Kosztolányi Dezső: Édes Anna Örkény István Színház

A 2020 tavaszán Magyarországot is elérő koronavírus-járvány, illetve a velejáró korlátozó intézkedések nagy vesztesei közé tartozik a színházi élet. A több mint egy éve tartó válság készületlenül érte a kulturális szférát, egzisztenciálisan ellehetetlenítette az alkotócsapatokat, megszüntette az eleven kapcsolatot az előadók és a közönség között. Pótolhatatlan űrt hagyott ott, ahol a nézőket felrázza, megmozgatja a színészi játék.

Digitalizált világunk mindazonáltal megpróbált felzárkózni és online közvetítésekkel pótolni a hagyományos színházi élményt. Számos hátránya mellett a neten sugárzott, úgynevezett streamelt előadások vitathatatlan előnyei közé tartozik, hogy az ország egész területén, lakóhelytől függetlenül, jutányos áron elérhetővé teszik a repertoárt vagy legalább egy részét. Így alakult, hogy bár nem friss bemutató, idén januárban a nappalimban mint afféle kényszerű szobaszínházban meg tudtam nézni az Örkény Színház Édes Annáját.

Kosztolányi Dezső regényének adaptációja jól sikerült. A regényfeldolgozások kényes pontja, a dramaturgia nem hagy kívánnivalót maga után; Bíró Bence a párbeszédes részeket feszültre, lényegretörőre hangolta, ahol pedig a szereplők narrálnak – ki-ki az önmagára vonatkozó szöveget –, olyan hatást kelt, mintha az egyes alakok magukban, maguknak beszélnének, mintha naplót mondanának tollba. A tárgyilagos, emlékezésszerű megszólalásokat érzelmileg telített viták, összeütközések tarkítják. Míg a regény szövege nyitva hagyja a kérdést, miért végzett a fiatal cselédlány az úrnőjével és annak férjével, a rendező, Szenteczki Zita határozott viszonyrendszert teremt a szereplők között. Nem csak a színpadi szöveg, hanem a díszlet – Juhász Nóra munkája – és az Izsák Lili tervezte jelmezek is beszédesek.

Vizyék négyszobás polgári lakását csupasz, sötét, rideg tér jelzi, elöl színpadszélességben végighúzódó puritán asztallal, baloldalt megbújó ajtósorral. A falon tükör lóg, és vállfán egy túlcicomázott, gyerekízlésről árulkodó selyemruha. Szövege szerint Vizyné szándékosan rendetlenséget hagy, hogy lássa, hogyan dolgozik Anna, az új cseléd, de közben folyamatos kontrasztban áll a díszlettel: ebben a térben nincs tárgyi gazdagság, nincs rendetlenség, azonfelül por sincs, fényesen csillognak a felületek. Annát nem a tengernyi munka várja elsősorban, hanem a cselédkeresésre fixálódott, enyhén hisztérikus Vizyné.

A ház asszonya (Für Anikó) hervadásában is szép, elegáns úrinő. Kislánya halála óta egyre rosszabb házasságban él, spiritiszta szeánszokkal és a tökéletes alkalmazott felkutatásával köti le idejét, miközben a férje idegenül téblábol vagy mereven üldögél a nyomasztó lakásban.

Ide érkezik meg Anna (Zsigmond Emőke), helyesebben ide cipeli be a vállán, mint egy liszteszsákot a rokona, Ficsor (Borsi-Balogh Máté). Úgy is fekteti el a hosszú asztalon, mint a mustrára kitett árut. A cseléd fehér harisnyát, térdvédőt, rózsaszín munkaköpenyt visel, az arca kifejezéstelen, tekintete tompa, egész lénye mozdulatlanságba dermedő. Vizyné kérdéseire Ficsor felel, Anna csak hallgat, de a hallgatása nem teljesen passzív, regisztrálja a lakás szagát, zajait, légkörét. Nincsenek szavai, véleményét a menekülés váratlanul feltörő, ösztönszerű mozdulata fejezi ki, s Ficsor, miközben udvariasan szóval tartja Vizynét, úgy húzza vissza a köpenyénél fogva Annát, mint ahogyan pórázra kötött ebeket szokás.

Az előadás részben az általános úr−cseléd viszonyról szól, részben arról, hogy ennek milyen torzulásai vezethettek a gyilkossághoz. Már előrehaladott a cselekmény, amikor a garbós, őzbarna kabátos Vizy (Epres Attila), aki hivatalnok létére inkább vidéki birtokos benyomását kelti, és szomszédja, az orvos Moviszter (Znamenák István), aki ingben, nyakkendőben viszont inkább hivatalnokra hasonlít, arról vitatkoznak, demokratikus értelemben egyenrangú lehet-e az úr és a cseléd. Az érveket és ellenérveket mikrofonba mondják, részben a körülöttük lévő társaságnak – ott ül a cserfes, életteli Moviszterné is (Bíró Kriszta) –, részben szónokló hangsúllyal egy láthatatlan közönségnek. A mikrofon által felerősített hang a jelenetre sűríti a figyelmet. Moviszter azt állítja, ha máshol nem is, a lélekben, „Krisztus országában”, az ideák szintjén mindannyian egyenlők vagyunk. A cseléd is ember, az úr is ember, és mindig is látnunk kell egymásban az érző lényt. Vizy a különbözőségekre mutat rá, arra, hogy a gyakorlatban mégsincs egyenlőség, a cselédek és urak között nem lehet áthidalni a szakadékot. Példának hozza egy barátja történetét, aki az ebédnél az asztalhoz ültette a szolgálóját, kérve, hogy étkezzen velük úgy, mintha a társuk lenne, de a konyhagőzből érkezett, agyondolgozott kezű asszony csak feszengett, nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe – nem is akart –, s végül elmenekült az elviselhetetlenül természetellenesnek tartott helyzetből.

Anna első, ösztönszerű menekülési kísérletét Ficsor határozottan letöri, amikor visszarángatja a köpenyénél fogva. A lány feszesen megdermed, azután megmozdul és működni kezd. Végigkúszik az asztallapon, a ruhájával végigtörli a felületet. Mint az előadás során látni fogjuk, önmaga az egyetlen munkaeszköze. Súrol a térdével, a könyökével. A munkát és a mozgást nem lehet elválasztani egymástól; miközben halad, dolgozik, és ahogyan suvickol, bejárja
a terepet. Ha megáll, dologtalan tárggyá kuporodik. Tárgy-mivoltában nem kell gondolkodnia, csak engedelmeskednie, nem kell éreznie, vágyakoznia – így nincs kitéve a lopás, a hiúság vagy a bujaság kísértésének. Fizikai szükségleteit a minimálisra szorítja, eleinte alig eszik, később is nagyon szerényen, nem falánk, a piskótát sem szereti, újságolja büszkén Vizyné. Úgy tűnik, hosszas keresgélés után feltűnt a hibamentes, tökéletes cseléd.

Für Anikó, Zsigmond Emőke és Epres Attila (fotó: Horváth Judit)

Talán a sikerélmény, az Anna miatti büszkeség ösztökéli arra Vizynét, hogy lassanként ne csak cselédként, hanem elhunyt kislánya pótlékaként is tekintsen rá.

A vállfáról lekerül a kék-fehér selyemruha, Vizyné átöltözteti Annát, aki nagyon egyenes háttal, szétterített szoknyával ül az asztalon, mint egy engedelmes porcelánbaba. Cseléd-mivoltán azonban nem változtat a ruhacsere, amikor megmozdul, a régi buzgalommal húzza végig a felületeken az ezúttal sokkal finomabb anyagot. Lassan kirajzolódik a helyzet ellentmondásossága. Vizyné háztartási robotot és egy elhunyt gyermek eleven pótlékát keresi Annában, amit viszont kap: egy élő törlőrongyot és egy halott játékbabát. Anna a munkában él, azonfelül az egykori kislányt, ha akarná, sem tudná megszemélyesíteni. Mint Vizy példabeszédében: hiába látja a cseléd nap mint nap, hogyan viselkednek a háziak az asztalnál, ő maga az asztalhoz ülve képtelen ugyanúgy viselkedni; a helyzet természetellenes. Vizyné azonban nem érzékeli. Közös fotót készíttet, az öntudatos, mesterkélt arcú házaspár kétoldalt körülfogja a kifejezéstelenül a lencsébe meredő cselédlányt.

Zsigmond Emőkén kívül mindenki két szerepet játszik: Für Anikó és Bíró Kriszta a két másik házbeli cselédet, Etelt és Stefit, Epres Attila Anna kérőjét, Báthoryt, Znamenák István pedig Elekes Józsit. Anna a vele egy rangban lévőkkel oldottabb, mint Vizyékkel, de valójában közöttük is idegen. Mindenkinek megvan a kisebb-nagyobb nyomorúsága, vesződsége, csalódása, ám ezeknek ő éppúgy nézője, mint ahogyan többnyire a saját életének is.

Borsi-Balogh Máté második szerepében Patikárius Jancsiként jelenik meg. Míg testes alkata Ficsorként jól szolgálta a darabos házmestert, fiatalúrként – nem tipikus szépfiúként – érthetővé válik, miért nehezített pálya számára a szerelmi élet, és miért van szüksége Annára nem csak a vágy tárgyaként, hanem elfogadó emberként. Azzal, hogy beengedi a saját világába, énekel neki, udvarol neki, elkápráztatja és szórakoztatja, egyszersmind kimozdítja tárgyszerű állapotából.
A kis cselédnek újdonság az angol nyelv, a dal, az érzelemkifejezés; esetlenül próbálgatja az éneklést, a választ. Jancsi megkéri, hogy bújjon Vizyné ruhájába. Ekkor öltözik át másodszor, szakasztott olyan blúzt, szoknyát visel, mint a ház asszonya, persze csak olyat, és nem ugyanazt – innentől kezdve hasonlóan festenek, leszámítva Anna elmaradhatatlan térdvédőjét.

Bíró Kriszta, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Epres Attila, Znamenák István és Für Anikó

az Édes Anna előadásában – Örkény Színház (fotó: Horváth Judit)

Sajátos, hogy amikor Anna életre kel, nem az általános cselédsorsot veszi magára – nem lesz pletykás, affektáló, zsörtölődő, mint Etel vagy Stefi –, és nem is önálló lényére ébred rá, hanem Vizyné ruhájában és Jancsi ízlésével a Vizy családba születik bele. A helyzet természetellenességéből kiutat jelenthetne a Báthoryval kötött házasság, de Annának változatlanul nincsenek önálló döntései, hol Stefiék biztatására hallgat, hol Vizyné ellenvetéseire. Végül Vizyné bizonyul erősebbnek, mert több a vesztenivalója: beteggé és hisztérikussá teszi, hogy talán le kell mondania Annáról, s rosszulléteivel visszazsarolja a háztartás kötelékébe.

Innen már nincs sok hátra a végig. Jancsi még egyszer betoppan, de nem látszik megismerni Annát, és Anna is alig ismer rá: idegen a ruhája, a fellépése, s már Moviszterné köti le a figyelmét. Vizy hivatali előléptetését társaságban ünneplik a háziak, a torta tetejére a közös fényképet dolgozta rá a cukrász, azt, amelyiken Annát kétoldalt körülveszi a házaspár. Ott van velük mint a büszkeségük tárgya, de mégsincs ott, mert a cseléd nem ülhet az asztalhoz; ott van velük, mert kinézetre alig üt el, de mégsincs ott, mert a cseléddel nem cseveg senki.

Ez az az éjszaka, amikor Anna kioltja Vizyék életét.

Azután a késsel felvágja a tortát, pontosan húzza a pengét a fedőlapon, lehasítja magáról mindkét gazdáját, majd apróbb szeleteket szabdal. Kistányérra teszi a süteményt, és ahogyan a cselédhez illik, körbekínálja. Legvégül maga is enni kezd arról az asztalról, amelyre olyan sokszor felszolgált. Kiderül, hogy mégis, nagyon is szereti a piskótát. Egyik tortaszeletet falja a másik után – mosolyogva és elégedetten magába tömi, ami az életéből addig kimaradt.

Vizyné azt mondaná, illetlenség.

Besenyei Éva