Mátyás Győző
Veszteszár

Szereplők:

KÁLMÁN, a férj 40-45 közötti középmagas, enyhén kopaszodó, kicsit már hízásnak indult férfi.

IRÉN, a feleség negyvenes évei elején jár. A karantén megfosztja attól a lehetőségtől,
hogy teljes „pompájában” mutatkozzék, de így is csinos, dekoratív nő.

ZSOLT, a fiúk. Csak Skype-on kapcsolódik a történetbe.

És egy negyedik szereplő, aki a színen nem jelenik meg.

Tipikus lakótelepi lakásban vagyunk. Szűk előszoba, három szoba, a cselekmény a nappaliban játszódik. Berendezése: szekrénysor, benne nagyképernyős LCD tévé, szövet ülőgarnitúra, néhol dísztárgyak, pár növény. Nem barátságtalan, de nem is otthonos. Ajtaja nyitva, látszik az előszoba a gardróbbal.

Rövid motozás után Kálmán lép be az előszobába. A kulcszörgésre Irén a szoba ajtajáig sétál, megáll, nem megy a férfi elé. Férje nyitja a gardrób ajtaját, akasztaná be a dzsekijét, keze megáll a levegőben.

KÁLMÁN: Minek ennyi liszt, hát nem akarunk pékséget nyitni!
IRÉN: Pedig nem is lenne rossz. Volna miből megélni.
KÁLMÁN (láthatóan ideges): Megint ez a célozgatás? Még haza sem értem és már ez a lekicsinylés fogad.
IRÉN: Én csak azt mondtam, hogy egy pékség az nem is olyan rossz ötlet. Enni azt kell. Ilyen szörnyűség idején pláne. Mert úgy éled túl.
KÁLMÁN: Ezért áll hegyekben a liszt a télikabátok helyén a gardróbban?
Mert neked a te fejedben már meg is fészkelt a mesterterv, mi? Pékség a nyolcadikon!
IRÉN: Ne rugózzál már ezen, hát csak úgy mondtam. De mitől akadtál így be? Csupa ideg vagy. És miért jöttél később?
KÁLMÁN: Vacak napunk volt, rohadt nagy felfordulás. Jöttek ellenőrizni a központból. Szegény csajok azt se tudták, hol áll a fejük. Még revíziót is akartak, de aztán az elmaradt. Így is elhúzódott.
IRÉN: Most? Vírus idején kijöttek ellenőrizni?
KÁLMÁN (bizonytalanul legyint): Mindegy. Túl vagyunk rajta.

Közben bemennek a nappaliba, ahol szól a tévé. „A koronavírus fertőzöttjeinek száma immár százezer fölé emelkedett Spanyolországban, az elhunytak száma is meghaladja a tízezret”.

KÁLMÁN: Figyeld, mit mond! Szegény luzitánok! Hullanak, mintha egy nagy bikaviadal lenne, és csak a bikának adnának esélyt. Rohadtul sajnálom őket.
IRÉN: Csak nehogy itt is az legyen!
KÁLMÁN: Mi, bikaviadal?
IRÉN: Nem, az, hogy ilyen sok áldozatot szed ez a vírus.
KÁLMÁN (lepisszegi a feleségét, hallgatja a tévét): „A szükséges óvintézkedéseket haladéktalanul meg kell tenni annak érdekében, hogy a körülmények…”
IRÉN: Nagyon rá vagy tapadva a hírekre. Nem mutattál eddig ilyen fokozott közéleti érdeklődést.
KÁLMÁN: Hát már hogyne volnék érdeklődő, amikor itt tombol körülöttünk a vészhelyzet. Mikor emberéletek sokasága forog kockán. Én nem olyan vagyok, mint te, akit még árvíz idején is csak az érdekelne, hogy milyen fürdőruhát vegyen fel.
IRÉN (mérgesen): Hát ez most nagy szemétség volt! Bennem igenis van együttérzés, meg gondoskodás is. Például tegnap is hol voltam? Az anyádnál, a drága mamánál, akihez csak én megyek látogatóba.
KÁLMÁN: Te odamentél?
IRÉN: Mert te nem tudsz egy félórát szakítani, hogy odaméltóztass. A pokolba kívánom az öreglányt, de én akadályozom meg a törődésemmel, hogy mielőbb odakerüljön. Pedig mit motyog mindig? Hogy ő azt nem bírja ki élve, ha mi halálra kínozzuk a szeretetlenségünkkel. Ezt mondja mindig.
KÁLMÁN: Hadd mondja.
IRÉN: Azt se voltál képes megtanítani neki, hogy azt a vacak mobilt hogy kell kezelni. Akkor nem vartyog, mondod te. Figyeld meg, hogy nem fogja rád hagyni a házat.
KÁLMÁN: Téged csak ez érdekel, mi? A ház.
IRÉN: Nem értem, miért akkora fáradság egy héten egyszer kimenni, bevásárolni neki, kicsit smúzolni, és mondani, hogy mennyire imádod a drága mamát. Pláne most, hogy ez a vírus leselkedik rá. Nehogy már a papokra hagyja a házat!
KÁLMÁN: Én annál nagyobba gondolkodom, mint az a ház. Majd meglátod!
IRÉN: Hát tényleg, te akkorába szoktál, hogy csak na. Mint a vállalkozásod! Na, azt is megláttam! Bedolgozni valami multi beszállítója beszállítójának! Műhelyt bérel a marhája, hitelt vesz fel – megjegyzem a megkérdezésem nélkül –, gépeket vesz, még a nyakláncom ára is ott kattogott az egyik masinában, hogy majd gyártja azt a bütykös tudomisénmit. És mi lett? Egy hónap sem telt el, a multi szépen kitelepült Indonéziába, nekünk meg itt maradt a hitel.
KÁLMÁN: Most mit kell ezt állandóan az orrom alá kenni. Van olyan, hogy az emberben benne van a jóakarat, aztán mégis melléfog.
IRÉN: De mindig?
KÁLMÁN: Mi az, hogy mindig?
IRÉN: A takarítóvállalkozásod is befuccsolt. Na hiszen, te meg a takarítás! A tollsöprűt nem tudod megkülönböztetni a vattacukortól. Mindegyik azt hiszi, ahhoz nem kell ész. Férfi agy!
Erőteljesen dörömbölnek a bejárati ajtón.

