Film Zubin Mehtáról, a Legendás karmesterek című DVD-sorozatban
„Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett / Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád” – önkéntelenül is Vörösmarty Mihály idézett sorai jutnak a magyar zenebarát eszébe, olvasva Bettina Ehrhardt filmjének címét: Good Thoughts, Good Words, Good Deeds. Pedig a cím nem más, mint a zoroasztrianizmus egyik (ha nem az első) legfőbb tanítása. Találó a címválasztás, annál is inkább, mivel a parsi családba született, a hazája iránti kötődését rendíthetetlenül megőrzött Zubin Mehta élete szinte illusztrációja lehet annak, hogy így is lehet élni. (Nem véletlen, hogy A tűz szárnyain című 1986-os angol nyelvű indiai film egyik főszereplője – saját maga alakítójaként – a karmester.)
De hazánkban aligha ettől vált ismertté. 1987-ben vendégszerepelt először Budapesten (az Izraeli Filharmonikusokkal), s azóta is rendszeresen visszatérő vendég fővárosunk koncertéletében. Televíziónézők széles tábora 1990 óta többször láthatta a bécsi újévi koncertet az ő vezénylésével. És akik nem csupán a három tenorra fókuszáltak, számon tarthatják a frenetikus sikerű 1990-es római rendezvény karmestereként. Mondhatni, „ismert” művészről van szó. Különleges „vállalkozások” alkalmából is rendre feltűnik a neve, a megbékélés elkötelezett hívei között tartják számon.
A film készítőjének az a lehetőség jutott osztályrészül, hogy hónapokon át „gyűjtse az anyagot”, felvételeket készítve Izraelben, Indiában, Olaszországban és Németországban, a köz- és magánélet különböző alkalmain. Mindehhez rendelkezésére állt a hang- és képfelvételekkel jól dokumentált pálya mintegy fél évszázad során felgyűlt megannyi értékes adaléka. S ebből a bőségszaruból is válogatva, műfajilag közelebbről nehezen besorolható filmet készített. Voltaképp „közönségfilm”, egyszersmind „ismeretterjesztő”, habár az „ismeretek” korántsem csupán a szűkebben értelmezett karmesterlétre vonatkoznak (sőt!). Nem is „információival” tűnik ki (a sztárkarmester életével-pályájával rendszeresen foglalkozott/foglalkozik világszerte az írott és digitális sajtó), hanem a műfajnak azzal a lehetőségével, hogy a „jellemzés” (megismertetés) különböző módozataival egyaránt él.
Koncepciójával maga a rendező mutatja be, s voltaképp abban is jelentős szerepe van, hogy környezetéből (egykori és jelenlegi zenekari muzsikusai, kamarazenei partnerei, a zenei életben társadalmi-hivatali funkciót betöltő munkatársai, barátai stb.) közül kiket juttat szóhoz, akik egy része ily módon a film „szereplőjévé” válik – de mindennél fontosabb, amit érzésein-gondolatain és szavain túl a dirigens „tetteiről” tudunk meg. Pontosabban: a helyszíni (dokumentum) felvételek elementáris hatásának köszönhetően.
Zubin Mehta egyéniségéből adódik, hogy – megszámlálhatatlan riport, interjú után is – olyan közvetlenül beszél a film készítőjével, mintha nem tudna annak „anyaggyűjtő” szándékáról, s nem zavarná a rögzítés ténye. Őszinte, mondhatni, spontán és egyszerű. Amikor autót vezet, felidézi a környezethez fűződő emlékeit (legyen szó akár robbantásról), és szeretettel néz körül szállodai szobái vagy lakásai (pontosabban: otthonai) ablakából, erkélyéről, akár tengerre, akár a városra látni onnan.
A sok helyszín ellenére mégsem tekintjük „utazó karmesternek”, hiszen munkásságának gerincét a saját zenekarokkal közös produkciók jelentik (13 évvel a New Yorkiak leghosszabb ideig működő zeneigazgatója). Különböző zenekarainak játékosai egyéni történeteket elevenítenek fel, amelyek mindegyike több „epizódnál”, „sztorinál”, mivel általuk a műhelymunka eszmeiségébe kapunk betekintést. Tehát a szavak mintha sokat visszakapnának eredeti jelentésükből.
Természetesen hallunk előadás- és próbarészleteket is szép számmal. Az viszont bosszantó a muzsikus-hallgatónak, amikor az egykori előadást megidéző zene közben – szinte narrátor-érzetet keltve – aláúszik Mehta jelen idejű megszólalása, mert a két irányba kényszerülő figyelem megosztása során csökken az élmény. Hasonlóképp zavaró, ha az alkalmi megszólalók kiléte nem azonnal derül ki a feliratozás jóvoltából (ismét bosszantó figyelemmegosztásra kényszerítve az érdeklődőt). Máskor a legmegrendítőbb „bejátszásoknak” lehetünk tanúi (például Isaac Stern gázálarcos közönségnek játszik; az indulatok elszabadulása, amikor először játszik az Izraeli Filharmonikus Zenekar odahaza Wagnert, vagy amikor németországi vendégszereplés alkalmával utolsó ráadásként az izraeli himnusz csendül fel). Pillanatokra villannak csak fel protokolláris alkalmak (Mehta könyvének bemutatója), és hallhatjuk a krikett-rajongó Mehta sajnálkozását afelett, hogy eltűnt az a kép, amely Don Bradman társaságában készült róla. A világklasszis ausztrál krikettjátékos unokája, Greta Bradman szólójával viszont két áriarészletet is hallhatunk.
És öröm a budapesti koncertteremből ismert szólistákkal ebben a nemzetközi környezetben is találkozni (például a kínai zongoraművész Yuja Wanggal, aki felidézi, hogy egyszer szinte elfelejtett szólójával belépni, olyannyira magával ragadta a zongoraversenyt vezénylő Mehta interpretációja).
Végül, de nem utolsósorban, a felvétel különleges zenei értékeként lehetünk hálásak Mahler Gyermekgyászdalok ciklusának videofelvételéért. Zenei értékén túl külön megrendítő, hogy ez Thomas Quasthoff utolsó felvétele a klasszikus repertoárban 2010-ből, a drezdai Sächsische Staatskappellével (2012 óta legfeljebb jazzt vagy R&B stílusban énekel).
A Legendary Conductors sorozatnak ez a darabja nem elsősorban mint etalon érdemel figyelmet, hanem széles szakmai kör számára – értékmentés kategóriában.
Fittler Katalin
