Két monodrámáról

Brunhilde Pomsel, Goebbels szorgalmas titkárnője és Anna Politkovszkaja, a szenvedélyes emberjogi harcos. Két semmiben nem hasonlító életút az utóbbi száz év történelméből. Két monodráma. A véletlen úgy hozta, hogy Budapesten szinte egyidőben ismerkedhettünk meg velük.

„Semmiféle bűnt nem követtem el”
Christopher Hampton: Egy német sors
Orlai Produkció, Hatszín Teátrum
Molnár Piroska Brunhilde Pomsele tolókocsiban érkezik az íróasztalához, vélhetőleg betegágyából kelt fel a napnak erre a szakaszára, épp csak pongyolát és papucsot vett. Papírok után nyúl, nincs vesztegetni való ideje: mielőbb végére akar érni a történetnek. Az életét írja-mondja, saját maga számára is választ keresve olyan kérdésekre, amelyekkel korábban talán sem igénye, sem ereje nem volt szembesülni.
Realisztikus minimálkörnyezetét a színpadon egy óriás méretű íróasztali ellenpontozza (díszlet: Cziegler Balázs), amely ‒ akár egy stilizált vallatólámpát is megidézve – kiválóan behozza a színpadra azt a perspektívabeli disszonanciát, amelynek a szöveget hallgatva mindvégig tanúi vagyunk. Brunhilde elbeszélése ugyanis alulnézetből mutatja a történelmet: a világot tragédiákba fordító eseményeknek a közvetlen közelében élt, de a legszűkebb körű magánéleti kapcsolatain kívül minden más közömbös volt számára. Meglepődött ugyan, amikor meghallotta főnöke, Goebbels első nyilvános beszédét ‒ hogy is változhatott át ez a mindig elegáns és csendes irodai ember ezzé a megszállottan handabandázó, riasztó gnómmá? –, de eszébe sem jutott értelmezni a helyzetet. Őt soha nem érdekelte a politika – hangoztatja, és Molnár Piroska meggyőzően érzékelteti, hogy az asszony ezt még visszatekintőleg is többé-kevésbé elfogadható életelvnek gondolja.

1_Molnár Piroska – Egy német sors, Orlai Produkció (fotó: Takács Attila)

A Pomsel-monológnak többrétegű előtörténete van. Az asszony százöt éves volt, amikor osztrák dokumentumfilmeseknek elmondta az életét (Ein Deutsches Leben, 2016, rendezte: Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer, Florian Weigensamer). Christopher Hampton e film alapján írta meg a monodrámát. De a filmből kiindulva egy prózakötet is született (Brunhilde Pomsel, Thore D. Hansen: Ein deutsches Leben. Was uns die Geschichte von Goebbels Sekretärin für die Gegenwart lehrt, ami a jóval összeszedettebb Goebbels titkárnője voltam címmel jelent meg magyarul). Török Tamara dramaturg a bemutató szövegkönyvének elkészítésekor a Hampton-mű mellett ez utóbbi munkát is felhasználta.
Molnár Piroska és a rendező, Máté Gábor fontosnak tartották, hogy az előadás semmiképpen ne egy korlátolt és/vagy gátlástalan pártkatona szánalmas önigazolási kísérletsorozataként hasson. Ez nyilván túl egyszerű képlet lett volna, és sokkal kevésbé is lenne elgondolkodtató, hiszen a néző könnyen eltarthatná magától az ellenszenves figurát. Ezzel szemben a színésznő egy őszinteségre törekvő, a maga szintjén az összefüggéseket kutató, higgadt embert állít elénk. Nyugodt hangon, indulatoktól mentesen mesél, és még az önirónia képességével is rendelkezik.
Ma már önkritikával tekint a múltra: „az ostobaság volt a bűnünk” – mondja. Sok más fiatalhoz hasonlóan egyszerűen csak élni akarta az (egyébként igen szegényes és meglehetősen boldogtalan) életét; kérdések nélkül sodródott a világban. Kötelességtudóan és szorgosan teljesítette, amivel felettesei a Propagandaminisztériumban megbízták, körülnézni pedig még akkor sem volt hajlandó, amikor már a legjobb barátnője, egy zsidó lány is eltűnt. Molnár Piroska magától értetődőnek mutatja a kettősséget, ahogyan az idős ember egyfelől értetlenkedik fiatalkori önmagán, másfelől viszont meglehetősen gyakorlottan kezeli az önfelmentés (amúgy nagyon is emberi) technikáit. Brunhilde ragaszkodik hozzá: ő nem tehet semmiről, nem látott semmit, és különben is: az egyént, a kisembert hogy is lehetne felelőssé tenni egy korszak történéseiért.
A ma embere talán már okosabb, véli mindazonáltal. Azt a sok hazugságot ma már nem lehetne eladni – mondja Molnár Piroska, és a hangjában nem lehet nem felfedezni némi iróniát. Ha pedig a néző azt érzi: Brunhilde Pomsel én vagyok, az a legkevésbé sem a véletlen műve.

„Oroszország némán behódolt Putyinnak”
Stefano Massini: Az átnevelhetetlen
Katona József Színház, Sufni
Az oknyomozó újságírás kérlelhetetlen harcosa, aki a végsőkig védelmezi a politika által semmibe vettek érdekeit. A szilárd jellemű, megalkuvást nem ismerő „átnevelhetetlen”, Anna Politkovszkaja a szó legszorosabb értelmében a hivatására tette fel az életét. Élt 48 évet.
Bízvást sokan emlékszünk még erre a névre az elmúlt évtizedekből – és soha nem is volna szabad elfelejtenünk. Az olasz drámaíró, Stefano Massini fontos lépést tett az emlékezet ébren tartása érdekében, amikor értelemre-érzelmekre erősen ható monodrámát írt Politkovszkaja cikkei és naplójegyzetei nyomán. (Nem kevésbé fontos mozzanat, hogy az újságírónő Orosz napló című könyve – megrendítő helyzetjelentés-sorozat, közéleti beszámoló, korrajz – nemrégiben magyarul is napvilágot látott.) Massini darabját (másodmagával, Szieberth Ádámmal) Török Tamara fordította le, és a végső szövegváltozat – csakúgy, mint a fentebbi monodráma esetében – szintén az ő dramaturgi munkáját dicséri.

Fullajtár Andrea – Az átnevelhetetlen, Katona József Színház, Sufni (fotó: Horváth Judit)

Anna Politkovszkaja Fullajtár Andrea. Vonzó megjelenésű, finom intellektuel: érzékeny arc, választékos fekete-fehér elegancia, visszafogott gesztusok. Színpadi környezete fekete, technicizáltan rideg és szinte üres – kiválóan alkalmas az újságíró sokhelyszínes munkakörnyezetének érzékeltetésére éppúgy, mint a külvilág megidézésére. Képek, videórészletek, olykor kivetített mondatok villódznak a színpadon, hangok kavarognak elő a színpadkép központi elemeiként felállított hangfalakból, kattog a nyomtató, hullanak az A4-es lapok. Ha Fullajtár Andrea egyszerűen csak kiállna, és felolvasná Politkovszkaja írásit, minden bizonnyal lenyűgözve hallgatnánk azt is. A rendező, Pelsőczi Réka azonban színpadi tervezők és megvalósítók egész sorát vonta be a munkába, hogy a monodrámát mozgalmas, sokdimenziós játékká alakítsa, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a megidézett korszak látható és hallható felvillanásai ne pusztán illusztrációként legyenek jelen a színpadon, hanem az írásoknak a lényegi elemeit ragadják meg és teljesítsék ki. (Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter, videó: Török Marcell, zenei vezető: Vajdai Vilmos, fény-hang: Balázs Krisztián, hang: Párizs Misha.) Egyszerre van jelen a kint és a bent, egybefolyik a közelmúlt és a darabidő. Egy csecsen lázadó lefejezésének felidézésekor vörösre vált a fekete-fehér fényfestés. A grozniji robbanás villódzó háttér és durva zajok közepette idéződik fel. Történelmi képkockákat is látunk, a legtöbbet persze az orosz nép legújabbkori bölcs vezéréről, de további sztárfotók is előkerülnek: felejthetetlen például az a melegítős, bumfordi suttyó, akit Putyin bizalmasaként tettek meg csecsen elnöknek.
Fullajtár-Politkovszkaja csak mondja, mondja a közelről látott, ép ésszel alig túlélhető történeteket: az orosz katonáknak előírt napi 3-4 kötelező emberölésről, a csecsen terroristák elhíresült Dubrovka színházi túszejtéséről majd a túszok életét sem kímélő orosz ellenreakcióról, a péppé vert fejű 18 éves orosz katonáról, akinek az volt a bűne, hogy nagyobb lába volt, mint amekkora cipő éppen rendelkezésre állt… Az elnök és udvartartása pedig él és virul, a demokráciának már a látszata sem fontos, a gazdagabbak egyre gazdagabbak, és a szegények egyre szegényebbek – az egyetlen jó, ami ebből kijöhet, hogy legközelebb már egész biztos alig lesz valaki, aki a regnáló vezérre szavaz. Aztán keserű, önironikus mosoly nyugtázza a naivitást: a következő választáson az ország bizony ismét „némán behódolt Putyinnak”.
Hiábavaló tehát minden személyes erőfeszítés, a társadalom zöme közömbös távolságtartással szemléli a megkeményedő diktatúrát, elnézi az erőszakot, és nem kér a „felforgató” ellenzékiekből. Politkovszkajának sincs számottevő hátszele, nagyobb felzúdulás nélkül meg lehet verni, meg lehet próbálni megmérgezni, és rendszeresen halálos fenyegetésekkel lehet zaklatni. Belefáradt az eredménytelen küzdelembe – vallja be. Idegei kezdenek felőrlődni; nyugtalan, kapkod, rohangál. Amikor a házuk előtt lelőnek egy hozzá nagyon hasonló nőt, a végjátékot illetően már kétségei sincsenek. Mégsem gondol menekülésre ‒ holott amerikai állampolgársága is van ‒, vállalja sorsát, ami ebben a szerencsétlen, szégyenteljes történelmi időben ráméretett. Két gyereke marad árván. (Az ügy pedig mindmáig feltáratlan, és csak egyike az oroszországi újságírókat az utóbbi két évtizedben ért legalább két tucatnyi politikai leszámolásnak.)
Fullajtár Andrea remek portrét rajzol Politkovszkajáról, akinek bizony meg kellett élnie – visszautalva az előző monodrámáról írt beszámoló végére –, hogy nem, az emberek manapság sem mások, mint két-három generációval korábban: bármit készséggel elhisznek, amit el akarnak hinni. Nincs remény, és nincs mentség.

Dömötör Adrienne