Verebes István két könyvéről

„Három nagy öröm lehet minden emberi tevékenységben, tehát a színészében is: a kifejezés öröme, a befogadásé és a kapcsolatteremtésé”.

Verebes István az utóbbi időszakban két könyvvel jelentkezett. Mindkettőnek játékos, beszédes, sokat sejtető címet és alcímet adott: TÓLIG (találkozásaim történetei, történeteim találkozásai – színházban / rádióban / újságnál / televízióban / forgatásokon / hakniban; 2009–2016), Scolar, 2018, valamint HÁTRAARC (színházi magán-enciklopédia) 2020, magánkiadás. Az utóbbinak a belíveit kaptam meg a szerzőtől pdf-ben: remélhetőleg a printváltozatból szűrték a sajtóhibákat (elütések, vessző, központozás, egybeírás−különírás, magánhangzó-hosszúság, tipográfia). A cím izgalmasan jelenik meg tipográfiailag: balra, visszafelé néznek benne az R betűk.  

A két kötet közt tetemes az átfedés, hol szöveg-, hol gondolatismétlés-szerűen – nem arra a néhány helyre gondolok, ahol a későbbi könyv kimondva utal a korábbira. A TÓLIG a Verebes életpályáján történteket rögzíti találó fejezetcímek mentén, „történetekkel” és „közbevetésekkel” tagolva, a másik pedig műfajválasztásához hűen nem kronologikus, hanem – ugyancsak érzékletes fogalmi kategóriák szerint – valamelyest enciklopédikus; nem betűrendbe szedett, hanem csapongó összegzése a szerző hitvallásának, tapasztalatainak.

Verebes István határozottan, jól ír. Meglepő teherbírású, árnyalt, pontos, mélyre szántó mondatai, választékos, ám nem finomkodó stílusa és elementáris humora, széles műveltsége, helyénvaló idézetei, mottói fogják össze szerteágazó, de koherens mondanivalóját, fókuszálják rálátását a színházi univerzumra. Vallomása, visszatekintése, elemzései, anekdotái, pályatársairól készült portréi egyúttal önportrét adnak ki. A kritikus így óhatatlanul róla, a személyről is nyilatkozik, alkot képet és fogalmaz, amikor könyveit méltatja. Verebes nem közhelyes, kerüli a kliséket. Megtalálja azt a határvonalat, ami felé haladva többnyire jó érzékkel és ízléssel, egyértelműen és informatívan kimondhatja, amit gondol, nevesítve is az eseteket. Csak néhányszor tér el ettől, ahol különösen kínos a tartalom. Valószínűsíthető, hovatovább természetes, hogy nevekkel ellátott negatív történeteivel rosszallást vált ki. Nem kíméli az érzékenységeket, a hírnevet, a kultuszokat. Számos kellemetlen apróságot, az érintettre nézve terhelő adalékot is közzétesz, ám így végre a kívülálló is értesül azokról a konkrétumokról, amelyek testet, hátteret, kontextust képeznek a terjengő ítéletekhez, kifejtetlen félmondatokhoz a színházi közélet szereplőiről, tendenciáiról. A mozaikokból „közkép” áll össze az egészről és a részekről, a folyamatról, a rendszerről, korszakokról, alkotókról. A közkép Verebes kedvelt fogalma, jobb, mint az image, s szerintem telitalálat, mindahányszor ül, amikor használja. (Másutt a „szemlé”-t alkalmazza a színházi belnyelvben honos „mutatás” helyett – mennyivel otthonosabban hat nyelvünkben!) Más kifejezései azonban halmozva zavaróak, így a „rém” jelző, ha három egymás alatti sorban is előfordul.

A második kötetben érzek némi szerkesztetlenséget, terjengősséget, ami annak is betudható, hogy dokumentumokat is idéz és elemez, kommentál hosszan. Közreadja például Alföldi Róberttel folytatott levélváltásából a saját darabokat, amiket tehát ő írt Alföldinek. Ez az anyag számomra árnyalja az Alföldiről szóló diskurzust. Koltai Tamás egy királycsináló gesztusának pedig kimutatja ürességét, manipulatív voltát – igen hosszan időzve minden mondaton. Elkelt volna e könyv második felében a szigorúbb szerkesztés; amikor elszabadulnak a szerző indulatai, bőbeszédűbb a kelleténél és kevésbé elegáns a tőle megszokottnál, téveszt a névformában (Csáky/Csáki), nyelvi hibákat követ el, ismétel.

Pedig a fegyelmezett gondolat megszületésének garanciája számára az írás, jellemzően meg is valósítja ezt az írásideált. Van mondanivalója, amit kedvvel, (néhol borús) kedéllyel, ízesen ad elő – szolgálatot téve a jelennek, az utókornak s a múlt rétegeinek. Megemlékezik híres és szűk körben ismert, valaha volt színészekről, alkotókról és háttérmunkásokról, akik lehet, ezeknek a könyveknek köszönhetik, hogy beléptek az írott örökkévalóságba. Ezt teszi a ma élő öregekkel és ifjakkal, s a középnemzedékkel ugyancsak, megemlítve a színlapra rá nem kerülő szolgálattevőket is – akikkel együtt dolgozott közülük, gyakran név szerint. Etikai és magatartási kódex, helyenként pontokba szedve, amit átnyújt: a színházigazgató szabályzata, az idős színészhez fordulás módozatai, tanácsok kezdőknek és kezdőkhöz. A textus jelentékeny hányada valamiképpen visszaidézése a méltóságtelibb, kulturáltabb színházi korszakoknak. Még valamiként a rendszerváltás előtti közelmúlténak is: „Mindazok az akadályok, hülyeségek, értékzavarok, egzisztenciális küzdelmek meg a sokféle beletörődő igénytelenség jócskán megedzette nemzedékem legjobb tagjainak tehetségét.” (Aczél, mert nem tudott aludni, reggel fél hétre hívta be raportra, miután Kádárt megnevezte egy estjén).

Ethosza van közlendőjének: emberi, normalitást idéző és megképző, egyensúlyra törekvő életformaként tűnik fel ideája s reflektált gyakorlata. Hajtja a közlés, a kimondás, a megvilágítás vágya, mindeközben legendákat, pletykákat is mesél, gyakran említve bizonytalan helyi értéküket és terjedésük módozatait. (Ugyanazt a bonmot-t, pimaszságot ugyanis más-más nemzedékek karaktereinek is szájába adja a közbeszéd, a közösségi emlékezet.) Igazságot szolgáltat, néha magyarázkodik, ám törekszik az őszinteségre s önkritikára. Megvonja pályája mérlegét, bemutatja, miért is lép ki a számára vállalhatatlan helyzetekből, bont fel szerződést, mi pedig eldönthetjük, igazat adunk-e neki. Életvezetési, túlélési állapotrajz a pályaképe. Ritka modell a Verebes-féle habitus, az, amely bizalmatlanságban, ellenszélben, a garanciák csorbulásakor ideig-óráig tud létezni, majd egyszer csak döntést hoz. Vállalja hibáit, megkérdőjelezhető lépéseit, elfogultságait, s akarva-akaratlanul láttatja, meddig terjed, terjedhet az önreflexió. Gulyás Mártonnal beszélgetve a közelmúltban például szerintem már tovább jut, mint könyvében és más jelenbeli megnyilvánulásaiban, melyekben tántoríthatatlanul ellenséges a műsorral és saját Heti hetesbeli működésével szemben. Pedig hát mind kortársi emlékezetünk, mind a Partizán szemelvényei arról tanúskodnak, micsoda kedvvel, erudícióval, sziporkázva vitte a prímet évekig a műsorban. Kitér sértettségének okaira a könyvek több pontján. Nem tagadja meg régi barátait, akik érzete, percepciója szerint elárulták (általában csak köszön nekik már – írja), nyomatékosítja, hogy a tettekkel elnéző, de nem tud túllépni bizonyos mondataikon. Ezek egy része az olvasóban más hatást vált ki, mint amit a szerző elérni szándékozhatott; partnerei is megtagadásnak érezhetik azt az élességet, amivel elhatárolódik közös tevékenységüktől. Csak egy-két emberről mondja ki, hogy immár nem létezik számára. A régi barátokkal való közös múltjukról tud az akkori hangnemben írni, a későbbiekre térve pedig a kapcsolat bonyolultságára, ambivalens stádiumára utal.

Őt sem kell félteni, vannak erős mondatai: „Egy idő után, amikor bementem a kamaraszínház alagsori közös férfiöltözőjébe, már a ’Szervusz Lacus, szervusz Bandi, jó estét, görények!’ köszöntésemmel is jeleztem, mennyire utálok mindenkit.” „Ha valami rokontól örököltem volna pár százezer dollárt, soha nem vállaltam volna semmit, se színházban, se máshol.” Nem „felügyelte” tehát minden mondatát, aminek ő is tudatában van.

Gyakorta belátunk a kulisszák mögé. Verebes könyvei segítenek jobban érteni a kívülálló számára felfoghatatlan, s a bent lévőknek is kellően zavaros, kontúrtalan, izzó, kavargó, idegrendszert és fizikumot próbára tévő, az alkotás lázában katarzis és siker elérésével kecsegtető csodás és istenkísértő világot. Azért is lehetünk kíváncsiak a szerző nézeteire, belátására, mert legkésőbb a „me too” berobbanásától eligazodásra, biztos pontokra, cezúra megvonására vágyunk mi, befogadók, hogy képet alkothassunk, állást foglalhassunk a határok tekintetében. Verebes szövegei támpontot jelentenek. A szerző elveti az alkotás érdekében mindenható vezető képzetének jogosultságát, példákat mutat a vállalhatatlanra s a kilépés mikéntjére konkrét esetek leírásával. Emlékezetem szerint ő azon kevés férfi megszólaló egyike, aki határozottan elutasítja a néhány évvel ezelőtti Rosmersholm-előadás rendezője, Andrij Zsoldak bántalmazó viselkedését, nem mentegetve a produkció esetleges sikerességével az elkészülés módját. Nem engedi meg a maszatolást a témában.  

Megejtően ír az általa szeretettekről. Közképeket fest, a pálya során megtörtént találkozásokból kiteljesedő, maradandó barátságokat beszéli el lelkesülten és tucatnyi példával. A szeretni nem tudó, hitvány, slampos, inkompetens munkatársakat is beemeli, ahol fontosnak tartja, akár névvel, másutt a típust felmutatva.

Humora, derűs életattitűdje, kiegyensúlyozott, befogadó, a szélsőségeket, a vulgaritást, az öncélú meztelenséget, a szexust és obszcenitást színpadra nem kívánó felfogása számos esetben meggyőzött a túlkapások szükségtelenségéről. Izgalmas az operettről szóló okfejtése, aminek dekonstrukcióját (nem ezt a szót használja) nem tartja célravezetőnek, lelkesedik azonban a Mohácsi-féle megújító módért. A számára túlontúl borús, komoly és szent alkotói révületben létező, a humort nélkülöző kaposvári miliőben éppen azt dicséri meg erről az oldalról, hogy Mohácsinak ugyancsak teret engedett: felismerte és támogatta eredetiségét. Szót emel a színházi műfajok mellérendelő volta érdekében, a könnyű műfaj védelmében is, sérelmezi, hogy a szakma a vígjátékot lenézi. Ars poeticája szerint ott kell, hogy legyen a humor a tragédiában – és viszont. Eszménye a Harag György által művelt színház, ami talán a legnagyobb hatással volt rá: „Harag rendezése hatásvadászat nélkül volt a legjobb értelemben modern és klasszikus.”

A középszert nem, a jó középen, széles mezőben levést tartja célravezetőnek, s nem gondolja, hogy fel kell áldoznunk magunkat bármilyen hivatás oltárán, a színházén sem. Beleláttat az örök kultúrpolitikai csatározásokba, a hatalom játszmáiba, a nem mindig szükségszerű és elengedhetetlen megalkuvásokba, igazodásokba, a művészeknek, színigazgatóknak a hatalmi szereplőkkel folytatott informális, félformális teadélutánjaiba. Megmutatja minden oldal felelősségét. Nem érti, amit én sem: mára nem az élet maga, hanem a karrierlétrán való továbblépés kerülhet legfeljebb veszélybe, ha tudunk nemet mondani, mégis kevesen gyakorolják ezt.   (Jancsó példáján bemutatja, hogyan vette vissza filmjeibe a kihúzott mondatokat.) S azt sem érti, amint ugyanúgy én sem, miért nem lépnek elő maguktól az egykor beszervezettek, hogy maguk tisztázzák magukat. És: „A szocializmust csak a nyugati kölcsönök tartották életben. Kérdezem: ma milyen pénzekből épül-szépül és marad talpon nálunk ’a kapitalizmus’?!”

Belülről értve és megélve beszél a színész kitettségéről, fontosságáról, lelkületéről, idegrendszeréről, szerepéről – a szerepében: „… a leghatásosabban érvényesülő üzenet csakis a színész által hitelesen, vallomásosan, alaposan értelmezett, pontos alakítás révén juthat el a közönség agyáig és szívéig.” „… fantasztikus, miket tud, miket csinál, miket mer csinálni ez az XY, csak az nem jut el hozzám, hogy mi történik az általa alakított emberrel, mi történik saját magában és miért fontos eljátszania neki azt, amit vállalt.” „Úgy látszik, lehet valaki nyilas is, de ha rendkívüli színész, még egy zsidó szerepében is képes remekelni.”

Pontos esetleírásokat kapunk az alkohol színházi áldozatairól, a következetesen egyféle, bevált színházi karakter felépítésének utánozhatatlan sikerreceptjéről (Honthy Hanna és Hofi Géza esetében), átütő színész- és rendezőegyéniségekről. Elismeri a tehetséget, még ha kellemetlen is hordozója, megmutatja (nem csak saját példákon), milyen nem irigykedni, hanem örvendeni a másik kiválóságának. Beszél tanárokról, mesterekről, iskolateremtőkről, „akiknek soha nem halt el a kíváncsisága”, s a „hiteles és sikeres” felé mozdították, mozdítják tanítványaikat. Vámos László „mérce munkabírásban, rugalmasságban, szakszerűségben, emberbarátságban, méltóságban”. Várkonyi „mondott kettőt, amitől minden a helyére került.” Főiskolai éveiről: „… végig igen nagy kedvünk volt együtt létezni, élveztük a készülődést, a munkát, vitákat, a bizonyítást, közben közös játékokat eszeltünk ki, házibuliztunk, és főleg szerettük egymást, meg persze szerelmeskedtünk is, szóval tobzódtunk az ifjúságunkban.” Félek, a ma színművészetiseinek, s nem csak a freeszfe-hez vezető skandallum miatt, belesajdul ebbe a szíve. Kiálltak egymásért, a tanáraik is értük, gyakran a hatalom ellenében. (Igaz, ebben nem különböznek.) Nyomatékosan felveti Major Tamás színházpolitikájának mindmáig ható, szerinte kiterjedten pusztító voltát és a mechanizmus feltáratlanságát.

Egyetemi emberként számomra mulatságos és némi tanulságot mutató tükröt tart arról, ahogyan irtózik a magafajta vérbeli színházcsináló a színháztudományi tanulmányoktól, én viszont hiányolok egy alapos, ki- és körültekintő fejezetet a kritikáról, hiszen a műfajjal, annak a nyelvén éppen egymással kommunikálunk: kritikusok, szakírók, alkotók és közönség. Taglalja, nyomatékosítja a pénz szerepét kultúránkban, szokatlanul sokat hangoztatva, hogy valamit pénzért és éppen annyiért vállalt el. Tud és beszél a terméketlen, korrupt pénzszórásról. Azt is felmutatja, hogy a kialkudott magas gázsiért mit ad cserébe. Nem utolsósorban pedig rávilágít, hogy miért is nem kell aláígérni, kevesebbért vállalni valamit: kollégáinknak rontjuk a piaci érvényesülését.

Verebes István nem színháztörténetet és nem színházelméletet ír, esszéisztikus szövegei mégis szűkítik azt az űrt, amit – ha nem is a fentiek, hanem – a kortárs színház mérvadó hazai alkotóinak hiányzó írásos életműve képez. Olvasmányos írásai megértetnek folyamatokat, közel hoznak arcokat és mozdulatokat. A tevékeny, karakteres, látni és közvetíteni képes, sokrétű szerző mindannyiunkat megszólítva beszél el pályákat, mutat be műhelyeket, láttat egyéniségeket. Műve személyes és szubjektív, magánéleti vonatkozásokat azonban minimálisan említ. Az érintett szereplők, elsősorban a magyar színházi világ elmúlt száz évének alkotói (Verebes családi környezetében, születésétől tanúja alakulástörténetének) elevenednek meg keze, klaviatúrája nyomán. Milyen jól járunk azzal, gondolom személyemben nem érintettként, azaz nem szereplőként, hogy él köztünk egy olyan színész/rendező/humorista, aki írni is tud és akar, aki portrékat rajzol – ­beláthatatlan szolgálatot téve egyúttal memoárjával, tárcáival, érzékletes fogalom-kijelöléseivel és azok meghatározásával például azoknak az induló alkotóknak, akiknek a tájékozottsága, bármennyire törekednek is rá, a színházi jelenlét illékonyságának köszönhetően nem öleli fel a születésük előtt színre lépett elődöket és mintákat.

1. Gilbert Edit