Beszélgetés Trokán Péterrel

 

Még 2019-ben is arról beszélt, hogy nem tud és nem is akar elszakadni a szombathelyi társulattól és Jordán Tamástól. Ehhez képest nem sokkal később mégis átigazolt Székesfehérvárra. Mi történt?

 

(fotó: Hamarits Zsolt)

 

Egyáltalán nem volt könnyű az elszakadás. Erősen ragaszkodtam Jordán Tamáshoz és a szombathelyi társulathoz, hiszen együtt teremtettük meg az ottani színházat. Tíz évig nagyszerűen működött minden, de az utolsó két évben Tamás kissé elfáradt. Ez teljesen érthető, hiszen legutóbbi igazgatói pályázata okán különböző atrocitások érték, amit nehezen viselt, és a történtek eléggé kiábrándították. Közös mesterünknek tekintjük Ruszt Józsefet, mindketten a pályánk elején találkoztunk vele, Tamás az Egyetemi Színpadon, én Kecskeméten. Nem telt el úgy egy hét sem Szombathelyen, hogy közös munkáink során ne emlegettük volna, vajon mit mondana, vagy mit tenne Ruszt az adott helyzetben. Jóska gyakran mondogatta, hogy nyolc év után tovább kell lépni egy színházból, mert az nem jó, ha már egymás lábszagát is ismerjük. Lelkes, fiatal színészként nem értettem vele egyet, de azóta rájöttem, igaza volt, és magam is úgy gondolom, hogy amint egy színház kezd „munkahellyé” válni, el kell jönni onnan.

Utóbb már ezt érezte Szombathelyen is?

Igen, de egy ideig képtelen voltam elhatározni, hogy menjek vagy maradjak. Hosszas belső vívódás vette kezdetét, még az is megfordult a fejemben, hogy egy évre leállok. A végső lökést az adta meg, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színházban vendégként eljátszhattam Gróf Apponyi Albert szerepét a Trianon című dokumentumjátékban. A szövegem gerincét a politikus híres beszéde alkotja, ez nagyjából hét oldalt tesz ki a példányban, ami nem kevés. A monológ az előadás utolsó harmadában hangzik el, vagyis a legjobb drámai helyzetben. Az első részben van egy jelenetem, aztán csak az említett beszéddel térek vissza a színpadra. Keveset próbáltam, főleg otthon tanultam a szöveget. Lezajlott a rendelkező próba és az emlékpróba, ahol még példányból dolgoztunk, majd három héttel később eljött az a pillanat, amikor egyben játszottuk a darabot. Mondtam Szikora Jánosnak, hogy még nem igazán volt alkalmam próbálni. „Nem baj”, vágta rá a rendező, aki mindenképpen egyben akarta látni az egészet. Az összpróbán előálltam a monológgal, és ahogy elkezdtem mondani, egyszer csak váratlanul összeállt bennem a szerep. Olyan páratlan élmény részese lehettem, ami az elmúlt ötven évben ritkán adatott meg nekem. A próba végén egymás után jöttek oda hozzám a kollégák, fiatalok és idősebbek egyaránt, kiemelték, mennyire jól mondtam a szöveget, és hogy láthatóan kész vagyok a szereppel. Végig jó hangulatban próbáltunk, láttam, mennyire összetartó, egymást meghatóan szerető közösség a székesfehérvári, és ebben erősen emlékeztetett a szombathelyire. Úgy éreztem, jó lenne közéjük tartozni. Aztán megtartottuk a főpróbát, eljátszottuk a bemutatón a darabot, majd a koronavírus-járvány terjedése miatt be kellett zárni a színházat. Ott maradtam ezzel az elementáris élménnyel, ami eldöntötte, hogy helyem van ebben a színházban. A lányaimnak mindig azt mondom, hogy a sokszor véletlennek köszönhető szakmai találkozások akár egy életre meghatározhatják a színész pályáját. Nekem óriási szerencsém volt, amikor Kecskeméten találkozhattam Ruszt Józseffel, és a pályám első nyolc évét vele tölthettem. Aztán a pályám vége felé Szombathelyen szintén olyan időszakot élhettem meg, ami emberileg és művészileg is sokat adott. Úgy gondoltam, akár nyugdíjba is mehetnék, a szombathelyi tíz év csodálatos lezárása lenne a pályámnak. De a fehérvári benyomások felbátorítottak, és most már azt mondom, tegyünk rá még tíz évet. Úgy érzem, volna még bennem lendület. Egy új kapu előtt állok, ami reményeim szerint hamarosan ki fog nyílni.

Többször nyilatkozta, hogy viszonylag jól viselte a karantént, s arról is beszélt, hogy átesett a koronavíruson.

Nem sokkal azután, hogy tavaly márciusban bezártuk a színházat, leköltöztem paloznaki házamba, és egészen szeptemberig ott éltem. Végre el tudtam végezni mindent, amire a színházi elfoglaltságok miatt alig jutott időm. A falusi létezés, a lelassulás és elcsendesedés hozzátartozik az életemhez. Intenzíven részt tudok venni a színház életében – ez így volt Kecskeméten is, ahol akár a nap húsz óráját bent töltöttük, és csak azért mentünk haza, hogy aludjunk egy keveset –, de az évad végén jó kilépni ebből a közegből, szükségem van arra, hogy más emberekkel is találkozzak. Borozgatás közben mondtam a barátaimnak, hogy engem idén nagyon szeret a Jóisten. Minden problémám úgy oldódott meg, ahogy szerettem volna, vagy kicsit még jobban is, gondolva a fehérvári antréra. De sajnos elkiabáltam. Szeptemberben újra elkezdtünk dolgozni, Az ember tragédiája 2.0 című előadást próbáltuk. A színház felkért négy kortárs magyar szerzőt, Darvasi Lászlót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt és Závada Pált, hogy gondolja tovább Madách klasszikus művét. Darvasi jelenetében játszom egy nagyobb szerepet, mely a Titanic vízre bocsátásáról és tragikus sorsáról szól, és arról, milyen következményekkel járhat, ha rossz célokra használja fel tudását az emberiség. A koronavírus újbóli megjelenése miatt el kellett halasztanunk a bemutatót, egy hónapra ismét leállt a Vörösmarty Színház, majd miután a betegek meggyógyultak és fertőtlenítették az épületet, ismét bemehettünk. Egy főpróbahetet terveztünk az október végi premier előtt, amire ezúttal sem került sor. Én is elkaptam a betegséget, két hétre kórházba kerültem. Nem voltam nagyon rosszul, intenzív osztály és lélegeztetőgép szóba sem került. Meggyógyítottak, és azzal engedtek ki, hogy a rehabilitáció akár három hónapig is tarthat, nem szabad erőltetnem semmit. Két hónap után kezdtem úgy érezni magam, hogy most már bármit meg tudnék csinálni. Nem csupán fizikailag, mentálisan is legyengíti az embert ez a betegség.

A színészet iránti vonzódása mikor kezdődött? Volt olyan pillanat, amikor meglátta maga előtt a célt, vagy ez inkább lassabb folyamat eredményeként fogalmazódott meg Önben?

