avagy az expresszionista Liliom

Az alábbi tanulmányt megelőzte előadásom a békéscsabai Mindentudás Színházi Egyetemén, 2019. december 2-án, néhány nappal a Liliom ősbemutatójának 110. évfordulója előtt. Kovács Edit Jászai-díjas színész-esztétával arról beszélgettünk, mi köze lehet a több mint száz esztendeje írott, mintegy bocsánatkéréssel felérő darabnak a 420 esztendős ikonikus világdrámához, az elcsapott városligeti kikiáltónak a dán királyfihoz, Závoczky Endre Zeller Julijának Opheliához, vagy akár Liliom hazatérő lelkének az öreg Hamlet király szelleméhez.

Kovács Edit és Darvay Nagy Adrienne – Mindentudás Színházi Egyeteme
– Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM / Ignácz Bence)

Tárca-meséből színdarab
1908-ban történt, a Nyugat indulásának évében. Jóllehet már nemzetközi hírű színműíró volt – apja, Neumann doktor régen „Sexpír úr”-nak is nevezte, ha dühös volt rá¹ −, de a válófélben lévő Molnár Ferencnek egy péntekről szombatra virradó éjszakán, a Pesti Napló szerkesztőségében az égvilágon semmi nem jutott eszébe a vasárnapi tárcacikkhez. A szecesszió korában vagyunk: Balázs Béla meg Babits Mihály nagy sikereket aratnak felnőtteknek szóló meséikkel. Egy újságíró kolléga megszánta Molnárt, és azt javasolta neki, írjon ő is egy mesét… Megpróbálta:
„A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závóczky. Ez a Závóczky nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt, s a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerű kis cseléd volt, aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závóczkyt, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért, és Závóczky megráncigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett, és a legszebb cselédek arra a ringlispílre szállottak, amelyiken Závóczky ezt a tréfát űzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závóczkyt, és vele maradt egész nap, s bár tíz órára otthon kellett volna lenni, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontúl a tollas fejű fiúnál maradt, soha többet nem ment cselédnek, és olyan jó volt, és szelíd volt, és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závóczky elvitte a hivatalba, és feleségül vette...”
Molnár Ferenc – hisz mégiscsak híres színműíró volt – biggyesztett hozzá rendezői utasítást is: „Ez a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kisgyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték.”
Mindazonáltal Az altató mese neki nemigen tetszett. Ezért összetrombitálta a lapzártára várakozó kollégáit, hogy mondjanak ők véleményt. Kimentek az erkélyre, és az utcai lámpa odavetülő pislákolásában Molnár a vaksi szemével felolvasta nekik a városligeti hintáslegény és a kis szerelmes cselédlány történetét. A fogadtatás megnyugtatta. A másnap megjelenő tárca – amely a Muzsika című, abban az évben megjelent novelláskötetbe is bekerült – tényleg akkora sikert aratott, hogy Ditrói Mór és Jób Dániel, a Vígszínház vezetői rábeszélték a szerzőjét, írjon belőle színdarabot.
Molnár 1909 elején neki is fogott, októberben pedig már a kész színművet olvasta fel a Vígszínházban, ahol ezt követően vita kerekedett arról, milyen hatásos jelenettel lehetne befejezni az előadást. Ditrói Mór ötlete volt, hogy az égből visszatérő Liliom lopjon egy csillagot, és azt hozza haza a kislányának. A megoldás mindenkinek nagyon tetszett. Másnap Tóth János, a színház kellékese be is szerezte a kristályüvegből készült csillagot.
Molnár, a sztár pedig a premier előtt ezt nyilatkozta szintén a Pesti Naplóban: „A célom az volt, hogy egy pesti kültelki históriát vigyek a színpadra, olyan primitíven, olyan naivul, ahogy az ilyen meséket az öregasszonyok a külső Józsefvárosban mesélni szokták.”

A Színházi élet 1919. 13. számában közölt rajzok a Liliom szereplőiről

Vígszínházi bukás – 1909
Ám a Lipótvárosban ez nem jött be. A Vígszínházat csak 13 évvel korábban nyitották meg, a Nagykörút 1896-os elkészültével egy időben. Az első budapesti magánszínház az „Atelier Fellner & Helmer” harmadik megrendelése a magyar fővárosban – a Népszínház és a Somossy Orfeum után. Amikor az építése elkezdődött, a Lipótváros még nem csupán „külvárosnak” számított, de olyannyira peremvidék, hogy utána már csak a Tüköry-gát következett. Csupa üres telek, ócskavaskereskedés, rozzant palánk, a Haggenmacher malom füstokádó kéményeivel. Ily módon a pittoreszk eklektikának megfelelő pompás barokk palota kezdetben talán joggal keltett kissé nagyralátó, talán arrogáns érzetet is a még sivár és rettegett hírű környezetben.
Előtte ugyanis hosszú időn át aligha merészkedett idáig normális polgár, akinek kedves az élete. Pláne, hogy az új színházat az „Újvilág” kocsma mellé építették, mely a hajdani főpolgármester bűnöző fiának törzshelye volt. A hírhedt Ráth Karcsinak és terrorista bandájának durva zaklatásai senkit sem kíméltek, aki véletlenül a veszélyes környékre tévedt. A Nagykörút kiépítésével, a gyönyörű paloták között persze nem csupán a zordon kocsma, de a ráthkarcsik is eltűntek.² Ugyanakkor a Vígszínház közönsége alig pár év múltán nem szívesen emlékezett vissza a súlyos atrocitásokra, melyeket nemrégiben túlságosan élő valóságként szenvedhettek el. Az itteni közönség Az ördög után nem ilyen darabot várt Molnártól. Így aztán az 1909. december 7-i vígszínházi premier akkorát bukott, hogy világhírű szerzője utána idegösszeomlást kapott.
A kortársak sokféle magyarázatát adták a negatív fogadtatásnak. A Molnárnál két évvel idősebb Színi Gyula 14 évvel az ősbemutató után visszaemlékezett³ ama főpróba utáni téli hangulatra, amikor a kritikusok doyenje azt magyarázta, hogy a túlvilág szerepeltetése a színpadon mindig kényes és problematikus dolog, Molnárnak se sikerült. Egy másik, epés kritikus a drámairodalom tiszteletreméltóan bölcs szabályai ellen való merényletnek minősítette a Liliom „hét képét”. (Merthogy a teljes címe: Liliom, egy csirkefogó élete és halála, külvárosi legenda hét képben.) A harmadik, kissé irigy és rosszakarón jóindulatú újságíró szerint „a viccek meg fogják menteni a darabot, a Molnár viccei, amiknek mindig megvan a maga hálás publikuma”. De volt, aki a bukást a címszerepet alakító Hegedűs Gyulára fogta, mert szerinte „az ördög”⁴ túlságosan franciás vígjátéki figurát kreált a pesti csirkefogóból.
Az ugyancsak világhírű drámaíróvá vált Lengyel Menyhért, akinek akkortájt A próféta című darabja bukott meg Pesten, úgy gondolta: „Az effajta törekvéseknek az akkori Budapesten nem volt talajuk. Ekkor kezdett Molnár világsikereket aratni modern vígjátékaival, de mihelyt kísérletezett és a színpadra költészetet vitt, azok a Liliomhoz hasonló félsikerrel végződtek.” Szerinte nem meglepő, hogy az első bemutató nem tetszett a lipótvárosi közönségnek, miközben az 1913. február 26-i bécsi bemutatójától kezdve a Liliom kétségtelen világsiker!⁵

Varsányi Irén és Csortos Gyula – Liliom, Vígszínház, 1919

„Bűnbánat”⁶
Kosztolányi Dezső az ősbemutató után így írt A Hét 1909. december 12-i számában:
„Molnár Ferenc eddig a siheder várost figyelte. Kottára szedte a macskazenéjét. Nevetünk rajta. Észrevette a pőreségét, a nyíratlanságát és piszkos körmeit. A gyermeket szerette benne. Molnár Ferenc mindig a gyermekpsziché (öntudatlan és mély bensőségek) költője maradt, akkor is, mikor egy ragyogó és szellemes darabját elsodorta a siker Európa színpadaira, és hamis hangnemből zengték a dícséretét. Mégis a gyermeket szerette igazán. Egészséges erejét, bátorságát, és vásottságát. Minden gyermekben egy csirkefogó alszik. Most egy csirkefogót visz a színpadra. Ebben pedig újra a gyermeket kelti fel, és lírát ír róla, és legendát.
Külvárosi legendát. Ne mondják, hogy elmondjam, mint változik át a jassz arca szelíd és bús gyermekarccá, és hogyan símul bele a legenda primitív kereteibe. […] Mintha a saját idegszála volna. Az emberek, akiket rajzol, éppígy egyek vele. Mintha akkor – az írás pillanatában – egy idegen szíve dobogna a mellében. Csupa lágyság, könny, és mély, büszke szentimentalizmus. A dráma pedig gyónása egy erős magányosnak, aki annyira szeret, hogy már senki sem szeretheti, és kacajra, kegyetlenségre van szüksége, hogy ne lássék meg egészen, csibészhumorra, hogy eltakarja magát, amint az északi drámaíró is elfödi síró arcát homállyal, és egy újnémet költő is pokoli tréfákba, kokottok szoknyáiba temetkezik maga és a világ elől.
Erről szól a dráma is. A csirkefogó arisztokrata. Kemény, kegyetlen szeretetet prédikál. Inkább üsd meg, akit szeretsz, de ne nyavajogjál...”⁷
A Liliom valójában Én-póz. Szó szerint: „ütős Én-dráma”. A macsó bocsánatkérése. A helyszíne sem véletlenül a Városliget. Ez Molnár egyik kedvenc tartózkodási helye. Vészi Margit ugyanis – akit ifjú férje már menyasszonyaként is felpofozott, állapotosan is többször megvert, s részegen egyébkor is kínozta (maradandó károsodást okozva) – sok évvel később beavatta híres nagyapjával foglalkozó író unokáját, Sárközy Mátyást a magánéleti intimitásokba:
„Ismered a Liliom meséjét. Ezzel a színművével Feri nekem üzent. Olyasmit, ami meglepett, elgondolkodtatott, de célt nem ért el. …Különös üzenet, miszerint – így látta ezt Molnár – egy férfi részéről a szerelmének, a fizikai vonzódásának a jele, ha megüt egy nőt.
Nos, én nem osztottam Ferinek ezt az évekkel később színműben is kifejtett, de persze már kezdettől vallott szexuálpszichológiai teóriáját. Összepakoltam és elmentem. Papa követelésére Feri valóban alávetette magát ideggyógyászi vizsgálatnak, visszatértem hozzá, remélve, hogy legalább orvosi tanácsra megváltozik. Mert tanácsra tényleg szüksége volt. Italos állapotban nem bírt magával, máskor meg olyan súlyos depressziós rohamok rohanták meg, hogy öngyilkosságon gondolkodott. Jó órában viszont páratlan sármőr volt Feri, és hallatlanul eszes, szórakoztató valaki.”⁸
A Liliomot 1921. május 20-án New Yorkban, az amerikai metropolis irodalmi színháza, a Theatre Guild mutatta be. Könyvalakban is megjelent angol nyelven, rendkívül díszes kiállításban. Egy évvel az első amerikai bemutató után Molnár főhőséről Dr. Gregory Stragnell írt egy pszichopatológiai elemzést a The Psychoanalitic Review-ba.⁹ Ebben a lélekbúvár Freud hatására kifejtette, hogy a darab címszereplőjét az alacsonyabbrendűségi tudatból és tehetetlenségből származó szexuális viselkedés uralja. Nála a szadizmus a félelem és/vagy impotencia elnyomására szolgáló valamiféle erotikus kompenzáció, amellyel az alany fizikailag enyhíteni tudja a feszültséget. A gyávaság mindig jelen van a szadista állapotokban. Ugyanakkor sajnos vannak, akik normálisnak tekintik, ha egy férfi bizonyos mértékű agressziót mutat. Ezt összekapcsolják ama ósdi macsó felfogással, hogy a férfinak uralnia kell a nőt.
Az amerikai pszichológus szerint gyakori tapasztalat az is, hogy a fiúgyermek fájdalmat okoz az anyjának. Ezt a tendenciát általában az exhibicionizmussal vagy a figyelem felkeltésének vágyával társítják. S tény, hogy a rosszaság vagy a veszekedés az anyával gyakran több odafigyelést gerjeszt, mint a jó fiú magatartása. Ellenben, ha az ilyesfajta viselkedés már szokássá válik, az bizony aggodalomra adhat okot. Ugyanis a tehetetlenségből, vagy a figyelem felkeltésére irányuló infantilis hajlandóság kielégítéseként az anyának vagy a nőnek okozott fájdalom a gyermek elméjében szorosan kötődhet a tényleges szexuális aktushoz, ami szadizmushoz vezet. (Fedák esetében Molnár partnerre talált a szado-mazochizmushoz. De Vészi Margit elvált, Darvas Lili meg elsőre felemelt egy nehéz réztárgyat, hogy örökre elvegye férje kedvét az effajta aberrációtól. Barta Vanda vélhetőleg „csak” lelki gyötrelmei a fiatal titkárnő öngyilkosságához vezettek.)
Egyébként a nőkkel szembeni brutalitás jellemzi Hamlet Opheliához és Gertrude-hoz való viszonyulását is. Akárcsak Liliom agresszív viselkedését Julikával és az anyaképet nyújtó Muskátnéval szemben, ami minduntalan fizikai bántalmazásban csúcsosodik ki. Márpedig Molnár Ferenc maga írta:
„Az igazi írók művei egész sereg eltitkolt, ügyesen átformált, többé-kevésbé álcázott, de gyakran őszinte önéletrajzi adatot, illetve töredéket tartalmaznak. A félelmetes őszinteség onnan ered, hogy az író biztonságban érzi magát az álarc alatt. Mennél jobban álcázza az író önvallomásait, annál őszintébben csengenek sorai. Ha modern pszichoanalízissel foglalkoznék, és – ne adj’ isten – egy hivatásos író lelkét kellene elemeznem, nem tennék fel hozzá kérdéseket, hanem megkérném, húzza alá műveiben azokat a bármennyire is álcázott részleteket, amelyeket önmagáról írt.”¹⁰
Ennek alátámasztásaként a Vészi Margit miatt eleve rivális, valahol mégis barát Ady Endre nem sokkal a Liliom első budapesti premierje után így jellemezte Molnárt:
„Molnár Ferenc olyan tud lenni, amilyen akar […]. Ő bátor, erős ember, szeret cinikusnak tetszeni, holott gyáva költő. Költő, mint Bataille is, de ennél százszor különb, mert Molnár Ferenc a színpadon se szégyenli a maga énjét és líráját.
Itt a példátlan, holott csak látszólagos, nagy talány: Molnár Ferencnél, a bátornál, az erősnél, az okosnál gyávább, szüzebb, szemérmesebb lényt aligha termett még a Duna-Tisza tája. Figyel, akar, dolgozik, dobog a szíve veszettül s nincs nálánál szerencsétlenebb, ha csak egy kis, savanyú esztéta is kétségbe vonja az ő művészvoltát. Szerencséjével nem játszik haragszom-rádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe-példával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt-tartani, a legkényesebbek elismerését s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét. Ez a Molnár Ferenc az, aki dicsekedve mondotta el egyszer, hogy a Margitszigeten, amikor a dadája kocsikáztatta, megcsókolta őt az öreg Arany János. Szikrázó, gyilkos tüzű, rakétás vicc volt ez, ahogyan ő elmondta, de igazában dicsekvés, beismerés, isteni, bár kiforgatott naivság, poétaság. Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős…”¹¹

A Színházi élet 1919. 13. számában közölt rajzok a Liliom szereplőiről

Budapesti moralitásjáték
Húsz évvel a sikertelen budapesti ősbemutató után Tersánszky Józsi Jenő úgy vélte: „a Liliom egy magyar, egy budapesti, egy önállóan is maradéktalan Molnár-irás, abból a teméntelen franciásan, vagy németesen, vagy angolosan többé és kevésbé jó drámából, amit magyar írók összeírtak és összeírnak. Ennek a Liliomnak a levegője, ez a szemérmességet röstellő és fojtogató, pökhendien érzelmes és érzékenyszívű levegő az a bizonyos budapesti, ami már függetlenítette magát Bécs atyáskodásától. Ez a levegő a kamasz nagyváros Budapesté, aki már a saját lábán akar járni és a saját hangját hallani és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat.”¹²
A Hamletet parafrazeálván, a Liliom valóban Budapest, illetve „maga az idő, a század testének tulajdon alakja és lenyomata.” A dán királyfi történetéhez hasonló „moralitásjáték”.
Az I. Erzsébet uralkodása idején épített színházak Londonban eleve sok mindent megőriztek a középkori színpadi hagyományokból. Hiszen a színházi előadások lényegében továbbra is az erkölcsi dilemmákat, a kvázi Jó és Rossz küzdelmét elevenítik meg, melyek azonban már korántsem egyértelműen választhatók külön egymástól. A Hamlet az újkor „Everyman”-jének tekinthető. Ahogy a címszereplő neve is mutatja.¹³ Az alakoskodásra kényszerülő Modern Ember drámája ez, amelyben összesűrítve megtalálható minden alapvető emberi viszony és alapkarakter – ugyanúgy beszélő nevekkel, mint a középkori „Akárki” szereposztásában.
A „Liliom” szintén beszélő név. (Anagrammája ráadásul „Millio”.¹⁴) Ez a virág egyfelől a tisztaság és az ártatlanság szimbóluma, ugyanakkor a termékenységé, a múlandóságé, a lelki szereteté, az egységé és a reményé is. Másfelől, a görög mitológia szerint az alvilág jelképe. A Szentírásban a legismertebb növénynév. A piros virágú tűzliliom Krisztus szenvedésére és halálára, s általában a szenvedésre utal.¹⁵ Ugyanakkor fallikus formájú bibéje miatt a liliom valaha a fény és a férfielv, azaz a „macsóság” jelképe volt. Erotikus, érzéki jelentést is hordoz.
Juli, vagyis Júlia a latin eredetű Julianus névből származik, és a jelentése: „ragyogó”. Tehát, Liliom és Juli együtt kitehetnék a „ragyogó Fényt”. Ráadásul a szerelmi vallomásuk is jelentéses az „akáccal”, amely – például a mediterrán országokban – fehér és piros (lila) virágával az életet és a halált, de az újjászületést is jelképezi.
Az amerikai pszichológus a fehér és piros vonatjelzéseknek is jelentőséget tulajdonított száz évvel ezelőtti tanulmányában.¹⁶ Dr. Gregory Stragnell Liliom kettősségének kifejeződését látta meg bennük, amennyiben a fehér a helyzet okozta tehetetlenség és a felelősség színe, míg a piros a tilos cselekedet és a szadizmus jelzése.
Ebben az időszakban Magyarországon is hódított az expresszionizmus: az intenzív belső tartalmak szemléltetője. „A kiáltás művészete”. A kirobbanó szubjektivitás, elsősorban a kitörő indulat megnyilvánulása. Sajátos feladata a társadalom elesettjeivel való együttérzés kifejezése is. Az expresszionista mű a reflexiót állítja a középpontba. A bonyolult tartalmú, ellentmondásos, intenzív tudattartalom és létérzés jellemzi az irányzat alkotóit, akik a félelem kifejezésére keresik a megfelelő és egyúttal a gátakat áttörő, újszerű nyelvi formákat is. A Liliomban érdemes megfigyelni ennek jó példáit: a szaggatott beszédmódot, illetve az argó és a jassznyelv érdekes használatát.
Egyszóval: akárcsak Hamlet a kizökkent időben, az expresszionista művész is ellentmondásoktól terhelt, diszharmonikus világban él.
Előbb idézett írásában Ady hatásosan érzékeltette kortársa színpadának lényegét:
„Mi, Budapest és Magyarország, nem mindennapi, de csupa-rejtély, megoldandó város és ország vagyunk, ám talán mink magunk se tudjuk, hogy milyen sokat érünk. […] muszáj volt, hogy [Molnár] megterhelt s megviselt lelkéből virágosan bontakozzék ki egy se-ide-se-oda társadalom, de esetleg roppant energiákat rejtegető társadalom lelke.”¹⁷
Színi Gyula a darab színpadi és irodalmi világsikerének forrását egyként „az ellentétes elemeknek csillogó költői játékában” látta. Leginkább Liliom képviseli a darab kettős jellemét: „egy városligeti naturalisztikus »jassz«, aki azonban a maga napi-hírszerű, mindennapi életsorsában mélyebb emberi tragikum szimbólumát hordozza. Egy ember, aki mindig jót akar és akarata ellenére rosszat cselekszik: ez nemcsak Liliom egyéni sorsa, hanem az emberi tehetetlenségnek tragikus szimbóluma. Liliomot a legnemesebb emberi indokok vezetik el a rablógyilkosság megkísérléséig és Molnár mestere annak, hogy úgyszólván békefillérnyi pontossággal és a városligeti élet lélektanának fölényes ismeretével vonultassa föl azokat a motívumokat, amelyek a Liliom kicsi, bizonytalan egzisztenciáját neki viszik a társadalmi jogrend sziklaszilárd falának.
Egészen Liliom öngyilkosságáig a darab szocialisztikusan naturalisztikus lélektani drámának van fölépítve és alakjaiban, akik könnyes humort és tragikusan vaskos szatírát hordoznak magukban, a stratfordi mester ihletett és eredeti tanítványának ismerjük föl Molnárt. […] szinte gáncs és hiba nélkül sikerült a városligeti jassz-humor és az emberi tragikum virtuóz keverése. A »Liliom« két utolsó, transzcendentális […] részében lendül föl és fokozódik föl Liliom köznapi sorsa költői és emberi szimbólummá és filozófiai szatírává.”¹⁸
Nem véletlen tehát, hogy a Vígben az épphogy budapestivé öntudatosodó polgári közönség 1909-ben nem kedvelte a Liliomot. De tíz évvel később, az első világháború szenvedései után és nem utolsósorban nemzetközi fogadtatásának köszönhetően itthon is elementáris sikerré válik. 1919. február 15-i felújításán Julika Varsányi Irén maradt, akiért annak idején Molnár majdnem sikerrel lett öngyilkos. A címszerepet azonban innentől Csortos Gyula játssza megkapóan. A darab egyetlen szezonban összesen hetvennégyszer került színre, s ezzel a párossal érkezett a századik előadás jubileumához is, 1922. június 8-án.
Ugyancsak 1919-ben Kertész Mihály némafilmet akart forgatni Csortossal Liliomként. Julikát viszont érdekes módon nem Varsányi, hanem Lenkeffy Ica játszotta volna. Ám a későbbi Casablanca című kultuszfilm Oscar-díjas rendezője, a majdani „Michael Curtis” kénytelen volt elhagyni Magyarországot, ezért a forgatás félbeszakadt.

Hamlet reminiszcenciák
A bizonyos fokig hamleti természetű Molnár Ferenc Liliomának több részlete is párhuzamba állítható Shakespeare legnagyobb drámájának megfelelő vonatkozásaival, megoldásaival.
A dán királyfi atyjának purgatóriumból visszatérő Szelleme a Globe világszínházában épp úgy kellett kinézzen, ahogy a páncélos lovagok hazajáró lelkét még a XVI. század elején elképzelték. A XX. századeleji pesti csirkefogó számára viszont a purgatórium már rendőrségi kihallgató, illetve váróterem.
Ahogy pedig előzőleg a Rosencrantz−Guildensternnek megfelelő Ficsúr leírja Liliomnak a másvilágot, az inkább a modernkori politikus Király imájában szereplő elképzelésre hajaz:
Claudius:
Mert e veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel
Valljuk be nyilván.
FICSÚR: Nekünk igazság. Mer a másik világon csupa igazság van. Ahol pedig igazság van, ott köll kapitánynak lenni.
Liliom számára – az apátlan szerelemgyereknek – a parancsoló apakép a hatalom megtestesítője: a túlvilági rendőrkapitány. Vele szemben pont úgy dacol, akár egy kamasz, aki rossz fát tett a tűzre.
Valójában – akárcsak Hamlet – Liliom is pusztán „aludni” akart: lerázni az élet kínjait. Az öngyilkosság következményei a „Lenni vagy nem lenni…” kezdetű monológ dilemmájának jogosságát húzzák alá.
Ráadásul Julika igazi Ophelia: nem mazochista, és nagyon szereti kedvesét. A legismertebb szövegrésze: „Te csak most aludjál, Liliom!” (Molnár sírjára is ezt vésette Darvas Lili.) Előzménye a második kép végén található, amikor Liliom rettentő boldog, hogy gyereke lesz, ugyanakkor – mint a gyermek – lefekszik, vagyis az álomba menekül a növekvő felelősségérzet elől. Ophelia-Julika pedig gyöngéden betakarja. A következő képek a New York-i pszichoanalitikus elemzése értelmében akár Liliom víziói, rémálmai is lehetnének.¹⁹
Az öngyilkosság nem véletlenül történik a vasúti töltésen. Lásd az amerikai Gregory Stragnell korábban idézett véleményét a piros–fehér szimbolikájáról, továbbá Molnár vonzódását a vonatozás iránt. Az elrobogó 1. osztályú vagonokban ülő tekintélyes urak látványa, akik rá sem hederítenek a bűntettre kényszerülő szerencsétlenekre, tovább növeli a mindenét elveszített hajdani kikiáltó megalázottságát.
Ahogy a Dán, aki abszolút értelemben vehető színházi ember (de Wittenberggel ennek szabad kibontakoztatását is elvette tőle Claudius és a királyfi pozíciója), a Molnár-alteregó Liliom ugyancsak művészlélek. Muskátné jól mondja: az ő színháza a liget. Önfeledten űzött szerelmetes foglalkozása minden tekintetben megfelel a természetének. Az amerikai pszichológus szerint: a született művészeknek (zenészek, költők) nagyon fejlett az agyalapi mirigyük. Liliom szintén imádja a zenét, a ritmust (a túlvilágon is zenét remél, de Ficsúr lehűti). Ezért a ringlispíl és a verkli hangjaira kikiáltónak lenni tökéletes hivatás a számára. No meg így kiélheti exhibicionizmusát, játékszenvedélyét. Ráadásul kidobó ember is, ami egy hatalmaskodó szadistának külön öröm. Tehát amikor Muskátné kvázi kidobja, Liliom, alias Závóczky Endre nem csupán az állását, de a biztonságérzetét is elveszíti – s hát igen: a valódi szerelem miatt. (Ugyanakkor szegény Hamlettől a Szellem parancsa még a szerelem esélyét is elragadja.) Závóczky vesztesége a korszellem parancsa: a polgári lét kötelezettsége. A társadalom szigorú elvárása, amely nem tűri meg sem a másként élni akaró, szabad embereket, sem pedig az önhibájukon kívül kétségbeejtő helyzetbe került éhezőket.
Hogy a csudába lett volna sikeres a Liliom ősbemutatója több mint 110 éve épp Molnártól, pont a lipótvárosi Vígszínházban?!

Igazi világsiker
A darab aztán valóban fényes karriert futott be. A Vészi Margitnak udvarló Puccini is meg akarta zenésíteni. Rodgers és Hammerstein nagysikerű musicalt írt belőle Carousel címen. Több ízben megfilmesítették az eredeti darabot is. Íme, néhány példa olyan sztárokra, akik a Liliom szerepeivel debütáltak:
A francia Charles Boyer számára a nemzetközi ismertséget nem Amerika, hanem a hollywoodi Fritz Lang egyetlen francia filmjében Liliom szerepe hozta meg 1934-ben.
Ivor Novello Liliomja mellett 1926-ban, Londonban Charles Laughtonnak Ficsur volt az egyik első színpadi szerepe.
1940-ben a Broadway-n a címszereplő Burgess Meredith partnereként a svéd Ingrid Bergman debütált Julika szerepében, aki teljesen véletlenül épp Molnár Ferenccel egy hajón távozott az Újvilágba. Elia Kazan játszotta Ficsurt.
1939. október 22-én, Orson Welles rendezésében és címszereplésével egy órás rádiójáték készült a színműből a CBS The Campbell Playhouse programjában.
További érdekességek a mű számtalan külföldi előadásai közül:
1914. január 14-én mutatták be Pétervárott: Orlov lda, a bécsi Burgtheater volt színésznője saját német társulatával adta elő. 1914. február 14-én Berlinben, a Lessing Theaterben játszották először, 1915. december végén Amsterdamban. 1920. szeptember 14-én Londonban, a Kingsway Theatre-ban »The Daisy« (A margaréta) címmel mutatták be. 1922. szeptember végén premiere volt Bukarestben, 1923. június 10-én pedig Párizsban. Sanghajban 1925. április közepén láthatták először a kínai nézők. Hamburgban 1925. szeptember 1-én a Thalia Theaterben, Max Pallenberg Liliomjával vitték színre.
Kiváltképp érdekes díszelőadása volt Molnár talán leghíresebb darabjának
1926. július elején Tokióban, a Modern Színház felavatásának első évfordulóján.²⁰ A páholyokban Japán legkiválóbb politikusai, tudósai, írói, művészei és az arisztokrata világ reprezentatív családjai foglaltak helyet. A japán lapok egyhangúlag megállapították, hogy Molnár Ferenc színművének rendkívüli sikere volt: témájának újszerűsége, elgondolásainak művészi finomsága és a nagyváros levegőjének tökéletes érzékeltetése egyaránt elragadta a színházi jubileum előkelő közönségét.
A pesti vagány történetének világsiker-sorozata – akárcsak Hamleté – azóta is töretlen.

Darvay Nagy Adrienne

JEGYZETEK
1 Sárközy Mátyás: Színház az egész világ, Osiris−Századvég, Budapest, 1995. 21.
2 Kellér Andor: Bal négyes páholy, Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 24−25.
3 Szini Gyula: A „Liliom”, Nyugat, 1923. 15−16. szám
4 Molnár Hegedűsnek ajánlotta és ő is játszotta el a franciásan könnyed Az ördög címszerepét, mely darabbal a szerző nemzetközi hírnevet szerzett.
5 Lengyel Menyhért: Életem könyve, Gondolat, 1987. 81.
6 Molnár ezt hajtogatta magába roskadva egy széken, miután hajnalban, részegen hazatérve elverte a terhes Vészi Margitot, aki nehezményezte a férje állapotát – ahogy azt is, hogy Molnár kínozza őt.
7 Kosztolányi a Liliomról, in: A Hét 1909. december 12. (Színházi esték 1., Szépirodalmi Könyvkiadó, 739−743.
8 Sárközi Mátyás: Margit, Kortárs, 2019. 38−39.
9 Gregory Stragnell (N.Y): A psychopathological study of Franz Molnar’s Liliom – The Psychoanalitic Review Vol. IX Washington, D. C.’ . 1922.
10 Molnár Ferenc: Álarc, in: Sárközi Mátyás: Liliom öt asszonya, Noran, 2008, 5. o.
11 Ady Endre: Molnár Ferenc színpada, In: Nyugat, 1910. 24. szám
12 Tersánszky J. Jenő: Molnár Ferenc Lilioma – Repriz a Vígszinházban, Nyugat,·1929. 11. szám
13 „Ham-let” = Ripacskodj! Lásd továbbá Darvay Nagy Adrienne: Nem örök e világ – Bánk bán, a Magyar Hamlet, Várad 2019. 24−31. pp.
14 Gondoljunk arra, hogy Molnárt ebben az időben már „Csekkszpírnek” csúfolták. De vonatkozhatna arra is, hogy milliók lehetnek hasonló helyzetben.
15 Több eredetmagyarázó legendája ismert. Az egyik szerint: a liliomok fehérek voltak Jézus szenvedéséig. A Getszemáni-kertben büszke öntudattal ágaskodtak, hisz Jézus maga mondta őket mindennél ékesebbeknek. Ám amikor a vérrel verejtékező Urat és szenvedését meglátták, gőgjüket felismerve elpirultak.
16 Lásd Ady Endre imént idézett szavait az író kettősségéről. Ráadásul Molnár Ferenc egész életében rendkívüli vonzódást érzett a vonatok iránt.
17 Ady Endre: i. m.
18 Szini Gyula: A „Liliom”, Nyugat, 1923. 15−16. szám
19 Gregory Stragnell (N.Y): i. m. 1922.
20 Hevesi Endre: Színházi tudósítás Tokióból a Liliom premierjéről. A tokiói Modern Színház egyéves fennállását ünnepelte meg a Molnár-darab bemutatásával. In: Színházi Élet. 16. évf. 1926. 33. sz. (augusztus 16.) p. 2 – 3.