KÁLMÁN (kikiabál): Akárki vagy, haver, miért nem a csengőt nyomod?
(Kálmán elindul az ajtó felé.)
Irén egyedül marad a színen. A tévét nézi, a híreket hallgatja, aztán szörföl a csatornák között. Belenéz a laptopba is. Az egyik hír olvastán csóválja a fejét.

IRÉN: Nahát, ez nem lehet igaz…

Kálmán visszajön, az ujjaival csettintget, bosszús képet vág.

KÁLMÁN: Valami szakállas figura volt, olyan tébolyultszerű. Fura göncben, ilyen hosszú klepetusban, mint azok a sárgaruhások. A krisnások. Arról hadovált, hogy neki rendkívüli képességei vannak, hét kenyérből ezreket tud jóllakatni. Mondom neki, ember, eltévesztetted az ajtót, hát nálunk tele a gardrób liszttel. Meg hogy ő csodásan tud halat fogni. Hát hogy abban mi kunszt van, én elsőfékes orsóval harcsát is fogtam már. Aztán meg elkezdett hókuszpókuszolni a kezeivel, majdnem orrba vágott. Na erre figyelmeztettem, hogy álljon arrébb, amíg jó modoromban talál. Hát milyen palik vannak?! Beöltözik ebbe a maskarába és beleavatkozik az ember magánszférájába. Hogy az isten rogyassza az ilyenekre!
IRÉN: Biztos csak egy ártalmatlan bolond. Annak is kell lenni.
KÁLMÁN: Aztán minek?
IRÉN: Mert nagy az isten álltakertje. Sokféle barom lakik benne.
KÁLMÁN: Ez most célzás akart lenni?
IRÉN: Ugyan menj már! Én ilyet nem mondtam.
KÁLMÁN: Csak gondoltad.
IRÉN: Ha te ennyire Doktor Strange vagy ebben a gondolatolvasási cuccban, akkor csak belenézel azzal a teleszkópos szemeddel a fejembe, és máris tudod, hogy mi jár benne.
KÁLMÁN: Nem kell ahhoz szuperhősnek lenni, hogy tudjam, mi jár abba a nőies agyadban. Hogy mit gondolsz rólam.
IRÉN: Tudod mit? Ebbe most ne mélyedjünk bele. Inkább azt mondd meg, mikor akarsz vacsorázni?
KÁLMÁN: Főztél? Nahát!
IRÉN: Igen, főztem, pedig utálok. Baromira. Gondoltam, hozatok, de az hiányzik, hogy behurcolják nekem a kajával együtt a vírust is. Be vagyok karanténozva vagy két hete és kezdek becsavarodni. Akkor inkább főzök. Unaloműzésnek is jó.
KÁLMÁN: Unatkozol? Nahát, az úrhölgy unatkozik! És mi van azzal a híres munkáddal?
IRÉN: Te is pontosan tudod, mi van. Bizonytalanság van. Home office van, csökkentett kapacitással.
KÁLMÁN: Ja, azzal.
IRÉN: Én, ugye felelős office menedzserként (megnyomja a szavakat) fontos láncszeme vagyok a cég gépezetének, de most senki se tudja, lesz-e holnap. Úgyhogy lehetnél kicsit belátóbb. Már csak azért is, mert eddig én kerestem jobban. Pontosabban én kerestem egyáltalán.
KÁLMÁN: Csak azt ne mondd, hogy eltartottál.
IRÉN: Miért, talán nem? Vagy te hogy neveznéd azt az állapotot, amikor én gürcöltem, mint egy robot, te meg naphosszat itthon bámultad a tévét? Hányszor láttad felvételről például azt a híres Németország−Brazília vb-döntőt, azt a sokgólosat? Mennyi is volt? 7:2?
KÁLMÁN (őszinte felháborodással) Az nem döntő volt, hanem elődöntő! És 7:1!
IRÉN: Az most ganz egal! Évekig nem volt munkád. Akkor ki kereste a pénzt? A sörödre. A cigiről is mikor szoktál le? Úgyhogy nekem ne gyere ezzel a célozgatós műsorral, most, hogy az én állásom vált bizonytalanná.
KÁLMÁN (büszkén): Te csak ne izgasd magad, most aztán különösen ne, majd én leakasztom a nagy lóvét. Majd meglátod.
IRÉN: Te, éppen te. Életedben nem akasztottál le semmit, legfeljebb a pincekulcsot.
KÁLMÁN: De hát nincs is pincénk.
IRÉN: Hát akkor még azt se. Jellemző. Még egy nyavalyás pincekulcsot se akasztottál le, nemhogy lóvét. Ebben a lakótelepi lukban nyomorgunk mióta, mint valami dobozolt ürgék.
KÁLMÁN: Mondom, hogy most majd Eldorádó lesz.
IRÉN: Na persze. Ezt a lukat is hogy szereztük, te leakasztós zseni? Hát úgy, hogy az anyám másodjára kifogott egy pénzeszsákot, és kivágta az alját, hogy nekünk is csurogjon egy kis lé.
KÁLMÁN: Te most arról a segítségről beszélsz, amibe majdnem beledöglöttünk? Arról a kölcsönről, amit uzsorakamatra kaptunk és évekig nyögtünk? Egyszer csúsztam egy hónapot a fizetéssel, és az anyádnak az a cukrosbácsija már üzent, hogy megpörgeti a golyóimat, mintha lottósorsolás lenne.
IRÉN: De így legalább meg tudtuk venni ezt a lakást. A te fizetésedből még tartós tejet sem tudtunk venni, mert nem is volt fizetésed.
KÁLMÁN: Jól van, hárpiázzál csak, aztán majd meglásd, hogy a nagy lóvéból mekkora kéglit veszünk. De nem ám itt, hanem odakint.

Ismét hangos dörömbölés hallatszik az ajtó felől. Kálmán dühösen felugrik, odamegy:

KÁLMÁN: Biztos megint ez a szélütött.

Közben pittyeg az asztalon a laptop. Irén odasiet, maga felé fordítja, beindítja a Skype-ot.

IRÉN (kivirul az örömtől): Na végre, itt az én Zsoltikám, az én kisfiam!
ZSOLT: What’s up folks?
IRÉN: Fiam, hagyd már ezt a nagyképűsködést! Nem kell ez a nagy arc, csak mert a szüleid nem vágják az angolt. Te se tudtál jól, mielőtt kimentél.
ZSOLT: Mondjuk a futárkodáshoz nem is kell. De azért nyomatom a nyelvet. A subletbe jött most egy paki csávó, azzal csetelek angolul. Nálatok mi a stájsz?
IRÉN: Hát be vagyunk zárva a vírus miatt. Korlátozások, biztos olvastad.
ZSOLT: Én, sort se. Arról a nyomortelepről semmit. Ha véletlenül feljön bármi, elkattintok.
IRÉN: Most miért kell így beszélni, mégiscsak a szülőhazád.
ZSOLT: Na és, nem tőletek hallottam állandóan, hogy onnan le kell lépni? Ti mondtátok, hogy az a hely annyira temető, hogy ott csak a zombik maradnak. Akinek esze van, az megpattan. Ti is azon témáztatok, hogy irány a dolcsi vita.
IRÉN: Hát most ez éppen nem aktuális.
ZSOLT: Muter, most látom, hajad milyen már?
IRÉN: Milyen, milyen. A fodrásznőm bezárt, úgyhogy saját kreáció. Nem tetszik?
ZSOLT: Merek én olyat mondani?
IRÉN (nevetve): Te anyagyilkos.
ZSOLT: Idő mivel telik?
IRÉN: Hát van egy kevés itthoni munka, de az csak egy-két óra napjában. Úgyhogy főztem, meg képzeld, nagytakarítottam, pedig mennyire gyűlölöm, de az is jobb, minthogy megöljön az unalom.
ZSOLT: Ne már!
IRÉN: Nagyanyádnál is voltam, de most már nem nagyon merek kimenni. Régebben felvettem pár filmet, azokat nézem. Meg sorozatokat. Jut eszembe, ajánlottad múltkor azt a spanyol sorozatot, mi is a címe?
ZSOLT: Money heist. Az a bankrablós. Az nagyon király.
IRÉN: Kisfiam, én nem nézek ilyen témájú baromságokat. Ez a te műfajod. Nekem a sok zsebkendős filmek valók. Ahol egymásra találnak a szerelmesek.

Kálmán megjelenik a felesége háta mögött, furcsán vigyorogni kezd.

ZSOLT: Mi van, fater?
KÁLMÁN: Semmi, csak eszembe jutott valami.
ZSOLT: Neked?!
KÁLMÁN: Kapsz mindjárt egyet!
ZSOLT: Ja, távpofon. Fater, azt mondjad, mi van a bankban. Gályázol?
KÁLMÁN (fura fintort vágva): Ja. Rövidített nyitva tartás, de szobrozok. Stressz így is van. Azon filózunk, mi van, ha bezárják a fiókokat is.
ZSOLT: Végleg nem fogják. Meg ha ennek vége, kinyitnak megint. Biztonsági őrre akkor is szükség lesz.
KÁLMÁN: Csak nem biztos, hogy rám.
IRÉN: Ha valakit elküldenek, az az apád lesz. Arra fogadhatsz.
KÁLMÁN: Hallod, ugye? Állandóan ezt csinálja! Nem bír békében maradni.
ZSOLT: Osztjátok egymást, mi? Jó, hogy ezt én már nem élvezem. Na léptem, mert van pár rendelés, amit ki kell vinni.

