék női főszerepét, de nem így volt, mert hamarosan megnézett egy próbán is. A Turandot, a kínai hercegnő című darabot próbáltuk Angyal Máriával. Bejött Ruszt, és megkérte a rendezőt, hogy adhasson nekem néhány instrukciót. Ezeket úgy-ahogy teljesítettem, és a következő évadban már vele dolgozhattam.

Hogyan gondol vissza az első, Ruszttal közös próbafolyamatra? Mivel tudott ő többet vagy mást mutatni, mint azok a rendezők, akikkel korábban dolgozott?

Először is Ruszt óriási színészpedagógus volt, nem csak kiváló rendező. Azoknak a színészeknek, akiket szeretett, akikben bízott – szerencsére én is közéjük tartoztam –, nem csupán egy-egy szerepet adott, hanem nevelte őket, gondolkodott bennük, és azt is előre látta, hogy néhány év múlva mely szerepek által fejlődhetnek tovább. Manapság azt látom, hogy ez a szándék hiányzik a színészpedagógiából. A rendezők és színházigazgatók nem fordítanak időt és energiát arra, hogy éveken keresztül építsenek egy fiatal színészt lépésről lépésre, nem gondolkodnak folyamatokban, mindig csak az adott előadásra és szerepre koncentrálnak. Egyre ritkább a színházakban a mester–tanítvány viszony, ha van még valahol, az olyan kincs, amit nagyon meg kell becsülni.

Az elmondottakon túl mit adott a közös munka? Mivel hatott Ruszt leginkább?

Az a tehetség, ami belőle áradt, nem maradhatott hatás nélkül. Instrukciói nyomán a színész nem azt érezte, hogy szerepet alakít, inkább a teljes átélésre, a szerepben való feloldódásra törekedett. Semmiféle erőszak, parancsolgatás nem volt, mindent teljesen természetesen, belőlünk bontott ki és hozott felszínre.

Mindezek miatt magától értetődő volt, hogy amikor Ruszt Zalaegerszegre tette át a székhelyét, mennek vele?

Tulajdonképpen igen. Ez jelentette az újabb előrelépést a pályámon, bár megmondom őszintén, volt bennem némi bizonytalanság és félelem, hogy tényleg ezt kell-e tennem, de Ruszt Józsefnek egyszerűen nem lehetett nemet mondani, és valójában nem is akartam.

Kurázsi mama – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Miért volt bizonytalan?

Mert egyáltalán nem volt könnyű egy kétéves gyerekkel elindulni az ország másik végébe, egy idegen városba, hátrahagyva a nagyszülők segítségét. Szerencsére sikerült Zalaegerszegen egy olyan pótmamát találnunk, aki nem csak a lányomat, de az 1986-ban született fiamat is sok türelemmel és szeretettel nevelte, olyan hátteret biztosítva ezzel, hogy a kemény zalaegerszegi éveket teljes nyugalomban és biztonságban tudtam végigcsinálni, a gyermekeim miatt nem kellett aggódnom. Kevesen voltunk és rengeteget játszottunk, akkor még, a színház megnyitása előtt a helyi művelődési központban, és tájelőadásainkkal bejártuk a környező falvakat és városokat. Nagy dolog volt, hogy részt vehettünk egy új színház megteremtésében, ami csak kevés színésznek adatik meg. Már az előévadban csodákat hoztunk létre, hiszen bemutattuk a Tom Paine című darabot, a Rómeó és Júliában Capuletnét játszottam, ami azért is érdekes volt számomra, mert még fiatal voltam, akár Júlia is lehettem volna, de nagyon szerettem az előadást és a szerepemet is. Előadtuk A csodálatos mandarint, később pedig A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, majd a három művet összekapcsolva játszottuk. Bartók zenéjére mindent a mozdulatok nyelvén fejeztünk ki. A csodálatos mandarinnal Arezzóban megnyertem a legjobb női alakítás díját, Szalma Tamásé lett a legjobb férfi alakítás, Ruszt lett a legjobb rendező, elhoztuk továbbá a legjobb díszletért és jelmezért járó elismerést. 1983 őszén megnyílt a színház, és a nyitó előadásban, Az ember tragédiájában Évát játszottam, ami életem egyik nagy csodája volt.

Mi tette igazán azzá?

