Beszélgetés Orosz Klaudia látványtervezővel, a Kolibri Színház művészeti vezetőjével

 

Orosz Klaudia címzetes egyetemi tanár a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén. Jászai Mari-díjas díszlet- és jelmeztervező. Ő a Kolibri Színház vezető képzőművésze, sok-sok előadás díszleteit és jelmezeit köszönhetjük neki. A Pesti Színházban ezer fölötti A dzsungel könyve előadásainak száma, amelynek jelmezeit ő tervezte. Műveiből többször láthattunk kiállítást, legutóbb az R3 Galériában nyílt 2015. január 15-én.

(fotó: Józsa Ágnes)

 

A Kolibri színház színpada pirinyó, a Művészetek Palotája Bartók Béla hangversenyterme még csak nem is színház, de oda született a Diótörő. A hatalmas termet „belakták”. Minden élt , mozgott a Nemzeti Filharmonikusok zeneszavára. Ott még oldalfalak sincsenek, mégis, sikerült egy bábelőadáshoz szükséges intimitást megteremteni.

Ekkora színpadon még soha nem dolgoztam, nagy feladatot jelentett. Dolgoztam a kaposvári színházban és a Pestiben is, de azok a színpadok jóval kisebbek. Kihívás volt , hogy képes vagyok-e megbirkózni ezzel a feladattal, de azt hiszem, sikerült. Nagyon sok rendezői ötletet adott Novák János és a két bábrendező, Török Ágnes és Szívós Károly. Valójában négyesben dolgoztunk. Az első tervektől együtt gondolkodtunk, hogy ezen a helyszínen hogyan lehet létrehozni egy gyerekelőadást. A felnőttek kibírnak sok mindent, a nagy méreteket is, de a gyerekeknek valamiféle intimitás kell, hogy beleélhessék magukat a mesébe. Novák János ötlete volt, hogy a második emeletről jöjjenek be a házba, később meg sokat kellett gondolkodni, hogy mint is jelenjenek meg, mert sok van belőlük, és hol feltűnnek, hol elbújnak. Ekkor pedig a süllyesztőt használtuk. A díszlet mérete sem volt szokásos, a Kolibri színpada hat méter széles, ez pedig húsz. A karácsonyfa is négy méternél kezdődött, és amikor megnőtt, akkor nyolc méteres lett. Más arányokban kellett gondolkodni.

A MŰPÁ-val nem a Diótörő volt az első közös munkájuk.

Igen, de a Haydn és a Háry János előadásunk a Fesztiválszínházban volt. A Háry-felkérésnek nagyon örültem, mert úgy gondoltam, hogy ezt az operai igényű daljátékot máshol nem kaphatnám meg. Nagy boldogság volt megteremteni Háry világát.

Az abszurd mesét a gyerekek számára interaktívvá tették. A zenei élmény mellett részt vehettek sok-sok ötletes színpadi játékban is. Egy kislány volt a Burg vára, de a gyerekek lehettek katonák és legyőzhették kuglibábukkal Napóleon seregét. A császár pedig – győzelmei és veszteségei szerint – hol hatalmas volt, hol picire töpörödött.

A munkám az, hogy minél több ötlet legyen egy-egy előadásban. Ha nincs, akkor unalmassá válik a gyerekek számára. A bábokon múlik sok minden.

Hogy lesz valakiből báblátvány tervező?

Szeretni kell a színházat, a munkát. Ez az első. Nagyon kell szeretni, mert sok harcot kell vívni a munka folyamán. Először is meg kell tanulni rajzolni. Én mindig azt mondom, ha egy tervező nem tud rajzolni, az nem jó tervező. Szófiában a Képzőművészeti Egyetem díszlet-jelmeztervező szakán végeztem.. Férjhez mentem, és Magyarországra költöztem. Az Állami Bábszínház bábműhelyében találtam munkát. Ott mint bábkivitelező dolgoztam. Onnan küldött Szilágyi Dezső – az akkori igazgató – tanulmányútra Leningrádba (ma Szentpétervár). Ott is tanultam, de az igazi tanulmányokat a bábszínház jelentette Koós Iván és Bródy Vera mellett.

Ön ismerte a bolgár hagyományt, aztán tanulhatott orosz bábművészetet. Volt különbség felfogásban, stílusban, művészetben?

Amikor kezdtem a pályát, a bábszínház nagy korszakát élte. Látványban a bolgár színház sokkal színesebb, a magyar látványvilág pedig kifinomultabb. S az is különbség, hogy a bolgár színházban nagyobb hangsúlyt fektetnek a játékra. Most már elkezdődött ez Magyarországon is, de régebben itt a szöveg volt a fontos.

Koós Iván és Bródy Vera bábjai emlékezetesek ma is…

Ők annak idején nagyon modernek voltak és munkáik azok a mai napig is. Különleges látványvilágot teremtettek a magyar bábjátszásban, amit nem lehet utánozni. Ők voltak a mestereim. Mindent megtanultam tőlük.

Alapító tagja a Kolibri Színháznak, és azóta is itt, Novák János mellett dolgozik. A kezdetektől érzékelhető volt a másféle cél, és hogy másokat máshogyan akartak megszólítani.

Az az igazság, hogy az akkori bábszínházban akkorra már nagyon megfáradt az élet. A fiatalabb generáció – köztük én is – mást akartunk és máshogyan. Amikor Székely Andrea bábrendező barátnőm szólt, hogy lesz egy új színház, örömmel jöttem. Itt megtaláltuk azt, amire vágytunk. Nagyon sokat kísérleteztünk. Készült olyan előadás is, ami nem sikerült, de mégis jó volt, mert nagyon jó volt az előkészületi munka. Egy erős társulat épült föl. Dolgoztunk külső tervezőkkel is még az elején. Jan Dvorakkal, az egyik első kelet-európai professzionális bábrendezővel is. Ő rendezte a Brabanti Genovévát. Tolmáccsal dolgozott, de úgy is továbbképzés volt számunkra a marionett bábjátszásban.

Parszifál titka

 

Mennyire változott meg nálunk ezalatt a több mint húsz év alatt (1992-től létezik a Kolibri) a bábjátszás maga? Úgy emlékszem, hogy a Kolibriben láthattunk először olyan bábelőadásokat, amelyekben a színészek a maguk valójában megmutatkoztak. Nemcsak paraván mögött játszottak, hanem a bábszínésznek alakja lett és testmagassága.

Az Állami Bábszínházban tilos volt látszani. Ha a színész kijött a paraván elé, akkor maszkot kellett húznia, hogy ne rombolja szét a gyerekek illúzióját. Sőt, az is nagy problémát jelentett, ha valaki magasabb volt, és látszott egy kicsit a feje búbja a paraván mögül, akkor rászóltak, hogy húzza össze magát. A Kolibriben az első előadások egyike volt a Locspocs és a Bolygó hollandi . Székely Andrea rendezte az előadást, s kiszólította a színészeket a paraván mögül. Bemutatta őket, s fekete ruhában, a bábok mögött és a bábon keresztül közvetítették a gyerekeknek a mesét.

Ez egészen más játékmódot követelt a bábszínészektől is.

A színészeknek meg kellett tanulniuk, hogy használják az arcukat, a szemüket, a beszédet. A paraván előtt teljesen másképp kell. A paraván mögött mindig fölfelé kellett beszélni, itt meg a gyerekek felé, lefelé. A bábnak minden mozdulatát kellett figyelni a paraván előtt, és vigyázni arra, hogy a személyes jelenlét a háttérben maradjon. Ez különleges színészi feladat.

Fel tudjuk idézni, hogy melyek voltak az érdekesebb feladatok ezekben az évtizedekben?

Hát ez a Locspocs mindenképp, mert akkor nekem is úgy kellett a bábokat megterveznem, hogy ne csak botokkal meg pálcákkal legyenek mozgathatók, hanem éljenek az előszínpadon. Olyan technikát kellett kitalálni, hogy a színészek természetesen és kényelmesen mozgathassanak. A báb mérete is megváltozott. A második nagy kihívás a Megyeri gyaloggalopp volt. Azt az egész társulat nagyon szerette. Nagyon együtt voltunk, és nagyon sokat dolgoztunk. A színpad minden zegzugát fölhasználtuk, hogy működjön a történet. Azóta sem volt ilyen előadásunk, amelyben ennyire mindenki benne volt a súgótól kezdve a díszítőig. Aztán ami még nagy élmény volt, az a csecsemőszínház. Nekem egészen különleges feladat volt. Nem tudtam mibe kapaszkodni, nem volt minta, nem volt kihez fordulni, mert annyira új volt. Kísérleteztünk, és sikerült.

Most is nagyon előreszaladtunk. Az 1984‒85-es továbbképzés a Leningrádi Színház- és Filmművészeti Állami Egyetemen mit adott?

Maga a város gyönyörű. Sok könyvtára van, amit mind megismerhettem. Az egyetemen az akkori harmadéves hallgatókkal voltam együtt. Két feladatot kaptam. Az egyik japán tanulmány volt, azóta is nagyon vonzódom a japán művészethez, a másik egy spanyol tanulmány.

Ez két teljesen külön világ.

Igen. Az volt a cél, hogy a különböző hagyományokat megismerjem. Sokat segít ez nekem azóta is. Minden, amit tanultam akár Szófiában, akár Szentpétervárott, beleépült a munkáimba.

1992-ben kitalálták a Kolibrit. Ez egy különleges színház, amely nagyon eltérő korosztályoknak készít előadásokat, az egészen piciktől, a pár hónapos csecsemőktől az érettségi előtt álló kamaszokig.

Nem tudom megfogalmazni, hogy mi is a Kolibris stílus. Talán az a legfontosabb, hogy élet van mindenben, és lelke van a dolgoknak. A legfontosabb talán az, hogy nincs kiszáradva. Nincsenek kánonok, és szabadságot érezhetünk a munkában.

Több mint húsz év nagy idő. Mi a titka, hogy mindig meg tudtak újulni. Gondolom, voltak nehéz időszakok.

Nehezebb időszakok mindig vannak, és mindenhol. Talán az a titkunk, hogy itt nagy családban vagyunk. Természetesen jó és rossz oldala is van a családnak, de együtt vagyunk, és segítjük egymást. Mindannyian szeretjük a munkát és szeretünk dolgozni. Minden feladat új kihívás, egy új megmérettetés. Ki kell találni egy olyan dolgot, ami addig még nem volt. Azt hiszem, ez tartja életben ezt a színházat.

A báb nagyon abszurd és nagyon reális is tud lenni, ugyanazokkal az eszközökkel. Mennyire változtak az eszközök, a módszerek? Változott a látványnyelv? A sok-sok nyomogatható kütyüvel nagyon megváltozott a képi környezet.

Természetesen, a báb az stilizált dolog. Akármennyire is a natúrához közelit, itt mindig van egyfajta stilizáció. Ennek a foka pedig mindig változik. A divat is változik. Változik a rálátásunk az életre. Amit a számítógépes technika ad a gyerekeknek, azt mi sem tudjuk és nem is akarjuk figyelmen kívül hagyni. De azt is tudjuk, hogy a színház más. Itt igazi élet van!

Mennyire változtak meg a mai hat-nyolc évesek a húsz-harminc évvel ezelőtti kortársaikhoz képest? Mást kell nekik mutatni-adni?

Az én tapasztalatom az, hogy a mai gyerekek sokkal élénkebbek, mint a harminc évvel ezelőttiek. A mostaniak szabadabbak, és kívánják, hogy segítsen nekik a színház, hogy lekösse őket. Azt a szabadságot, ami bennük van, azt használja fel a színház valójában. Azért jó az interaktív színház, azért jók az interaktív előadások, amiket itt a Kolibriben gyakran játszunk, mert a gyerekek igénylik az aktív részvételt. Ilyen a Bors néni vagy a Háry például. Az Emil és a detektívekben a gyerekek együtt keresik a gonoszt, s ennek ürügyén körbejárták az egész színházat. Nagyon élvezik. A mai gyerekeknek szükségük van ilyesmire.

De ugyanúgy szükségük van a mesékre, a különös történetekre is…

Természetesen a mesére is szükség van. Attól, hogy belemennek a mesébe, a saját energiájukat is át tudják adni. Az interaktív játék azért jó, mert a gyerekek benne lehetnek a mesében.

Megváltozott a képi érzékelésünk.

Igen. Például a hatvanas években divatos volt a stilizáció. Két gomb és egy pici orr és kész volt a báb arca. Most, ha ilyeneket csinálunk, az nem köti le a gyerekeket. Többet kell adni, gazdagabb látványt kell csinálni.

Fogadnak csecsemőket is és középiskolás kamaszokat is. Sok zenés játék van, sok a mesejáték és sok az élethelyzeteket feldolgozó drámajáték. Mit lehet mutatni például a pár hónaposaknak, akik csak a mamájukra figyelnek?

Arra törekedtünk, hogy legyenek színek, legyenek formák, és a formák változzanak a gyerekek előtt. Mindig más-más alakot vett föl a forma, és ez bőven elég egy csecsemőnek, amikor látja, hogy egy kockából és egy gömbből mennyi mindent lehet összerakni. No és a zene! Minden zenére mozdult a Toda című előadásunkban. A második csecsemődarabunk a Tekergő. Az egy kicsit már nagyobbacska csecsemőknek való,mert ott már versikék is vannak. Orbán Ottó verseit mondjuk. Ott a tárgyakkal játszunk, párnákkal, paplanokkal , kezünkkel-lábunkkal , s nem a formákat rakjuk össze, hanem az emberi testet a körülötte levő tárgyakkal. Ez a csecsemőszínház. A zenés gyerekelőadásoknál a zene segítsége nagyon fontos.

Anatómiai teátrum

 

A látvány kitalálásánál segít a zene?

A zenének színei is vannak, azok is előjönnek, ahogy hallgatja az ember, meg formákat is lát, amikor hallgatja. Hangulatot ad. Nekem sok segítség a zene. Én kamaszoknak nem terveztem még bábelőadást. Bagossy Levente például tervezett. Én csak jelmezeket készítettem ezekhez az előadásokhoz. Nehéz a mai kamaszokkal. Az elején nagyon ellenállnak. Meg kell őket győzni, le kell nyűgözni – akár bábokkal is. De le lehet kötni őket. A meséknél pedig érdekes világot kell kitalálni, hogy a gyerekeknek izgalmas és változatos legyen , hogy maradjon bennük élmény. Ezt később viszontláthatjuk a gyerekrajzokban. Minden évben szervezünk egy gyermekrajz-kiállítást, és akkor látjuk a saját munkánkat, a díszleteket, a jelmezeket. Ami megmaradt bennük, ami emlékezetes számukra, azt mindig lefestik, megrajzolják. Ami nincs meg, az azt jelenti, hogy nem nagyon sikerült az előadásunk, mert nem emlékeznek rá.

A Gyaloggaloppnál hagytuk abba az emlékezetes munkák sorát. Mi következett?

Azután következett a Ruszt Józseffel való munka. Több darabban dolgozhattam vele. Itt is. A Kolibri Pincében is rendezett két Márton László-darabot. Az egyik A római hullazsinat volt, a másik az Anatómiai teátrum. Mindkettő felnőtt előadás . Ahogyan pedig ő dolgozott a színészekkel, az nekem is egy életre való élmény.

Mozart: Szöktetés a szerájból

 

Mennyire kell másnak lenni egy felnőtt, mint egy gyerek bábelőadásnak? Máshogy kell közelíteni?

Másképp kell. Kicsit groteszkebb figurákat kell csinálni a felnőtteknek, mint a kicsiknek. Mind a két felnőtt darabban, amit terveztem, adva volt a groteszkség meg a szimbolika. Az Anatómiai teátrumban az emberi testrészeket személyesítettük meg. A fej, a kéz , a láb külön játszott. A láb volt a paraszt, a szív a szerelem, a fej a főnök. Összeálltak és szétmentek, s mindez egy boncasztalon történt. Az orvosok voltak a színészek, és végül a gyomor megette valamennyit. A római hullazsinatban nagyon elvont figurákat csináltam, csontvázakat, és zsinóron lehetett felhúzni őket. Ruszt Józsefnek az volt a legkedvesebb képe, amikor a csontvázak ott lógtak fönt.

Vannak rendezők, akik nagyon erős képi világgal érkeznek. Ruszt is ilyen volt?

Ő csak az utakat mutatta, én meg otthon skicceket rajzolltam, hoztam minden nap az újakat . Addig hoztam, amíg nem sikerült a neki tetsző, a végleges.

Minden rendezővel így dolgozik?

Igen. Nagyon sokat szeretek rajzolni. Már az első beszélgetés után nekikezdek, és rajzolok sokat, mielőtt a végleges tervet elkészítem. Nem tudom előszörre a véglegeset elkészíteni. A szívemben kell előkészíteni mindent. A dzsungel könyve jelmeztervezése nagyon jó munka volt. Arra is sokat készültem.

Ott felnőtteknek kellett játszó jelmezt készíteni.

Nem ez volt az egyetlen ilyen munkám. A végzettségem szerint jelmeztervező is vagyok. Készítettem Veszprémben a nagyszínpadra egy Lázár Ervin-mesét, a Bab Bercit. Egerben is terveztem jelmezeket Bereményi Géza darabjához. Mindenhez sokat dolgozom és szívesen. Szívesen dolgozom a Kolibri Fészekben – itt volt a Rózsa és Ibolya meg a Mosható és barátai. Ezek óvodásoknak szóló műsorok. Az egészen más környezet. Szobaszínház, ahol a gyerekek szinte érintésnyi közelségben ülnek. A Kolibri nagyszínpadától mégis van egy kis távolság. Dolgoztam Benedek Judittal is, aki Svédországban élő magyar származású rendező. Több előadást is készítettem vele. Az első a Kolibri Pincében volt, Cristina Gottfridson darabja, a Kirúgberúg. Ez az alkoholista szülőkkel élő gyerekek problémáiról szólt. Bábok nem voltak, de díszletet és jelmezt terveztem. Itt a nagyszínpadon a Mama kerestetiket csináltuk Benedek Judittal, ez a beteg anyukával élő gyerekek sorsáról szólt. Aztán nagy feladat volt a Parszifál titka (Fábri Péter írta). A Merlin születése (Shakespeare‒Rowley) pedig hosszú előadásnak sikeredett, négy órásra, és nem is tudtuk rövidebbre fogni. Ezek olyan előadások voltak, amelyek megmaradtak az emberben.

Nagyon sokat dolgozik Novák Jánossal.

Neki is vannak elképzelései. Minden darabnál vannak ötletei arra, hogy milyen szcenikával valósuljon meg. Ő szokta azt is kitalálni, hogy a játékosok honnan és hogyan jelenjenek meg.

Mosható és barátai

 

Mi a különbség abban, amikor jelmezt tervez bábszínésznek, és amikor bábot tervez?

Bábelőadásnál a báb maga a szereplő. Ott ki kell találni a báb személyiségét, az arcát, a figuráját. A színészeknél magával a ruhával kell megalkotni mindezt. A bábnál erősen lehet használni a stilizációt, még túlozni is lehet. A bábnak lehet darázsdereka például, s lehet annyira vékony figurát kitalálni, mint egy szalmaszál. Olyan trükköket lehet a bábokkal csinálni, amire élő színész nem képes. A Haydn-darabban v olt például, hogy az egyik szereplő léghajóvá változott. Ez egy ősrégi bábtrükk.

A bábműfajnak reneszánsza van, egyre több nagyszínpadi előadásban használnak bábszínházi megoldásokat, ezzel gazdagítva a színészi játékot. Mi lehet ennek az oka?

A bábban annyi szabadság van, amit élő színpadon nem lehet elérni. Lehet játszani a gravitációval például. A báb tud repülni, tündérré vagy pillangóvá változhat át a nyílt színen. Ezért használják drámai színházi előadásokban a bábot egyre többször. A bábban szabadság van, több mint a színészi játékban, ezért találtak rá a színházi alkotók. A báb gazdagítani tudja a színpadi látványt.

Annyi bábot alkotott. Van kedvenc?

Sokan vannak a kedvencek. Talán a legkedvesebb a Gabi címszereplője, mert az előadást is nagyon szeretettem. De nagyon szerettem a Szöktetés a szerájból marionettfiguráit és a Haydn-marionetteket is. És nem szabad kihagyni a Háryt sem.

Háry János

 

A zenéhez kötődő marionettek?

Igen, és nagyon szeretem őket. De szeretem ugyanúgy azokat is, amiket Rusztnak terveztem, meg szeretem a Mosható és barátait is. Ott egyszerű bábokat csináltam fatuskókból, durván kifaragva.

Ezek az ötletek hogy születnek?

Sokat segít a darab. Elolvasom, és kezdek gondolkodni, hogy milyen is legyen. Ki kell választani az anyagokat is, és azt is, hogy a látvány hogyan jön majd össze a szöveggel, a zenével. Kigondolok valamit, lerajzolom, s aztán jön a rendező is az ő elképzelésével. A formákat többnyire én találom ki, és mindig próbálok új dolgokat, hogy ne legyen unalmas.

Mi az, amit szeretne?

Sokat dolgozni.

Amit lerajzol, azt sikerül mindig formába önteni?

Én precíz ember vagyok. Amit megtervezek , abból olyan műhelyrajzokat készítek a kivitelezőknek, amitől elvárhatom, hogy egy az egyben olyan legyen a megvalósítás, mint amit a tervben lerajzoltam . Megkövetelem. A félkész munkát is megnézem, s ha nem tetszik, akkor azt elfelejtjük, és újat kell csinálni. Szerencsére nagyon jó készítőim vannak, profik, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Ez a világ mennyire az ön világa? Munkaként fog hozzá, vagy úgy, hogy lelke egy darabját formálja?

A lelkem egy darabját formálom. Szeretem a meséket. Nem úgy nézek rájuk, hogy ez egy munka, valamiféle feladat, hanem úgy, hogy ez az életem egy darabja. Ha nincs előttem mese, akkor nagy baj van.

Az interjút késztette: Józsa Ágnes