Mindketten eljönnek az asztaltól, Kálmán ismét a tévé közelébe megy, fél füllel hallgatja.

IRÉN: Megint az a fura figura volt?
KÁLMÁN: Ja. Most azzal jött, hogy meg tudja gyógyítani a betegeket. Hiába mondtam neki, hogy mi nem kaptuk el a vírust, csak magyarázta a magáét. Hogy ő képes meggyógyítani a bénákat is. Mondtam neki, hogy nyugodjon már le, mert mi bénák se vagyunk.
IRÉN: Hát esetedben azért ezt ilyen határozottan nem állítanám.
KÁLMÁN: Baromi vicces. Utálom ezeket a szélhámosokat. Különösen a mostani időkben. Befurakodnak az idős emberek jóhiszeműségébe, és eladnak nekik mindenféle kamu gyógyszert. Ezek rosszabbak, mint a vírus. Még hogy a bénákat!
IRÉN: Jó volt beszélni a Zsoltival. Néha annyira hiányzik. Mindig előttem van, amikor bárányhimlős volt, csupa pötty lett az egész kis teste. De még a szájában is kiütések voltak. Én azt hittem, belehalok, úgy aggódtam. Mindig annyira féltettem.
KÁLMÁN: Pedig te nem vagy az az együtt érzős típus. A gyerekre meg rátelepedtél. Csináld ezt, csináld azt, már húszéves volt, te meg azt akartad, hogy mindig telefonáljon, hol van. Ha buliba megy, akkor is. Unta ezt már nagyon. Szerintem ezért választotta a távollétet.
IRÉN: Szerintem meg, ha annyira tudni szeretnéd, azért ment el, mert nem akart olyan lenni, mint te. Hogy csak a vergődés, meg az örök álom a tuti bizniszről, aztán végül a nagy semmi. Nem voltál az a példakép, akiről dolgozatot írnak a gyerekek a suliban.

A tévében híreket mondanak, Kálmán leinti a feleségét. Mutatja a kezével, hogy figyeljenek a tévére. „Ma délelőtt egy álarcos férfi lefegyverezte a biztonsági őrt, megfenyegette az alkalmazottakat, és miután a pénztáros átadta a pénzt, távozott a bankból. A rendőrség nagy erőkkel keresi a rablót.”
Kálmán az eddigieknél is idegesebb, fel-alá járkál a szobában.

IRÉN: Bankrablás. Biztos azt hitte a pali, nem tűnik fel, mert mindenki maszkban van.
KÁLMÁN (ránéz feddően).
IRÉN (felteszi a két kezét): Jó, hülye vicc volt. De azért nem érdekes, hogy valaki pont most megy neki a banknak?
KÁLMÁN: Szerintem meg gógyis csávó lehetett. Számolt a vészhelyzettel.
IRÉN: Miért, úgy talán könnyebb bankot rabolni?
KÁLMÁN (titokzatos arcot vág): Hallottad, hogy elmenekült. Csak tudta, mit csinál, ha nem kapták el?
IRÉN (lemondóan): Á, biztos elkapják. Mindet elkapják.
KÁLMÁN: Az nem olyan biztos. Sőt. Ha jól kieszelték a tervet, akkor megléphetnek.
IRÉN: Miért használsz többes számot?
KÁLMÁN: Hogy mi?
IRÉN: Azt mondtad: kieszelték.
KÁLMÁN: Ja, azt csak úgy mondtam.
IRÉN: Jellemző, hogy egy bankrablás most csak a sokadik a híradóban. Máskor ezt mondanák be először. De most csak azt hallod, hogy hány fertőzés van Olaszban, meg mi van New Yorkban. Ez a rohadt vírus. Ez van a hírekben.
KÁLMÁN: Hát mi más lenne?
IRÉN: Nyilván most is az volt a vezető hír, hogy lezárták a repülőteret. Csak későn hangosítottad fel.
KÁLMÁN (megáll a járkálásban, lecövekel, néz meredten a feleségére): Mit mondtál, hogy mi van?
IRÉN: Azt, hogy most szinte nem is figyel senki egy bankrablásra, mert a vírus a sztár.
KÁLMÁN: Jó. De utána mit mondtál? (Odamegy a laptophoz idegesen kattintgat.) A repülőtérről mit mondtál?
IRÉN: Lezárták. Látod, most, ha akarnánk, se mehetnénk a Zsoltihoz.
Kálmán leroskad a székre, kezébe temeti a fejét.
IRÉN: Most meg mi lelt?
KÁLMÁN (ütemesen ringatja magát): Se ki, se be. Se ki, se be.
IRÉN (hosszan nézi a férjét)
KÁLMÁN: Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, naná. A rohadtba!
IRÉN: Te miről beszélsz itt?
KÁLMÁN: Holnap indultam volna Párizsba. Ment volna a gépem. Szállt volna, szálldogált volna. Feláll, két karjával szárnycsapásokat imitál. Repül a, repül a… És most itt ragadtam.
IRÉN (durcásan): Nekem meg nem is szóltál.
KÁLMÁN: Szóltam volna később.
IRÉN: Értem én, le akartál lépni. A csajoddal, mi?
KÁLMÁN (bosszúsan): Hagyjál már a hülyeségeiddel! Legalább te ne kezdjed! Most ne!
IRÉN: Akkor meg mit zagyválsz itt össze?
KÁLMÁN: Benne voltam.
IRÉN: Miben voltál te benne?
KÁLMÁN: A bankban. Abban voltam benne.
IRÉN: Hát persze, hiszen ez a munkád. Biztonsági őr vagy egy bankban. Akkor hol lennél, szépségszalonban talán?
KÁLMÁN (kiabál): Nem úgy a bankban, hanem a rablásban.

Irén eltátott szájjal néz, próbál szólni, de nem tud.

KÁLMÁN: Igen, jól hallod. Benne voltam a rablásban, amit most mondtak be a tévében. Ketten csináltuk. Illetve egyvalaki csinálta, de én ilyen társtettesi minőségemben benne voltam.
IRÉN: Te tényleg akkora hülye vagy, hogy kirabolod a bankot, ahol dolgozol? Ahol még a legyek is ismernek?
KÁLMÁN: Nem én, mondom, hogy csak bűnsegéd voltam, vagy mi. A Satya rongyolt be a stukkerral. Csak gázüzemű, de stukker. Ő fogta rá a csajokra, hogy összecsinálják magukat.
IRÉN: A Satya. Ez a neve, hogy Satya?
KÁLMÁN: Egy fenét ez a neve, ez a beceneve.
IRÉN: Satya.
KÁLMÁN: Most mit görcsölsz ezen? Nem tudsz napirendre térni? Neked az agyadra ment a vírus, vagy mi? Satya. Igen, Satya.
IRÉN: Szóval a stukker meg a Satya?
KÁLMÁN: Berontott az ügyféltérbe, halántékomhoz tolta a stukkert, ez ugye előre meg volt beszélve, aztán a csajokra fogta sakkbantartási célból, hogy jöjjön mind ki a pult mögül és le a földre. Hát csúsztak is hason, mint focisták a gólöröm után.
IRÉN (gúnyosan): A Viszkis emelné rád a poharát.
KÁLMÁN: Jól van, gúnyolódjál csak, de majd a lóvé, az tetszeni fog. A Satya elvette a pisztolyomat, már csak a kamerák végett is. Így hozzám nem férkőzhet a gyanú árnyéka sem. A zsaruk se látnak mást a felvételeken, mint hogy ott fekszek a földön, tarkóra tett kézzel. És akkor a Satya felszólította a pénztáros csajt, hogy ide a lóvét.
IRÉN: És az ügyfelekkel mit csinált?
KÁLMÁN: Hát azok nem voltak. Azért csináltuk most. A Satya találta ki, hogy most. Mert most az ügyfél se jön be, mindenki mondja, hogy maradjál otthon a fenekeden, és az alkalmazottak is kevesebben vannak a vírus miatt.
IRÉN: És a pénztáros csaj… melyik is volt bent?
KÁLMÁN: Az Ancsa. Ő eléggé majrés típus, úgyhogy a ráijesztéses műsor működött az ő esetében. A Brigi az leszedte volna a Satya tökeit. Az tuti.
IRÉN: Értem. A Satya ráijesztett az Ancsára. Hogyan?
KÁLMÁN: Hát fenyegetős hangon mondta neki, hogy meg ne merje nyomni a pánik gombot, ha kedves neki a fiuk élete. Hogy a kisebbiket Botondnak hívják, a másikat meg Leventének. És ha az Ancsa nem viselkedik helyesen, akkor akármi is lehet.
IRÉN: A gyerekeivel fenyegette meg a nőt? Az nagyon durva. És neked ez a haverod.
KÁLMÁN: Haverja a hóhérnak. Üzlettárs. Sima biznisz partner. És azt a gyerek dolgot csak úgy mondta a Satya, a nagyobb hatás kedvéért.
IRÉN: És szerinted a rendőrök mit gondoltak, amikor ezt az Ancsa elmondta nekik?
KÁLMÁN: Azt én honnan tudjam? Gondolkodjak zsaru ésszel?
IRÉN: Hát balekok királya, bizony jó lenne, ha gondolkodnál zsaru ésszel. Mert ők azt gondolják, hogy ilyen infót csak belső ember mondhatott el a rablónak. És most számolják, hogy ki lehet az a belső ember. Ec-pec, bemehetsz a börtönbe.
KÁLMÁN (szótlanul ül, nincs igazán magánál). A rohadtba, a rohadtba! – ezt ismételgeti.
IRÉN: Tőled mit kérdeztek?
KÁLMÁN üveges szemmel néz.
IRÉN: A zsaruk. Gondolom, kihallgattak.
KÁLMÁN: Ja. El kellett mondani, mi történt, részletezve. Aztán elengedtek. Ja igen, hogy majd még be kell mennem tanúvallomást tenni. Na, gondoltam, hol leszek én már akkor. Hát itt.

Ismét dörömbölnek az ajtón. Kálmán indulatosan kirohan, szinte feltépi az ajtót.

