Pintér Béla: Anyaszemefénye – Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

Először arra gondoltam, hogy nem írok az előadásról. Nem írom meg, hogy nem tetszett (ezt persze tudnám árnyalni, árnyalom is mindjárt), nem akarván muníciót szolgáltatni például Vidnyánszky Attilának. Akinek sikerült ezt mondania a Népszavában (2020. február 3.), amikor az újságíró, Balogh Gyula megemlíti, hogy „léteznek olyan független társulatok, például Pintér Béláé, amelyeket a közönség is komolyan támogat”: „Várom is Bélától azt az előadást, amelynek témája Kálmán Olga tanácsadói szerződése. Ahogy vártam a Bajnai és a libák előadást, vagy a Gyurcsány szemkilövetős drámát. A kritikus gondolkodásmód a függetlenek részéről kizárólag a konzervatív gondolat felé nyilvánul meg. A kettős mérce elfogadhatatlan.” A durva szurkálódás még érthető lenne, Pintér is durván szurkálta Vidnyánszkyt (illetve nem ő, hanem Mister Pinter) a Jubileumi beszélgetésekben: „Mondhat bármit a Nagy Teátrumi Maharadzsa, / Nem a tao, hanem ő hasonlít egy pusztító daganatra…” Én ennek sem örültem, de ennek volt igazságtartalma, míg Vidnyánszky állításának a kritikus gondolkodásmódról nincs, felvetései pedig végtelenül szellemtelenek. És mi az a „konzervatív gondolat”? Amennyiben netán az, amit szintén Vidnyánszky jelentett ki a Magyar Nemzet 2020. február 13-i számában Kárpáti Andrásnak az új NAT kapcsán – „Ha magukat büszkén magyarnak valló szabad embereket szeretnénk, […] akkor a Wass Alberthez és a Nyírő Józsefhez hasonló írókra nagy szükség van a kötelező tananyagban” –, úgy az bizony nem gondolat, hanem elképesztő butaság, én legalábbis kritikusan nyilvánulnék meg ez ügyben. Ha Vidnyánszky – aki lélektani rejtély számomra, hisz egy (valamikor) rendkívül tehetséges ember beszél itt – ezt azért mondja, mert úgy érzi, ezt kell mondania, ezt várják tőle, az szörnyű. Ha pedig valóban így gondolja, még szörnyűbb.

Úgy véltem tehát, nem szolgáltatok sem neki, sem másnak muníciót. „Lám, Pintér már a híveinek sem tetszik!” De nem akarok belelépni egy erőtérbe, amihez hasonlót megtapasztaltam a hetvenes-nyolcvanas években. „Nem írunk rosszat Sütő Andrásról, mert ezzel az ellenfeleink malmára hajtjuk a vizet.” Rég megette a fene az egészet, ha ezért-azért, valamilyen külsődleges ok miatt nem mondhatom el, amit gondolok.

Jordán Adél, Stefanovics Angéla és Nagy Ervin (fotó: Mészáros Csaba)

Akarhatnám kímélni Pintér Bélát is, de ezt sem akarom. Nem szorul rá. Zseniális alkotónak tartom, semmivel sem kisebb tehetségnek, mint Molière-t, de nyilvánvalóan még a zsenialitás sem garancia a remekművek folyamatosságára. Becsúsznak gyengébb alkotások, az Anyaszemefénye szerintem ilyen. És ezt miért is ne mondhatnám el? Az ötödik sor jobb oldali első székén ültem, egy vonalban a kiváló zongoristával (Barta Gábor vagy Kéménczy Antal) és azon töprengtem, hosszan figyelve a kezét, mennyit kéne gyakorolnom, hogy valamennyit le tudjak játszani abból, amit ő játszik – ez nem jó jel. Végiglapoztam a kritikákat, csak a honlapon olvasható már belőlük tíz, de ennél több jelent meg a bemutató óta eltelt, mindössze két hónapban, ami a felfokozott érdeklődés jele. Ezek többségében is megfogalmazódnak kisebb-nagyobb kifogások: „ezek az emberek, ezek a sorsok nem tragikusak, pusztán szánalmasak, épp ezért nem tudunk sem részvétet, sem félelmet érezni irántuk, ami pedig Arisztotelész szerint a tragikus katarzis alapja lenne” – írja például B. Kiss Csaba a potszekfoglalo.hu-n, címbe emelve, hogy „Pintér Béla újra a bevált receptből főzött”. Én ugyan tudok részvétet érezni azok iránt, akik épp cseszik el az életüket, és két gyerek iránt, akiknek az életét, a jövőjét mások teszik tönkre, szerintem Arisztotelész is tudna, csak ő nem látott egyetlen Pintér Béla-előadást sem, de magam is érzékeltem régebbi elemek felmelegítését. Fáy Miklós sem kíméletes: „Van egy pont… – nem, nincs egy pont, észrevétlenül surran be a laposodás, elfárad a darab, a néző, a történet… Nem a valószínűtlenséggel van a baj, […] de a sok megfelelés és egybeesés most a szerzői önkényt juttatja a néző eszébe, úgy csinálod, ahogy akarod, te vagy a színpad ura és parancsolója.” Kovács Bálint az index.hu-n közölt véleménye szerint „Pintérnek ezúttal nem sikerült olyan sorstragédiát írnia, ami tényleg ráülne a mellkasunkra, hogy azt érezzük, súlyosabb, mint a vas.” És olvashatunk egyértelmű elismerést is, épp a két legszínvonalasabb kritikában, Gabnai Katalinéban a szinhaz.net-en és Jászay Tamáséban a revizoronline.com-on. Gabnai egy élettani meghatározottságú, igencsak szemléletes gondolatsorát citálnom is: „Vannak fontos színházi előadások, melyek során szinte elver bennünket író, színész és rendező. […] Pintér Béla talán azért nem ütlegel bennünket, mert nincs benne megvetés. Hánytat, de fogja a homlokunkat, mert dolgozik benne valami, alighanem az egyre hidegebbé váló részvét.” „…szemedben éles fény legyen e részvét, / úgy közeledj a szenvedők felé” – írta korábban egy másik színikritikus. Azaz a szenvedők felé kell így közeledni. Nem mindenki érdemel részvétet, sőt bizony van, aki megvetést érdemel – az előadásban, kissé indokolatlanul amúgy, elhangzik néhány politikus neve. Méghogy részvét, velük kapcsolatban! De elkalandoztam.

Nekem tehát nem tetszett az Anyaszemefénye. A „nem tetszett” persze, ahogy céloztam is rá, megszorításokkal (erős megszorításokkal) értendő. Nem úgy nem tetszett, mint egy rossz darab rossz előadása. Úgy nem tetszett, mint egy nagy művész sok erényt felmutató, de kevésbé sikerült alkotása. Mint mondjuk A nők iskolája a Katonában. Molière, Ascher, Máté – három nagyszerű színházi ember, akiknek a kézjegye rajta is volt az előadáson, de az mégsem ragadott magával.

Az új Pintér-dráma előadása sem vont be a maga áramkörébe, kívül maradtam. Rettentő nehéz persze megmondani, hogy mitől lesz az embernek köze mondjuk három tizenkilencedik századi orosz lánytestvér vagy egy tizenötödik századi angol király, pláne egy ókori királylány történetéhez és miért nem – most épp – a kortársaiéhoz. Nyilván azért, mert a pertraktált problémák valahogy az ő problémái is, továbbá azért, mert ezeket úgy jelenítik meg, hogy az valamiképp, számtalan módon, hat rá.

Egy kereskedelmi tévé, a Sztár Tévé stúdiójában vagyunk, középen fent hatalmas kivetítő (díszlet Tamás Gábor, jelmez Benedek Mari) – ilyesfajta helyszínt sokszor láttunk már színházban, filmen, akár Pintérnél is a Kaisers TV, Ungarnban, ismerjük az itt önmegvalósító, magukat megszedő, tevékenykedő, tébláboló figurákat. Sas Tamás forgatott egy filmet még 1999-ben Kalózok címmel: ahogy abban Csákányi Eszter asszisztensként keresztülment egy szobán, abban minden benne volt! Ezek az emberek nehezen kezdenek el érdekelni. A színészek javára írandó, hogy senkit nem játszanak bunkónak, mindenki érző, érzékeny lélek a maga módján.  

Ennek jegyében Péter, a vezérigazgató (Nagy Ervin) a mindenkori nyertesek magabiztosságával épp segítséget ajánl a rendezőnek, Csongornak (Thuróczy Szabolcs), aki a felesége, Kamilla mobiljára (Roszik Hella) küldte el azt az erotikus vágyait markánsan tömörítő sms-t, amit a kolléganőjének, Eszternek (Fodor Annamária) szánt. Péter felesége, Brigitta, aki egy idő óta Giordano Brunella (Jordán Adél), ezzel párhuzamosan Kamillát vigasztalja és próbálja rávenni, hogy bocsásson meg a férjének. Ebből még bármi lehet, de ezt a bármit, ha több variáció is lehetséges, nagyjából ki lehet számítani. Tuti például, hogy Péter és Brunella házassága sem stimmel – és tényleg nem! Pedig épp első díjat kaptak a Sztár Tévé Családi sztárvarázsában! Most ők az interjúalanyok, ott ül mellettük a tizenegy éves kislányuk is, Mercike (Stefanovics Angéla), őrá értendő a cím, aminek aztán lesz egy másik jelentése is… Brunella még arról beszél (énekel), hogy „kegyelmi pillanatok” számára, amikor férje és gyermeke este köré telepednek. De később elpanaszolja valakinek, hogy Péter, „ha bepiál, arra a nőre mászik rá, aki mellette van.” Olyan, túlságosan ismerős macsó, mint A bajnokban a polgármester, akit szintén Nagy Ervin játszik.  

További bajom, hogy a zenei alapok ugyan kiváló szerzőktől valók – Bach, Händel, Mahler, Vivaldi –, ezekre éneklik Pintér profán szövegét, de ezt már láttuk A bajnokban. Óriási ötlet, hatalmas munka kellhetett a megvalósításához, azonban minden nyelvi fantázia ellenére igazából csak egyszer működik. Persze, nem mindenki látta A bajnokot… Végig megvan a kontraszt a zene nagyszerűsége és a cselekmény kisszerűsége, a nyelv hétköznapisága vagy akár durvasága között, ami olykor humorforrás is, például mikor Brunella a d-moll toccata és fúga kezdődallamára (ez az, amit mindenki ismer) ezt énekli: „Mi ez itt? Mi a fasz ez, Péter? Te mocsadék! Te gennyláda! Mi ez itt? Mi a fasz ez, Péter?” Az pedig egyszerre komikus és tragikus, amikor Brunella azt dallja: „Kimegyek vécére.” Hol másutt, mint a Café Mahlerben… Jelentése van annak is, hogy a színészek küszködnek a zenével; hősiesen és eredményesen egyébként (énektanár Berecz Bea, Bagó Gizella), hisz tudnak énekelni, némelyikük kiválóan, de mégsem Zene-, hanem Színiakadémiát végeztek (jó, Roszik Hella konziba járt és zenés színésznek tanult). Ezek az emberek, akiket megjelenítenek, nem tudnak átlépni abba a világba, ahonnan ezek a zenék valók, amiről szólnak. Mondjuk az ünnep, a szakralitás világába. Talán Péterék kislánya vagy Csongorék fia át tudna, ha úgy nevelnék, ha olyan közegben élne. De nem úgy nevelik, nem olyan közegben él. Sanyika (Fáncsik Roland) egyenesen egy szociális otthonban vegetál, ahonnét, hiába könyörög, nem akarják kihozni, olykor karácsonykor is magára hagyják. Lerázzák. Kényelmesek. „Tudod, sok a dolgunk édesapáddal. Sokszor éjszakáig is bent maradunk. És neked állandó felügyelet kell, szívem” – énekli Kamilla Vivaldira Ürömön, amikor Csongor átengedi startgombos autójukat a fiának, aki időközben megtanult vezetni. Merő önmegnyugtatásból látogatják, ahogy Mercikének is ezért centizik ki az idejét: iskola, karateedzés, zongoraóra. Látványpékség.    

