Beszélgetés Csankó Zoltánnal

 

Szülővárosában, Szolnokon került a színház vonzásába, egy évadot töltött segédszínészként az ottani teátrumban. A Színművészeti Főiskolát 1987-ben végezte el Marton László osztályában. Pályáját az Arany János Színházban kezdte, ahol megismerkedett Valló Péterrel. Elsősorban három közös munkájuknak köszönhetően hívták a Radnóti Színházba. Óriási szerencsének tartja, hogy részese lehetett a teátrum aranykorának. Egy vendégszereplést követően Jordán Tamás kedvéért átszerződött a Nemzeti Színházba. Jordán azonban négy év múlva Szombathelyre ment, az új igazgató, Alföldi Róbert pedig nem tartott igényt Csankó munkájára. Így, mint mondja, két szék között a földre esett. Szabadúszó lett, meglévő előadásait vitte tovább a Nemzeti Színházban. Azóta sok helyen megfordult, de főleg vidéken, állandó bázisa Győr lett. Az ottani közönségnek a Nem félünk a farkastól című darabban mutatkozott be, és mostanáig főszerepek egész sorát játszotta el. Színpadi feladatai mellett rendszeresen szinkronizál, számos világsztárnak kölcsönözte a hangját.

(forrás: Győri Nemzeti Színház)

 

Furcsa fejezetét alkotja színháztörténetünknek ez az időszak, amelyben a beszélgetésre szánt februári napokban is benne élünk. Az előző évad hirtelen félbemaradt a koronavírus járvány terjedése miatt. A mostani sok nehézséggel, de óvatosan el tudott indulni. Mivel azonban a betegség hol itt, hol ott ütötte fel a fejét, előadások maradtak el, bemutatókat kellett későbbre halasztani, novemberben pedig a színházak megint bezárták kapuikat. Hogyan éli meg mindezt a színész, akinek lételeme a közönséggel való mindennapos, élő kapcsolat?

Nagyon nehezen viselem. Bár mindig van dolgom, hiányzik az állandó jövés-menés, a színpadi játék, a nézőkkel való találkozás. Az évek során már háromszor rugaszkodtunk neki az Amadeusnak, amelyben Salierit játszottam volna. Először a jogdíjakkal kapcsolatban merültek fel akadályok, aztán megint volt valami probléma, majd végre múlt év tavaszán próbálni kezdtünk Méhes Lászlóval, aki Pécsett már megrendezte a darabot. Mozart szerepét Járai Máté kapta, akivel mindig szívesen dolgozunk együtt. Minden adott volt ahhoz, hogy sikeres előadás jöjjön létre, ami szépen zárta volna az amúgy is erős szezont. Egy hétig próbáltunk remek hangulatban, majd a járvány miatt le kellett állnunk. Az Amadeus sajnos menthetetlenné vált, mert a következő évad műsorterve akkorra már összeállt, és ebbe sehogyan sem lehetett beilleszteni az előadást. Az őszi újranyitás után a koronavíruson is átestem más kollégákkal együtt, emiatt elmaradt a Menyasszonytánc nyilvános főpróbája, és a bemutatót is későbbre kellett halasztani. A premieren maszkban játszottunk, a nézők minden harmadik széken ülhettek, ami fentről lehangoló látványt nyújtott.

Jávori Ferenc klezmer-musicaléről beszélünk. Bár időnként játszott zenés produkciókban, mégsem ez mondható pályája meghatározó irányvonalának. Másképp kell közelíteni színészként ehhez a műfajhoz, mint egy prózai műhöz?

Feltétlenül más kondíciót igényel, mint egy prózai előadás. Persze a hitelesség itt is ugyanolyan fontos, de nem könnyíti meg a színész dolgát, hogy énekelni és táncolni kell. Emlékszem, amikor a Radnóti Színházban csináltuk az Anconai szerelmeseket, még nagyon fiatal voltam, és valósággal lubickoltam benne. Soha nem voltam igazi zenés színész – csak jó hallásom van, és elég jól énekelek –, főleg prózát játszottam mindig, ezért nem tartottam karban a hangomat, nem jártam énektanárhoz, ami hátrányt jelent azokhoz a kollégákhoz képest, akik rendszeresen énekelnek.

A hangi adottságokon túl, gondolom, másmilyen ritmust követelnek meg egy zenés darabban a dalok közötti prózai jelenetek, ahogy például egy komédia is más ritmusérzéket kíván, mint egy drámai mű.

Így van. Szerencsére jó ritmusérzékem van prózában is, ezért ez nem okoz gondot, sőt, mindig pontosan érzem, hogy ha egy zeneszám következik, azt hogyan kell előkészíteni, ha pedig véget ér a dal, nem motyogunk, hanem erőteljesen játszunk tovább, mert a nézők megszokták azt a hangerőt, ami a mikroporton keresztül jut el hozzájuk. Bár nem először énekeltem nagyzenekari kísérettel, hiszen a Csinibabában is volt két számom, eleinte mégis szokatlan volt velük színpadra állni. Teljesen másképp szólal meg a dal, mint amikor az ember egy zongora mellett, korrepetitor segítségével tanulja. Az első zenekari próbán úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól, eleinte azt sem tudtam, hol vagyok, de Silló István sokat segített, végig türelmes volt hozzám.

A pandémián túl miképpen befolyásolja a közérzetét, ha a hazai színházi szakma állapotára gondol?