KÁLMÁN: Már megint itt vagy, te ratyi csöves! (Kis csönd. Aztán Kálmán ordítani kezd, jól hallható a nézőtéren is): Jól van, cseszd meg, akkor bizonyítsál, ha akkora ász vagy. Mert az kurvára nem érdekel, hogy te meggyógyítod a leprást! Nem azt kell, te lökött, az már meg van gyógyítva! Baromira meg van! Te nem látod, hogy itt van ez a vírus, amelyik szétbarmolja az egész világot? Tessék, ha azt akarod, hogy elhiggyem, hogy vagy valaki, hogy értesz valamihez, akkor csinálj a vírussal valamit, állítsd meg, vagy tudomisén, változtasd át örökéletcseppé!... Ja, hogy azt még nem próbáltad! Majd akkor gyere vissza, ha virítani tudsz valamit vírusügyben, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek!

Kálmán becsapja az ajtót, visszamegy a szobába, leül, hallgatnak a feleségével mindketten jó ideig.

KÁLMÁN: Felhúzott ez az idióta.
IRÉN: Te meg engem. Te komolyan végiggondoltad ezt a témát? Hogy te bankrablónak állsz?
KÁLMÁN: Hát mit csináltam volna? Pont te kérdezed ezt tőlem? Éppen te? Hát ki volt az, aki mindig cseszegetett a pénz miatt? Hogy nincs egy vacak rongya, meg hogy nem tudunk elmenni Ibizára vagy Zalakarosra.
IRÉN: Na most csak azt ne mondd, hogy miattam raboltál bankot!
KÁLMÁN: Pedig benne van az az elégedetlen természeted. Hogy neked semmi se volt jó. Hogy míg másoknak úszómedencés boldogság meg kacsaláb, addig mi maradunk ilyen csóró panelbalekok.
IRÉN: Azok is vagyunk.
KÁLMÁN: Hát most akartam végre egy kis pénzt összehozni, és vittelek volna Párizsba. Kezdtünk volna új életet.
IRÉN: Bankrablásból?
KÁLMÁN (nem szól, magába roskad, aztán váratlanul azt mondja):
A bányatónál jó volt. Emlékszel? Jártunk ki sokat. Hétvégén mindig. Mindenki téged bámult a parton. Az összes pali. Hogy micsoda bombázó. A legjobb csaj. Én meg feszítettem a büszkeségtől, hogy ez a legjobb csaj velem van. Na, akkor boldog voltam. Valakinek éreztem magam, hogy nekem ilyen csajom van, aki miatt lehet rám irigykedni. Olyan szerelmes voltam, mint aki, aki… nagyon szerelmes. Persze azóta is, de akkor teljesen. És úgy éreztem, hogy te is. Nem kellett akkor Ibiza, jó volt nekünk ez a kis hely. Nemrég zárták be akkor a bányát, tiszta, átlátszó víz, homokos part, nyár, napfény. Boldog voltam. Boldogok voltunk.
IRÉN: Fiatalok voltunk, Kálmán.
KÁLMÁN: Na és azt nem lehetett volna meghosszabbítani? Már nem azt, hogy húszévesnek lenni, de a boldogságot. Azt miért nem?
IRÉN (szánakozva néz rá): Az az idő elmúlt.
KÁLMÁN: Hát el. Kurvára el. Azután meg csak az jött, hogy nekünk nincs autónk, amikor a húgodéknak már VW-je van, meg hogy a konyhádban nincsen robotgép, miközben nem is főztél, meg hogy nem tudsz szépségszalonozni hetente egy fél havi fizetésért.
IRÉN: Most azt hányod a szememre, hogy élni akartam, mint minden normális ember? Kinézni valahogy, ha már olyan jó csaj voltam. Most mondtad, hogy abban neked is örömed volt, akkor mit hánytorgatod fel, hogy adni akartam magamra! Meg utazni kicsit, beletunkolni a jó dolgokba. Mi a baj ezzel? Hát elmegy az élet seperc alatt, bele a nagy hulladékgyűjtőbe, ki a fene akarja végignyomorogni?

Hallgatnak mind a ketten.