A bajok azzal kezdődnek, hogy Brunellának a reggeli adásban műsorvezetőként Nyüvek Tamással (Jankovics Péter) kell beszélgetnie, aki egyfelől kábítószeres, másfelől provokatívan nonkonformista és alternatív („Ebben az antikrisztusi posztmodern korban csak akkor léphetsz érvénybe, / Ha a hiteled és az elveidet lecseréled, szívem, élményre” – énekli az Anti Gender Group), harmadfelől látta Brunellát még Brigittaként a Füst Milán Színházban, aki onnan jött el a tévébe, ahol jóval többet keres. És rajongott érte, minden szerepében megnézte! Ott ült Az üvegcipőn, a Bánk bánon, a Macbethen is, amit nehéz ennek a figurának elhinni, de legyen. Brunella már aznap felhívja, találkoznak a bulinegyed közepén a Café Mahlerben. Már a műsorvezetést sem tudta folytatni, kisétált a stúdióból, még épp láthatta Lí Pagoda Károlyt, a szunrakuművészt (Thuróczy Szabolcs). Pagoda – buddhista szentély – van, szunraku nincs, létezik viszont, tudom meg a kritikákból, bunraku – egy japán bábszínháztípust és a benne használatos, ember nagyságú bábukat hívják így. Aki látta A Démon Gyermekeit és benne Zsuzsa nénit, ismeri (ismerni vélheti) Pintér Béla vonzódását a távol-keleti, japán kultúra iránt. Lí Pagoda Károly mondja: „Szunrákubán fátyolos bábmesterek mozgatják bábok, azaz emberek életét. A bábszereplőket á mester támogathátjá, vágy éppen elgáncsohátjá. S á drámá ákkor fordul, mikor kis figurá úgy dönt, sorsát megváltoztátjá.”

És „á drámá” fordul, mert Brunella úgy dönt, „sorsát megváltoztátjá”. Csak épp rossz irányba. Ő is felszív egy kis anyagot – és aztán már soha többé nem tud lejönni róla. A „valóság dimenziójából” átlép „az igazság dimenziójába”, ahogy Tamás költőien mondja neki. Számomra az az előadás csúcspontja, amikor a női mosdó ajtaján látható piktogram táncolni kezd, majd Brigitta a saját arcát látja (videótechnika Vella Péter, grafikus Bárány Dániel), miközben Mahler Adagiettóját halljuk nagyzenekarral, erre a zenére adja oda magát a férfinak, amit hazaérve be is vall a férjének. Nem bűntudatosan, magabiztosan: „Tisztábban látom a dolgokat, mint valaha eddig.”

Roszik Hella és Thuróczy Szabolcs (fotó: Mészáros Csaba)

Nem látja tisztábban. Csak azt hiszi.

Brunellát már az előbb egy bábmester tolta a Café Mahler irányába, ahogy később hazafelé is.

Döntése hatással van a saját sorsára s persze sok más kis figurá sorsára is. Akik szintén nem tudnak jól dönteni, amikor dönteniük kell. Sok kis figurá folyvást rosszul dönt.  

Azt hisszük, önállóan cselekszünk, megtaláltuk önmagunk, közben dróton rángatnak bennünket mindenféle téveszméink, beidegződéseink, szenvedélyeink, vágyaink, ami szörnyű tragédiákhoz vezethet, ahogy vezet is a darabban. Ezen el lehet gondolkodnunk, de ezt azért tudjuk, ahogy azt is, hogy ez a gyerekeinket is tönkreteheti. Vagy nem tudjuk? Figyelmeztetni persze lehet rá. De ezt A Sütemények Királynője sokkal hatásosabban, eredetibben teszi. Ahogy A 42. hét meglepőbben, mert először beszél emberek száznyolcvan fokos fordulatáról, megváltozásáról. (Ha már itt tartunk: nem gondolom ízlésesnek, hogy a Pajor Tamásra utaló figura a Nyüvek nevet kapta. Dramaturgiailag pedig nem értem, hogy miért megy be a Sztárba, ha nem is nézi, sőt úgy véli, minden kereskedelmi tévés szociopata…)

Anya szeme fénye elhomályosul, és már csak időlegesen tisztul ki. „Iszonyú ijesztő! Nincs fénye” – mondja rémülten a kislánya. Hogy miért lesz függő és miért nem tud lejönni a szerről, arra nem kapunk részletes magyarázatot, de ez nem is hiányzik: nem lélektani drámát látunk. Teljesen hihető, ami történik vele.

Akadnak szívderítően mulatságos pillanatok, mint amikor főnökként Kamilla ugyanazokat a mondatokat ismétli, amiket annak idején Pétertől hallott („Beledet kitaposom most már!”), ahogy annak is megvan az inverze, amit az elején láttunk, Péter baráti odafordulásának Csongorhoz. Mulatságos, bár kissé indokolatlan, amikor Lí Pagoda Károlyt viszontlátjuk Biatorbágy polgármesterségéért induló jelöltként. Az aktuálpolitika most épp csak érintődik, Kocsis Máté kap egy fricskát, feltehetően a nyelvet nem túlságosan gazdagító „zaklatószínház” kifejezéséért (bezzeg a „börtönbiznisz”! az telitalálat!), és Brunella emlegeti Rogán Tónit, mint akivel hajnalig dumált az A38 hajón, vagy legalábbis látta őt… Ezt felejtsük el, mert ha valakinek a Rogánnal való társalgás, találkozás bármilyen élményt, akár csupán vizuálisat tud jelenteni, arra nem vagyok kíváncsi. Kábítószer tudatot ennyire nem módosíthat.) Akadnak nagyszerű Pintér Bélás ötletek, túlcsavarások, de ez a darab, miként mondám, mindezekkel együtt sem tartozik a remekművek közé. Leginkább néhány nagyszerű alakítás emlékét vihetjük magunkkal, elsősorban Jordán Adélét, Nagy Ervinét és Roszik Helláét. Jordán Adél egészen fantasztikus. Brunellából egy pillanatra sem csinál karikatúrát, ezért félelmetes látni, ahogy a szemünk előtt esik szét.

Most február vége van. Már az áprilisi előadásokra sem lehet jegyet kapni, pedig a kissé rideg Újpesti Rendezvénytér több embert tud befogadni, mint a barátságos-bensőséges Szkéné. [Mint ismeretes, a koronavírus-járvány miatt március 12-től a színházak nem játszhattak. – a szerk.] Bizonyára sikeres lesz ez az előadás is. Még az is lehet, én vagyok túl szigorú, s az is indokolatlan lenne, ha csak szigorú lennék.

Mindenesetre eszembe jutott Szerb Antal egy rövid írása. Így kezdődik: „Író, ne írj. Ne alakulj át irodalmi üzemmé.” Lejjebb ezt olvassuk: „Oly szörnyű látni, legkülönb írásművészeink hogyan mennek tönkre […] a hajszában, hogyan fogy egyre a mondanivalójuk, mint elvágott búvárkanyonból a levegő, hogyan mondják el újra és újra, amit már elmondtak – mert iszonyodnak az egyetlen gyógymódtól, ami még segítene. A hallgatástól. Három évig nem lenne szabad egy sort sem írniuk. Hagyni, hogy felgyűljön az igazi anyag.”

Nem gondolnám, hogy Pintér Béla irodalmi üzemmé alakult volna át, még kevésbé, hogy a tönkremenés felé közeledne. De 1998, a Népi Rablét óta évenként megírt egy színdarabot (volt, hogy kettőt is), színpadra állította és a legtöbbször játszott is benne. Ha a nézőivel, igen helyesen, nem is kíméletes, önmagával talán lehetne. Amihez persze előbb a pályázati rendszernek kéne annak lennie…

1. MAGYARI IMRE