Somlay Artúr

 

Mindenki Árgyélnak vagy Árgyilnak hívta, a fiatalabbak Árgyél bácsinak. Még a lányai is Árgyél apunak szólították. A legenda szerint egy gyerek nevezte el így Az egyszeri király[1] című mesejáték főpróbáján. „Te olyan szép vagy, mint a mesebeli Árgyél király”. A történetet eleinte maga Somlay terjesztette. Számos ilyen epizódot mondott önmagáról meg a színészi pálya többi nagyjairól. Hogy igaz volt-e vagy sem, azon ma már nem érdemes töprengeni. De ő hitelesen adta elő, és aki hallotta, gondolkodás nélkül elhitte, aztán tovább terjesztette. Néhányan megkísérelték Mesternek szólítani, de azt ki nem állhatta. Számára a Mester mindig és kizárólag Újházi Ede[2] volt.

 

Portré 1920 körül

 

Az életrajzában vannak megbízható, szilárd pontok, és vannak szóbeszédnek tartott fordulatok. Azt biztosan tudhatjuk, hogy 1883. február 28-án született Budapesten ifjabb Schneider Artúrként; hogy apja vasúti tisztviselő volt, anyja pedig egy szépséges olasz lány, Emilia di Gracco, aki a napfényes észak-olaszországi Pordenonét hagyta el Újpestért és idősebb Schneider Artúrért, akinek hat gyermeket (három fiút és három lányt) szült. Az viszont már némileg bizonytalanabb tény, hogy a család apai ága angolszász eredetű lenne, ahogy az egyik lexikon[3] állítja. (A szász minden bizonnyal igaz, nyilván szepességi szászok voltak. Ennek köszönhető, hogy Somlay gyerekkorától jól beszélt németül is, nemcsak olaszul, amely tulajdonképpen az anyanyelve volt.)

Csathó Kálmán[4] még azt is kétségbe vonja, hogy Somlay valóban elvégezte a Vígszínház színésziskoláját, ahogy valamennyi lexikon egybehangzóan állítja. Ezt a véleményét egyetlen tényre alapozza: hogy a színiiskoláról soha nem mesélt. Csathó úgy tudja, hogy tizenhat éves korában megszökött hazulról, és Zsarnócán beállt egy vándorszíntársulathoz. „Ezt számtalanszor elmondattam vele, és bár a történet az idők folyamán bővült és színesedett, […] a legmulatságosabb részét mindig pontosan egyformán adta elő” – írja visszaemlékezésében.[5] Csathó még azt is tudni véli, hogy Somlay összesen háromszor szökött meg a szülői háztól, de szigorú apja mindannyiszor utánament és hazavitte – végül belátta, hogy nem tudja eltéríteni a színészi pályától.

Akár igaz a zsarnócai vándorszínészkedés, akár nem, annyi bizonyos, hogy a század első éveiben, vagyis 1900 és 1905 között több vidéki színháznál működött Somlay. Első szerződése a négy évvel korábban megnyílt kecskeméti színházhoz szólította, amelyet akkor már a harmadik igazgató irányított. Fellépett Pozsonyban, Aradon, Szabadkán (ahol először játszotta Ibsen Kísértetekjének Oswaldját), majd Megyeri Dezső[6] hívására Kolozsvárra szerződött. Megyeri nemcsak színészként foglalkoztatta, de rendezői feladatot is bízott rá. Ehhez kapcsolódik Somlay első botránya is. Az általa rendezett darab – amelynek főszerepét is ő játszotta – nyilvános főpróbája előtti estén egy duhaj társasággal mulatozott, és olyan állapotba került, hogy másnap reggel nem tudott megjelenni a főpróbán. Az esti premier is elmaradt, az igazgató dühében be sem mutatta a darabot, Somlay pedig jobbnak látta odébbállni. Elszerződött Kassára.

Első budapesti szereplése a Thália Társasághoz kötődik. 1906. december 25-én kerül sor Ibsen A vadkacsa című színművének magyarországi bemutatójára. Mint a Thália valamennyi bemutatóját, ezt is Hevesi Sándor rendezi. Somlay egy fontos epizódszerepben, a rezonőr Relling doktorként látható. Alig fél évvel később főszerepben is bemutatkozik a Foliès Capries[7] színpadán: Hauptmann Elga című darabjában, amely Grillparzer elbeszélése nyomán készült. A premiert 1907. április 21-re hirdették meg, de valójában csak hat nappal később, április 27-én került rá sor. A kritikák többnyire elmarasztalják az előadást. A Pesti Napló kritikusa csalódottan állapítja meg, hogy a dráma, melyet „halványan titokzatosan beszínezettnek” gondolt a szerző, valójában „hideg számítással van felépítve. És nincs benne poézis. Egy nagy tehetségű íróművész alkotása – ez a téma meglátásából és biztos kézzel való felépítéséből nyilvánvaló s annál szomorúbb, hogy a lelket, a poéta lelkét felejtette el beleírni a drámaíró.”[8]

Bár Somlay Tháliabeli két szereplése nem mondható sikeresnek, mégis itteni fellépéseinek köszönhető, hogy a Vígszínház hamarosan vendégszereplésre hívja; Henry Bataille[9] divatos francia író Kolibri mama című darabjában lép fel. De a meghívást egyelőre nem követi szerződtetési ajánlat, így egy ideig Feld Zsigmond[10] Városligeti Színkörében játszik. Amikor 1907-ben Beöthy László ismét a Magyar Színház élére kerül, az operettszínházból prózai színházzá visszaalakított társulathoz Somlayt is szerződteti. Első szerepe az ekkor rendkívül népszerű detektívregény-hős, Raffles, Ernest Hornung[11] darabjának frakkos betörője. Az előadást így harangozza be a Magyar Színpad című műsorújság: „Finom és előkelő szalonokban játszódik le a Raffles négy felvonása. […] Teljesen új díszletek és bútorok készültek az újdonsághoz, tökéletesen a londoni előadás mintájára, melyet annak idején Beöthy László igazgató is végignézett.”[12] A Pesti Napló is a kiállítás erényeit emeli ki rövid beszámolójában: „A Magyar Színház stílszerű dekorációval szolgált, a hölgyek elegáns toalettekben tündököltek, az urak kifogástalan frakkban.”[13] De a költséges ruhák és a káprázatos díszletek nem mentik meg a darabot a bukástól.

1907. március 1-jén nyílt meg az első igazi pesti kabaré, a Bonbonnière (teljes nevén Fővárosi Cabaret Bonbonnière) a Teréz körút 28. szám alatt. Hároméves működése alatt Somlay rendszeresen fellépett itt. Először egy saját tréfáját, A sarkutazót játszotta, amely Feld Zsigmondot figurázta ki, majd Ady Áldomás című versét adta elő. Hagyatékában fennmaradt Ady-kötetében az alábbi bejegyzés olvasható: „Először szavaltam olyan költeményét, mely még meg sem jelent… Én szavaltam először Adyt Pesten… És ismertem, velem nőtt…” Az Áldomást egy nagyváradi újságban találta. Ez volt az első Ady-vers, amely nyilvánosan elhangzott Budapesten. Amikor bejelentette, hogy a legnagyobb magyar költő versét fogják hallani, a közönség harsogva felnevetett. Azt hitték, valamilyen paródia következik. De aztán elcsendesedtek, a tányércsörgés is abbamaradt, és áhítattal hallgatták a költő sorait: „… Züllött nagyok, mártírjai az agynak, / Ez éjszakát ti értetek virrasztom, / Bizsereg már a mámor agyvelőmben: / Én sem hiszem, hogy valaha virradjon…” A versmondás és elsősorban Ady költészete egész pályáján végigkísérte. Ady iránti rajongásának köszönhette Reinitz Béla barátságát. Meg azt, hogy maga is szívesen és élvezetesen írt, verset, novellát, regényt, színdarabot.

Második Magyar színházi szereplése jóval nagyobb sikert hoz és jóval nagyobb botrányt kavar. 1907. október 23-án kerül sor Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye színpadi változatának premierjére Hajó Sándor[14] dramatizálásában. A botrány nem a premier estéjén, hanem az aznap délelőtti sajtófőpróbán robban ki. A szereplők helyett Beöthy László jelenik meg a színpadon, és felolvassa Somlay levelét, amelyben bejelenti, hogy nem tudja vállalni egyazon napon a megerőltető főszerep kétszeri eljátszását. Nem lép fel a főpróbán, mert az veszélyeztetné az esti fellépés színvonalát. Ehhez a hatalmas szerephez minden energiájára szüksége van. Ha este megbukik, főbe lövi magát. A levél hallatán a sajtó képviselői zúgolódni kezdenek, felháborodnak a jóformán ismeretlen és nyilván egzaltált színész impertinens magatartásán, majd dühösen távoznak.

Az esti premiert azonban elsöprő ováció fogadja.

Az előadás után a sajtó áradozva ismeri el, hogy Somlay a délelőtti kínos epizódot követően olyan diadalt aratott, amilyenre ritkán akad példa a magyar színház krónikájában. „Szinte önkívületben játszotta, toporzékolta és őrjöngte végig azt a szcénát, amikor Dorian leszúrja festő barátját – írja az egyik beszámoló. – Nem ellenőrizhette többé magát, se hangján, se mozdulatain nem volt képes uralkodni… E felvonás után a színész ájultan vágódott végig a kulisszák mögött. Úgy kellett fellocsolni. És a közönség csodálatosképpen melléje állott. A felvonás után tizenötször szólították a lámpák elé.”[15]

Ez volt Somlay első igazi diadala a fővárosban. Két nappal később már Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájában játssza Vászka Pepel szerepét. De mivel a Magyar Színházban játszott további szerepei meg sem közelítették a Dorian Gray sikerét, az 1907/1908-as évad végén elhagyja Beöthy intézményét, és a Nemzeti Színházhoz szerződik.

Ezután tizenkét évadon keresztül a Nemzeti tagja, miközben az igazgatói szék háromszor cserél gazdát. Ez a korszak az első nagy hullámvölgy a színház életében Paulay igazgatása után a Hevesi-korszak kezdetéig. Paulay halálát követően jó ideig csak a rutin próbálja tovább éltetni a hagyományokat. Amikor 1902-ben Somló Sándor[16] veszi át az intézmény vezetését, hatéves működését elsősorban a Népszínház „ideiglenes” épületébe való átköltözés zavarja meg.[17] Utódja, Tóth Imre[18] erélyesebbnek mutatkozik, de elképzelései nem terjednek túl a középszerűség pártfogásán. Ambrus Zoltánról[19] pedig az a legenda járja, hogy igazgatóként is a kritikusi zsöllyéből, látcsővel nézi az előadásokat. A napi színházi gyakorlat minden nyűge idegesíti. Kritikáiban is a drámák szerkezeti felépítése érdekli, azt elemzi, nem pedig a megvalósult előadás erényeit vagy fogyatékosságait.

Somlayt persze nemigen foglalkoztatta az igazgatók rátermettsége vagy alkalmatlansága. Az ő színházról vallott nézeteiben nem az igazgató, hanem a színész állt az első helyen. Talán az sem érdekelte túlságosan, hogy a társulat, amelybe belecsöppent, erőteljesen két részre szakadt: a „szavaló” öregekre és a hétköznapi nyelven megszólaló fiatalokra. A kétféle szerepfelfogás nemhogy összebékült vagy közelített volna egymás felé, hanem egyre meghökkentőbbé vált a deklamáló stílus és a „szürkék” közötti különbség.

Ennek köszönhető Somlay első fontos bemutatkozásának felemás fogadtatása is. 1909. február 12-én kerül színpadra Hevesi fordításában, átdolgozásában és rendezésében az Antonius és Kleopátra a kettős címszerepben Somlayval és Márkus Emiliával.[20] Az előadás a kritikák többsége szerint távolról sem hibátlan, de mégis különb, mint a Nemzeti több más produkciója. Ignotus[21] például így fogalmaz: „Hevesi Antonius és Cleopatrája minden nemes intellektualitása mellett egy kicsit elbágyadt… A rendezésen meglátszott a tudatosság s a vezérlet; sok mindent igen érzékletesen kiváltott, s ami bágyadtság volt, nem a részletek okozták, hanem az egésznek a tompítottsága, amit a túlságos egybeolvasztás vetett a darab hangjára.” Zavarónak találja a játékstílusbeli különbségeket: Somlay reális eszközökkel építi fel szerepét, míg partnere, Márkus Emília a „deklamáló nagystílust” képviseli. (Azt már nem tartja illendőnek a cikkíró, hogy felrója a két címszereplő kora közötti különbséget: Somlay huszonhét éves, Márkus Emília negyvenkilenc…) Viszont egyértelműen kiáll a régi stílus mellett: „Ehhez a Cleopatrához képest nem volt szerencsés választás Somlayra bízni az Antonius szerepét. Nehogy félreértessem: Somlay igazi színész, és nagy lehetőségek állanak fejlődése, becsvágya és szeretete előtt. Lehet, bár nem hiszem, hogy úgy is meg lehet játszani Antoniust, mint ő játssza – azzal a bizonyos berlini kispolgári realizmussal, mely a legmélyebb pszichológiát is bele tudja lehelni abba a hangba, aminővel nálunk a házmester utasítja a szenesembert a hátulsó lépcsőre. Én, mondom, nem hiszem; verses, metaforás, stilizált darabot nem lehet stílus nélkül játszani, és félek, hogy Somlay akkor sem volna erre a stílusra való, ha rászánná is magát.”[22]

A Fekete gyémántok című némafilmben, 1917

 

Hagyatékában ez a kommentár található saját Antonius fotójához: „Nézd meg azt az (egyetlen) képet, amit itt adok közlésre. Ez Antonius. Így nézett ki az Anyám. Nagyon hasonlítok rá – arcban, alakban, lélekben. Finom asszony volt. Érzékeny lélek és sok-sok gyermek anyja. Legfőképpen ebben hasonlítok rá. Mennyi gyermekem volt! Anyám testében lakást adott Atyám szerelmes, bízó akaratának, és világra tette őket. Így én a költőkkel. De ő is elfáradt egyszer. És elment. Én itt maradtam, az ő édes első fia. Legforróbb szerelme, odaadása énbennem volt… Édes! … Honnan jött? Az olasz föld legforróbb tájairól, ahol szépanyja szítta tejébe a művészeteket, hogy drága anyám mellén keresztül nekem juttassa, mint örökséget. És én is szültem, szültem, szültem, mint az Anyám. A színpadra tett szerepek az én gyermekeim… Mennyi sok szerelmetes gyermekemet helyeztem el az emberek millióiban, akikben benne maradt sok-sok gyönyörű gyermekem képe, emléke! Mennyi ember hordja lelkében megszült sok gyermekem képét! Én nem interpretáltam, én szültem nekik! […] És ezért ne haragudjon rám senki, ha bármilyen vagyok is – ha olyan vagyok, mint vajúdó Anyám. Ordítok, mert fájdalommal szülöm szépséges gyermekeimet. Kinek mi gondja rá – Istenen kívül –, hogy szülöm őket. Itt vannak, és itt maradnak az emberekben, akik látják őket, akik látták őket! És hogy hány lelkem van! Annyi, mint ahány ember van. Minden ember bennem lakik! Nagy titok ez. Én tudom csak, hogy mekkora!”[23]  

Több kritika úgy véli, hogy a fiatal színész remek színeket talál a nagy étvágyú, római veretű vezér reális megformálásához, de Szacsvay,[24] aki elődje volt Antonius szerepében, csodálkozva figyel fel, hogy a kolléga nem szaval, miközben partnere festői pózokba merevedve emelkedett zengő hangon adja elő tirádáit.

Néhány kisebb szerep után 1909. április 30-án Balázs Béla első színpadi művében, a Doktor Szélpál Margitban játssza Beleznay Györgyöt. A nyilvános főpróbán ismét botrány tör ki. A nézőtéren többször támad zajongás, nevetgélés, mire Somlay ingerülten rászól a közönségre: „Csendet kérek! A Jardin de Paris-ban talán lehet így viselkedni, de itt nem! Maradjanak csendben!” A bulvársajtó megint felkapja az esetet, éppúgy, mint a Magyar Színház elmaradt főpróbája körüli inzultust. Ez azonban cseppet sem árt Somlay egyre növekvő hírnevének.

Első Nemzeti színházi évei alatt mintegy száz szerepet játszik. Balázs Béla darabja után Hauptmann A bunda című művében mutatkozik be Julius Wolffként.[25] Az előadás azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert ez volt Csathó Kálmán első rendezése. És vele kapcsolatos az a történet, amely szinte valamennyi Somlayról szóló rövidebb-hosszabb írásban megtalálható. Csathó becsületére legyen mondva, hogy ő maga is megírta a rá nézve meglehetősen dehonesztáló epizódot.

A pályakezdő rendező nem átallott instrukciót adni Somlaynak, aki erre egy legyintéssel válaszolt, és annyit mondott, hogy bízza csak rá a dolgot, van már némi színpadi tapasztalata. Csathó nem hagyta annyiban, ragaszkodott az instrukció végrehajtásához. Évtizedek múlva így emlékezett a történtekre: „Somlay, a dühtől szinte fuldokolva, elrecitálta a szöveget, aztán felhasználva, hogy jelenése éppen véget ért, kirohant a színpadról, kiszaladt a Rákóczi útra, elállta az útját egy ismeretlen járókelőnek, és felháborodva elpanaszolta neki:

− Uram! Tudja ön, hogy itt benn egy szolgabíró rendez?

A jámbor idegen meghökkenve nézett a művész feldúlt arcába, aztán mentegetőzve felelte:

− Nagyon sajnálom, de én igazán nem tehetek róla!”[26]

A futótűzként terjedő epizódnak valószínűleg ez a leghitelesebb leírása. Akkor is, ha szem- és fültanúkra aligha lehet hivatkozni. De én magam legalább négy másik szerző tollából is olvastam, és merem állítani, hogy a poén pontosan azonos mindegyik változatban. És mindkét szereplőt tökéletesen jellemzi. Hogy az „áldozat” maga is megírta, az csak fokozza a történet hitelességét.

A bunda Julius Wolffja után az 1908/1909-es évad végén Bárend szerepe következik Heijermans Remény[27] című színművében, Hevesi rendezésében. Ez talán a korszak legnagyobb sikere Somlay számára, amelyet évekig emleget. A kritikák is a legnagyobb elismeréssel szólnak a bő bugyogós, facipős, ügyefogyott kamaszról, akivel a hajósgazda aláíratta a szerződést, és akiért eljönnek a csendőrök, mert rettenetes félelmében nem tartja be a megállapodást. A fiú az ajtófélfába kapaszkodik, és tébolyult erővel tör ki belőle az iszony a tengertől. Somlay üvölt, tombol. Nincs a jelenetben semmi túlzó. A színész eljátssza a szerep szinte állati bárgyúságát, szétömlő tehetetlenségét, majd nyüszítő kétségbeesését. Egy állattá alázott embert látunk, akiből artikulálatlan hangok és görcsös mozdulatok törnek elő.

Kalandos úton jut el Somlayhoz Móricz Zsigmond Sári bírójának címszerepe, amely jóformán egész pályafutásán elkíséri. Az író első színdarabját eredetileg Ujházi Ede játszotta a premieren, de ő mindössze két alkalommal lépett fel benne. Ezután baleset érte; a művészbejárónál elütötte egy postakocsi. Somlay beugrással vette át tőle. Mikor a Mester nagy sokára felépült, megnézte az előadást, és véglegesen kedves „tanítványára” bízta Sári bíró további sorsát. Az akkori száz előadásból kilencvennyolcszor Somlay játszotta a bírót, aki később még két alkalommal találkozott Móricz vígjátékával: 1923-ban a Belvárosi Színházban, 1946-ban pedig ismét a Nemzetiben. Partnere a bíróné szerepében először Blaha Lujza, másodszor Rákosi Szidi, harmadszor Gobbi Hilda volt.

„Somlay Sári bíró-alakításában nagyon sok minden volt Ujháziból – írja Csathó Kálmán – ami a Mester Sári bírójában meg valamennyi más alakításában és a civil Ujháziban is benne volt, hiányzott azonban belőle éppen a legfontosabb, vagyis az a szeretetreméltóság, báj és kedves huncutság, főképpen pedig az a megnevezhetetlen valami, amivel a Mester csodálatos művészete a maga Sári bíróját minden más alakításától annyira különbözővé és ellenállhatatlan hatásúvá tudta formálni.”[28] Nehéz elhinni, hogy ezt a véleményt nem motiválja némiképp A bunda próbáján lezajlott összezördülés.

1911-ben Somlay Ahmed kán Herczeg Ferenc Bizánc című színművében, 1912-ben Brazovics Atanáz Az aranyemberben. 1913-ban Gárdonyi falusi életképében, A borban játssza Mihályt. 1916-ban először találkozik Tiborc szerepével. (Hevesi nevezetes és nagy port kavart rendezése után húsz évvel Németh Antal nem kevésbé vitatott előadásában újra eljátssza majd.) 1917-ben újabb Hauptmann-szerep kerül a listájára: a Crampton mester címszerepe. De a kortársak szívesen emlegetik más szerepeit is: a gazdát Móricz Zsigmond Pacsirtaszójában (1917), Szilágyi Mihályt Herczeg Ferenc Árva László királyában (1917), a Csalódások Mokányát (1920), vagy a Liliomfi Kányai fogadósát (1920).  

Az első Nemzeti színházi korszak vége az első világháború meg mindaz, ami utána következik. A forradalmi események a színházak életét is felkavarják. Somlay 1920-ban két év fizetés nélküli szabadságot kér, mert Németországban filmszerepek várják.

1912 óta filmezik. Már az első magyar nagyjátékfilmnek hirdetett mozgóképben, a Ma és holnapban is részt vett. A Projectograph vállalkozásában készült és valószínűleg Kertész Mihály által rendezett mozi egyik főszereplője volt. Fontosabb némafilmjei: Romlott emberek között (1915), Simon Judit (1915), Házasság a Lipótvárosban (1916), A grófnő betörői (1916), A világ csak hangulat (1916), Farkas (1916), Fekete gyémántok (Berend Iván, 1917), Az új földesúr (Ankerschmidt lovag, 1917), Gazdag szegények (1918), A szerelem bolondjai (1918), Faun (1918).

Németországban forgatja az Élet és hazugságot (1918), A lassú halált (1920), Az élet komédiáját (1920), A vasútkirályt (1921), a háromrészes Monte Carló-i kalandornőt (1921), Az ellopott milliós receptet (1921), Az asszonyok kedvencét (1921), A szfinx rejtélyét (1921), az Ilonkát (1922), a Farsangi szerelmet (1923) és az osztrák Mindenki asszonyát (1924). Ezen kívül A Monte Carló-i kalandornő társírója és a Farsangi szerelem rendezője is.

Bár a semmitmondó adatokon kívül nem sokat tudunk ezekről a filmekről, annyit azért kijelenthetünk, hogy a színészek népszerűségében már a húszas években is fontos szerepet játszott a mozgókép. Somlay minden bizonnyal filmsztár volt. Ehhez a korai filmekben elsősorban előnyös külseje segítette. Már pályája kezdetén felfigyeltek rá a rendezők, nemcsak itthon, de külföldön is. És Berlin ekkoriban a filmkészítés egyik központja volt.

A németországi filmezés után néhány hetet tölt Párizsban, majd hazatér. A Nemzeti Színházzal azonban nem újítja meg a szerződését, inkább a magánszínházak csábításának tesz eleget.

Hazatérése után, 1923-ban Bárdos Artúr hívja a Belvárosi Színházhoz. Ezzel új korszak kezdődik Somlay pályáján.

BALOGH GÉZA

(Folytatjuk)

  

 

 

[1] Szép Ernő mesejátéka. A darabot 1913. december 19-én mutatta be a Nemzeti Színház, Ivánfi Jenő (1863−1922) rendezésében.

[2] Újházi Ede (1841−1915) korának kiemelkedő színésze és színészpedagógusa. Hosszú vidéki színészkedés után 1870-ben lett a Nemzeti Színház tagja, ahol 1914-ig megszakítás nélkül játszott. 1886-tól a Színiakadémia tanára. Tragikus és komikus szerepekben egyaránt nagy sikereket ért el.

[3] Magyar Színművészeti Lexikon, Bp., 1931, főszerkesztő: Schöpflin Aladár

[4] Csathó Kálmán (1881−1964) író, rendező, 1909-től a Nemzeti Színház tagja, 1919 és 1924, majd 1931 és 1935 között főrendezője. Később a Magyar és az Andrássy úti Színház igazgatója. 1941-től haláláig kizárólag íróként működött.

[5] Csathó Kálmán: Somlay Artúr, in: A régi Nemzeti Színház, 144. o.

[6] Megyeri Dezső (1857−1913) színész, rendező, színműíró, színházigazgató. Ditrói Mórtól (1851−1945) vette át a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetését, majd 1905-ben Pestre jött. Előbb a Magyar Színház főrendezője, majd a Népszínház igazgatója lett.

[7] A Thália több bemutatóját ebben a Révay utcai mulatóban, a Rottenbiller u. 37. szám alatti színházteremben, illetve a Várszínházban tartotta.

[8] Pesti Napló, 1907. április 30.

[9]Henry Bataille (1872−1922) költő, író, drámaíró. Eleinte festészettel foglalkozott, szépíróként először verseskötettel jelentkezett 1895-ben. Darabjai közül többet megfilmesítettek.

[10] Feld Zsigmond (1849−1939) osztrák származású színész, színigazgató. 1879-től bérelte a Városligeti Színkört, ahol főleg operetteket és vígjátékokat, majd rendszeres gyermekelőadásokat rendezett.

[11] Ernest William Hornung (1866−1921) angol detektívregény író, Conan Doyle sógora és utánzója. A századfordulón, illetve a XX. század elején hőse, Raffles, a műkedvelő betörő Sherlock Holmes hírnevével vetekedett.

[12] Magyar Színpad, 1907. november 21.

[13] A Pesti Napló kritikáját idézi a Magyar Színpad 1907. november 25-i száma.

[14] Hajó Sándor (1876−1944) drámaíró, színikritikus, műfordító. 1926-tól a Belvárosi Színház dramaturgja. Német, angol, francia darabokat fordított. A fasizmus áldozata lett.

[15] A forrás megjelölése nélkül idézi Benedek András Az utolsó európai bölény című írása. In: Színházi műhelytitkok, Budapest, 1985., 377. o.

[16] Somló Sándor (1859−1916) színész, rendező, színműíró, 1902 és 1908 között a Nemzeti Színház igazgatója, 1907-től 1916-ig a Színművészeti Akadémia igazgatója.

[17] A Nemzeti Színház 1908 augusztusában költözött át a Népszínház épületébe, ahol 1965-ös felrobbantásáig játszott.

[18] Tóth Imre (1857−1928) ügyelőként kezdte pályáját, majd 1884-től alrendező, 1893-tól rendező, 1895-től főrendező, 1908-tól igazgató. Emlékiratait Egy színigazgató emlékei címmel közölte a Képes Krónika.

[19] Ambrus Zoltán (1861−1932) író, kritikus, műfordító, 1916-tól a Nemzeti Színház dramaturgja, 1917 és 1922 között igazgatója.

[20] Márkus Emília (1860−1949) a kor ünnepelt dívája, a „szőke csoda”. Korengedéllyel vették fel az Akadémiára, és már elsőéves korában fellépett a Nemzeti Színházban, amelynek haláláig tagja maradt. Több mint hetven esztendőt töltött színpadon. A Paulay-korszak legendás naivája, majd hősnője volt. Egy-egy klasszikus szerepét évtizedeken keresztül alakította.

[21] Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869−1949) korának tekintélyes kritikusa, a Hét, a Magyar Hírlap munkatársa, főmunkatársa, 1907-től a Nyugat szerkesztője. Később a német nyelvterületen működött, majd 1938-ban emigrálni kényszerült és New Yorkban élt.

[22] Ignotus: Színházi dolgok (1912). 78−79. o.

[23]Somlay-hagyaték, kézírásos bejegyzés a Blaha Lujza-emlékalbumba. A kötet 1927-ben jelent meg. A bejegyzés dátuma ismeretlen.

[24] Szacsvay Imre (1854−1939) a régi iskola jellegzetes képviselője. 1913-ban saját elhatározásából visszavonult, mert úgy érezte, hogy játékstílusa már nem felel meg a kor követelményeinek.

[25] Az akkori fordításban Wolf Juliánként szerepel.

[26] Csathó Kálmán: Somlay Artúr, in: A régi Nemzeti Színház, Budapest, 1960, 145. o.

[27] Herman Heijermans (Heyermans, 1864−1924) holland író 1901-ben írott legjelentősebb műve.

[28] Csathó Kálmán i. m. 149. o.