IRÉN: És mennyi pénz volt?
KÁLMÁN: Sok. Három nappal ezelőtt jelentette be valaki, hogy egy rakás eurót akar felvenni kápében. Biztos valami orosz. Azért csináltuk most.
IRÉN: És most hol van az a sok-sok euro?
KÁLMÁN: Hát hol lenne? A Satyánál. Ebből is látni, hogy jó volt a terv, mert el tudott menekülni, mielőtt a zsaruk kiértek.
IRÉN: Na és neked van arról sejtésed, hogy hol van most ez a te híres Satyád?
KÁLMÁN. Hogyhogy hol?
IRÉN: Ezt kérdezem én, hogy hol.
KÁLMÁN: Hát ahol lennie kell.
IRÉN: És az hol van?
KÁLMÁN: Párizsban, te lütyő. Azért akartam odamenni. Hogy ott találkozunk és osztozunk.
IRÉN: És akkor most, gondolom, felhívod ezt a Satyát, hogy közbejött a váratlan és te nem tudsz odamenni. És hogy mi legyen. Logikus, nem?
KÁLMÁN: Hát mit gondolsz te a rövid eszeddel, hogy csak úgy felhívni, hogy bekerüljön a rendőrök látókörébe? Minden krimiben szabály, hogy ilyet nem csinálsz a balhé után. Megbeszéltük, hogy egy hétig nem telefonálunk.
IRÉN: Hát én a rövid eszemmel annyit tudok, hogy te nem tudod, hol van ez a te Satyád a pénzzel együtt. Jól tudom?
KÁLMÁN (láthatóan elgondolkodva): A francba.
IRÉN: Mióta ismered te ezt a Satyát?
KÁLMÁN: Egy éve talán. Fociból. Tudod, meló után járunk ki a parkba, ott akadtunk össze. Valahogy odakeveredett. Kemény, tökös gyerek. Vele aztán nem lehet csak úgy szórakozni.
IRÉN: És gondolom, az ő fejében kelt ki ez a bankos ötlet. Persze szigorúan azok után, hogy fény derült a te biztonsági őr pozíciódra.
KÁLMÁN: Hát úgy valahogy. Mondta ezt korábban is, de most, amikor beütött a vírus, hozta a komplett tervet.
IRÉN: Te, és mi ennek a Satyának a rendes neve? Már ha van neki.
KÁLMÁN: Mégis mire tippelsz? Sanyi természetesen. Mi más lenne?
IRÉN: Milyen Sanyi?
KÁLMÁN: Ez most miért olyan fontos?
IRÉN: Hát csak úgy.
KÁLMÁN: Kovács.
IRÉN: Értem. Szóval Kovács.
KÁLMÁN: Most mit akarsz ezzel? Látom a szemeden, hogy gyanúsítgatásra áll. Hogy téged elfogott a kétség. Hát tudd meg, hogy sokat dumáltunk a Satyával, és egy korrekt csávónak mutatkozott. Voltam a lakásánál is.
IRÉN: Az ő lakásán?
KÁLMÁN (látszik, hogy már eléggé elbizonytalanodott): Hát nem a lakásán. Csak a háznál, ahol lakik. De most mi az apám fülét akarsz tőlem? Kértem volna tőle tulajdoni lapot, vagy mi a túrót?
IRÉN: (lemondóan): Nem, nyilván nem.

Megint dörömbölnek az ajtón, Kálmán egykedvűen megy ki, már nincs benne indulat.
Pittyeg a laptop. Irén arca felderül.

IRÉN: Mi van, kisfiam, hogyhogy megint hívsz?
ZSOLT: Semmi, csak hallani akartam a hangotokat.
IRÉN: Most beszéltünk.
ZSOLT. És akkor már nem is örülsz? Szakítsam meg?
IRÉN: Jaj, beszélsz butaságot! Hogyne örülnék, csak szokatlan.
ZSOLT: Ja, csak gondoltam, hívlak benneteket, mert mutatta a tévé, hogy valami őrült itt nálunk beszambázott a majdnem üres plázába, és az egyik boltban megszúrta az eladót meg a biztonsági őrt. A csaj olyan tekorú lehetett. Nem lett nagy bajuk, de azért szar volt látni. Löktek róla videót. Jó, hogy a fater munkája nem ilyen rizikós.
IRÉN: Hát tényleg jó.
ZSOLT: Meg jó az is, hogy eljár, elfoglalja magát. Mondjuk, nem akkora izgalom szobrozni egész nap, de azért jobb, mint otthon bezárva lenni, nem?
IRÉN: Bezárva lenni. Ja.
ZSOLT: Jut eszembe! Fatert küldd már ide, hol tunyul?
KÁLMÁN (éppen visszaér, odamegy a géphez): Szevasz, fiam, mi van, melószünet?
ZSOLT: Olyasmi. De te hol voltál fater?
KÁLMÁN: Kint. Állandóan itt kóvályog egy elmebeteg, aki azzal jön, hogy ő meggyógyítja a leprást, a vakot...
ZSOLT: Ja, ezt ismerem, itt is van ilyen csaló, mindenféle kamuszerekkel házalnak.
KÁLMÁN: Ez meg most azzal jött, hogy megvált a bűneink alól. Kántált valamit, és hogy ő majd megvált. Na, ez hiányzik, ez a vallási humbug. Pont az kell ide. Hát mondtam neki, hogy sebességet váltsál, öreg, azt, és húzzál el a fenébe gyorsan, amíg szépen beszélek. Kiborít az ilyen szélhámos, aki kijátssza a mások jóindulatát. Mondtam, ha még egyszer meglátom csak a környéken, hát megváltom a nyomorától a szolgálatimmal. Mondjuk, azt nem tarthatom itthon, de azért mondtam.
ZSOLT: Jól van, fater, ne idegeljél! Vigyázzatok magatokra! És ne osszátok már állandóan egymást! Na csá.
KÁLMÁN (szomorúan): Szervusz, fiam.
IRÉN: Azért rendes gyerek ez. Látod, aggódik.
KÁLMÁN: Hát igen.

Ülnek csöndben egy ideig.

IRÉN. Szóval ez a Satya…
KÁLMÁN (ráordít): Ne kezdjed el már megint, tudom, hogy elbasztam. Igen, én mindent elcseszek. Semmit nem tudok jól csinálni. Ez lett volna a nagy dobás. A megváltás. Ezt is elszúrtam.
IRÉN: Jól van, hagyd ezt a sopánkodást abba, majd lesz valahogy.
KÁLMÁN: Úgy lesz, hogy megyek a sittre.
IRÉN: Hát ha menni kell, akkor biztos te mész, nem ez a fantom. Ez a Kovács Sándor. Úristen!
KÁLMÁN: Hagyjál már! Most is csak izélgetni tudsz. Mindig ez volt. Egy jó szavad sosem volt az irányomba. Nem vettél te engem semmibe. Én meg mindig arra vágytam, hogy legyen nálad becsületem. Hogy egy kicsit férfiszámba vegyél. De nem! Semmi nem volt jó, amit csináltam! És aztán már úgyis lett. Három éve kaptunk jutalmat, vettem neked egy drága parfümöt a születésnapodra, hogy lássad, azért én is tudok örömet szerezni. És én azt elejtettem.
IRÉN: Az üveget?
KÁLMÁN: Elővettem, hogy dicsekszek a kollégáknak, milyen menő cuccot adok az én kis feleségemnek, és kicsúszott a kezemből. Még a cipőmet is el kellett dobni, nehogy megérezd a szagot, és azt hidd, valami másik nő bűzlik rajtam. Úgyhogy végül csak virágot tudtam venni. Láttam a szemeden, hogy legszívesebben kidobnád.
IRÉN: Azért ne akarj ilyen feketelelkűnek beállítani, mert az nem igazság.
KÁLMÁN: Csak nehogy azt gondold, azért, mert kussoltam, nem tudtam mindent. Azt is, hogy szeretőd van.
IRÉN: Kálmán, ne szórakozz ezzel!
KÁLMÁN: Az a fiatal menedzser csávó, az biztos megvolt neked. Csak nem gondolod, hogy nem mentem utánad. A magánnyomozó meg a biztonsági őr az mégis csak rokon szakma. Láttam, hogy beültél a pasi autójába.
IRÉN: Micsoda?
KÁLMÁN: És tudod, mit gondoltam akkor? Hát azt, hogy te talán nálam jobbat érdemelnél. Sőt biztos. Tisztában voltam én már akkor a magam értékével, hogy mennyire nem vagyok egy nagy szám. Na de hogy egy ilyen nyálhuszár legyen neked a George Clooney, az fájt. Hogy neked ez legyen az igényszinted. Hogy képes vagy erre az alacsonyságra süllyedni. Követtelek benneteket.
IRÉN: Szóval kémkedtél utánam?
KÁLMÁN: Naná, hogy kémkedek, ha azt gyanítom, hogy a feleségem félrekefél. Hát persze, hogy kukkolok, még pótszemet is növesztek. Láttam, hogy beültetek egy étterembe.
IRÉN: Az csak szigorúan szakmai megbeszélés volt.
KÁLMÁN. Hát aztán milyen megbeszélésed lehet neked egy ilyen bizniszselyemfiúval? Hacsak nem valami közös franciatanulás.
IRÉN: Egy közönséges seggfej vagy Kálmán! És csodálkozol, hogy nem becsültelek igazán. Az egy dolog, hogy neked mindig ilyen mesés állásod volt. Hol volt, hol nem volt. Meg hogy kerested a pénzt, de alig találtál valamit. De nem ezért nem becsültelek, hanem azért, mert te magadat nem becsülted.
KÁLMÁN: Jól van, most már úgyis mindegy. Havajozhatsz, ha engem lesittelnek.
IRÉN: Ne nyavalyogj megint, inkább szedd össze magad!
KÁLMÁN: Van itthon valami erős? Az segítene.
IRÉN. Pia?
KÁLMÁN: Naná, majd Pista.
IRÉN: Na, ez volt az egyik dolog, amit a javadra lehetett írni, hogy abbahagytad a piálást. Most akarsz visszaszokni?
KÁLMÁN. Ha akarok, úgy berúgok, mint az albán szamár. Mint két albán szamár.
IRÉN: Nincs itthon semmi.
KÁLMÁN: Akkor lemegyek a boltba. Veszek vodkát.

Elteszi a tárcáját az asztalról, veszi a kabátját, indul az ajtó felé.

IRÉN: Hozzál élesztőt!

Csattan a bejárati ajtó, Irén lábujjhegyen odalopózik, hallgatózik. Pár pillanatot vár, figyeli a lift zaját, aztán visszamegy a nappaliba, előveszi a telefonját. Valakit hív.
Mikor beszélni kezd, csak az ő szavait halljuk.

IRÉN: Szia, édes! Úgy hiányzol!
…
IRÉN: Most éppen lement a boltba vodkáért. Be akar seggelni.
…
IRÉN: Dühöngött, hogy nem repülhet Párizsba. De már sejti, hogy hiába menne oda.
…
IRÉN: Te még kijutottál Bécsbe a lezárás előtt?
…
IRÉN: Na, és mennyi? Megszámoltad már?
…
IRÉN: Már nagyon szeretnék veled lenni. Imádlak. Kívánlak. Jó lenne már Rióban lenni.
…
IRÉN: Á, nem sejt semmit. Egy Kovács Sándor nevűről hadovál. A rendőröknek se tud többet mondani, ha elkapják.
…
IRÉN: Te Zoli! Olyan rondán köhögsz!
…
IRÉN: Lázad is van?