Bernard Slade: Jövőre veled, ugyanitt! – Madách Színház, élőszínház, kamerára

Huszonöt éven át, évente egyetlen, tilalmas éjszakát tölt el egymással Doris (Kovács Lotti), az olasz ősökkel rendelkező asszony és George (Szemenyei János), a hivatalos könyvvizsgáló. Háromgyerekes, felnőtt házasemberekről van szó. Az érdekesség mindössze annyi, hogy kinek-kinek sok kilométerrel arrébb van az ő hivatalos házasfele és a három gyereke. Csak hát ők ketten – 1951 februárjában véletlenül összeakadva – olyan jólesőt hancúroznak, s olyan jót beszélgetnek egy kaliforniai szállodaszobában, hogy ezt követően minden évben megpróbálják ezt megismételni. Aztán a terv vagy sikerül, vagy más érdekesség adódik.
Az alkotói karrierjét színészként kezdő kanadai forgatókönyvíró 1975-ös darabjában hat találkozásnak – az első ébredésnek, majd 1956, 1961, 1965, 1970 és 1975 egy-egy éjszakájának – lehetünk kandi követői. Szántó Judit ma is gördülékenynek ható fordításáról s magáról a lampion-könnyűségű, ügyesen összehajtogatott papír-komédiáról Szabó Csilla dramaturgi és Harangi Mária rendezői segítségével sikerült lerázni azt a finom port, amit az elmúlt fél évszázad szitált a műre. A jelenetek között, hogy idő legyen a színészek gyorsöltözésére és kellően látványos korosodására, tényeket és évszámokat mutató inzertek adnak egy kis történelmi tájékoztatást a köztes évek nagy eseményeiről. (Rendben van, hogy senki nem ezen információk alapján akar történelem-érettségi vizsgát tenni, de ha felújításra kerül sor, érdemes pár, László Ferenc szinhaz.net-es kritikájában is megemlített, apró pontatlanságot kijavítani a táblák felirataiban.)
Szirtes Tamás színházának csapata büszkén hírelte, hogy a június 11-i premierrel a világon elsőként jön létre a darab online bemutatója. Meglepően könnyen működő jegyváltási rend szolgálta ki az érdeklődőket, s így, alkalmanként 1500.- forintért nézhettük a produkciót, egyedül, de akár családostul is. A megszokott színházi élmény ITT és MOST-ja helyett átélhettük az OTT és MOST feszültségét, melyhez hasonlóra talán csak azok emlékeznek, akik a rádió egyenes adásában élvezték valaha a hajdani színházi közvetítések valamelyikét. A forma teljes egészében beválni látszik, s csak sajnálni tudom, hogy elszalasztottam a színház sorozatnyitó produkcióját, Carol Rocamora Örökké fogd a kezem! című, Szirtes Tamás által rendezett darabját, melyben Nagy-Kálózy Eszter játssza Olga Knyippert, a színésznőt és Rudolf Péter Csehovot, a drámaírót. Az előadásnak igen jó híre kelt, a játszóknak maga a szerző is gratulált, s tán remélhetjük, hogy ha élőben nem is kezdik el újra játszani a darabot, valamikor karácsony környékén nézhetővé teszik újfent. (Viszont hadd jegyezzem meg, hogy bármily szándékos volt is a két produkciót reklámozó, nehezen olvasható elektronikus „plakátok” száz évvel ezelőtti, vegyes stílben fogant grafikai kidolgozása, sem egyik, sem másik nem lett elég vonzó megoldás.)
Szemenyei János és felesége, Kovács Lotti saját lakásukban – s benne a színháziak által kiválóan adjusztált, előkészített hálószobájukban – élik az életüket, két bájosan civil, fiatal amerikai bőrébe bújva. Magasröptű dialógusokról természetesen nincs szó, s a nézőnek már épp kezdene elege lenni a negédes, kettős lelkifurdalásból, amikor végre villan egyet a komédia, s nagyobb fordulatszámra vált a játék. Aztán az okoz nem kis feszültséget, hogy a közvetítés le-leáll, de azt is viszonylag hamar orvosolják háttérbeli hozzáértők. A karanténszínházi kényszerűségnek köszönhetően pedig – bár a nézői szuszogás nem érhet el a játszókhoz – minket, nézőket is bekapcsolnak a játékba. Az egy szem kamera praktikus és szellemes használatával sikerül elérni, hogy nem csupán látjuk és halljuk, mint festik le egymásnak ezen aktív szeretők az ő szeretett, bár éppen megcsalt házastársuk egy-egy jellemvonását, de a hozzánk forduló arcoknak köszönhetően mi is elháríthatatlanul bevonódunk a társalgásba. Így aztán többször is módunkban áll körül hümmögni az adódó problémákat. A múlt század közepén még mindig forradalminak számító önmegvalósító személyes hercehurcák és önismereti csatározások azonban ma már nem tűnnek kivételes lázadásnak. S amikor hol a nő, hol a férfi mondja azt, hogy „Meg akartam/akarom tudni, ki is vagyok valójában”, nehéz visszatartanunk egy enyhe, ám méltatlankodó felnyögést. Egyéb, vitára késztető mozzanat esetén, az adott formának köszönhetően, az otthon ülő néző szabadon reagálhat, esetleg hangosabb csörrenéssel koccanthatja kanalát csészéje oldalához.
A hol sikeres, hol tanulságos randevúk alkalmával megesik minden, ami egy kerekre formált, romantikus komédiában hatásos lehet. Van vajúdás, hiszen Doris majdnem nyílt színen szüli meg férjétől fogant, negyedik gyermekét, s hírt kapunk George súlyos családi veszteségéről, kezdődő alkoholizmusáról és potenciazavaráról. Mindvégig profi módon adagolt sírás és nevetés váltogatja egymást. Az a jól kezelt nyugtalanság, amit a házasságtörés okoz mindkettőjükben, a jelekből ítélve, hazaérve türelemmé és megbocsátó szeretetté változik. A nemhivatalos másikkal való olykori találkozás úgy feltölti mindkettőjüket, hogy viszonyuk jelentős vitaminpótlással segíti s érezhetően kiegyensúlyozza az otthoni kapcsolatot. Akkor pedig, amikor kiderül, hogy George 1964-ben, az elnökválasztás alkalmával a republikánusokra adta le a szavazatát s ezen Doris egy évre rá kiakad, a mai ádáz magyar viszonyok ismeretében csupán szomorú röhögés rázza az itteni nézőt. Lennétek csak nálunk! Megosztott mindennapjainkban nem lenne következő közös jelenetetek!
Harangi Máriának s a két színésznek jó ritmusú, az adott szövegajánlat minden erényét kihasználó előadást sikerült létrehoznia. Szemenyei János talán a második részre érkezik közelebb a figurájához – minél megtörtebb, minél „hazudósabb”, annál hihetőbb. Kovács Lotti már a vajúdás remek perceit is kiválóan éli, asszonyi bölcsessége, színes, mégis visszafogott játéka okosabbnak mutatja Dorist, mint amilyennek az író megírta.
De felhívom mindazon nézők figyelmét, akik csak most találkoznak Kovács Lottival, hogy mindaz, amit ebben a játékban meg tud mutatni magából, alig valami ahhoz képest, ami őbenne rejtve van. Ezt azért állítom teljes bizonyossággal, mert még a karantén időszak előtti utolsó hetekben voltam szerencsés látni a K2 Társulat Péter és Natália címmel bemutatott III. Cucli estjét, a Katona Sufnijában. A közoktatás jelenkori állapotát tükröző hírszínházi kabaré keretében Kovács Lotti egy elhivatott történelemtanárnőt játszik, aki – tanítványa elvárt meghatottságát hiányolva – érzelmi nagyrohamot kap a Trianon-óra keretében. Lenyűgöző, bravúros és rémítő alakítás. Egyszer volt látható.
Őszintén remélem, hogy mire ez a cikk olvasható lesz, minden színházunk hibátlan, élő formában működik már. De addig is, jár a köszönet színészeknek, rendezőknek és színházvezetőknek, akik nagy találékonysággal próbáltak embert mutatni, vagyis színházasdit játszani nekünk a vigasztalanabb időkben is.

Gabnai Katalin