Mindenképpen egy lassú folyamat eredménye volt, olyannyira, hogy még középiskolás koromban sem jutott eszembe a színészet. Pedig a Könyves Kálmán Gimnáziumba jártam, ahol Székely Gábor – aki már diákként is nagyon aktív és rendkívül tehetséges volt – a színjátszó körben tevékenykedett. De ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Engem csak a tornaterem vonzott. Újpesten nőttem fel, ami akkor kisvárosi jellegű kerület volt, ahol még nem épültek fel a lakótelepek. A környék tele volt grunddal, rengeteget fociztunk, kiskoromtól fogva a bátyámmal együtt mindig sportoltunk valamit, a gimnáziumban négy évig kosárlabdáztam. A tanulást mindig felesleges időtöltésnek tartottam. Anyánk óriási szendvicseket készített nekünk tízóraira, aminek a feléből mindig meg tudtuk venni a matematika leckét valamelyik osztálytársunktól. Csak annyit tanultam, ami az órákon rám ragadt, de elég jó fejem volt ahhoz, hogy ez egy erős közepesre elég legyen.

A sporttal komolyabban is akart foglalkozni?

Persze. A bátyám szintén kosárlabdázott, mellette többféle sportot is űzött, és jelentkezett a Testnevelési Főiskolára. Nem vették fel, és kiderült, hogy nagyon nehéz oda bejutni. Addig úgy terveztem, hogy én is jelentkezni fogok, de a bátyám kudarca elbizonytalanított, és rájöttem, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. Gondoltam, majd lesz valahogy. Szegény anyámat már-már az őrületbe kergettem, mert negyedikben sem tudtam, mi akarok lenni. Egyik beszélgetésünk alkalmával mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem: „Mi akarsz lenni, kisfiam, egy szürke, hétköznapi ember?” Ezen akkor jót röhögtem, de valójában rosszul esett. Mondtam, hogy szürke, hétköznapi emberekkel van tele a világ, és nagyon boldogok tudnak lenni.

A szülei milyen hivatást választottak?

Kereskedők voltak. Miután összeházasodtak, nyitottak egy fűszerüzletet. Szépek voltak, fiatalok és nagyon barátságosak, szerették őket az újpestiek. 1953-ban lehúzták a redőnyt és kivágták őket az utcára. Azt mondták apámnak, hogy „maga egy burzsuj, örüljön, hogy nem telepítjük ki”. Ekkor elment segédmunkásnak, majd néhány év múlva visszatérhetett a kereskedelembe: előbb egy italboltot vezetett, később pedig egy vendéglőbe került. Nyaranta a bátyámmal ott dolgoztunk, segítettünk apánknak. Tizenöt évesen már csapoltam a sört, mértem a fröccsöt. Pontosan tudtam, mi az a hosszúlépés meg a házmester. Apám mindig nagy gondot fordított arra, hogy a vendéglőben családias hangulat legyen, és a vendégek jól érezzék magukat. Az is felmerült bennem, hogy folytatom a szüleim hivatását, és jelentkeztem a Vendéglátóipari Főiskolára. Igen ám, de a felvételin matematikából és kémiából kellett volna számot adnom a tudásomról. Mondanom sem kell, hogy nem ment. Írtam egy keveset a papírra, majd beadtam. A szóbeli vizsgán engem hívtak be először, és közölték, hogy gyatra lett az írásbelim, ezért értelmetlen lenne tovább próbálkoznom. Vagyis egyszerűen kirúgtak.

Így tehát nem lett vendéglátós. De a gimnáziumban voltak olyan hatások, amelyek mégis a színjátszás felé terelték?

Ez a vonzódás szinte észrevétlenül kúszott be az életembe, és vált egyre fontosabbá. A kültelki Könyves Kálmán Gimnáziumban nagyon erős tanári kar jött össze, ugyanis az akkori igazgató, Hollósi Antal – aki nagyon okos, rendkívül intelligens, talpig úriember volt – menedéket adott azoknak a pedagógusoknak, akik ötvenhatos múltjuk miatt másutt nem kaptak állást. Így került oda például Verbényi József, aki sokat tett a hazai kosárlabda fejlődéséért, Éder Zoltán, aki a Magyar Nyelvtudományi Intézetnek dolgozott, és a magyartanárom, Tóth Ferenc, aki nagy Ady-imádó volt. Nem csak a magyar ugar költőjét láttatta velünk, hanem a hihetetlenül érzékeny, sokoldalú művészembert is megmutatta. Nem törődött az előírásokkal, azt tanította, amit fontosnak és értékesnek tartott a magyar irodalomból. Ő vette észre, hogy a kötelező verseket jobban, nagyobb átéléssel mondom, mint a többiek. Nem voltam ennek tudatában, valahogy ösztönösen, belülről jött. Egy idő után, természetesen Adynál, kihívott az osztály elé, hogy olvassam fel a Héja-nász az avaron című verset. Úgy tűnt, tetszett a srácoknak, ahogy előadtam. Később a tanárom javaslatára részt vettem a kerületi szavalóversenyeken. Vagy úgy sikerült, hogy első helyezett lettem, vagy a második sornál lefagytam, mert nem jutott eszembe a szöveg. Ott éreztem meg először, milyen közönség előtt szerepelni, és ezt jópofa dolognak tartottam.

Akkor már arra is gondolt, hogy a Színművészeti Főiskola felé veszi az irányt?

A versmondás és a színészet két különböző dolog, eszembe sem jutott, hogy akár színész is lehetnék. Pontosan tudtam, mekkora a túljelentkezés a főiskolán, ezért úgy gondoltam, esélyem sem lenne bejutni. Így aztán munkát kellett keresnem. A házunkban lakott egy lány, aki a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Én is odakerültem, a számítástechnikai osztályon betanított munkás lettem. Egyszer a büfében megláttam egy kifüggesztett hirdetést, hogy a Belvárosi Irodalmi Színpad keres versmondásban és színjátszásban tehetséges fiatalokat. Elmentem, és felvettek.

 

Kiss Mari és Trokán Péter – Hosszú út az éjszakába, Weöres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Garai Antal Atom)

 

Kikkel találkozott ott?

Zsolnai Gábor vezette a csoportot, aki az amatőr színházi mozgalom egyik oszlopos tagja volt, Keleti István tanítványa. Bodnár Erika, Borbás Gabi, Farády István és Kalocsai Miklós szintén onnan indult. Jó helyre kerültem, és valami átszakadt bennem. Úgy éreztem, ez legalább olyan jó, mint a kosárlabdázás, amit addigra abbahagytam, mert nem sikerült bekerülnöm az ifjúsági válogatottba.

Milyen előadásokat hoztak létre?

Főként szerkesztett irodalmi műsorokat adtunk elő. Minden kiemelt állami ünnepre készültünk verses összeállítással, amelyekkel jártuk a kultúrházakat, üzemeket, nagyobb munkahelyeket, és mindenütt elég jól fizettek. Emlékszem, akkor nyílt meg a Napoletana étterem a Váci utcában, szinte mindennap oda jártunk kajálni. Ezenkívül egyfelvonásos színműveket is színpadra állítottunk. Bemutattuk például Hubay Miklós egyik színdarabját, amelyben egy katonatisztet játszottam, és már jelmez is volt rajtam. Indultunk a Ki mit tud?-on is, ahol egyszer a második helyen végeztünk. Nagyon jól éreztük magunkat, de aztán beütött a krach: 1965 őszén megkaptam a katonai behívót. Persze megpróbáltam valamilyen módon elkerülni, de nem sikerült. Annyi szerencsém volt, hogy nem kellett elmennem az ország másik végébe határőrnek. Mivel 189 centi magas voltam, bekerültem az őrezredbe – mi adtuk a díszőrséget –, így a fővárosban maradhattam. Ezzel együtt nehezen viseltem, hogy az első évben alig jöhettem ki. A második évben egy jó trükkel átkértem magam a sportszázadba, azt mondtam ugyanis, hogy a Testnevelési Főiskolára akarok jelentkezni. Oda sorozták be a válogatott sportolókat, akik naponta délután 2 órától este fél 10-ig kimenőt kaptak, hogy részt tudjanak venni az edzéseken. Nekem is pont erre volt szükségem, mert így ismét járhattam a próbákra. A Testnevelési Főiskola helyett azonban a Színművészetire adtam be a papírjaimat. Nem vettek fel. A következő évben leszereltem, visszamentem a Belvárosi Irodalmi Színpadra. Ezúttal sem vettek fel a főiskolára, de nem akartam megint a minisztériumban dolgozni, mert úgy éreztem, hogy mindenképpen a pálya közelében kell maradnom.

Hogyan érintették azok a kudarcok, melyeket a Színművészeti Főiskolán megélt?

Nagyon tehetségesnek gondoltam magam, és rettenetesen megsértődtem a főiskolára, amiért eltanácsoltak. Ma már azt kell mondanom, jogosan, mert hihetetlenül begörcsöltem a felvételi vizsgákon. Talán túlértékeltem a főiskolát, és elhitettem magammal, hogy ahhoz a szinthez én kevés vagyok. Pedig Zsolnai Gábor keze alatt rengeteget tanultam, és éreztem, hogy fejlődtem is. De amikor közeledett a felvételi, mindig túlságosan rákészültem. Kérdezgettem a főiskolásokat, hogy ki indít osztályt, s neki milyen elvárásai vannak. Aszerint állítottam össze az anyagomat, hogy például Szinetár Miklós miket kedvel. Ilyesmivel foglalkoztam ahelyett, hogy lazán odamentem volna és megmutattam volna, amit tudok. Első alkalommal Simon Zsuzsa rúgott ki. Másodjára Szinetár volt a felvételiztető tanár. Elkezdtem mondani Ady Endre Új vizeken járok című versét, de az első strófa után leállított, és azt mondta, köszöni szépen, menjek ki. Annak ellenére, hogy hamar kiküldött, valamit mégis megláthatott bennem, mert továbbengedett a következő rostára, de azon nem jutottam túl.

Ekkor már a Honvéd Művészegyüttes tagja volt?

Igen. Mezei Éva vett oda bennünket Borbás Gabival segédszínésznek. Ott ismertem meg Bodó Györgyit, Somogyvári Pált és Hetényi Pált, akivel közeli barátságba kerültünk. Előadásokat hoztunk létre, jártuk a helyőrségeket, és igyekeztünk kielégíteni a katonaság kulturális igényeit. Miután a következő felvételin sem jártam sikerrel, elhatároztam, hogy nem jelentkezem többé a főiskolára. Megtudtam, hogy a Nemzeti Színháznak van egy stúdiója, amit azzal a szándékkal alapítottak, hogy erős statiszta gárdája legyen a színháznak, és ne az utcáról kelljen behívni embereket. Mivel annyira haragudtam a főiskolára, először hallani sem akartam a stúdióról. Egyszer azonban találkoztam valakivel, aki elmondta, mennyire jól érzi ott magát. Ezen felbuzdulva mégis jelentkezni akartam, de akkor már túl voltunk a határidőn. Szirtes Ádám vendégként vett részt a Honvéd Művészegyüttes egyik előadásában, jó volt vele dolgozni, nagyon közvetlen volt. Említettem neki, hogy szeretnék jelentkezni a Nemzeti stúdiójába, de már lezajlott a felvételi. Megígérte, hogy utánajár a színházban. Legközelebb hozta a hírt, hogy lesz még egy pótfelvételi, nyugodtan jelentkezhetek. Így is történt. Az igazgatói irodában kellett felvételiznem, a Lear király egyik monológját mondtam, és Marton Endre felvett.

A Nemzeti Színház stúdiójában Bodnár Sándor oktatta a színészmesterséget. Mit lehetett tőle megtanulni?

Bodnár dramaturgként végzett, aztán évekig segédrendező volt. Akkor teljesedett ki igazán, amikor megkapta a stúdiót, és kiderült róla, hogy rendkívüli pedagógus. Különösen fontosnak tartotta, hogy mikor és hogyan szólal meg a színész. Mondok erre egy példát. Elővettük Petőfi Sándor Reszket a bokor, mert... kezdetű versét. Bodnár felállított bennünket, azt kérte, hogy helyezzük magunkat szituációba, és csak akkor szólaljunk meg, ha pontosan tudjuk, kinek és miért akarjuk elmondani a verset. Körbejárt a teremben, és látni akarta a szemünkben, ahogy megjelenik előttünk az a kislány, akinek teljes átéléssel szavaljuk: „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál”. Mindannyian elkezdtük, de az első sornál tovább nem jutottunk, mert nem sikerült a megfelelő szituációt megteremteni hozzá. Két hét elteltével talán volt egy közöttünk, aki végig tudta mondani az első versszakot. Később egy évig én is tanítottam a stúdióban, de máig sem tudom, hogyan lehet ezt a szakmát igazán megtanítani. Talán az a legfontosabb, hogy jelen kell lenni a színházi közegben. Amikor Az ember tragédiájában színpadra léphettem – a londoni színben az egyik diákot kaptam –, és Sinkovits Imre mellett elmondhattam két mondatot, az nekem nagyobb ajándék volt, mint amikor egy főiskolás a negyedéves vizsgáján Rómeót játssza.

A társulat tagjai hogyan fogadták? Könnyen be tudott illeszkedni?

Már a Honvéd együttesben is felnéztem a tapasztaltabb kollégákra, de a Nemzeti Színházban elállt a szavam, amikor Avar István, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Sinkovits Imre és a többiek között találtam magam. Nem fogtam fel igazán, inkább csak éreztem, hogy valami rendkívüli dolog kezdődik az életemben, és egyszer majd ezek mellett az óriások mellett lehetek színész. Nagyon hamar befogadtak minket, fiatalokat. Avar István két hét után megkínált bennünket fehér dobozos Kent cigarettával, és felajánlotta, hogy tegeződjünk. Ugyanakkor vasfegyelem uralkodott a színházban, ami elsősorban a legendás ügyelőnek, Zsolt Istvánnak volt köszönhető. Tőle tanultuk meg például, hogy színpadra lépés előtt csendben, fegyelmezetten kell várakozni a takarásban. Egyszer elment mellettem a folyosón és odaszólt: „Kolléga úr, hosszú a haja, holnapra vágassa le, és jelentkezzen nálam!” Ügyet sem vetettem rá. Másnap rám nézett, és elintézett nekem egy fegyelmit. Gyakran megalázott bennünket, de tudtuk, hogy igaza van, és megtanultuk, mit jelent a tekintély a színházban.

Pályája Kecskeméten indult, ahol a legendás színigazgató, Radó Vilmos társulatába került.

Egy év elteltével Vili bácsi felfigyelt rám a Nemzeti Színházban, és szerződést ajánlott. Megkérdeztem Bodnár Sándort, hogy mit tegyek. Ő arra biztatott, hogy fogadjam el az ajánlatot, mert olyan helyre kerülök, ahol sokat fogok tanulni. Így lettem segédszínész Kecskeméten havi 1400 forintért.

Fordulópontot jelentett a színház és az Ön életében, amikor Ruszt József Kecskemétre érkezett. Miként emlékszik a vele való találkozásra?

Radó Vilmos jó érzékkel kiszúrta, hogy van Debrecenben egy rendkívül tehetséges, fiatal rendező, és meghívta Kecskemétre, hogy állítsa színpadra az Adáshibát. Persze tudtam, ki az a Ruszt József, hiszen rendszeresen jártam az Egyetemi Színpadra, láttam az előadásait – A pokol nyolcadik körét és Az özvegy Karnyónét többször is megnéztem –, és irigyeltem azokat a színészeket, akik vele dolgozhattak. Nagyon kíváncsi voltam rá, ezért beültem az Adáshiba próbáira. Ruszt látta, hogy folyton ott bámészkodom, és egyszer megszólított. Beszélgetni kezdtünk, elmondtam, hogy az Egyetemi Színpadon találkoztunk, később pedig a Nemzeti stúdiósa voltam. Felajánlotta, hogy legyek az asszisztense abban az előadásban. A következő évadban kaptuk a hírt, hogy megint jön Ruszt, és a Hamletet fogja rendezni Latinovits Zoltánnal a címszerepben, Radó ugyanis szerette volna szerződtetni Latinovitsot. Végül ez nem jött össze, és Hamletet Székhelyi József játszotta, én pedig megkaptam Horatio szerepét. Emlékszem, Molnár Gál Péter nagyon kiosztotta az előadást, ami szerintem nem sikerült rosszul, mert felmutatta Ruszt színházának jellegzetességeit.

Melyek voltak ezek?

A letisztult és üres tér, a kevés díszlet, a színészi jelenlét ereje határozta meg az előadásait. A Hamlet után Vili bácsi felajánlotta Rusztnak, hogy szerződjön oda, és legyen a színház főrendezője. Jóska szerette Debrecent, de pontosan felmérte, hogy ott nem valósíthatja meg teljesen az elképzeléseit, Kecskemét viszont termékeny talajt jelentett számára. Egy évet még a Csokonai Színházban töltött, engem is magával vitt, és színpadra állítottuk Tennessee Williams drámáját (Orpheusz alászáll), valamint Feydeau komédiáját (Bolha a fülbe). Aztán elfogadta a főrendezői megbízatást, és visszamentünk Kecskemétre. 1973-ban a Troilus és Cressida volt Ruszt bemutatkozó előadása főrendezőként. Lenyűgözött, milyen filozófiai mélységekig jutott a darab és a szerepek elemzése során. Az előadással részt vettünk a Vidéki Színházak Fesztiválján az Operettszínházban. A kaposváriak az Egy lócsiszár virágvasárnapjával, a szolnokiak a Versailles-i rögtönzéssel képviseltették magukat. Mindhárom produkció nagyot szólt. Akkoriban egyre többen arra panaszkodtak a szakmában, hogy a fővárosi színházi élet egy helyben jár, a nagy rendezők elfáradtak. A Troilus és Cressida kezdése előtt ott álltunk az ügyelőpult mellett, ahonnan egy monitoron látni lehetett a színház különböző pontjait. Feltűnt, hogy egy lélek sem volt az előcsarnokban, csak a két jegyszedő jött-ment. Kétségbeestünk, hogy nem lesznek nézők. De mire elkezdődött az előadás, megtelt a nézőtér háromnegyede, a második részre telt ház lett, a végére pedig fürtökben lógtak az emberek a páholyokban. Nem várt siker lett belőle, tizenhat percig tartó vastapsot kaptunk. Ahogy jöttünk ki az előadás után, azt láttuk, hogy Téri Árpád, az egykori debreceni színigazgató kipirultan, lelkendezve szaladgál előre-hátra a folyosón, és egyre csak azt ismételgeti: „Ugye megmondtam, ugye megmondtam, hogy lehet még jó színházat csinálni?!” Közben Vili bácsi megbetegedett, és nem sokkal később nyugdíjba vonult. Miszlay István lett az utóda, aki jó menedzser szemléletű vezető volt Békéscsabán, és a pártvezetés úgy gondolta, jól kiegészítik egymást Ruszttal. De nem így történt, mert ők olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Miszlay féltékeny volt Jóska sikereire, és ahol csak tudott, keresztbe tett neki. Végül Miszlay Budapestre került, a József Attila Színház direktora lett. Kecskeméten Sajtos Gézát nevezték ki igazgatónak, aki rendes, tisztességes ember volt, és végtelenül tisztelte Rusztot. Nyugodt időszak következett a színház életében.

 

Trokán Péter és Derzsi János – Az ember tragédiája, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Kiss László)

 

A Don Carlosban Gábor Miklós volt az egyik partnere – ő II. Fülöp királyt, Ön pedig Posa márkit alakította –, és más előadásokban is együtt játszottak. Hogyan emlékszik vissza a közös alkotómunkára?

Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, amikor Ruszt bejelentette, hogy jön Gábor Miklós. Mivel ő volt Zsolnai Gábor kedvenc színésze, mi is kíváncsiak voltunk rá. A főiskolásokkal együtt besurrantunk a Madách Színházba, többször megnéztem a Hamletet és a Negyedik Henrik királyt, ugyancsak nagy élményt jelentett az Oszlopos Simeon, amelyben Kis Jánost Gábor Miklós játszotta, Kiss Manyi volt Vinczéné. Akkor még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Madách Színház vezető színésze átszerződjön a Vígszínházba, nemhogy lemenjen vidékre. Gábor Miklós mégis megtette, mert akkor már unta a Madáchot. Ruszt egyszer rendezett valamit a rádióban, és a Pagodában találkozott Gábor Miklóssal. Szóba került Kecskemét, a Troilus és Cressida sikere, és hirtelen kiszaladt Jóska száján ez a mondat: „Miért kérdezed, hogy milyen Kecskeméten színésznek lenni? Gyere le!” Erre Miklós rávágta: „Hívjál meg!” Így indult a kapcsolatuk. Ruszt nagyon tisztelte Gábor Miklóst, eleinte tartott is tőle, leginkább attól, hogy nehéz lesz vele dolgozni, mert öntörvényű művész. Ő inkább Fodor Tamáshoz, Kelemen Józsefhez, Kristóf Tiborhoz szokott az Egyetemi Színpadon, Szakács Eszterhez vagy hozzám Kecskeméten, neki főleg gyúrható színészekre volt szüksége. Az albérleti szobám falára kitettem Gábor Miklós fényképét a Hamletből, mert fontosnak tartottam, hogy ott legyen. De amikor személyesen is megérkezett Kecskemétre, hazamentem, levettem a fotót, és arra gondoltam, hogy a bálvány lejött a falról, és mostantól itt van közöttünk. Később mondta el, hogy őt elsősorban nem Ruszt érdekelte, hanem a társulat. Arra volt kíváncsi, miért rajongunk annyira a mesterünkért, és hogyan tud a fiatalokkal dolgozni egy tehetséges rendező vidéken. Látni lehetett, ahogy Gábor Miklós feloldódott közöttünk, jól érezte magát a fiatalok társaságában, és elmondása szerint ő is sokat tanult tőlünk.

Ruszt és Gábor Miklós miként dolgoztak együtt, hogyan inspirálták egymást?

A próbák eleinte leginkább arról szóltak, hogy ők ketten „kóstolgatták” egymást. Mi pedig csak álltunk, míg ők az intellektuális meccseiket vívták, ami a büfében is folytatódott. Képesek voltak órákon át vitatkozni filozófiai kérdésekről, Kirkegaardról vagy Notterdami Erasmusról. Egyrészt csodálatos volt hallgatni őket, ugyanakkor untuk, mert alig értettünk belőle valamit. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Ruszt először „le tudta győzni” Gábor Miklóst. A színpadon egy kétszintes dobogó helyezkedett el, ami hátulról 25 fokos szögben emelkedett, egy helyen megtörve egy nagyjából 30 centis fellépővel. Középen állt a trón. Gábor Miklós jött-ment Fülöp király nagymonológjával. Elkezdte mondani előbb a széken ülve, majd felállt, a trón mögé lépett, kezét a háttámlára tette, úgy is megpróbálta, de sehogyan sem volt vele elégedett. Odaszólt Rusztnak, hogy segítsen elkezdeni. Mire Jóska csak annyit mondott, hogy üljön le a földre és kezdje el. Leült, mondani kezdte, és minden megváltozott: rendkívül erősen hatott az óriási térben az uralkodó végtelen magányossága. Fantasztikus volt. A Madách Színházban nem fordulhatott elő, hogy egy király leüljön a földre. Miután összecsiszolódtak, közel kerültek egymáshoz. Miklós nem csak játszott, rendezett is Kecskeméten: színpadra állította az Oszlopos Simeont Andorai Péterrel a főszerepben. Szívügyének tekintette a kecskeméti színházat, féltette Rusztot attól, hogy túlságosan elragadják a sikerek. Forrt a levegő Ruszt körül, a szakma egyre jobban felfigyelt rá, ő is nyitott sokfelé. Meghívta Zsámbéki Gábort, aki megrendezte a Téli regét, Ruszt pedig Kaposváron vitte színre a Bakkhánsnőket, amelyben Dionüszoszt játszottam vendégként. Gábor Miklós pedig úgy érezte, hogy Jóska kissé elhanyagolja a színházat. Egyik levelében például ezt írta: „el kellene döntened, hogy barátokra vagy csodálókra van-e szükséged”. De visszatérve a Don Carlosra, el kell még mondanom, hogy szerintem abban az előadásban Farády István játszotta legjobban a szerepét. Kölykös tisztaságával ő maga volt Don Carlos, és gyönyörűen mondta Schiller szövegét.

Az elmondottakon túl mi jellemezte még Ruszt József munkamódszerét?

Megpróbálom egy példával megvilágítani. Mielőtt elkezdtük volna próbálni a Don Carlost, Ruszt küldött egy-egy levelet mindhárom főszereplőnek, Gábor Miklósnak, Farádynak és nekem. Ezt a három levelet kellene megmutatni az egyetemen a rendezőhallgatóknak, mert pontosan kiderül belőlük, hogyan kell egy rendezőnek felkészülnie az előadásra. Nekem például elemzést írt arról, hol tartok színészileg és emberileg, van-e elég tapasztalatom ahhoz, hogy Gábor Miklós partnere legyek, mire kell, és mire nem kell figyelnem, amikor próbálni fogunk.

A Hamlettől az Orpheusz alászáll című darabon, Feydeau-n és a Troilus és Cressida Akhilleuszán keresztül vezetett az út Posa márkiig, majd a János királyig. Mondhatjuk, hogy ez utóbbi magaslati pontot jelentett a pályáján?

Abszolút. Amikor megkaptam a szerepet, Ruszt nem titkolta, hogy kissé korán jött nekem, azt mondta, talán még nem fogom tudni eljátszani János királyt a maga teljességében, de mégis most kell eljátszanom, mert sokat fogok tanulni belőle. Több szempontból is nehéz munka volt. Szerepelt a darabban a kecskeméti színház két nagy tekintélyű művésze, Fekete Tibor és Forgács Tibor. Állandó volt a vetélkedés közöttük, minden pillanatban meg akarták mutatni, melyikük a jobb színész. Közben éreztették, hogy itt van ez a taknyos kölyök, aki főszerepet játszik, és tudomást sem vettek rólam. Ezzel is meg kellett küzdenem, nem csak a szereppel. Az általam játszott figura határozatlan, szétszórt, nagyot akar véghez vinni, de még nem áll készen királyi feladataira. Nagy utat jár be, míg a sorsa be nem teljesül. Ráadásul nem csak a szerepet kellett a kezemben tartanom, hanem magát az előadást, akkor is, amikor nem voltam a színpadon. Mindez komoly kihívást jelentett. Sokat segített ebben a furcsa helyzetben Gurnik Ilona, aki az anyámat játszotta. Nagyszívű, bűbájos ember volt. Az ő szótárában harag vagy irigység egyáltalán nem szerepelt. Igazi anya tudott lenni a próbákon is. Mivel nem végeztem főiskolát, az első huszonöt évben minden alakításommal bizonyítanom kellett, hogy helyem van ezen a pályán, és nem egy szürke, hétköznapi ember vagyok. Ezért is volt mérföldkő a János király. A meccset egész jól lejátszottam, de nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. Pécsi Ildikó odajött hozzám az előadás után, megsimogatott, és azt mondta, hogy nagyon szép dolgokat csináltam benne. Máskor talán megsértődtem volna erre a „gratulációra”, de akkor kifejezetten örültem, hogy ezt mondta Ildikó teljesen őszintén. Éreztette, milyen jó, hogy ezeket már tudom, de mindent nem tudhatok, hiszen a tojáshéj még ott van a fenekemen.

1978-ban összevonták az Állami Déryné Színházat és a 25. Színházat. Így jött létre a Népszínház, ahol Ruszt főrendező lett. Ekkor is természetes volt, hogy vele tart?

Annál is inkább, mert az központi intézkedés volt. Pozsgay Imre találta ki, hogy Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ruszt József jöjjön fel Budapestre. Emlékszem, Jóska sokat tipródott emiatt, mert ösztönösen érezte, hogy a fővárosi színházi közeg nem illene hozzá, az túl nagy léptéket jelentett volna neki, ugyanis jobban szerette a vidéki közvetlenséget. Azzal is tisztában volt, hogy szét fog szakadni a társulat, hiszen mindenkit nem vihetett magával. Konzultált Székellyel és Zsámbékival, és végül beadta a derekát. Az utolsó kecskeméti előadásunk a Koldusopera volt Valló Péter rendezésében. A tapsrendnél elbúcsúzott tőlünk a közönség, ami rettenetesen nehéz és megható pillanat volt. Aztán felkerültünk Pestre, jött velünk Gábor Miklós, Vass Éva, Sára Bernadette, Andorai Péter, Farády István és Hetényi Pál. Összeeresztették a Déryné, a 25. és a kecskeméti színház társulatát, s már a kezdeteknél látszott, hogy ez működésképtelen.

Miért?

Teljesen más szemléletet képviselt a 25. Színház, egészen más színházi életet élt a Déryné, és más aspektusból csinált színházat Ruszt Kecskeméten. Valahogy ezt kellett volna közös mederbe terelni, de nem sikerült. Pedig a jó szándék megvolt bennünk, mégis úgy néztünk egymásra, mint azok a lelencgyerekek, akik nevelőszülőkhöz kerültek. A helyzetet az sem könnyítette meg, hogy Gyurkó László, akit a Népszínház igazgatójának választottak, egyszerűen eltűnt. Ruszt kérdésére a titkárnő azt a választ adta, hogy Gyurkó elvtárs kórházban van, de azt nem mondhatja meg, hogy melyikben. Három hónapig nem volt, aki kezébe vette volna a Népszínház ügyeit, Ruszt magára maradt. Végül Gyurkó lemondott, és hosszas huzavona után Malonyai Dezsőt és Vámos Lászlót nevezték ki igazgatónak, Ruszt pedig művészeti vezető lett. Jóskának azonban hamar elege lett az egészből, ilyen körülmények között nem tudott dolgozni, és visszament vidékre. Zalaegerszegen olyan lehetőséget kapott, ami ismét nagyon megdobta őt.

Nem akart volna oda is vele menni?

Megfordult a fejemben, de akkor Sára Bernadette-tel éltünk együtt, és közösen úgy határoztunk, hogy Pesten maradunk. Detti nagyon szerette Vámost, aki az osztályfőnöke volt a főiskolán, és én is tiszteltem őt. 1982-ben, amikor megalapították a Katona József Színházat, a Nemzeti társulata alaposan megfogyatkozott, ezért Vámos a népszínházi színészek egy részét átmentette a Nemzetibe, ahol ő lett a művészeti vezető. Így kerültünk oda mi is. Egyébként vendégként játszottam Zalaegerszegen, hiszen Ruszt meghívott az Ördögök című darab főszerepére, amit még a művelődési házban mutattunk be.

Maradva még a Népszínháznál, abban a viszontagságos időszakban Ön sem találta meg igazán a helyét, hiába volt ott Gábor Miklós és Ruszt?

Persze, hogy nem, mert ilyen labilis helyzetben nem lehetett a művészi munkára koncentrálni. Ruszt próbálta a Doktor Faustust, ami a Népszínház nyitó előadása volt, de közben intézte a teátrum ügyeit, számtalan problémával kellett megküzdenie. Nehéz szülés volt az az előadás, és csak félig-meddig sikerült. Iglódi István rendezte a Vízkeresztet, ami pályám egyik maradandó élménye volt. Jó hangulatban, remek előadást hoztunk létre. Benkő László és az Omega szerezte a zenéjét, velük is jó volt dolgozni. Friss és fiatalos munka volt, arról nem is beszélve, hogy Andorai Péter zseniálisan alakította Malvoliót.

 

Trokán Péter a Trianon című előadásban – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Kiss László)

 

Szántó Judit úgy fogalmazott a Színház című folyóirat hasábjain a Macska a forró bádogtetőn előadásáról szóló kritikájában, hogy Trokán Péter megsínyli a rendezői kéz hiányát: „nem először fordul elő nála, hogy – rosszul irányítva – alig ismerhető fel benne a remek Ruszt-színész. [...] Érdekes színészi jelenség: ha nem kap segítséget a szerep belső megalkotásához, úgy látszik, külsőleg is megszürkül.” Pályájának Ruszttal töltött szakasza, különösen a kecskeméti időszak, rendkívül intenzív és tartalmas volt. Nélküle nem érezte magát apátlannak, elveszettnek?

Dehogynem. Több mint nyolc évet töltöttünk együtt, nagyon sokat tanultam tőle, és rettenetesen hiányzott, miután elszakadtunk egymástól. Az ön által említett darabot Szurdi Miklós rendezte, aki abban a zavaros időszakban – nyilván csupa jó szándékból – „eljátszotta” a határozott, kemény, koncepciózus rendezőt. Meglehetősen rosszul dolgoztunk együtt, pedig jó barátok voltunk, és ez az alakításomon is nyomot hagyott. Pontos az a kritika, amit idézett, el is fogadom, mert tényleg nem voltam jó benne, csak kapkodtam a fejemet Tábori Nóra és Kállai Ferenc között, és láttam, hogy ők sem érzik jól magukat. Furcsa módon a bukások erősebben megmaradtak bennem, mint a sikerek. Pontosan emlékszem életem egyik legnagyobb kudarcára, ami ugyancsak a Népszínházhoz kötődik.

Mi volt az?

A Don Juan, amit Szinetár Miklós rendezett. Talán túlságosan tiszteltem őt és az ő elképzelését Molière darabjáról, illetve a szerepről, és a próbán nem mertem vagy nem akartam elmondani, hogy egészen mást gondolok erről a figuráról. Amikor elolvastam a darabot, arra jutottam, hogy ez a férfi élete végén teljesen kiábrándult a maga Don Juan-i mivoltából, egész addigi életéből. Szinetár viszont azt a hedonista figurát akarta látni, aki a sikerei csúcsán igazi Don Juanként viselkedik. Ennek megfelelően borvörös ruhákba öltöztettek, hatalmas vörös parókát viseltem, és tettem-vettem magam a színpadon, úgy csináltam, mintha nagy nőcsábász lennék. Miklós elégedett volt, én pedig szenvedtem benne. Az egyik kritikus azt írta, hogy Trokán méterekkel a szerep mellett jár, ami nagyon sértő volt, napokig nem aludtam miatta, de utólag rájöttem, hogy igaza volt. Sajnos az az előadás, ami rólam szólt, és tovább lendíthette volna a pályámat, nem sikerült. Viszont egy életre megtanultam, hogy minden tiszteletem mellett is elmondom a rendezőnek, ha más a véleményem. Eszembe jut erről egy másik történet. Vámos László megrendezte Az ember tragédiáját, és úgy osztotta ki a szerepeket, hogy Bubik István volt Ádám, Évát Tóth Éva játszotta, Lucifert pedig kettős szereposztásban kaptuk Balkay Gézával. Bementem Vámoshoz, és elmondtam neki, nagy megtiszteltetés, hogy rám osztotta Lucifert, de nem vállalhatom el, mert ez a szereposztás azt üzeni, hogy a Nemzeti Színház társulatában nincs megfelelő színész, vendéget kell hívni erre a szerepre. Nem sértődött meg, sőt, elfogadta az érveimet. Aztán az élet úgy hozta, hogy 1988-ban átvettem a szerepet úgy, hogy mindössze négy színpadi próbára volt lehetőségem. Otthon a konyhában tanultam a szöveget, és lényegében úgy formáltam meg Lucifert, ahogy én akartam. Nagy élmény volt, és azt hiszem, jól oldottam meg a feladatot. De visszatérve a kérdésére, a Nemzeti Színházban hét éven keresztül folyamatosan azt éreztem, hogy valami nem működik. Mániákusan vágytam egy olyan összetartó, egy irányba haladó közösségre, mint amilyen a kecskeméti volt. Hosszú ideig mindenütt Kecskemétet kerestem. Ha lementem volna Zalaegerszegre, minden bizonnyal megtalálom, de én konokul Pesten maradtam, és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy el kell szakadnom Ruszttól és az ő színházi világától.

Ez mikor sikerült?

Tulajdonképpen akkor, amikor 1989-ben Csiszár Imre lett a Nemzeti Színház igazgatója, aki Miskolcról hozta a saját színészeit, és a fél társulatot szélnek eresztette, köztük engem is. Az igazi mélyütés volt számomra, mert addig nem fordult elő, hogy kirúgjanak egy színházból, ráadásul úgy éreztem, hogy nem ezt érdemeltem. Mindenesetre valahogy kijózanodtam, és rádöbbentem, hogy a saját lábamra kell állnom. Iglódi István, amint megtudta, hogy az utcára kerültem, azonnal hívott a József Attila Színházba. Nagyon hálás voltam neki ezért.

Csupán egy évadot töltött Angyalföldön, pedig azt is gondolhatnánk, hogy az ottani népszínházi műsorpolitika jól illeszkedett a színészi alkatához. Mégsem így volt?

Azért nem, mert ott is nagyon furcsa helyzet alakult ki. Iglódi volt a főrendező, Szabó Ervin pedig az igazgató, akinek akkor járt le a megbízatása, és kijelentette, hogy nem vezeti tovább a színházat. Garas Dezső vendégként megrendezte Schwajda György Csoda című színdarabját, melynek női főszerepét Törőcsik Mari játszotta. Nagyon szép előadás lett belőle. Ennek kapcsán vetette fel Törőcsik és Garas, hogy mi lenne, ha Schwajda megpályázná a József Attila Színházat. Felsejlett egy izgalmas, előremutató színház lehetősége, ami számomra is vonzónak tűnt. Igen ám, de a társulat néhány tagja lobbizni kezdett Nyíregyháza felé, mert azt akarták, hogy Léner Péter legyen az igazgató, így lehetetlenné tették, hogy Schwajda megkapja a színházat. Én pedig úgy éreztem, hogy nincs ott keresnivalóm, és egy év után továbbálltam.

Hogyan alakult ezt követően a pályája?

Kapás Dezső meghívott Veszprémbe, hogy szerepeljek Caragiale Farsang című darabjában. A következő évben ott is igazgatóváltás történt. Jött Vándorfi László, aki szintén Ruszt-tanítvány volt, a bölcsészkaron végzett, játszott és rendezett az Egyetemi Színpadon, majd segédszínész lett Kecskeméten. Kilenc évig maradtam Veszprémben – közben Sopronban is játszottam –, jó előadások születtek, erős és fegyelmezett társulat jött össze. Szerettem ott lenni, szerettem, hogy Vándorfi mániákusan akart színházat csinálni, és ebben Rusztra emlékeztetett.

A Madách Színházban hogyan találta meg a helyét?

Hasonló helyzet volt, mint a József Attila Színházban. Kerényi Imrével még a Nemzetiben dolgoztunk együtt Illyés Gyula Tiszták című darabjában, és jó viszonyban voltunk egymással. Miután felújították a Madách Színházat, hívott, hogy menjek oda. Emlékszem, amikor bementem az irodájába, lelkesen tette elém a terveket, és nagy örömmel mesélte, hogy aznap reggel arra ébredt, hogy padlizsánszínűre kell festeni a nézőteret. Mondom: „jó, Imre, de mi lesz a színpadon?” Erre elárulta, hogy őt már nem érdekli a színház és a rendezés, a felújítás után átadja az irányítást, és beszáll a politikába. Na, gondoltam, megint jó helyre kerültem. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg, és végül három évadot ott töltöttem. Ezalatt két jó élményem volt. Az ember tragédiájában immár másodszor ugrottam be Lucifer szerepébe, és ott is nagyon szerettem játszani. A másik a Hölgy a furgonban című darab volt. Alan Bennett írta, akivel a valóságban is megtörtént, hogy egy idős csöves asszony, Miss Shepherd leparkolt a háza elé a furgonjával, amiben lakott, az író beengedte a kertjébe három hónapra, végül évekig ott maradt. Különös, ellentmondásos viszony alakult ki kettőjük között. Bennett két alakban írta meg önmagát, egyik énjét Huszti Péter, a másikat én játszottam, a főszerepet Psota Irénre osztotta a rendező, Szirtes Tamás. Érdekes feladat volt, nagyon örültem, hogy Psotával lehetek egy színpadon. De végül Irén nem volt jó benne, láttam, ahogy szenved a próbákon. Talán Szirtes kevés volt hozzá, és nem tudta őt jó irányba terelni.

Az új Nemzeti Színházba Jordán Tamás hívására érkezett?

Igen. Előző nyáron a POSZT-on voltunk, odajött hozzám, elmondta, hogy többen szeretnék, ha ő lenne a Nemzeti Színház igazgatója, és megkérdezte, mi a véleményem. Mondtam, ez iszonyatosan nagy feladat, és tudomásul kell venni, hogy a Nemzeti vezetése egyúttal politikai megbízatás. Azt felelte, hogy eléggé tart ettől, és sajnálná otthagyni a Merlin Színházat, de ez nagy kihívást jelent, és volna elképzelése a Nemzetiről. Arra biztattam, hogy ha van elképzelése, akkor vágjon bele. Abban maradtunk, hogy meggondolja, de valószínűleg el fogja vállalni. Nem sokkal később láttam egy riportot a televízióban Jordánnal, ahol feltették neki a kérdést: elég felkészültnek érzi-e magát ahhoz, hogy a Nemzeti igazgatója legyen? Erre ő elkezdte sorolni, miket csinált életében, hogy Kossuth-díjas színész, színházalapító, több fesztivált is életre keltett. Magam is megdöbbentem, mi mindent hozott létre a saját erejéből. A riport után kocsival haladtam a Vas utcában, és észrevettem, hogy Jordán ott áll a sarkon. Lehúztam az ablakot és kiszóltam: „Tamás, láttam a riportot, remekül állod a sarat, zsebre teszed azokat, akik provokálnak téged. Ne hagyd magad, drukkolok, hogy legyen elég erőd hozzá!” Megköszönte, és mondta, hogy most már úgy néz ki, nem fog megmenekülni ettől. Majd azt is hozzátette, volna-e kedvem odamenni. Hirtelen nem is jutottam szóhoz, addig meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség. Korábban Schwajda György meghívta Anatolij Vasziljevet, hogy rendezze meg a Nemzeti Színházban a Lear királyt női szereplőkkel. Az előadásból nem lett semmi, a színésznők viszont ott maradtak. Rajtuk kívül voltak még művészek, akik szóba kerültek mint leendő társulati tagok. Jordán összeállította az első évadot, meghívta a rendezőket, és akikkel ők dolgozni akartak, azok a színészek alkották az új Nemzeti Színház társulatát. Engem Valló Péter választott ki A holdbeli csónakos egyik szerepére. Eufórikus volt a próbaidőszak, szép előadás lett belőle, hamar összerántotta a társulatot. Jordán is remek formában volt, ha nagyon akart valamit, valósággal áradtak belőle az ötletek. Jó hangulatot, nyugodt légkört teremtett a színházban, a politikai viharok elcsendesedtek, és kizárólag az alkotómunkára koncentráltunk.

Legutóbb Csankó Zoltánnal beszélgettem, aki ugyancsak tagja volt annak a társulatnak. Ő is hangsúlyozta, hogy Jordánnak sikerült kiszorítania a politikát a színház falai közül.

Valóban így volt, és ez mostanában a Színművészeti Egyetem ügye kapcsán gyakran eszembe jut. Annak idején Ruszt – ahogy Zsámbékiék is – pontosan tudta, hogy a színháznak a politika fölé kell emelkednie. Véleményem szerint Vidnyánszky Attila nagyot hibázott azzal, hogy elsősorban nem szakmailag alapozta meg a színházát és főleg az egyetemét. Bármennyire tehetséges művész, nem tudott vagy nem akart a politika fölé emelkedni, és végső soron politikai végrehajtó lett.

Az Ön pályájára miként hatott a nemzetis időszak? Ott is fontosabb volt a társulati lét, mint az, hogy milyen szerepeket játszik?

Pontosan. A szerepekkel kifejezetten elégedetlen voltam, éreztem, hogy Jordán nem igazán gondolkodik bennem. A szerződtetési tárgyaláson minden alkalommal zavartan tördelte a kezét és elnézést kért, amiért nem tud nekem nagyobb feladatot adni, de borzasztó nehéz szerepet osztani, mert sokan vagyunk, és mindenkire gondolnia kell. Mivel jó barátok voltunk és szerettem Tamást, természetesen megértettem, de azért minden évben keserűen fordultam ki az irodájából. Annyira jól éreztem magam a társulatban, hogy ezt félre tudtam tenni, és arra gondoltam, majd csak megtalál egy főszerep. Meg is talált, de nem sok köszönet volt benne, mert nagyot buktunk vele. Verebes István színpadra akarta állítani Beckett Godot-ra várva című drámáját női szereplőkkel, Vasziljev után szabadon. Már ki is osztotta a szerepeket, amikor kiderült, hogy az örökösök nem adnak engedélyt a mű átírására. Verebes berágott és írt egy parafrázist a Godot-ból. Az lett a címe, hogy Várva. Be is mutattuk a stúdiószínpadon, Básti Juli, Csoma Judit, Koós Olga és Szabó Márta mellett én játszottam valamennyi férfi szerepet. Talán nyolcszor ment, a darab nem igazán sikerült, hiába küzdöttünk vele, nem jött ki belőle semmi jó. Szerettem viszont a Tizenkét dühös embert, amit Alföldi Róbert is műsoron tartott, sokáig játszottam benne vendégként. Szintén csodálatos élmény volt a Sárga liliom Mohácsi Jánossal, akivel akkor találkoztunk először, és később Szombathelyen is nagyon jól dolgoztunk együtt a Szentivánéji álomban.

Amikor Jordán Tamás elhatározta, hogy nem pályázik újra a Nemzeti Színház vezetésére, helyette Szombathelyen alapít teátrumot, nem is volt kérdés, hogy csatlakozik hozzá?

Először nem voltam biztos benne, de aztán Alföldi hozzásegített, mert másokkal együtt engem is elküldött. Szívesen maradtam volna, mert kíváncsi voltam rá mint rendezőre. A pályázatából is kiderült, hogy a Nemzeti önmagában nem izgatta, mert egy erős művészszínházat akart létrehozni. Ez engem érdekelt volna, ő azonban nem foglalkozott azzal, hogy szeretnék-e részt venni benne. És akkor Jordán szólt, hogy most már minden feltétel adott Szombathelyen, megyek-e. Mondtam, hogy megyek. Ennyi volt a szerződtetési tárgyalás.

Korábbi igazgatója gyakran hangoztatta, hogy végső küldetése a szombathelyi színház létrehozása volt, olyan közösség megteremtése, amelynek annak idején az Egyetemi Színpadon, majd Kaposváron részese volt. Ön hogy érzi, sikerült valamit visszahozni a régi időkből, az egykori szellemiségből, közösségi létezésből?

Teljes mértékben. Erre mondtam, hogy a pályám elején csodálatos nyolc évet kaptam Kecskeméten, a pályám vége felé pedig csodálatos éveket tölthettem Szombathelyen. A Weöres Sándor Színház ugyanolyan lett szellemiségében, mint a kecskeméti volt, azzal a különbséggel, hogy Jordán elsősorban nem rendezőként vett részt az alkotómunkában – a rendezés kevésbé volt az erőssége –, sokkal inkább páratlan színház- és közösségteremtő erejével tűnt ki. Színidirektorként mindig Radó Vilmos alakját idézte elém. Mindketten a lehető legkevesebb időt töltötték az irodájukban, szívesebben időztek a színészbüfében, ahol oldottan együtt tudtak lenni a társulattal. Emlékszem, amikor Jordán összehívott bennünket a Merlinben, olyan boldogan mesélt az elképzeléseiről, hogy a lelkesedése átragadt ránk is, mindannyian égtünk az alkotás vágyától. Beszélt arról is, hogy van valami, ami egyre jobban hiányzik a színházból, ez pedig a szeretet. Jó lenne ezt feléleszteni. Próbáljuk meg szeretni egymást.

Sokat és sokfélét játszott Szombathelyen, de az igazán nagy szerep ott is évekig váratott magára.

Nagyon szeretem és tisztelem Tamást, de azt el kell mondanom, hogy minden évben kiosztott magának egy főszerepet. Ugyanahhoz a korosztályhoz tartozunk, és úgy gondoltam, olykor nekem is kijárna egy-egy nagyobb feladat. Ez eleinte megint rosszul esett, de aztán beletörődtem, és azt mondtam magamban, nekem már nem kell bebizonyítani, hogy el tudok játszani egy főszerepet. Nagyon jól éreztem magam a társulatban, ott is fontosabb volt, hogy velük lehetek. A fiatalok megbecsültek, én is szerettem őket és sokat tanultam tőlük. Tamás gyakran hangsúlyozta, milyen nagy szükség van a tapasztalatomra. Aztán egyszer csak meglepett a Hosszú az út az éjszakába című darabban James Tyrone szerepével, ami a pályám egyik fontos pillanata volt. Szabó Máté rendezte, és jó volt játszani Kiss Marival.

Lassan a beszélgetés végére érünk, de bármilyen furcsán hangzik, a Szomszédok nem került még szóba. Nem bánja?

Egyáltalán nem. A sorozat nagyon szép emlék az életemben, főként amiatt, mert Horváth Ádám fantasztikus légkört teremtett a forgatásokon, és olyan csodálatos emberek vettek körül, mint Komlós Juci, Zenthe Ferenc, Raksányi Gellért vagy Máriáss József. Rendkívül sikeres volt a produkció, ami megadta nekem a legnagyobb színészi ajándékot, a népszerűséget. Ennek azonban ára volt. A filmesek úgy gondolták, túlságosan „elhasználódott” az arcom, beleragadtam Szelényi János szerepébe, ezért sokáig be sem tehettem a lábam a filmgyárba.

Több mint fél évszázadot töltött ezen a pályán. Miért érdemes ennyi idő után is újra és újra színpadra lépni?

Mert a színház örök. A színház mindent túlél. Mindig képes megújulni, bármi is történjék a világban, bárhogy is próbálják elnyomni. Mindig pontosan megmutatja, milyen a világ, amely körülvesz bennünket. A nézők pedig változatlanul ragaszkodnak ahhoz, hogy a színház jelen legyen az életükben. És még az is örömet okoz a színházban, ha meghatódva csodálhatom, hogyan játszanak a lányaim.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor