Simon – Coleman – Fields: Édes Charity – Móricz Zsigmond Színház,

Nyíregyháza

Kicsit furcsán hangzik a nyíregyházi bemutató címe, legalábbis szokni kell még a magyarítást; az Édes Charity-t korábban nálunk is az eredeti, angol címén, Sweet Charity-ként játszották. Igaz, nagyon nem szokhattunk hozzá az eredeti címhez, hiszen túl sok bemutatót nem láthattunk a darabból. Az utóbbi bő évtizedben ez mindössze a harmadik magyarországi premier: 2010-ben a Magyar Színházban, 2015-ben Szombathelyen került színre, a most a Városmajorban vendégszerepelt nyíregyházi produkciót pedig a két pandémiás bezárás szünetében, 2020 szeptemberében mutatták be. Annak, hogy kvalitásaihoz képest ritkán látható a mű, több oka is lehet. Az egyik alighanem az, hogy nem sikerült felkerülnie a „közönségvonzóként” kategorizált klasszikus musicalek nem túl hosszú listájára, valahová a Kander-musicalek mellé (noha zenei világa nem áll túl távol azokétól, s a Broadway-premierjét az a Bob Fosse rendezte, aki a Chicagóét, valamint a Kabaréból készült legendás filmet is), ugyanakkor a mai, a szentimentális történetet nagyívű, torokpróbáló, de minden eredetiséget nélkülöző muzsikával párosító, grandiózus színpadi formába csomagoló zenés színházi trendtől távol áll. Másrészt színreviteléhez maximális profizmus, igényesség, a műfajban való jártasság, nagy létszámú előadói gárda szükséges, a főszerepre pedig egy olyan színésznő, aki nemcsak kiválóan játszik, énekel és táncol, de a karakter valószínűtlen, mégis magával ragadó, „édes” naivitását, mindent felülíró életszeretetét, törhetetlen optimizmusát is el tudja hitetni. Nem csoda tehát, hogy a nem kifejezetten zenés színházi bemutatókra szakosodott, önmagukat népszínházként definiáló kőszínházaknak nem a Sweet Charity ugrik be először, amikor az évadtervet összeállítva zenés színházi produkciót keresnek. Már csak ezért is örvendetes, hogy a Móricz Zsigmond Színháznak, illetve a művészeti vezetőnek, az eleddig nem musicalrendezéseiről ismert Horváth Illésnek erre a műre esett a választása.

Középen: Staub Viktória, Rák Zoltán és Gulyás Attila (fotó: Juhász Éva)

Nyíregyházán van hagyománya az igényes zenés darabok prezentálásának: az elmúlt években az említett Kander-musicalek is színre kerültek. Előbb a Ladányi Andrea rendezte, némiképp formabontó Kabaré, majd pár évvel ezelőtt a Chicago is, Szőcs Artur rendezésében. Ez utóbbival több tekintetben is rokonítható a mostani bemutató: mindkét rendezés nívós kommerszként értelmezi az alapanyagot, nem próbálja a műfaji sablonokat kortársi átértelmezéssel és/vagy eredeti formával felülírni. Ehelyett arra koncentrál, hogy minél egyszerűbben és hatásosabban közvetítse a mű nem túl komplikált, de fontos mondandóját, és magas szakmai színvonalon, az alkotók és a szereplők tehetségére, szakmai jártasságára építve vigye színre azt. A rendező elsősorban az előadás egészét összefogó játékmesterként van jelen; a „rendezői kézjegyet” inkább csak néhány kisebb játékötlet mutatja. A történet világát, közegét Horváth Illés egyszerű és következetesen alkalmazott formából építkezve teremti meg. A vonzó-taszító nagyváros, New York vibrálóan színes és ellentmondásos világát a háttérben vetített színes, de inkább a rajzfilmeket, mint a valóságot eszünkbe juttató animáció idézi meg. Vereckei Rita díszlete amúgy is leginkább a rekvizitumaik által jeleníti meg a váltakozó helyszíneket: Vittorio Vidal lakosztályát például a látványos ágy testesíti meg. A lokál, ahol Charity dolgozik, a szín közepére és mélyére helyezett félkör alakú kis színpad, amelyet három vékony oszlop köt össze egy felső színpaddal, ahol a zenekar játszik. Az oszlopok voltaképpen inkább rudak, nem csoda hát, ha a rúdtáncos lányok ezeken vonaglanak. Ugyanakkor oldalról az alsó és a felső kis színpadot klasszikus musical/operett lépcső is összeköti – vagyis a rudak és a lépcső más-más módon kapcsolják össze a fiktív és a valós (a zenekarnak helyet biztosító) színpadot, miközben a szín elején bőven marad tere a mozgásnak, a játéknak. Ez a fajta pragmatikus, de átgondolt, többértelmű, stílusteremtő konstrukció nemcsak a díszletben, hanem az előadás további alkotóelemeiben is érzékelhető. A koreográfiának talán még a szokottnál is hangsúlyosabb a funkciója. Praktikus szempontból is, hiszen a zeneszámok többsége nem klasszikus szóló vagy duett, hanem beszéddel, közjátékokkal megszakított kis jelenet, amelyben igen sok szereplő van a színen – mindvégig mozgásra késztetve. Másfelől sok karakter tűnik fel a játékban, akiknek egyénítésében fontos szerepe van a mozgássoroknak is. Molnár G. Nóra koreográfiája úgy tudja megoldani az egyénítést, hogy közben az összkép is látványos, dinamikus legyen. Mindemellett sikeresnek tűnik az az alkotói törekvés is, hogy a koreográfia elfedje vagy legalábbis zárójelbe tegye az előadók közti – néha azért megsejthető – mozgáskészségbeli különbségeket. A stilizálásra építő látványelemekkel és a mozgássorok absztrakciójának lehetőségét szintén felhasználó koreográfiával szemben Gálvölgyi Anett és Miovác Márton jelmezei a maguk valóságosságában látványosak. A lokál lányait szociális értelemben ugyan felülöltöztetik kissé a ruhadarabok, de egyfelől ez nélkülözhetetlen a színházi csillogáshoz, másfelől az „igazi előkelőségek”, Vidal és barátnőjének öltözete még így is kellő kontrasztot képez velük. És a ruháknak, kiegészítőknek, parókáknak fontos szerepe van a figurák megkülönböztetésében is. Az Édes Charity ugyanis nem pusztán abban az értelemben sokszereplős darab, hogy egyszerre sokan vannak a színen, hanem abban is, hogy a szereplők többsége nem egy karaktert jelenít meg; a kisebb szerepek sorát játszók gyakori gyorsöltözésekkel közlekednek az egyes alakok között.

Az, hogy az egyes figurák, még ha csak pár percig vannak is a színen, önálló arcélt kapjanak, elsősorban színészi feladat. És a bemutató komoly erénye, hogy még akkor sem igen látszik két egyforma szereplő a színen, amikor az epizodisták karként vannak jelen. Az egyénítés ugyan sokszor nem több egy-két jól eltalált gesztusnál, hangsúlynál, de a fontosabb karakterek esetében annak esélyét is megteremtik a színészek, hogy teljes sorsot képzelhessünk mögéjük. Horváth Viktor, Kovács Balázs, Végvári Boglárka, valamint a sűrűn váltakozó jelenetekben nagy elánnal és érezhető játékkedvvel résztvevő színiegyetemisták, Urbán-Szabó Fanni, Tary Patrícia, Kovács Vecei Fanni, Sikó Koppány, Szeri Martin, Tar Dániel a karaktereket lendületesen váltogatva biztosítanak játékban-énekben-táncban stabil hátteret az előadásnak. (Igaz, néha érzékelhető az a színészi-rendezői törekvés, amely egy-egy epizódot forszírozott harsánysággal próbál megemelni – szerintem feleslegesen. És nemcsak epizódokat: Charity és Oscar első találkozásánál utóbbi már-már kulisszahasogató módon produkál pánikrohamot – felteszem, rendezői ösztönzésre.

Rák Zoltán és Staub Viktória (fotó: Juhász Éva)

Szerencsére ezek a jelenetek döntő kisebbségben maradnak.) A mellékszereplők többségének sztereotipikus figurák jutnak – és e sztereotípiákban azért jól érzékelhető a mű születése idejének (vagyis a hatvanas éveknek) a világa is. Leginkább a konzumnőként és escortlányként is foglalkoztatott táncosnők egymáshoz és a „tulajhoz” fűződő szeretetteljes viszonyából, de némiképp a sztárok elérhetetlen világának megjelenítéséből is. Ezek felülírására nincs mód, hiszen azzal a műfaji kereteket feszegetné a játék, így a szereplők hol finoman rájátszanak az egyes alakokhoz tapadó naiv képzetekre, hol pedig magát a sztereotípiát komolyan véve töltik meg élettel a figurák körvonalait. Jenei Judit a filmsztárt öntudatosan elhagyó, majd hozzá (vagyis a hírnévhez) akaratosan visszatérő, elkényeztetett barátnőét, Gulyás Attila a zordnak látszó, ám a „lányait” őszintén szerető lokáltulajét, Dézsi Darinka a nem túl okos, de a többiekhez érzelmesen kötődő táncosnőét, Ténai Petra pedig az akaratosabb, érdesebb társáét. Horváth Margit a kiöregedett, lokálban ragadt Carmen és Kosik Anita a még virágzó, de sorsának hasonlóságára éppen most ráeszmélő Nickie szerepében a kicsattanó életkedv mögött a szemérmesen takargatott fájdalmat is megéreztetik. S noha az egész szereplőgárda egyenletesen színvonalas vokális teljesítményt nyújt, e szempontból az előadás csúcspontját kétségtelenül az ő duettjük jelenti a második felvonásban. Jenővári Miklós két végletesen eltérő figurát játszik, akik egyformán ikonok, más-más kulturális közegben. S mind Vittorio Vidalt, az elérhetetlen – és a saját személye körüli felhajtásba mindinkább belefáradó – sztárt, mind Daddy Brubecket, a karizmatikus gurut úgy emeli el, hogy a finoman ironizált ikon mégis hús-vér figurának látsszon. Az Oscart adó Rák Zoltán belépője a már említett, nem kissé túlspilázott jelenetben ugyan karikatúraszerűre sikeredik, de a színész a továbbiakban szerencsésen rátalál a szeretethiányos, komplexusokkal küzdő, előítéleteitől megszabadulni csak ideig-óráig tudó férfi figurájára, hihetővé teszi hallgatását, hezitálását és végső pálfordulását is.

Közhely, de az Édes Charity esetében mindenképpen igaz, hogy csak akkor érdemes előadni, ha a címszerepre minden tekintetben ideális színésznő áll a társulat rendelkezésére. Mert a Fellini-film alapján készült, játékosan érzelmes, szenvedélyeket és fájdalmakat is megmutató, de tárgyához képest mégis könnyed darab akkor szólalhat meg hitelesen, a sztereotípiákon felülemelkedve, ha valóban képes átélhetővé tenni azt, hogy számtalan csalódáson, megpróbáltatáson keresztülmenő hősnője a történtek közepette és után is képes hinni az emberekben, a jövőben – és képes szeretni az életet. Staub Viktória mindezt makulátlanul elhiteti. A lány naiv, őszinte rajongását, csacska mondatait, önáltatását, ébredező érzelmeit, rendíthetetlen optimizmusát, irracionálisnak tetsző kitartását olyan lefegyverző természetességgel közvetíti, mintha csak egy dokumentumfilm szereplője volna. Majd ugyanilyen magától értetődő természetességgel táncol, énekel, és úgy emeli el a figurát a reálszituációktól, hogy eközben annak hitelessége egy pillanatra sem sérül. Alakítása tétet és mélységet is ad az egyébként is magas színvonalon, stílusosan, éretten magvalósított előadásnak.

Urbán Balázs