Beszélgetés Góbi Rita táncművésszel

Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógus 2003-ban végzett a Táncművészeti főiskolán. Pályáját a Pécsi Balettnél kezdte, majd kortárs táncegyüttesek sora következett. 2006-ban alapította meg a Góbi Rita társulatot, több teljes estés koreográfiával számtalan sikert aratott itthon és külföldön. 2017-ben készült Reptében című szóló előadásával bekerült az Aerowaves Twenty18 válogatásába, illetve 2018-ban megkapta a Lábán Rudolf-díjat. 2018-ban és 2019-ben két japán koprodukciót alkotott – Vibration és Freestyle címmel. Előadásaival folyamatosan turnézik világszerte.

Góbi Rita – Ne hisztizz!

Góbi Rita egy tánckoncepció. Hogy alakult ez így?

Újvidéken születtem, és úgy látszik, hogy ide, erre a világra akartam jönni. Folyamatosan érzem a tapasztalási vágyat, hogy itt legyek ezen a Földön. Szeretek létezni. A szüleim támogatása, hite sokat segített abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. Szórványmagyarságban és a szerbek között felnőni nem volt leányálom, de a tánciskolában nem számított, hogy hívnak, milyen nyelven beszélek, csak az, hogy a testemen keresztül ki tudjam fejezni a gondolataimat, az érzéseimet. Ez egy kreatív iskola volt, ahol nem egy zárt rendszerrel találkoztam, hanem egyfajta szabadsággal, amiben jól éreztem magam, ahol önmagam lehettem. Tíz évesen iratkoztam be az Újvidéki Balettiskolába, és akkor már tudtam, hogy én ezt az életet szeretném. Már a kezdetekben éreztem, hogy nem akarok Giselle vagy Mirta lenni, de tudtam, hogy a balett az az út, amely képezi a testemet. Tizennégy évesen felvételit nyertem a Budapesti Táncművészeti Főiskolára.

Milyen volt 14 évesen elszakadni az addigi környezettől, és a családi ház melegéből egy teljesen más közegben helyt állni?

Szörnyű volt, de megérte. Úgy jöttem föl a felvételire, ha nem vesznek fel a saját korcsoportomba, akkor nem szeretnék halasztani Szerencsém volt, s bekerültem. Itt Budapesten minden nagyon más volt. Újvidék mellett egy kis faluban nőttem fel, családi ház, udvar, kutya-macska, tér, egy csodabirodalom. Innen egy kollégiumba kerülve, sok emberrel összezárva megtanultam egyedül lenni. Kicsi voltam, későn érő típus, nehéz volt nagyon, de tudtam, hogy mindennek ára van.

Kik voltak a mesterek?

Első balettmesterem Sebestyén Katalin volt, akitől kitartást, fegyelmet és erős technikai tudást sajátíthattam el. Utána már könnyebb volt, jóformán csak gyakorolni kellett. Amikor tizenhét-tizennyolc éves voltam, akkor már lehetőségem adódott arra, hogy koreográfiákat készítsek. Kipróbálhattam magam, kérvényeket írtam, hogy bent lehessek egyedül a teremben, s gyakoroljak.

A klasszikus balett soha nem vonzott?

Sterbinszky László volt a balettmesterem, amikor diplomáztam, és a tanárok szerették volna, hogy én is az Operaházhoz kerüljek – de akkor Harangozó Gyula volt az igazgató, aki nem akart engem úgymond a rúd alá rakni, látta bennem, hogy én valami mást szeretnék ezen a pályán... Így kerültem a Pécsi Baletthez, ahol akkor Keveházi Gábor volt az igazgató. Ő is mesterem volt a főiskolán.