Ez nagyon nehéz kérdés. Győrben jelenleg is zajlik a pályáztatás, forr a levegő. Egyáltalán nem bánom, hogy kimaradok ebből. Márciusban kezdem próbálni a Csókos asszonyt, addig nem kell Győrbe mennem. Ha minden jól megy, addigra megválasztják az új igazgatót, kíváncsian várom, ki lesz az. Egy küldött által a társulat is képviselteti magát a szakmai bizottságban. Magam sosem értettem egyet azzal, hogy a társulat beleszóljon, ki vezesse a színházat.

Miért?

Mert a színészt csak egy dolog érdekli: saját maga. Biztos nem fog olyan jelöltre szavazni, aki kiszámíthatatlan, várhatóan újrarendezi a sorokat, átalakítja a társulatot. Ehelyett egyértelműen a saját biztonságát helyezi előtérbe, és arra voksol, aki ezt várhatóan garantálni tudja. Pályám során több igazgatóváltást megéltem. Amikor a Nemzeti Színházban hasonló helyzet alakult ki, és Alföldi Róbert, illetve Balikó Tamás számított esélyesnek, Balikóra szavaztam, mert őt jól ismertem, a barátomnak tekintettem, többször dolgoztunk együtt. Viszont joggal tartottam attól, hogy ha Alföldi lesz a befutó, nem marad helyem a színházban. Számomra ez is azt bizonyítja, mennyire nincs értelme a társulati szavazásnak. Másrészt az, ahogyan megválasztják az igazgatókat, finoman szólva is megrendítő. El tudnék képzelni olyan forgatókönyvet, hogy mindig a fenntartó nevezi ki a színházvezetőket, akár pályázat nélkül, de akkor ez valóban legyen így, és ne rendezzünk színjátékot a pályázatok körül, amelyben mindenféle egyéb érdekek felülírják a szakmai szempontokat. Nem kizárt, hogy ugyanez fog történni Győrben is. Nagyon várom már, hogy a végére érjünk. Mivel két évre írták ki a pályázatot, ha rajtam múlna, meghosszabbítanám a jelenlegi igazgató, Forgács Péter mandátumát, hiszen a járvány miatt nem tudta maradéktalanul megvalósítani, amit erre a ciklusra vállalt. Talán kezelhette volna agilisabban és kreatívabban a kialakult helyzetet, de egyáltalán nem volt könnyű dolga. Mi is próbálkoztunk az online közvetítésekkel, de olyan anyagi terhet jelentett volna a színháznak, hogy le kellett mondanunk róla.

Maszlay István, Csankó Zoltán és Töreky Zsuzsa – A vád tanúja

(forrás: Győri Nemzeti Színház)

 

A politika beleszólása a színházak életébe mindig is ennyire érezhető volt, vagy most erőteljesebbé vált?

Szerintem ma erőteljesebben van jelen a politika, de korábban is sok esetben érezhető volt valamiféle összefonódás. Meczner Jánost, aki jól vezette az Arany János Színházat, ahol a pályámat kezdtem, váratlanul kiebrudalták onnan, odaadták a színházat Székely Gábornak, akit néhány év után szintén menesztettek. De említhetném Törőcsik Mari és a Művész Színház esetét, és sorolhatnám tovább a példákat. Akkor is történtek furcsa dolgok, amikor demokratikusabb volt a felállás, vagy legalábbis mi annak hittük.

Most viszont a Színművészeti Egyetem ügye mintha a korábbiaknál is jobban rávilágítana a szakma éles megosztottságára, az oldalak közötti szakadékokra, a párbeszédre való képtelenségre. Ön hogyan szemléli mindezt?

Amikor először értesültem az egyetem átszervezéséről, nem tudtam ezzel mit kezdeni. Aztán olvastam egy interjút Máté Gáborral, aki az ügy kirobbanásakor szintén nem tudta hová tenni az egészet, képtelen volt eldönteni, hogy ez jó lesz vagy nem lesz jó. Pedig ő a Katona József Színház igazgatója, és tanított az egyetemen. Azt mondtam magamban, hogy ha Máté Gábor sem lát tisztán, akkor én, aki nem vagyok tűzközelben, hogyan ítélkezhetnék az átalakításról. Engem is csatasorba akartak állítani a győri kollégák, de azzal hárítottam el, hogy teljesen át fog politizálódni az ügy, és akkor már nem lehet kiszállni. Sajnos igazam lett: politikai csatározássá vált az egész történet. Tovább mélyült az árok, amit annak idején Jordán Tamás annyira szeretett volna betemetni. Emlékszem, ott álltunk a pécsi színházi fesztiválon, mellettem Szarvas József, Tamás beszédet mondott, majd egy gödörbe dobtuk a csatabárdot, és betemettük. Ehhez képest most rosszabb a helyzet, mint előtte volt. Gyanakodva fürkészik egymást az emberek, a büfében nem mernek hangosan véleményt nyilvánítani. Szerencsére a színpadon továbbra sem az a meghatározó, hogy ki melyik oldal felé húz, csak az számít, mennyire tehetséges, és milyen végszót ad a másiknak. Én nem vagyok politizáló alkat, nem tudnék az első sorban menetelni az Andrássy úton. Kováts Adél mondta egyszer nekem, csodálja bennem, hogy a legkiélezettebb helyzetekben is objektív tudok maradni. Úgy gondolom, ez most is sikerül. Egyfelől megértem a diákokat, akik harcolnak az igazukért, az oktatókat, akik a távozás mellett döntöttek. Ugyanakkor nem hiszem, hogy jogom lenne pálcát törni Szarvas József barátom felett csak azért, mert tanítani fog az egyetemen. Viszont végtelenül elszomorít az a helyzet, ami a szakmánkban kialakult.

Csankó Zoltán – Menyasszonytánc (forrás: Győri Nemzeti Színház)

 

Javaslom, kanyarodjunk most vissza az út elejére. Szolnokon született és ott nevelkedett. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy az ottani színház hatására kezdte vonzani ez a hivatás. Valóban így volt?

Valóban sokat jelentett nekem az ottani színház, mely kamaszkorom idején nagyon erős volt. Édesapám katona volt, a színházzal szemközti tiszti bérházban laktunk, és a közeli gimnáziumba jártam. Minden nap elmentem a színház előtt, sokszor találkoztam a színészekkel, például amikor a tájbusz előtt várakoztak, és rendszeresen jártam előadásokat nézni. Osztályfőnökömtől, a magyar szakos Csendes Csabától ugyancsak komoly impulzusokat kaptam. A színház hatása mellett elsősorban neki köszönhető, hogy erre a pályára vetődtem. Több vers- és prózamondó versenyen elindultam, és ezeken kisebb-nagyobb sikereket értem el. Az osztálytársaim is biztattak, ezért a gimnázium utolsó évében beadtam a jelentkezést a Színművészeti Főiskolára. Elsőre azonban nem vettek fel.

Ez nagy csalódás volt?

Nagyon megsértődtem a főiskolára, amiért elutasítottak, és nem akartam többször jelentkezni. Elmentem távirat-kézbesítőnek, és készültem a szegedi egyetem tanár szakára. Egyszer azonban megláttam egy hirdetést, miszerint amatőr színjátszó képzés indul a művelődési házban, és oda beiratkoztam.

Kik tanítottak ott?

Erős tanári kar jött össze: tanított Montágh Imre, Dölle Zsolt és Duró Győző. Ott új erőre kaptam, megint sikereim lettek, és ezen felbuzdulva jelentkeztem a színházba segédszínésznek. Felvettek. Egy szezont végigstatisztáltam, olykor egy-két mondatos szerepet is kaptam.

Mennyire élte meg tudatosan a szolnoki színházban töltött évadot? Tisztában volt azzal, kik veszik körül, színészek és rendezők, hogy például ki az a Sándor Pál, aki a Koldusoperát állította színpadra, vagy a Hamletet rendező Paál István?

Rengeteget tanultam, nem is annyira szakmai fogásokat – azokat nem lehet ennyi idő alatt elsajátítani –, mint inkább magabiztosságot. Sok dicséretet kaptam, ezért másodszor már lényegesen nagyobb önbizalommal álltam ki a felvételi bizottság elé, és sikerült bejutnom a főiskolára. De nem zavart volna, ha ekkor sem vesznek fel, mert nagyon jól éreztem magam a színházban, ez esetben maradtam volna még egy évet. Sándor Pált addig csak a filmjein keresztül ismertem, mivel moziba is sokat jártam. A Koldusoperában egy rendőrt játszottam – a társam Mucsi Zoltán volt –, és nagy élmény volt, hogy megbilincselhettem a Bicska Maxit alakító Kern Andrást. Sokat jelentett, hogy a büfében olyan színészek közelében lehettem, mint Egri Kati, Kristóf Tibor és mások. A színház főrendezőjét, Paál Istvánt már korábbról ismertem, ugyanis az amatőr színtársulattal rendszeresen jártunk különböző táborokba és fesztiválokra, ahol ő tanított vagy zsűrizett. Mivel az amatőr színházi világból indult, később is a szívén viselte az amatőrök helyzetét.

Hogyan hatott Paál István, például a Hamlet próbafolyamatában?

Abban az előadásban csak statisztáltam, inkább néztem a próbákat. Lenyűgözött a felkészültsége. Az egész darab a fejében volt, és pontosan tudta, ki mikor jelenik meg a színpadon, és mi fog történni. Egy alkalommal Budapesten vendégszerepeltünk az előadással. Gábor Miklós meghívta a lakására Paál Istvánt és a Hamletet játszó Kovács Lajost. Emlékszem, másnap Lajos nagyon el volt keseredve, mert Gábor Miklós azt mondta, hogy túlságosan gengszteresre játszotta. Valószínűleg nem bántásnak szánta, de erős kritikát fogalmazott meg.

A főiskola légköre ugyanúgy inspiráló volt, mint a szolnoki?

Nagyon jó osztályba kerültem, Marton László volt az osztályfőnökünk. Az első két évben jól működött Marton is, meg az osztály is.

Ez mit jelentett?

Azt, hogy kreatívak voltunk, ami Martonhoz kellett is. Ő kevésbé rendezett bennünket, de mindig jó érzékkel szólt hozzá ahhoz, amit csináltunk, és ezáltal tanított. Végtelenül szimpatikus ember volt, és jó humorral rendelkezett. De aztán egyre sűrűbben járt Amerikába, mi pedig magunkra maradtunk Miklóssy Gyuri bácsival, a tanársegéddel, aki nagyon édes ember volt, de másfajta színházi ízlést képviselt, mint Marton. Amikor a Liliomfi vizsgaelőadására készültünk, Marton csak az utolsó héten jelent meg, és mindent átrendezett, amit Gyuri bácsival addig csináltunk. Innentől már nincsenek jó emlékeim a főiskoláról. Az tartotta bennem a lelket, hogy az utolsó két évben külső munkákat is vállalhattunk. Gyakorlaton voltunk a Vígszínházban, mehettünk a rádióba, a televízióba és a szinkronba. Ezenkívül a velünk párhuzamos osztály is hívott, játszottam az egyik vizsgájukban, valamint Galgóczy Judit vizsgarendezésében, a West Side Storyban. Megtaláltam az örömömet, de nagyon haragudtam Martonra, és nehezen bocsátottam meg neki, hogy ennyire magunkra hagyott bennünket.

Csankó Zoltán – A király beszéde (forrás: Győri Nemzeti Színház)

 

A Vígszínház is adott örömöt? Ott is jó lehetőség volt a tanulásra?

Persze. Beállni egy előadásba, végigcsinálni egy próbát, az mindig egy tanulási folyamat. Figyelhettük, hogyan készül Kern András, Tahi Tóth László vagy Tábori Nóra. Szoktuk mondani, hogy az ember elles ezt vagy azt az idősebb kollégáktól. Ez valóban így van, de egyáltalán nem biztos, hogy amit ellesek, mondjuk, a Kerntől, az nekem is jól áll. A Vígszínházban inkább az volt fontos, hogy fokozatosan megszoktuk azt a közeget, amibe később belekerültünk.

Marton László tanítványaként nem merült fel, hogy a Szent István körútra szerződjön?

Nem, mert az előbb említett okok miatt egy kissé „elhidegültünk” egymástól. Az első két évben kifejezetten jó volt a viszonyunk, később azonban finoman bár, de egyre többször éreztettem vele az ellenkezőjét. Így tehát nem merült fel, hogy a Vígszínházba szerződjek. Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, Nógrádi Róbert pedig Pécsre, de mindenképpen Pesten szerettem volna maradni. Részben azért, mert akkorra már eléggé „bejátszottam” magam a szinkron világába, másrészt egyéves volt a kisfiam, és nem akartam magára hagyni a családomat.

Hogyan került az Arany János Színházhoz?

Megkeresett Korcsmáros György, az Arany János Színház főrendezője, akivel dolgoztunk a főiskolán, és szerződést ajánlott. Keleti István volt az igazgató, aki sokat betegeskedett, ezért valójában Korcsmáros vezette a színházat. Bevallom, először megijedtem attól, hogy egy gyermekszínházba kerülök, de Gyuri felvázolta, hogy ő egy ifjúsági színházat szeretne létrehozni. Ez aztán megvalósult, bár őt hamar leváltották, de az új igazgató, Meczner János ugyanezt az irányvonalat képviselte. Mielőtt döntöttem volna, megkérdeztem Versényi Idát, aki a zenés mesterség tanárom volt, és Miklóssy Gyuri bácsit, akit szintén nagyon szerettem, hogy most mit tegyek. Ida néni azt mondta: „Kisfiam, oda menj, ahol szükség van rád.” Ez nagyon fontos mondat, azóta én is mondtam egy kollégának Győrben, amikor egy másik színházhoz hívták, és megkérdezte a véleményem. Gyuri bácsi pedig annyit mondott: „Szerződj nyugodtan oda, te nem fogsz eltűnni, ebben biztos vagyok.” Ez a két ember megerősített abban, hogy kétségek nélkül elfogadhatom Korcsmáros ajánlatát. Így lettem tagja az Arany János Színháznak, és elkezdtem játszani Jánoskát, a kiskondást A mindentlátó királylány című mesedarabban. Volt még néhány hasonló szerepem, de aztán másfajta feladatok is megtaláltak. Háromszor dolgoztunk Valló Péterrel: színpadra állítottuk a Nimwégai Márikáról szóló misztikus németalföldi darabot, Goldoni komédiáját, a Két úr szolgáját, valamint a Testvérharcot, amit három görög drámából gyúrt össze Valló. Györgyi Anna formálta meg Antigonét, nagyszerű volt a szerepében. Meggyőződésem, hogy ha nem az Arany János Színház stúdiójában mutatjuk be, akár évekig is játszhattuk volna.

Pikali Gerda és Csankó Zoltán – Eldorádó, József Attila Színház

(fotó: Kállai-Tóth Anett)

 

A Radnóti Színházba Valló közbenjárásával került?

A három közös munkának köszönhető, hogy átszerződtem a Radnóti Színházba, meg annak, hogy Lengyel Ferenc elment, és mivel alkatilag is, életkorban is hasonlóak voltunk, felvettek a helyére. Nem tagadom, hogy megkönnyeztük a búcsút Meczner Jánossal és a társulattal. Nagyon szerettük egymást, és kölcsönösen bíztunk egymásban. De abban a helyzetben nem dönthettem másként, és Meczner ezt úriember módjára megértette. Óriási szerencsém volt, hogy a Radnótiba kerültem, ami a Katona József Színház mellett az egyik legjobb művészszínház volt. Tizenegy évet töltöttem ott, és ezt az időszakot aranykornak is nevezhetjük, mert jó néhány termékeny és sikeres éve volt a színháznak.

Pályája szempontjából mennyire volt egyenletes ez a tizenegy év, illetve voltak-e kimagasló pontok, olyan előadások, amelyek különösen meghatározóak voltak?

Rögtön elsőként a Nem félünk a farkastól jut eszembe, ami igazi revelációt jelentett, 149 alkalommal játszottuk. Gothár Péter rendezte, Bálint András játszotta George-ot, Csomós Mari volt Martha, Nagy Mari Honey, én pedig Nicket alakítottam. Említhetném a könnyű műfajt is, hiszen az Anconai szerelmesek szintén nagyot szólt. Szerettem a Sirályban Medvegyenkót, jó volt játszani Kováts Adéllal és Koltai Róberttel a Zűrzavaros éjszakában. A legjobb rendezőkkel dolgozhattam, köztük Gothár Péterrel, Valló Péterrel, Szikora Jánossal, Verebes Istvánnal és Zsótér Sándorral. Vele csináltuk A király mulat című előadást Victor Hugo színdarabja és a Rigoletto szövegkönyve alapján, abban is énekelnem kellett. Nem állítom, hogy ez is hatalmas sikert hozott, mert azok a nézők, akik az operára voltak kíváncsiak, nyilván csalódtak, akik pedig prózára számítottak, nem értették, miért kell operaáriákat kornyikálni a prózai jelenetek közben. Arra viszont emlékszem, hogy Esterházy Péternek nagyon tetszett az előadás. Hosszan sorolhatnám a szerepeimet, sosem voltam elégedetlen, mindig játszottam olyat, ami örömet okozott. Talán csak az utolsó év jelentett kivételt, de az sem azért, mert Bálint András nem akart szerepet adni nekem. A körülmények úgy hozták, hogy több munkától is elestem, csak egy előadásom maradt, a Lulu, amiben 21.45-kor mentem be a színpadra. Közben vendégként játszottam egy kisebb szerepet a Nemzeti Színházban, ez volt A holdbeli csónakos Valló Péter rendezésében. Jól éreztem ott magam, sok olyan kollégával találkoztam, akikkel korábban soha nem dolgoztunk együtt, így aztán gondoltam egyet, és átszerződtem.

Egyébként is érezte, hogy váltásra lenne szüksége, vagy kifejezetten ez a felkérés mozdította ki?

Eléggé hűséges típus vagyok, és nehezen mozdulok. Ha nem Jordán Tamás lett volna a Nemzeti Színház igazgatója, akkor talán a mai napig a Radnótiban maradok. Mindig jó helyzetben voltam ott, de mivel az utolsó év kevésbé sikerült, a Nemzetiben pedig új impulzusokat kaptam, ez valahogy kimozdított, és úgy gondoltam, teszek egy kísérletet, meglátjuk, mi lesz belőle. Azzal persze akkor még nem számolhattam, hogy Jordán négy év múlva elmegy Szombathelyre, én pedig két szék között a földre esem. A távozó vagy elbocsátott színészek általában nem szoktak elmenni az évadzáró társulati ülésre. Én a Radnóti Színházban jelen voltam, ott ültem a barátaim között. Bálint András beszédében így fogalmazott: „Csankó Zoli elszerződik tőlünk a Nemzeti Színházba. Én ezt még soha senkinek nem mondtam, de bármikor visszajöhet, amíg én vagyok az igazgató.” Ez olyan nagylelkű gesztus volt felém, amitől biztonságban éreztem magam. Nagyon jó viszonyban voltunk Andrással, nem véletlenül engem kért fel, hogy legyek a tanársegédje a főiskolán. Beszédművészetet tanítottunk az akkori Marton osztályban. Ugyanabban a teremben, ahová én is jártam. Torokszorító volt. A tehetséges osztályból azóta sokan „befutottak”: Hámori Gabriella, Szamosi Zsófia, Dobó Kata, Bodó Viktor, Csányi Sándor, Lengyel Tamás, Dolmány Attila. Most pedig vérzik a szívem az Ódry Színpadért.

Nem voltak fenntartásai amiatt, hogy az új Nemzeti Színház megnyitása óta folyamatosan kereszttűzben volt?

Egyáltalán nem, mert Jordán Tamás személye teljes garanciát jelentett számomra. Ő nem politizált, legfeljebb csak fű alatt, ahogy a társulatban sem volt téma a politika. Nem számított, hogy ki melyik oldal felé kacsingat. Az a bizonyos árok ott tényleg be volt temetve. Csupán két ember froclizta egymást rendszeresen, Blaskó Péter és Hollósi Frigyes, akik különben nagyon jóban voltak. Mindketten előszeretettel politizáltak, rendszeresen átszólogattak egymásnak a büfében, ha nem egy asztalnál ültek, de ez végül mindig hatalmas röhögésbe fulladt.

A Radnótihoz képest lényegesen nagyobb térben és társulatban találta magát. Ez milyen kihívást jelentett?

A holdbeli csónakosban már volt alkalmam valamennyire ráhangolódni arra a nagy térre, de később kellett vele igazán megküzdenem nagyobb szerepekben. Szerencsére jók a hangi adottságaim, ezért komoly problémát nem jelentett sem a Nemzetiben, sem később Győrben, ami hasonlóan nagy tér. A kollégák persze mondogatták, hogy hová ne álljak, hol van „süket” része a színpadnak, és nem tanácsos sokáig oldalra beszélni. Jordán próbált javítani az akusztikán, de ez utólag már olyan sokba került volna, hogy nem lehetett megcsinálni. A társulat hamar befogadott, mindenki közel állt hozzám, komoly barátságok köttettek. Előadások után intenzív, kiváló hangulatú társasági élet folyt a büfében, ami később, úgy hallottam, megszűnt. Tudom, hogy nem a büfé a legfontosabb egy színházban, de a bizalom, egymás szeretete, megbecsülése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a színpadon jó munka folyjék. Ahhoz, hogy Kaszás Attilának merjek mondani valamit, baráti viszonyban kellett lennünk. Mert az természetes, ha a győri színházban közel hatvan évesen mondok valamit egy fiatal kollégának. Azt is szoktam mondani, hogy ha nekik van valamilyen problémájuk, valamit másképp gondolnak, nyugodtan osszák meg velem, ne tiszteljenek túlságosan. Viszont ha nagyjából egykorúakkal van együtt az ember, akkor ez nem ennyire egyszerű. Sokat számít ilyenkor, hogy viszonyunk a színpadon kívül is legyen jó. Eszembe jut, milyen remek hangulatban készült a Tizenkét dühös ember, sugárzott rólunk, mennyire jól dolgoztunk együtt. Balikó Tamás jó érzékkel vezényelte a próbákat, igaz, már harmadszor állította színpadra a darabot, egyszer játszott is benne. Szóval sok barátságot köszönhetek nemzetis életemnek, nem bántam meg, hogy átszerződtem, mert másképp nem játszhattam volna Básti Julival, Udvaros Dorottyával és a többiekkel. Kiléptem az elszigeteltségből, és úgy gondolom, bebizonyítottam, hogy van helyem közöttük.

Csankó Zoltán – A windsori víg nők (forrás: Győri Nemzeti Színház)

 

Többször szóba került Valló Péter, akivel kéttucatnyi közös munkájuk volt, egyik állandó színészének számít. Mit jelent ez az együttműködés? Rá is mesterként tekint?

Számomra Valló Péter a nagybetűs mester. Csodálatra méltó az intellektusa, a felkészültsége. Olyan módszerrel dolgozik, ami igazán nekem való. Nagyon sokat köszönhetek neki, amit úgy próbáltam meghálálni, hogy amikor Győrbe kerültem, megkértem az ottani vezetést, hívják meg rendezni Vallót. El is jött, együtt csináltuk A windsori víg nőket, a Vízkeresztet, a Farkasok és bárányokat, az Éjjeli menedékhelyet és a Különös házasságot. De az idő Péter felett is múlik, az utazás egyre inkább megterheli, ezért nem vállalt több munkát Győrben. Nagyon hálásak voltak azok a színészek, akik először találkoztak az ő módszerével. Isteni humora van, a próbák jó hangulatban telnek, mindig annyit próbál, amennyit kell, nem „csuklóztatja” a színészt, mélyen elemzi a darabot, a szituációkat, a szereplők egymáshoz való viszonyát. Nála információk tömegéből tudunk építkezni, nincs más dolgunk, mint gondolkodni annak megvalósításán, amit Péter elmond. Ezzel együtt nagy szabadságot is ad a színésznek. Amikor mindenféle hülyeséget kitaláltam az Anconai szerelmesekben, vevő volt az ötleteimre. Például a macska is nekem jutott eszembe. A nevét az olasz tolmács segítségével találtuk, tőle tudtuk meg, hogy a Matilde Olaszországban olyan gyakori, mint nálunk a Cirmos. A macska nem jelent meg a színpadon, bent volt a cukrászdában, csak a darab végén került elő, amikor a farkánál fogva kidobtam a fenébe. Ennél a jelenetnél általában tapsot kaptam. Visszatérve a lényegre, Péter teljes mértékben nyitott, minden problémát meghallgat, és végtelenül türelmes. Egyébként engem is többször felkértek rendezni. Például amikor az Arany János Színház stúdiójában tanítottam, Puskás Tivadarral színpadra állítottuk a Liliomot, azt akár nevezhetjük rendezésnek is. Sokat tudtam a darabról, mely a legkedvesebb számomra a Molnár Ferenc-i életműben. Meggyőződésem szerint a rendezés nem lebonyolítás. Sokan vannak, akik rendeznek, de ők valójában lebonyolítanak. Szerintem én is elég sok előadást le tudnék bonyolítani, de rendezni nem tudok. Ahhoz teljesen más képességek kellenek. Komplexen kell látni az előadás valamennyi részletét, tudni kell, hogy milyen környezetbe helyezzük a darabot, és egyáltalán mi a szándékunk az előadással. Ehhez rendezőnek kell lenni, nem lebonyolítónak. Nem mondom, hogy soha nem szánom rá magam, de egyelőre nincs ilyen célom.

Visszatérve a Nemzeti Színházhoz, mielőtt Jordán Tamás megbízatása lejárt, egyértelművé tette, hogy nem pályázik újra, Szombathelyen alapít színházat. Többen is jelentkeztek a pozícióra, és végül Alföldi Róbert lett a befutó, aki – ahogy már utalt erre –, nem kívánt önnel együtt dolgozni. Elmondta, hogy miért nem?

Nem, de nem is kérdeztem, mert szerintem rosszabb lett volna, ha megmondja. Én viszont elmondtam, hogy tehetségesnek tartom, és sok sikert kívántam a munkájához. Hozzátettem azt is, hogy engem nagyon szerettek az addigi igazgatóim, és mindegyikük sajnálta, amikor továbbléptem. Ennyiben maradtunk, és megbeszéltük, hogy játszom tovább a meglévő előadásaimat.

Nagy sérelem maradt önben?

Mostanra begyógyult ez a seb, már alig látszik. Sokáig végtelenül kellemetlen volt vele találkozni. Márpedig neki is látnia kellett, hogy hasonló körben mozogtunk, az ő barátai sok esetben azonosak voltak az én barátaimmal, sokszor voltunk egy társaságban. Persze mindketten próbáltuk megfelelően kezelni a helyzetet. Az egészet évek múlva az oldotta meg, hogy egyszer felhívott Jordán Tamás azzal, ott áll mellette Alföldi Robi, aki Szombathelyen megrendezi a Volponét, és szeretné, ha benne lennék a darabban. Próbáljuk meg, válaszoltam. Páratlanul jó munka lett belőle, a zsűri különdíját kaptam a Városmajori Színházi Szemlén ezért és A vád tanújában játszott ügyvédért.

Ez elégtételt jelentett?

Nevezhetjük annak is, de nem szívesen használom ezt a szót. Inkább megnyugvást hozott, hogy ilyen jól dolgoztunk együtt Robival. Olyannyira, hogy már a következő darabjába is hívott, ugyancsak Szombathelyre, de az végül nem jött össze.

A Nemzeti után először lett szabadúszó, korábban mindig társulathoz tartozott. Nem félt attól a bizonytalanságtól, ami ezzel az életformával óhatatlanul együtt jár?

Természetesen tartottam ettől, de némi biztonságot adott, hogy a Nemzetiben voltak még előadásaim. Amikor megtudtam, hogy Alföldi nem tart rám igényt, rögtön kimentem a teraszra, és felhívtam Bálint Andrást. Nem tudott azonnal válaszolni, kérte, hogy menjek be a színházba. Még akkor sem tudott ígérni semmit. Néhány nap múlva ismét bementem, és azt mondta, hogy beszélt Vallóval és a gazdasági igazgatóval, sajnos nem tud szerződtetni, de figyelni fog rám. Hamarosan hívott vendégként a Solness építőmester egyik szerepére, és amikor a Thália Színházban rendezett egy darabot, akkor is eszébe jutottam. Vagyis tényleg odafigyelt rám. Közben Győrből is megkerestek, és felajánlották a Nem félünk a farkastól című darabban George szerepét. Ács János rendezte, aki nagyon jó állapotban volt akkor. Annyira jól sikerült az előadás, hogy rögtön az első évben megkaptam a Kisfaludy-díjat, pedig az ottani kollégák sorban álltak ezért az elismerésért.

Albee drámája egyáltalán nem volt ismeretlen, hiszen a Radnóti Színházban már találkozott vele. Ilyenkor a korábbi emlékek előjönnek, hatnak, vagy azokat ki kell törölni és a nulláról kezdeni mindent?

Óhatatlanul előjönnek, ezt nem lehet megúszni. Egyébként felhívtam Bálint Andrást és Csomós Marit, megkérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak, elvállalhatom-e George-ot. Mindketten biztattak. A próbaidőszak elején a fülemben csengett Andris hanghordozása, beszédmódja. Gothár azt kérte tőle, hogy soha ne kérdezzen, mindig állítson. Én ezt nem vettem át, hiszen túlságosan erős effekt volt. Egy-két dolgot talán átmentettem abból az előadásból, de egy idő után elszakadtam Bálint Andrástól, és a magam útját jártam. Eleinte súgtam a Nicket játszó Sárközi Józsefnek, mert teljesen visszajött a szöveg. Szerettem volna minél többet segíteni, de aztán rájöttem, hogy ez a rendező dolga. Józsi végül szépen megcsinálta a szerepet, úgy, ahogy ő gondolta. A győri előadás is sikeres lett, majdnem hetvenszer ment, és Crespo Rodrigo meghívott bennünket Tatabányára, ott is előadtuk vagy tízszer.

Úgy tudom, már javában tartott a próbafolyamat, amikor egy másik ajánlatot is kapott. Hogy is volt ez?

Éppen egy szinkronstúdióban voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Ascher Tamás volt a vonal másik végén, elmondta, hogy a Barbárokat rendezi a Katonában, és nekem is szánna egy szerepet. Mivel ütközött a győri munkával, sajnos nem tudtam elvállalni. Pedig régóta vágytam arra, hogy Ascherrel dolgozhassak. Izgalmas lett volna a Katonában próbálni egy szerepet, és ki tudja, mi lett volna abból. Érdekes, milyen apróságokon, és sokszor szerencsés véletleneken múlik, hogyan alakul egy színész pályája, egy-egy döntés évekre meghatározhatja a sorsunkat.

Noha továbbra is szabadúszó, állandó bázisa lett a Győri Nemzeti Színház, ahol fajsúlyos szerepek sorát játszhatta el.

Versényi Ida azt is mondta nekem, hogy ötven éves korom körül fogok aratni. Pontosan emlékszem, hogy ezt a szót használta. Igaza lett. Negyvenhat éves voltam, amikor Győrbe kerültem, és azóta egyik főszerepet játszom a másik után. Voltam többek között Kolhaas Mihály az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, Moliére Bulgakov darabjában, Claudius a Hamletben, Varró őrnagy a Tótékban, Szakhmáry Zoltán az Úri muriban, Falstaff A windsori víg nőkben, VI. György A király beszédében. Bár sok helyen úgy jelenik meg, hogy a Győri Nemzeti Színház tagja vagyok, ez valójában nem igaz, de nem szoktam tiltakozni ellene, mert lélekben tényleg oda tartozom. Emellett játszottam Szombathelyen, Veszprémben, Sopronban, Tatabányán, Miskolcon, Orlai Tibornál a Belvárosi Színházban, valamint a József Attila Színházban.

A fővárosi közönség legutóbb az Eldorádó című darabban láthatta a József Attila Színházban. Milyen ember az ön által megformált Monori?

Olyan, amilyet a rendező, Funtek Frigyes és Bereményi Géza kért. Géza többször beült a próbákra, volt, amikor nekem mondott egy-két mondatot, máskor Fricivel beszélgetett. Közösen raktuk össze az előadást. Mivel nagyon keveset ment – talán hatszor vagy hétszer tudtuk tavaly március óta eljátszani –, azon sem csodálkoznék, ha a színház levenné a műsorról. Megmondom őszintén, ez bennem is felmerült, ugyanis én viszem a vállamon az egészet, szinte az összes jelenetben benne vagyok, minden azon múlik, milyen ritmust diktálok, és a többiek jönnek velem. Ehhez nem volna elég egy vagy két felújító próba. Természetesen, ha a színház kéri, szívesen megcsinálom. Nagyon szerettem játszani ezt a piacos embert, akihez amúgy nem sok közöm van, én nem ilyen vagyok, pont ezért volt nagy kihívás.

Funtek Frigyessel ez volt az ötödik közös munkájuk, és szemmel láthatóan inspirálják egymást.

Tényleg jól egymásra találtunk. Van valami közös az életszemléletünkben, abban, ahogyan gondolkodunk a világról, az emberekről, a színházról. Ritkán vitatkozunk, szinte mindenben egyetértünk. Ő nem az a fajta színészvezető, mint Valló, másként dolgozik, de engem az ő módszere is inspirál. Frici mindig pontosan látja a végét, ahová el akar jutni, és abba az irányba tereli a színészeket, sokszor csak egymondatos, rendkívül találó instrukciókkal. Tudja, hogy milyen embert akar faragni belőlem, amihez persze hozzáteszem magamat. Késői találkozás a miénk, de nem baj, nagyon örülök, hogy egymáshoz sodort minket az élet.

A király beszédét kétszer is eljátszotta, előbb Veszprémben, majd Győrben, mindkét előadást Funtek Frigyes rendezte. A filmben Colin Firth hangját kölcsönözte, aki szintén a királyt alakította. Ez milyen előtanulmányt jelentett? Adott kapaszkodót a darabbeli figura megformálásához?

Sokat segített a szinkron, még akkor is, ha ott teljes mértékben alkalmazkodnom kellett Colin Firth-höz. A filmen keresztül megtanultam VI. György királyként dadogni. Amikor a szinkronra készültem, megnéztem egy werkfilmet, amelyben Colin Firth elmondta, hogy órákat vett egy logopédustól, tanulmányozták a király beszédeit, és így elsajátította, milyen módon dadogott, mely hangok okoztak neki nehézséget. Volt olyan, amikor nem jött ki hang a torkán, csak erőlködött, továbbá gyakran előfordult, hogy bizonyos hangokat, szótagokat ismételgetett. Leginkább a k, g és az l hangokkal küszködött, ezekhez Frici még hozzátette a b és az m hangot, mert sok magyar szó kezdődik ezekkel. A színpadon mindez annyival nehezebb volt, hogy ott a fizikumommal is meg kellett jelennem, de a filmmel ellentétben a magam ura voltam, a dadogás az én kezemben volt, nem kellett követnem az amerikai színészt.

Az uralkodónak a dadogás a legfőbb attribútuma, leginkább ezt vesszük észre, miközben persze összetett figuráról van szó. A szerepformálás tekintetében tényleg a dadogás volt a kulcs, alapvetően ezen múlott, hogy meglegyen a figura?

Mindenképpen ez volt az alap. Olyan színészt kell találni hozzá, aki technikailag ezt hitelesen tudja kivitelezni. Sok visszajelzést kaptam, miszerint annyira hiteles volt a dadogásom, hogy szurkoltak nekem a nézőtéren, hogy sikerüljön kimondanom az adott szót.

Sokat kivesz az előadás az erőteljes koncentráció miatt?

Nagyon fárasztó, megterheli az idegrendszert, az átlagosnál nagyobb koncentrációt igényel. Előadás után, főleg még Veszprémben, egy ideig a büfében is dadogtam, annyira nehezen jöttem ki belőle.

Egyébként is jellemző, hogy nehezen teszi le a szerepeket előadások után?

Van, aki rögtön ki tud bújni belőle. Én nem ilyen vagyok, de amikor csak tudom, igyekszem minél hamarabb letenni. Persze szerepe válogatja. Amikor Falstaffot játszottam, nagyon megterhelő volt fizikailag is, abból nehezebb volt felállni. Ugyanígy voltam Szakhmáry Zoltánnal az Úri muriban, az is rettenetesen nehéz előadás volt. Ilyenkor egy ideig a hatása alatt maradok, nem ülök le a büfében, csak ácsorgok a pultnál, majd miután feloldódtam, odamegyek a többiekhez.

Ismerve eddigi pályáját, látszik, hogy sohasem a könnyebb utat választotta, nem bánta, ha meg kellett küzdeni az eredményért. Most, hatvan felé közeledve milyen kihívásokra számít?

A legfontosabb, hogy lehessen újra játszani. A következő kihívást az igazgatóválasztás jelenti. Felmerül a kérdés, hogy ha új igazgató érkezik Győrbe, milyen viszonyban leszünk egymással, ő mit gondol rólam, én ismerem-e őt, tudunk-e, akarunk-e majd együtt dolgozni. Aztán az is kérdés, hogy meddig bírom, mert a rengeteg utazás sokat kivesz az emberből. De az is lehet, hogy ez a probléma megoldódik, mert az új igazgató nem tart rám igényt. Ez esetben visszajövök Pestre, egyszer talán valaki megtudja, hogy ismét ráérek, és valahová elhívnak. Nem vagyok kétségbeesve. Az egyik kereskedelmi csatorna hangja vagyok, ami egy kis biztonságot ad. Rendszeresen szinkronizálok is, bár az utóbbi években a színházi elfoglaltságok miatt kevesebb időm jutott erre. A színházat semmi nem írhatja felül, számomra mindig az a legfontosabb. Sok tévés lehetőséget lemondtam, mert ott nem érzem magam olyan otthonosan, mint a színházban vagy a szinkronban. Talán már celeb is lehetnék, de erre soha nem vágytam. Nem szívesen nézem ezeket a műsorokat, akkor miért legyek benne? Szeretek alaposan felkészülni, nem akarok az utolsó pillanatban kapkodni. Nem hiányzik a stressz amiatt, hogy vajon eszembe jut-e a következő mondat, miközben egy kamerát a képembe tolnak, és még a partneremre is figyelnem kellene. Kern András mondta nekem egyszer, hogy egyre jobban fél, ahogy halad előre a korban, pedig ő akkor még csak negyvenvalahány éves volt. Csodálkoztam ezen, de ma már én is tapasztalom. Egyre kevésbé fogékony az ember agya. Ezért is ódzkodom ezektől a felkérésektől. Aztán lehet, hogy egyszer csak engem is belesodor a szél egy sorozatba. Nem zárom ki ezt sem. Ki tudja, mit hoz a jövő

Az interjút készítette: Ménesi Gábor