Aki Évát játssza, mindent eljátszik. Fantasztikus és egyedülálló női szerep. Ruszt úgy álmodta meg az előadást, hogy minden színben másik Ádám szerepelt a Szalma Tamás által játszott főalak mellett, aki Gábor Miklós Luciferével együtt végignézi az emberiség történetét. De Éva egy és ugyanaz. És örök.

Milyen volt Gábor Miklós partnereként színpadon lenni?

Csodálatos. Már gimnazista koromban ő volt a színészideálom. A Valahol Európában című film etalon volt számomra, újra és újra megnéztem, csodáltam benne Bánki Zsuzsát és főleg Gábor Miklóst. Akkor még nem is álmodhattam arról, hogy egyszer partnerek leszünk Az ember tragédiájában. Nagy élmény volt, hogy mellette létezhettem. Tehetségesnek tartott, és mindig biztatott, ami nagyon sokat jelentett nekem.

Színházi bestiák – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Egyedülálló színháztörténeti pillanat volt, hogy húsz évvel később újra színpadra állították Madách drámáját. Azt az előadást is Ruszt József rendezte, de Lucifert akkor már Kamarás Iván játszotta. Mennyit változott a közelítésmód, és az ön viszonya Évához? Gondolom, az addig eltelt két évtized magánéleti történéseit és az eljátszott szerepek tapasztalatait is be tudta építeni a figura megformálásába.

Azt hiszem, ez minden művésznél így van, nem csak a színészeknél. Természetesen minden eljátszott szerep, és ugyanúgy minden magánéleti öröm és fájdalom nyomot hagy a lelkünkön és a testünkön, ezek úgy rakódnak egymásra, mint az évgyűrűk. Egy nő életében húsz év – különösen a harminc és ötven év közötti húsz esztendő – nagyon sok változást hozhat. Az első Évám szinte gyermeki volt, naiv és ártatlan, a világra rácsodálkozó. A húsz évvel későbbi már kicsit letisztultabb és higgadtabb lett. Az előadás is változott valamennyit – talán visszafogottabbá vált –, miközben a koncepció lényege ugyanaz maradt: minden színben egy másik Ádám tűnt fel, Szalma Tamás pedig ugyanúgy figyelemmel kísérte az eseményeket, az Ádámok sorsát. Mellette Kamarás Iván mint Lucifer és én mint Éva egyedül játszottuk végig a darabot.

Ebben az előadásban, mint sok másikban is, Szalma Tamás volt a partnere. Milyen volt a közös játék? Könnyen egymásra tudtak hangolódni?

Zalaegerszegen szinte minden darabban együtt játszottunk. Jó partnerek voltunk. Szerettem Tamással játszani, bár időnként voltak vitáink, küzdelmeink, ami mindenfajta partneri viszonyban előfordul. Ő nagyszerű színész, és ma is örömmel gondolok vissza a közös munkára.

Ezek a küzdelmek a rendezőkkel is megvannak?

Természetesen, sőt, sokszor a szereppel is. A küzdelem óhatatlanul kialakul a színházban, mert gyakran különböző gondolatok, vélemények, érdekek feszülnek egymásnak, és ezeknek valahogy ki kell csapódniuk, vagy visszafojtva később még nagyobb erővel törhetnek felszínre. A rendezőkkel visszafogottabban csatározik az ember. Hiszek a rendezői színházban, hiszek abban, hogy a rendező elképzelése mindenekfelett áll, és nekünk ezen belül kell megtalálnunk a helyünket, de egyenrangú alkotók vagyunk. Lehet bármilyen briliáns egy koncepció, ha nincsenek tehetséges, értő és odaadó színészek, akik ezt közvetíteni tudják a színpadon a nézők felé. De ugyanez vonatkozik a műszakra, a kiszolgáló személyzetre, a díszletre és a jelmezre is. Mert a színház nagy társasjáték, minden apró részletnek a helyére kell kerülnie ahhoz, hogy jó előadás szülessen.

Ruszt mellett Halasi Imrével és Merő Bélával dolgozott rendszeresen. Velük is inspirálóan tudott együttműködni?

Ők is értékes előadásokat hoztak létre. Minden rendező más, mint ahogy minden színész is más. Mindenki mást tesz hozzá ahhoz a gondolkodáshoz és létezéshez, ami a színpadon történik. Úgy érzem, minden rendező adott valami pluszt ahhoz, amilyenné egy idő után váltam. Valaki mindig formált, akarva vagy akaratlanul, mindig alakultam a rendezők, a kollégák vagy a szerep által. A mögöttem hagyott évek egyre többé és – ki merem mondani – jobbá tettek. Egy színésznő a negyvenes és ötvenes éveiben válik éretté, nyilván ez az egyéniségétől is függ. Én inkább a hatvanhoz közeledve éreztem magam igazán érettnek. Furcsa volt arra gondolni, hogy hány gyönyörű szerepet játszottam el korábban, amikor ennek a tudásnak még nem voltam a birtokában, és mennyire más lenne egy-egy alakítás, ha most kerülne hozzám. De minden életkornak megvannak a maga sajátosságai, és az akkori fiatalság és lendület talán pótolta azt az érettséget, amit most érzek magamban.

Ahogy említette, valóban rengeteget játszott Zalaegerszegen, közel negyven bemutatója volt az ott töltött nyolc év alatt. Megformálta többek között Antigonét, a Csongor és Tünde női főszerepét, Lady Milfordot az Ármány és szerelemben, Berenice-t a Jeruzsálem pusztulásában, Yvette Pottier-t a Kurázsi mama és gyermekeiben, Natasát a Három nővérben. Melyek maradtak még leginkább emlékezetesek?

Mindegyiket nagyon szerettem, mindig azt, amit éppen játszottam, köztük természetesen az imént felsoroltakat is. Nagy élmény volt Babarczy Lászlóval dolgozni A kertész kutyájában. A Csongor és Tündét is nagyon szerettem, ráadásul többször megtalált az a darab, hiszen Tünde után az Éjt is eljátszottam, Szegeden pedig már Mirígy voltam. Ugyancsak fontos volt a Három nővér Natasája és A kőszívű ember fiai Alphonsine-ja. Rajongásig szerettem az Olivér című musicalben Nancy szerepét vagy a Császár és komédiás női főszerepét. Nem is folytatnám tovább a sort, mert egyik sem érdemli meg, hogy a másik fölé helyezzem, mindegyik nagyon az enyém volt és elementáris erővel hatottak rám.

Ruszt József 1988-ban visszatért Szegedre, önök azonban még maradtak egy ideig Zalaegerszegen. Lehetett-e továbbépíteni nélküle mindazt, amit vele hoztak létre? Mennyire sikerült betölteni azt az űrt, amit maga után hagyott?

Ruszt szilárd alapokat rakott le Zalaegerszegen, megteremtette azt a bázist, amire a távozása után is lehetett építeni. Halasi Imre nagy erővel és tehetséggel vezette tovább a színházat, miközben fiatal rendezőként a saját pályáját is jól tudta alakítani. Majd egyszer csak megérkezett vendégként Korcsmáros György, és megrendezte a Várj, míg sötét lesz című előadást, Audrey Hepburn híres filmjének színpadi változatát. A közös munkát követően hívott bennünket, a férjemet, Rácz Tibort és engem Szegedre, ahol az új évadban prózai tagozatvezető lett, és így kerültünk vissza a Tisza-parti városba.

De ekkor Ruszt már nem volt ott.

Nem, mert a Szegeden alapított Független Színpadot ekkor már Budapestre költöztették.

Mennyire volt más a szegedi művészi munka, mint amihez Zalaegerszegen hozzászoktak?

Egy színész nincs különösebben hozzászokva semmihez. Mindig önmagát próbálja megvalósítani, vagy legalábbis azt a szerepet, amit éppen rábíznak. Ezzel én is így vagyok. Szép feladatokat kaptam Szegeden is. Szerencsémre és nagy örömömre sok zenés darabban és vígjátékban játszottam, így elkerült a beskatulyázás. Alapvetően drámai színésznek vallom magam, de önfeledten tudok lubickolni a komédiában és az operettben is. Ennek köszönhetően mindig könnyen léptem át egyik műfajból a másikba, ami rugalmasabbá tette a játékstílusomat, a gondolkodásomat, megerősítette a ritmusérzékemet. Az operettnek kötött szabályai vannak, amit be kell tartani, amellett, hogy egy magára adó színész ugyanazzal az igényességgel és odaadással játssza ezeket a szerepeket is, mint a drámai hősnőket.

Közben voltak musicalek is, mint a Chicago, a Hókirálynő, A padlás vagy a Hegedűs a háztetőn.

Nagy boldogság volt, hogy Gregor József mellett eljátszhattam Goldét. Nagyon szép a szerep, és Gregor fantasztikus partner volt. Mellette csak úgy létezni is óriási dolog volt. Másik „szerelmes” partnerem Király Levente, akivel a Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszereplős darabban játszottunk együtt. Sokszor csak álltam a színpadon, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen rendkívüli művész közelében lehetek, nem csak játszhatom vele, hanem csodálhatom őt, és inspirálhatjuk egymást.

Kétségkívül sokféle szerepet játszott Szegeden is. De folyamatosan gondolkodtak önben, folytatódott a színésznevelés, vagy ez Ruszt távozása után megszakadt?

Ez ma már nagyon ritka. Igazán hálás vagyok, mert minden évad meghozta a maga gyönyörű főszerepét, amely mindig előrelépést jelentett. De akkor már inkább én építgettem saját magamat, mert egyik szerep jött a másik után, és arra nem volt igény, hogy ezek valamilyen vezérfonal mentén kövessék egymást. Sokszor támadtak kétségeim, ilyenkor mindig arra gondoltam, mit tanácsolna Ruszt József, és ez átsegített a nehézségeken.

Miből fakadtak ezek a kétségek?

Nem mindig volt egyszerű ráállni arra a sínre, amit kijelöltek nekem. Nem mindig sikerült úgy azonosulni a szerepekkel, ahogy elvártam magamtól és a helyzettől. Sokszor megszenvedtem ezeket a pillanatokat. Nem tudok most erre konkrét példákat mondani, hiszen minden egyes próbafolyamat meghozza a maga kínlódásait. A legtöbb szereppel megküzdök, hogy aztán valahogy túllendüljek a nehézségeken.

Mesél a bécsi erdő – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: SZNSZ/Kelemen József)

 

Időről időre jött egy szerepkörének, pillanatnyi életkorának megfelelő nagy szerep, olyan előadás, melyet kifejezetten az ön kedvéért vettek elő. Az elmúlt évtizedből mindenképpen ide sorolnám Az öreg hölgy látogatása, valamint a Kurázsi mama és gyermekei főszerepét.

Ezek valóban nagyon fontosak voltak. De említhetem még az Egyedül című musicalt, amit szintén a kedvemért tűztek műsorra. Ahogy mondtam, Domján Edit nagy példaképem volt, színésznőként és emberként egyaránt. A szerep szerint nem őt magát játszom, hanem egy Zsuzsa nevű színésznőt, de egyértelműen Domján Edit alakja ihlette a Kaló Flórián által írt és rendezett darabot. A főpróbákon többször előfordult, hogy Flórián sírva ment ki a nézőtérről, mert úgy érezte, Editet látja a színpadon. Valóban olyan volt, mintha velünk lenne, olyan sokszor megidéztük őt. Ez az előadás is nagy élmény volt, bár eleinte nagyon féltem tőle, mert korábban sosem játszottam monodrámát, és egyedül lenni a színpadon, két felvonáson keresztül énekelni, táncolni és prózát mondani nagy kihívást jelentett. De nagyon szerette a közönség, meg persze én is.

A Zerline, a szobalány története ugyancsak olyan, mintha monodráma lenne, bár ott nincs egyedül, hiszen Barnák László is jelen van a színpadon. Hogyan született meg az előadás?

Sándor János rendezte, és ezt a darabot is azért vették elő, mert úgy gondolták, illik hozzám. Zerline egy meglehetősen furcsa, nehezen elfogadható nőalak. Óriási feladat elé állított, hogy kibontsam a személyiségét és összehangoljam a saját lényemmel. Sokkal lágyabb és simulékonyabb vagyok, mint ő, aki nagyon kemény és fegyelmezett asszony. Mivel sosem ábrázolok, hanem megélem és belülről teremtem meg a figurát, így nekem kellett Zerlinével azonosulnom. Sokat segített ebben Sándor János és kedves kollégám, Barnák László, aki azóta a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója lett.

Amióta tagja a Szegedi Nemzeti Színház társulatának, sok változáson ment keresztül a teátrum, ami természetesnek mondható, és sok igazgatóváltásnak is részese volt. A színészek hogyan élik ezt meg? Ilyenkor mindig ott a bizonytalanság?

Mindig bennünk van a félelem, az idegesség, ilyenkor talán jobban kiéleződnek a kollégák közötti feszültségek. Senkinek a lelkét nem hagyja érintetlenül egy-egy igazgatóváltás. Valóban sokat átéltem, de mindig igyekeztem megőrizni önmagamat, és talán sikerült azt a Fekete Gizit tovább építenem, akit főiskolás koromban elindítottam ezen a hosszú úton.

A legutóbbi váltást milyennek látta? Mi vette kezdetét Barnák László és Horgas Ádám irányítása mellett?

Komoly fejlődést látok a színházban. Nagy energiával kezdtek hozzá, és szurkolok, hogy ez a lelkesedés és elszántság kitartson és tovább erősödjön. A közönség újra a szívébe fogadta a színházat, sok olyan véleményt hallok, miszerint megint jó színházba járni Szegeden. Ez nem volt mindig így, régebben számos kritika érte a teátrumot, de most ez érezhetően megváltozott, és elkezdődött valami, ami sok reményre jogosít fel.

Vannak jelei annak is, hogy a teátrum ismét felkerül a magyarországi színházi szakma térképére?

Természetesen. Szép előadások születtek az utóbbi két évben, amire egyre többen felfigyelnek, és reményeink szerint újra bekerülhetünk a szakmai vérkeringésbe. A legutolsó ilyen élményem, még a leállás előtt, a Johanna volt, amit Mohácsi János rendezett.

Vele nem dolgozott még. Hogyan zajlottak a próbák?

Nem volt könnyű magunkévá tenni az ő módszerét. Eleinte küszködtünk egy kicsit, de aztán ráálltunk erre a vonalra, és végül jó élmény volt a munka és maga az előadás. A darab csak részleteiben készült el, és a Mohácsi testvérek a próbák közben alakították a szöveget, a szituációkat, a szerepeket. Szinte minden nap észleltünk valamilyen változást, ami végig teljes jelenlétet és odafigyelést igényelt tőlünk. Nem lehetett előre megtanulni a szöveget, mert nem mindig tudtuk, mi lesz a következő jelenet. Nagyon érdekes volt, még soha nem dolgoztam így. Valóságos csapatépítő tréning volt, ami még jobban összehozta a társulatot, és adott egy vérátömlesztést, mert a korábbi módszerek nem működtek, mindenkinek valami újat kellett mutatni. Sajnos csak háromszor játszhattuk márciusban, de a következő évadban felújítjuk.

Ugyancsak látható lesz az új évadban a Virágot Algernonnak című előadás, amelyben három karaktert kell megjelenítenie. Külön gondol ezekre, vagy a kapcsolódási pontokat keresve építette fel a figurákat?

Úgy közelítettem a három figurához, mintha három különböző színész játszaná őket. Nincsenek kapcsolódási pontok, legalábbis bennem, hiszen az anya, a pékség főnökasszonya és a professzorné között szakadékok húzódnak, mindhárman egészen más világot képviselnek, miközben persze az előadás miliője, a szituációk, a partnerek összekötik őket.

A Színházi bestiák azokról a XVII. századi színésznőkről szól, akik először jelenhettek meg a színpadon, hiszen addig a női szerepeket is férfiak alakították. Az ön által játszott Mrs. Bettertonnak szembe kell néznie az idő múlásával, azzal, hogy át kell adnia a helyét a fiataloknak, és egy szép monológban beszél erről. Önt is foglalkoztatják hasonló kérdések?

Minden színész szembesül ezzel a problémával, ha megéri. A legenda szerint Domján Edit azért vetett véget az életének a negyvenedik születésnapján, mert nem akart megöregedni. Szörnyű belegondolni, hogy pályája csúcsán ilyen gondolatok foglalkoztatták. Én nem akarom ebbe belelovallni magam, Domján Edit példáján is okulva igyekszem elfogadni az idő múlását. Természetesen a magam módján küzdök ellene, ahogy tudok, igyekszem magam formában tartani, és próbálok további energiákat gyűjteni és tartalékolni ahhoz, hogy még jó néhány évig színpadra léphessek. Az élet persze múlik, és az öregség után már csak a vég következik. Néha erre is gondolni kell. De most jól érzem magam. A gyerekeim szépek, egészségesek és nagyon tehetségesek. Van két gyönyörű unokám, és bennük nagyon sok örömet találok. A munkámban szintén sok örömöm telik mind a mai napig, és remélem, hogy ez így folytatódik tovább.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor