Cseh Andrea Izabella – Farkas Éva: Karrier-dal – Három Holló Művészeti Kft.

Jó, ha egy könyvet jó érzés kézbe venni, s most ez a helyzet. Megállítóan szép ez a Toldy Miklós által tervezett és tördelt, vaskos kötet. Ránéz az ember a borítóra, aztán visszanéz rá újra, s megpróbálja kitalálni, honnét ez a márványos derengés a krétafehér fedőlapon, s mitől olyan gyönyörű ez a női arc, ami mintha egy alabástrom empire szobor semmiből előrajzolódó fejecskéje lenne. Hogy ő Vári Éva? Csak az lehet, hisz ott a cím, lendületes sötétkék, vagy inkább antracit lila betűkkel írva: Karrier-dal – Vári Éva élet- és pályarajza. Akkor most kiderül, kicsoda is Vári Éva? „Rólam a legtöbbet az tudhatja meg, aki eljön és megnéz a színházban… Ami belőlem fontos, az héttől tízig lezajlik a színpadon” – mondja a könyv főszereplője. Már csak ezért is szép teljesítmény, hogy Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva elnyerték bizalmát és engedélyét, hogy pályafutását érdekes, és nálunk tulajdonképpen szokatlan formában dokumentálják. Őt választották könyvük hősének, mert mint írják, „karrierje, emberi tartása példaértékkel bírt számunkra, és határozottan van nézői kémiánk irányába”. Erről a „nézői kémiáról” és annak hasznáról, valamint a kötet műfajáról még szót ejtünk később, de addig is, nézzük a legfontosabbakat Vári Éváról.

Nagykanizsán született, 1940. augusztus 20-án. Édesapja közgazdasági technikumot végzett, cipésznek tanult, majd a cipőipari szövetkezet vezetője lett, édesanyja – ahogy azt annak idején mondták – háztartásbeli volt. A család hangulata védelmező, s bár kissé tartózkodó is, nyitottak ők minden élményre, és sok a könyv otthon. Innét ered az olvasás szeretete. Jó tanuló, s könnyen megy neki a zongorázás, éneklés is. Az iskolában apácák nevelték, igen rideg módon, felszabadult lélekkel távozik hát tőlük, nem kívánkozva vissza hozzájuk. Közben hat rá minden, ami szép és szomorú, így aztán felnőttkori személyiségébe is beépül valami rezervált melankólia. Így, messziről nézve, kétlem, hogy ez a szépen viselt, szelíd bánatosság csupán olvasmányokból és filmekből elkapott viselkedési minta alapján alakult volna ki. Inkább talán a támasznélküliséghez, a megtanult és kitanult egyedülléthez szükséges létezéstechnikai eszköz ez, aminek a féken tartott, de folyton mardosó gyanú lehet az alapja. Vagy csak az érzés, hogy – jobb félni. Ezt színezi aztán jótékonyan a pályatársak mindegyike által érzékelt és méltányolt humor, a Vári-féle kiérlelt irónia.

A nagykanizsai olajbányászati technikum amatőrszínjátszója hogy, hogy nem, érettségi után hirtelen a kaposvári színház színpadán találja magát, hogy aztán 1958-ban el se menjen felvételizni a főiskolára, hanem helyette leszerződjön karkötelezettséget vállaló színésznek, Ruttkai Ottó csapatába. 1959-ben azért mégiscsak megpróbálkozik a felvételivel, de a harmadik rostán nem jut túl, Básti Lajos szerint őt már „megrontotta a színház”, nincs mit tanítani számára. Nem is az órákon megkapható tudás meg az osztályzatok lettek volna fontosak, hanem a sehol másutt be nem szerezhető emberi és szakmai kapcsolatok. Ezeknek hiánya – sokszor a bizonyítási kényszer görcsével együtt – évtizedeken át elkísérte. Az 1963-as ősz már Pécsett, szeretett városában, s abban a színházban találja, ahol 1967-ben „papírt” kap színészi mivoltáról, s melynek 1990-től kezdve örökös tagja lesz. Harminc éven át tart ez a főszerepekben gazdag szakmai szerelem, ő a szép város ünnepelt szubrettje és primadonnája. Van itt egy igen fontos esemény: 1984-ben Pécsett mutatják be a Csemer Géza – Szakcsi-Lakatos Béla szerzőpáros második zenés színművét, ami egy Amerikába szakadt, cigány származású színésznő hazalátogatását meséli el. Ezt a Lakatos Mariskát, vagyis Mirenas Lock-ot játssza Vári Éva, s énekli a híres „Karrier-dal”-t, mely a mostani könyv címét is adja. Szaporodnak a sikerek, míg egyszer csak elkezd ritkulni körülötte a levegő, s változtatni kényszerül.

Jön a Budapesti Kamaraszínházban eltöltött húsz izgalmas év, tévészereplésekkel tarkítva, megérkeznek a szakmai díjak is, köztük a Kossuth-díj, 2009-ben. Rajongók követik, bármerre jár, Edith Piaf-estjét nem egyszer, de sokszor nézik meg a rá fölesküdöttek. Párhuzamosan játszik Pesten és vidéken. Vincze János rendezésében Orbánné a Harmadik Színházban, Ilan Eldad rendezésében Rose a Kamarában, majd a Spinozában, hogy a Kulka Jánossal játszott Hat hét, hat táncot ne is említsük. A Budapesti Kamaraszínházat hirtelen bezárják, jó öt évnyi szabadúszás jön, majd következik a visszatérés Pécsre. „Ahhoz, hogy az ember vidéken sérülés nélkül megmaradjon 30 évig, az kell, hogy eldöntse, mi is fontos számára. Az, hogy karriert csináljon, vagy az, hogy mindennap, amikor felöltöznek az emberek és hát órakor bemennek a színházba, mert meg akarják nézni, akkor ennek örülni tudjon. […] A véletlenen, és még sok mindenen múlik, hogy kinek mi a sorsa. Az én sorsom ez, és nem vagyok vele elégedetlen. Nem én vagyok a fontos a színházban, hanem a színház fontos az én számomra.” – mondja.

„Színészvér és civil méltóság, asszonyi okosság és komédiás ösztön – ez Vári Éva színpadi lényének jellegadó kevercse” – írja róla László Ferenc, s ebből a pompás jellemzésből kölcsönződött a fenti cím. Ezt a képet szolgálja a szerzőpáros is, akik az utóbbi években – harmadik társukkal, a fotós Herbszt-Véner Orsolyával együtt – népszerű szereplőivé lettek a színházi világnak. „Képzett nézők” ők, hiszen jogi diplomájuk birtokában elvégezték a színművészeti színikritikusi kurzusát is, és mint Face-book-jelenlétük („Iza & Három nővér – minden, ami színház”) is mutatja, igazán felkészült rajongói a színháznak. A könyv hangvételén és egészén érzékelhető üdítő civilség több, pontosan megfogalmazható szakmai haszonnal járt. A szakmán belüli színháztörténészektől és más elméleti szakemberektől elvárják, hogy múltat/jelent feldolgozó munkáik részrehajlást nem ismerő objektivitást és pártatlanságot tükrözzenek, ám jelen szerzőink büszkén kijelentik és bejelentik, hogy hősüket nem csupán tisztelik, de tőle el vannak ragadtatva, s ezt a munkát tulajdonképpen neki címzik, s neki ajánlják, személyre szóló emlékkönyvként. Ez az emlékkönyv jelleg pár oldal pluszt eredményez, de megéri a döntés.

Amit kissé nehezményeztem, az a jelentősebb dátumokhoz kapcsolt, a Google segítségével készült, világtörténelmi gyorsfénykép mechanikus, sormintaszerű beiktatása, de végül ez a fogás is hatni tudott, különösen, mikor a Kamaraszínház rapid megsemmisítését éltem újra. Aminek legjobban örültem, az a pécsi Harmadik Színház és Vincze János sűrű emlegetése. Igen, mindenkinek tudnia kéne, hogy Vincze János a legfontosabb és legjobb magyar színházi rendezők egyike. Jó volt olvasni róla.

Farkas Éva, Herbszt-Véner Orsolya és Cseh Andrea Izabella

Már a könyv felénél jártam, amikor rájöttem, hogy Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva Vári Éváról szóló könyve valami olyasmit valósít meg, amit rajtuk kívül mások nem is igen tehettek volna meg, s ami egyben szakszolgálati teljesítmény a magyar színikritika megismerése és elismerése érdekében. Ha tudniillik hasonló könyvet egy nagy gyakorlatú kritikus írna, mindenki elvárná tőle a saját szöveget, s ha ad magára, tényleg aligha merne másoktól ilyen hosszan idézgetni. Ha egy korszakot mutatna be egy történész, nem az érzelmileg legfontosabb pontok világítanának, hanem az adatok. Itt viszont egyfajta „középpontos” dráma születik, egyetlen művész köré repülnek – méghozzá időrendben, s egymásra rakódva – a napilapokból, szakmai folyóiratokból, tévé- és rádióinterjúkból gonddal kiválasztott, előadást leíró részletek. Olyan így az egész, mintha a betűvető színháziak, múltból és jelenből együvé seregelve, ma is egyszerre figyelnék a főhőst, mint valami közös időnkből felmagasodó csudafát. Ők azok, akik rögzítik a színházi alkotó jelennek élő, múlékony művészetét, a kásásodó filmfelvételeknél is jobban, hiszen ők nem csupán azt írják le, ami látható és hallható, hanem, azt is, hogy mindez mit jelent az adott időben. Vári Éva pályájának bemutatása mellett a magyar színikritikaírásra nyit új ablakot ez a könyv. Érdemes dolgozni a következőn.

Gabnai Katalin