Gyerekkorom óta folyamatosan improvizálok. Akkor még nem tudtam, hogy ez mi, csak éreztem, hogy úgy jön belőlem, olyan szabad, jó érzéssel. Már az első fellépésem úgy kezdődött, hogy a társaim álltak egy pózban, én pedig körülöttük szeltem a teret, olyan szabadon, játékosan, ahogy most is. Semmi sem változott. A tanulmányaim alatt jártam klasszikusbalett-versenyekre, de például Ausztriában a zsűritagok nem csak a klasszikus variációt díjazták, hanem a saját koreográfiámat emelték ki, mert azt vihettem, mint modern szám. A középiskolát úgy jártam végig, hogy esténként táncfilmeket, rögzített előadásokat néztem. Volt egy pici tévém, és anyukám, otthonról másolta le a Mezzóról – akkor még nem volt internet – az előadásokat. Először VHS-kazettákon, majd CD-kről néztem az előadásokat és szívtam magamba Jiři Kyliántól kezdve Pina Bausch, Akram Khan és a többiek produkcióit. Úgy voltam vele, hogy jöjjön mindenki. Azóta ezek a kincsek a táncarchívumban pihennek. Csak a figyelemmel, nézéssel rengeteg tudást szívtam magamba. Az idősebb diákoktól is gyűjtöttem a tapasztalatokat, figyeltem őket, hogyan melegítenek, tágítanak, majd mindezeket én is kipróbáltam. Nálam ez a fajta figyelem már az általános iskola előtt elindult, pl. a szerb cirill betűket csak a puszta nézéssel tanultam meg. Még most is emlékszem, hogy egy bizonyos idő után, egyszer csak tudtam olvasni. Olyan hihetetlen volt. Mivel olyan osztályban kezdtem az iskolát, ahol az elsősök és a másodikosok együtt tanultak, így amíg a tanítónéni mesélt a nagyobbaknak, addig én mindig fél füllel hallgattam, hogy ők mit is tanulnak, szóval a kíváncsiságom által mindig is fejlesztettem magam. Ösztönös volt mindez. A tánc miatt minden héten mentem színházba. Újvidéken mindig ott ültem a karmester feje felett, szerettem az első sort, mert akkor közel lehettem a zenekarhoz és a táncosokhoz is. Budapesten pedig meg akartam ismerni, hogy kik alkotnak Magyarországon. Persze minden külföldi vendégjátékot is megnéztem, sokat állva, mert csak állójegyre futotta. Az Operaházban minden balettelőadást minden szereposztással láttam, mert tudni akartam, hogy ki hogyan építi fel a szerepét. Hol a kakasülőről, hol a kulisszákban leskelődtem. Már akkor is érdekeltek a rendezői nézőpontok. Milyen is egy darab távolról, fentről, milyenek a térformák, meg persze a közelség is elvarázsolt, amikor az izzadságcseppeket is láthattam. Amikor megkaptam a balettművész diplomámat, tudtam, hogy még sehol nem tartok. Ez egy alap, és erre az alapra kell ráfektetni az összes többi technikát. Kortárs kurzusokra jártam. Mikor végeztem, úgy írtam alá a Pécsi Balettel a szerződést, hogy jó pár hónapra elmentem ösztöndíjjal tanulni Amszterdamba. Tudtam, hogy nekem még tanulni kell, és nekik is jobb, ha én még jobb leszek. Hazavártak.

Mit adott Pécs és mit adott Amszterdam?

Pécs egy csoda volt, mert sok külföldi koreográfussal dolgozhattam, akiktől újabb szemléletet kaptam. Igazán megtisztelő volt, hogy pont akkor Eck Imre-darabokat újíthattunk fel – aki nagy példaképem –, és Bretus Máriától tanulhattam. Ő tanította be a saját szerepeit. Készíthettem saját koreográfiákat, amiket bemutathattam. Igazi leányálom volt.

Amszterdamban pedig olyan rendszer működött, hogy minden héten más tanár adott elő. Így minden héten másfajta táncstílussal találkozhattam. Az iskola igazgatónője megengedte, hogy bármelyik osztályba bejárhassak, én választottam ki, építhettem fel a saját órarendemet. Egész nap a táncteremben lehettem, reggel az én biciklim volt az első, és este az enyém az utolsó.  

Akkor már megtaláltad saját arculatodat?

Dehogy, akkor kezdődtek a bolyongások. Amikor otthagytam a Pécsi Balettet, eldöntöttem, hogy lesz egy csapat, társulat. Nagyon fiatalon, 23 évesen céget alapítottam, pénzekkel, pályázatokkal foglalkoztam. Rengeteg hibát követtem el. Nagyon nehéz időszak volt. Kísérleteztem, sokat estem orra, de mindig felkeltem és újrakezdtem, sokszor majdnem feladtam, rengeteg negatívummal találkoztam…

Nekem mindig a tánc volt a fókusz. A tini korszakot már az általános iskolában kivégeztem. Utána már nem buliztam, a táncon kívül nem igazán érdekelt mélyebben más. Biztos egy csomó minden kimaradt, ami más embereknek nem, de soha nem volt hiányérzetem. Annyira benne vagyok ebben a kreatív energiában, hogy éjjel-nappal tudom csinálni, nem tudom abbahagyni.

Ez több mint a produkció megalkotása. Mi ez a „Góbi Ritaság”?

Az egyik a szabadság, amit a mozgás ad. Ott önmagam lehetek, semmi más nem számít. Azt érzem, hogy a nézőnek kinyitom a szívemet és a lelkemet, odaadom magam ennek az utazásnak. Nagyon jó érzés, hogy adhatok. Zsigerig őszinte és tiszta vagyok. Találkozom önmagammal és a nézők energiájával, létrejön a kapcsolat. Aztán van benne egyfajta spiritualitás, a külső és a belső világ összekapcsolása. Engem minden inspirál, egy légynek a zümmögése is hatással van rám. Amik hatnak rám, azokat a szívemen és a lelkemen keresztül az egész testemmel ki akarom fejezni.

A klasszikus balettnek, de a kortárs tánc nagy alkotóinak is van egy táncnyelve. Góbi Rita táncnyelvét szavakba tudjuk foglalni?

Kérdezz majd meg jó pár év múlva, de addig is folyamatosan fejlődik és folyamatosan alakul. Minden egyes testrészemet nagyon tudatosan figyelem és mozgatom, s ezekből a miniatűr figyelmekből épül föl a koreográfia. Amikor megvan az első fázis, utána jönnek rá a rétegek, hogy mik azok az absztrakciók, fantáziák, amikre a mozdulatok közben gondolok. Így gondolattokkal, élettel telítem meg a mozdulatsort. Külön koncentrációt igényel, hogy mi a mozdulatok dinamikája, s hogy merjünk kockáztatni, merjük átlépni a határainkat. A legtöbb koreográfiám technikailag nagyon nehéz, nagyon sok energiát kell beleadni, hogy a test túllépje a mindennapi létezés határait. Ha ez megvan, akkor történik meg az a fajta átalakulás, ami engem érdekel. A kollégákat, a társakat is arra próbálom rávenni, hogy merjék a többet, próbálják meg a bonyolultabb utat választani. Fontos számomra, hogy a kollégáimmal művészileg és emberileg is összhangban legyünk. New Yorkban egy ösztöndíj során találkoztam az egyik japán kollégámmal, egy másikkal pedig Magyarországon. Mindkettőjükkel van egy közös vonal, ami összekapcsol bennünket, s ez a keleti kultúra.

Már korábban is benned volt ez a fajta befelé fordulás, és az a szemléletmód, ami összecseng az ő gondolkodásukkal a világról?

Igen. Az ember gyakran elbizonytalanodik, s amikor megélem ezeket a találkozásokat – úgy mondom mindig, hogy a japán testvéreim –, akkor ez megerősít. A közös munkák és a turnésorozatok által megértettem, hogy a tánc mindenhol ugyanaz. Mindegy, hogy hol vagy, minden nap ugyanazt csináljuk, gyakorlunk a teremben, csak épp más Földrészen tartózkodunk, de a cselekedetünk, céljaink ugyanazok. Alkotunk. Olyan szép, hogy a tánc egy univerzális nyelv, amely mindenhol a világon működik. Ezek a közös darabok nem kötődnek Magyarországhoz, nem kötődnek valláshoz, politikához, térséghez, csakis az emberekhez kötődnek. Ahhoz, hogy a nemzetközi partnerkapcsolatok létrejöjjenek, égő, erős vágy, sok kitartás, bátorság, munka és persze szerencse kell.

Góbi Rita – Reptében (fotó: Marcell Piti)

Az átadási vágy nemcsak produkciókon keresztül érvényesül, hanem a tanításon keresztül is.

Sokáig azt éreztem, hogy nem vagyok kész erre a feladatra. Azt éreztem, hogy tanulnom és érnem kell, hogy taníthassak. A főiskola elvégzése után, még tíz év aktív színpadi jelenlétet követően mertem csak vállalni ezt a feladatot. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanítok már nyolc éve. Ott olyan fiatalokkal dolgozom, akiknél nemcsak a tánc a fő vonal, mint a balettintézetben, hanem az élet, a személyiségük kibontakoztatása. Tinik, akik nem tudják, merre induljanak el, kik is ők valójában, így mi pedagógusok a tánc kreativitásán, kifejező erején keresztül utakat mutatunk nekik. Hálás vagyok, hogy a tánc erre is képes. Nagy feladat, hogy hátrányos helyzetű fiatalokkal is foglalkozhatom, akiknek a biztos szülői háttere hiányos, de mi pedagógusok ott állunk mögöttük. A pályakezdés, a felnőtté válás nagyon nehéz lelki folyamat, de hiszek benne, hogy a tánc képes fejleszteni a kitartást, az önkifejezést, bátorságot ad, jobban megismerni, elfogadni önmagad, továbbá csapatmunkára nevel, fejleszti a koncentrációt és nem utolsósorban mindezek közben önmagaddal foglalkozol.

Öntörvényű, de nagyon tudatos életépítés ez. Kívül-belül megerősített, hogy vagyok, aki vagyok?

Ahol most tartok, azt úgy nevezném, hogy egy másvilág, fantáziavilág, egy absztrakt festmény, amiben az ember és a természet találkozik. Valahogy úgy érzem, hogy az origómban vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, és ez boldogsággal tölt el. Nagy utakat szeretnék még bejárni, rengeteg tervem, vágyam van… Mindezekhez folyamatosan fejődnöm kell, és még sok bátorságot kell gyűjtenem.  

Most mi készül?

Maurer Milán csodálatos táncművésszel dolgozom együtt, aki Frenák Pálnál táncol. Ez az első összehangolódásunk. Egy éve dolgozunk a darabon és nagyon várom, hogy „megszüljük”. A Trafó nagyszínpadára álmodtuk, nagy látvánnyal. Nem tudjuk, hogy mikor lesz a bemutató. Közben pedig már majdnem kész az új gyerekdarab is, amit a kaposvári Bábszíntérrel együttműködésben hozunk létre. Ez az új darab egy igazi játék, móka és kacagás lesz, remélem, hogy majd a szülőket is jól feltöltöm a tánc által kreált energiámmal. A fejemben készül még jó pár mű, az egyik Somogyi Tamás bábrendezővel kollaborációban, amely az időskort boncolgatja.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes