Beszélgetés Havas Judit előadóművésszel

Van egy könyv, ami mindig ott a kezem ügyében. Ez a Csodaváró hangszer, a művészi beszéd oktatása a mindennapi élet színterein. Tele versekkel, gyönyörűen formált gondolatokkal. Szerzője előadóművész, több egyetem oktatója, sok-sok verses est és monodráma előadója, szerkesztője, tudós kutató. Ő működtette majd egy évtizedig az Ady Versmondó Szalont az Ady Múzeumban, hosszú évtizedekig sorozatot szerkesztett a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol költőkkel, írókkal beszélgetett. Itthon és külföldön a szép magyar beszéd és az irodalom ápolója. Tavasszal Balogh Kálmán cimbalomművésszel Szabadkára készült előadóestjével, de ez a terv a vírusveszély miatt meghiúsult. Abban azonban a Covid19-járvány sem akadályozhatta, hogy zsűritag legyen online szavalóversenyeken. Így volt ez a bécsi indíttatású Kárpát-medencei fiatalok, a kanadai magyar iskolások és az ötödik kerületi fiatalok számára rendezett online szavalóverseny esetében is. A járvány enyhülésével a FÉM Színházban – ahol Szakcsi Lakatos Bélával nagy sikerű Ady-estjét is előadta – szeptemberben a Szabó Magda Ajtó című művéből készített, Radó Gyula rendezte monodrámával lép fel, angol feliratozással, hogy az ötödik kerületben élő, nem magyar anyanyelvű lakosok is megismerhessék ezt a remek előadást.

Havas Judit Kányádi Sándor költővel

Mikor érzett rá a versek különleges világára? Mikortól érzi azt, hogy fontos dolga van, nemcsak mint előadóművésznek, kötetek szerzőjének, tudósnak, hanem szervezőnek is, mert sokakat segít abban, hogy a költészettel megismerkedjenek, foglalkozzanak.
Gyerekkoromban sokfelé laktunk, hat éves koromig Békéscsabán, Szolnokon, Debrecenben, mert édesapám munkája így követelte. Édesanyánk volt velünk, aki énekesnőnek készült, de ezt az álmát nem valósíthatta meg. Nekem megtanította az Anyám tyúkját, s ezt bármikor, bárhol előadtam. Nem szereplési vágyból, hanem azért, mert ezt kérték tőlem. Nekem azóta is kell a hívó szó. Amikor Budapestre költöztünk, kisiskolás koromtól nyolc évig hegedülni tanultam Folthy Tibor bácsitól, aki a Rádiózenekarból került az I. kerületi zeneiskolába hegedűtanárnak Szerette volna, hogy hegedűs legyen belőlem. Erre minden adottságom megvolt. De nagyon szerettem beszélni hegedülés közben, és nem is gyakoroltam olyan sokat. Mivel tudtam beszélni hegedülés közben, verset is mondtam. A felső tagozatban Bajcsay Pálné, Gitta néni – magyar-történelem szakos tanár – lett életem meghatározó személyisége. Megengedte, hogy órát adjunk az osztálytársainknak, s ahhoz vázlatot is írhattunk. Nagy sikere volt annak a fogalmazásomnak, amelyben azt vázoltam, hogyan is taníthatnánk a szabadban, valamiféle erdei iskolában. Ez akkor már talán a pedagógiai érzékemet is jelezte, hiszen akkoriban még egy gondolat sem volt az erdei iskola. Rendeztek itt szavalóversenyeket is. A lányok kötelezőnek Radnóti Nem tudhatom című versét mondták. Lehetett szabadon is választani, s én Arany Vörös Rébékje mellett döntöttem. Kizártak a versenyből, mert azt mondták, hatodikos nem tudhatja ezt elmondani, nem neki való vers. De milyen szerencse, hogy a Vers mindenkinek című tévés sorozatban nem is olyan régen én mondhattam el ezt a balladát. Szóval Gitta néni indított el ezen a pályán. Középiskolába a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, a Kazinczy versenyeken rendszeresen indultam és nyertem. Amikor egymás utáni években első lettem, s a következőn is nevezni akartak, azt mondtam, hogy nem, kapjon más is lehetőséget. Bennem a pedagógus-véna, az előadóművészet, az irodalom szeretete már akkor összefonódott.

Hogyhogy nem a színművészetire vezetett az út?
Talán azért, mert amikor középiskolás voltam, az irodalmi színpadok aranykorukat élték. A gimnáziumban is volt irodalmi színpad. A legendás színészpedagógus, a Pinceszínházat létrehozó Keleti István fia is a mi iskolánkba járt, s édesapja létrehozta a gimnázium pódiumát. Indultunk a Ki mit tudon is. Keleti István rám osztotta Júlia szerepét, Rómeót a később tévévetélkedőkből ismert Vágó István alakította. Fantasztikus időszak volt. Az énekkart Mohayné Katanics Mária vezette, oda járt Csengery Adrienn, Várbíró Judit, Zsadon Andrea. Ebben a körben én már titkon előadóművésznek készültem. Még általános iskolában példaképem lett Jean Gabin, s azt mondtam, ha én színész leszek, olyan színész akarok lenni, mint ő, nem játszani akarok, hanem hitelesen közvetíteni. A kórus miért fontos? Mert Mohayné Katanics Mária a Pünkösdölőt úgy tanította be, hogy megérttette velem a balladák sajátos ritmusát, azt, hogyan kell – furcsán hangzik – a kettőspontot érzékeltetni. Később a kamarakórusnak is tagja lettem. Miklós fiam megszületéséig a vers meg a zene az életemben összefonódott. Már általános iskolában is vezényeltem kórust, és ha a gimnáziumban Katanics Mária nem megy el szülni, belőlem is karvezetőt csinál. De végül is előadóművész akartam lenni és nem színész. Egyszer elmentem felvételizni a főiskolára, mert az osztályfőnököm azt mondta, hogy főiskola nélkül nem lehet valaki előadóművész. Itt találkoztam Radnóti Miklósné Fifivel, aki a rostán Caravaggio képét tette elém – Judit lefejezi Holofernest –, amit fölismertem. Nagyon örült ennek és egy jót beszélgettünk. A következő rostára nem kaptam meg az értesítő táviratot. Ez valahogy elkeveredett, vagy édesanyám dugta el, mert nem akarta, hogy erre a pályára lépjek? Ez már soha sem fog kiderülni.

Ady-est – Szakcsi Lakatos Béla és Havas Judit

Hogy lett ebből akkor bölcsész pálya?
Párhuzamosan a színművészetivel jelentkeztem magyar-történelem szakra, de nem vettek föl. Az I. kerületi Szabó Ervin könyvtár nagyon kedves könyvtárvezetője ajánlotta, hogy jelentkezzek a központi könyvtárba. Így tettem, s fölvettek. Akkoriban ott dolgozott Földes László – még nem Hobo – s Kemsei István. Ők raktárosok voltak, de ott dolgozott Márai Enikő előadóművész testvére, Botond is. Nagyon jó társaság volt, és megalakult az Antológia együttes. Készítettünk különböző összeállításokat, sokat szerepeltünk és jártunk versenyekre is. Egy ilyen után kerestem fel Gosztonyi Jánost, aki azt mondta, engem nagyon fognak szeretni a költők, s azt is, hogy versekkel kell foglalkoznom. Mondtam, én előadóművész szeretnék lenni. Azért nem színésznő, mert engem nagyon zavar, ha a partner nem tudja a szöveget, vagy a jelmeztervező olyant akar rám adni, ami nem az én stílusom, egyéniségem, idegesít, ha a világosító máshogy világít, mint ahogy jól érzem magam. Azt mondta, akinek ilyen gondolatai vannak, az ne a hagyományos színpadot válassza. Aki színész akar lenni, az színpadot akar, és nem foglalkoztatja, hogy ki mit csinál.
Nem is próbálkoztam többet a színművészetivel. Ma is, ha elmegyek valahova, vállalom azt is, hogy a helyiek kicsit megharagszanak rám, de sokszor átrendezem a helyszínt, hogy megfelelőbb legyen az elődáshoz. Gosztonyi Jánosnak igaza volt. Én azóta is a versek világában mozgok, költőkkel, írókkal személyes kapcsolatban és igényességben dolgozom.
A könyvtári munka mellett végezte el az ELTE magyar-könyvtár szakát…
Úgy gondoltam, hogy irodalmi szerkesztőként erre szükségem van. Közben jelentkeztem az Egyetemi Színpadra. Nem az Universitasba, hanem a Surányi Ibolya vezette Balassi Bálint Szavalókörbe. Surányi Ibolya foglalkozott velem és gyakran mondta, vigyázzak, ne vigyen el a szép hangom. Meg kell tanulnom a hangomat hangszerként kezelni. Látod, a sorsom alakított, mintha őrző angyalok vigyáztak és segítettek volna egész életemben. Éppen Csokonai-műsort készítettünk, amikor ösztöndíjat kapott Moszkvába, aki az első választás volt. Így a három részes műsorban én mondhattam az összes „nagy” verset, Az estve, A magánossághoz, A Tihanyi ekhóhoz címűeket. De bemutattunk Petőfi- és Majakovszkij-műsort is. Ez utóbbiban a fantasztikus hangütésű Nadrágba bújt felhőt mondtam. Az Ady-estünk felejthetetlen volt: Novák János Ady-dalait énekeltük. (Novák Jánossal azóta sem szakadt meg a kapcsolatom, most éppen a Szép Ernő-, Kosztolányi Dezső-dalait próbálom egy jövőbeni előadásomhoz – Ardó Mária operaénekes énektanárnőmmel készülünk rá.) A Kassák-esten a gyönyörű Ballada című verset mondtam. Latinovits Zoltán csodálatosan adta elő A ló meghal, a madarak kirepülnek című nagy poémát. Akkor már volt színpadi gyakorlatom, és úgy éltem meg ezeket a helyzeteket: ha a közönség visszajelez, hogy hitelesen tudom átadni azt, amit a versről gondolok, akkor ez megerősít szándékomban – előadóművész leszek. Szavalókörös társam, Gortvai Katalin kérésére Latinovits elvállalta a Radnóti-estünk rendezését. Rendszeresen próbált velünk, velem sokszor külön is. Megtanultam tőle például azt, hogy nem előjátszani kell a verset egy leendő versmondónak, hanem beszélgetni vele arról a költőről, arról a korszakról, amelyben a versek születtek. Hagyni kell, hogy mindenkiben megérlelődjön a gondolat és megkeresse, megtalálja a kifejezési módját. A versmondáshoz érettség kell. Ahhoz is kell tapasztalat, hogy a verssel foglalkozó engedje felszabadulni önmagában a szavak kiváltotta érzést. Értelmezés egyféle van. Mindig a jelző a hangsúlyos és nem a jelzett szó. A versekben sokszor áthajlás van, a gondolat nem ott ér véget, ahol a verssor, a hosszú hangzókat hosszan kell ejteni, a rövideket röviden… s megszületik a csoda. Ezek olyan szabályok, amelyeket egy tanárnak meg kell tanítania. Sokan vannak, akik nem értik, hogy a megtetszett, választott verset miért nem tudják kifejezni úgy, ahogy szeretnék. Minden verset meg kell fejteni értelmezve. Latinovits azt tanította, hogy a belső mélységünkbe kell lemerülnünk, és onnan előhívni a gyönyörű képeket, a fájdalmakat, mindazt, ami a vers újraszülését jelenti. Például a szerelmet, amit Radnóti a Két karodban című versében fogalmazott meg. Azóta is kéthangon, szinte énekelve mondom. Meg azt is tanította, hogy a színpadon egymás tekintetéből építkezzünk. A színházban nyilvánvaló, hogy akkor tud a színész jó lenni a szerepében, ha a partner energiáiból is merítve tovább építi a sajátját. A versmondásnál egyedül vagy. Latinovits szituációba rendezte a verseket. Passiójáték lett a gyönyörű Radnóti vers- és prózai anyagból. Ő tervezte a díszletet is. Gyönyörű volt. Sajnálom, hogy csak kétszer adhattuk elő. Egész életemre szólnak az ő instrukciói. Tudta, hogy előadóművésznek készülök, és ezt nagyon értékelte, támogatta. Ha estet rendezek, a tanítványaimnak is ugyanazt mondom; a színpadon egymásból kell építkezni, így születik meg a Csoda!

Havas Judit, Latinovits Zoltán, Szkárosi Endre és Görög Athéna – Balassi Szavalókör, Egyetemi Színpad

Akkor volt a versnek kultusza, szeretete. Nagyon sok művésznek voltak önálló verses estjei. Mensáros Lászlónak, Jancsó Adrienne-nek, Csernuss Mariann-nak, Szentpál Monikának, Bálint Andrásnak… Azóta nagyon megváltozott a költészethez való viszony is. Havas Judit élete azóta is, rendíthetetlenül a versek világával telik.
A törést és ezt a változást nagyon nehéz volt megélnem. De bevallom, A valóság és álom határán élek, ahogy a Nyugat harmadik nemzedékét bemutató tanulmánykötetem igazolja, Jékely Zoltánnal a középpontban. Tanítottam az ELTE-n beszédkultúra-beszédművészetet. Ott mindig volt szavalóverseny, és a fiatalok foglalkoztak a költészettel. Most a Károli Egyetemen tanítok művészi beszédet a hallgatóknak, akik olyan szép s tiszta lélekkel fordulnak az irodalom felé, hogy eloszlatják azt a félelmemet, a mai embernek nem kell a vers. Az irodalmi színpadok kora lejárt. Valahogy ösztönösen kicsit váltottam, bár a költészeti összeállításokkal sem hagytam fel. Hogy csak három verses műsoromat említsem: a „…remegő gyöngy közt aludtál…” címűt Weöres Sándor verseiből, Jandó Jenő zongoraművész közreműködésével, a Halottak napja Bécsben című Kányádi Sándor- vagy az Ady-estemet, amelynek alapverseit még Nagy Lászlóval válogattuk s a lét és nemlét, a fönt és lent állapot megélésének szükségességét és a teljes élet igényét közvetíti, szóval ezekkel ma is föllépek. De visszatérve a váltásra: az egyik izraeli utamon a kilencvenes években megtalált engem Földes Mária A séta című regénye, amiből egy monodrámát már ott héberül előadtak a Habima Színházban. Ezt visszaültettük Wohl Katalinnal (Izrael) magyarra. Ez volt az első monodráma, amit előadtam. Radó Gyula rendezte, aki akkor művészeti vezető volt a Komédiumban. Mélyebb barátságunk innen datálódik. Fölvette ezt a rádió, DVD majd film lett belőle, egy dokumentum-játékfilm, amelynek fiam, Havas Miklós volt a producere. A pandémia miatt nem tudtuk Izraelben a Magyar Filmfesztiválon bemutatni, de a történet másik helyszínén, a Kolozsvári Magyar Napokon láthatta a közönség.

Havas Judit előadóművész közös estje Jandó Jenő zongoraművésszel

A monodrámák sora folytatódott…
Igen, a következőt Czigány Zoltán rendezte, s Szántó Judit naplójából készült. A József Attila-verseket Jordán Tamás mondta hangfelvételről, én pedig Judit szövegeit szólaltattam meg. Nagyon izgalmas volt! A következőt is Zoltán rendezte, Márai Sándor szövegeiből, naplójából Lászlóffi Csaba állított össze monodrámát Áldozó Judit címmel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban mutattuk be eredeti relikviák között, de Kassán, Márai születésnapján is bemutathattam. A Múzeumban a díszterem mint egy lepukkant római szállodai szoba volt berendezve. De a Ruswurm cukrászda is megjelenítődött. Tűzpiros pongyolában adtam elő a darabot. A fiaim, Miklós és Tamás ott voltak az előadáson, és amikor Hubay Miklós megkérdezte tőlük, milyennek láttak engem, azt mondták: Ilyennek még soha nem láttuk a mamát. Ez volt a második monodráma, amelyben mély fájdalom fogalmazódik meg. A Séta az egy Auschwitzot megélt, mindig szerelmes, bolondos lány élete. Judit egy cselédlányból lett úriasszony, aki végül egy lezüllött római szállodában éli az életét. A következő monodráma pedig Szabó Magda Az ajtó című regényéből Bíró Zsófia által készített változat, Radó Gyula rendezésében, az elhivatott, a feltétel nélküli szeretet megfogalmazása. Ebben én vagyok a klasszika-filológus írónő és én vagyok az írni-olvasni alig tudó házvezetőnő, Emerenc is. Az az üzenete, hogy ha valaki beenged a belső világába, otthonába fizikailag és lelkileg, azt becsüljük meg, és óvjuk a feltétel nélküli szeretetet mindenáron. Ha valakinek szüksége van ránk, akkor ott a helyünk, mert nem biztos, hogy lesz holnap. Olyan ez a történet, mint egy görög tragédia, az árulás és a vezeklés monodrámája.
Nagyon sokat utazik. Dél-Amerika és Észak-Amerika több országában is fellépett előadóestjeivel; verses műsoraival és a monodrámákkal a magyar kultúra hirdetője.
Két éve a Holokauszt Világnapján Washingtonba A séta című monodrámát adtam elő, angol felirattal. Döbbenetes élmény volt! Tavaly ősszel pedig a Szabó Magda monodrámát, Az ajtót mutattam be New Yorkban, angol felirattal. Aztán elutaztam Washingtonba, ott Ady-estet tartottam, onnan tovább utaztam Dallasba, ott is Ady-estet mutattam be, utána San Franciscóban Az ajtót, ismét angol felirattal, majd San Diegóban Intés az őrzőkhöz címmel az Ady estet adtam elő. Ide is már harmadszor érkeztem, mindig más-más esttel. Meghívást kaptam Brazíliába, s Rióban magyar közösségnek tartottam estet, Sao Paulóban pedig az egyetemen a magyarul tanuló diákoknak tartottam órákat. Ascher Nelsonnal kétnyelvű irodalmi estünk volt a Magyar Házban. A magyar költészetből még itthon válogattam össze azokat a verseket, amelyek portugálul is megjelentek Asher fordításában. Egy Sao Paulóban élő fiatal színésszel pedig bemutattuk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művét egy nagy megemlékező ünnepségen. De kétnyelvű esttel jártam Peruban, Limában. Ott Varga Péter költő, műfordító mondta spanyolul a verseket. Ezeket a műsorokat mind én szerkesztettem. Bárhol jártam a világban, tanítottam magyar iskolákban, így amikor meghívást kaptam Buenos Airesben egy március 15-i ünnepi műsor megtartására, a magyar iskola két tanulója elmondta Petőfi A kutyák dala és A farkasok dala című verseit. Fontos, hogy az ott születettek is, az utódok is halljanak magyar szót, érzékeljék ritmikáját, gondolatiságát. Misszióm, hogy szolgáljam a magyar kultúrát.

Havas Judit az Áldozó Judit című monodrámában

Mi adott mindig erőt?
Az, hogy hívtak, akarták, hogy ott legyek. A délvidéki háború idején Budai Ilonával elmentünk, s Szabadkán a könyvtárban Kányádi Sándor-estet tartottunk; olyan nagy volt az érdeklődés, hogy még a folyosón is álltak. De nagy sikere volt a Kányádi-estnek a Várszínházban is. Ha gyerekműsort csinálok, azt azért teszem, mert fontosak a gyerekek, a jövő nemzedék. Lévai Sándor (a Süsü a sárkány tervezője) készített nekem egy Útibatyut. Először nem akarta, azt mondta, nem vagy te vándorcirkuszos! Én meg azt válaszoltam, szeretném, hogy a gyerekek kijöjjenek s a Napocskás párnát maguk elé téve énekeljék a Süss fel napot, vagy a kihajthatós képeskönyvön megmutatva a Hej tulipánt. Ez meggyőzte őt, és csinált nekem egy gyönyörűt!
Közvetítőnek tartom magam. Első New York-i utamon Püski Sándor a magyar kultúra szolgálóleányának nevezett. Valóban, szolgálatnak tekintem a versmondást, az oktatást, a pódiumról való tanítást. Nagyon fontosnak tartom az estek utáni beszélgetéseket. Kell-e a vers? – kérdeztem a tavaly indított sorozatban a Centrál Kávéházban, és beszélgettem erről Molnár Piroskával, Lukács Sándorral, s nagyon remélem, hogy Hegedüs D. Gézával is fogok – ez elmaradt tavasszal –, majd Jordán Tamással, Mácsai Pállal, Császár Angelával, Csuja Imrével. A vírus is érzékeltette velünk, hogy milyen illékony az élet, milyen képlékeny az, amit erősnek gondolunk. Kell a vers, az erőt adó.

Az interjút készítette:
Józsa Ágnes