Shakespeare: Lear király - Katona József Színház

 

Miről szól a Lear király?

Úgy tűnik, erre az egyszerű kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni. (Persze, arra sem, hogy miről szól a Hamlet. A Szentivánéji álom. A Rómeó és Júlia. Meg a többi.)

Shakespeare nagy és radikálisan újat mondó értelmezője, Jan Kott ezt írta: „…a szín kezdettől végig üres, nem létezik más, csak a kegyetlen föld. Ezen a földön teszi meg az ember vándorútját a bölcsőtől a sírig. Mi ennek a vándorlásnak az értelme, van-e Mennyország és Pokol, vagy nincs? – ezt a kérdést teszi fel, erről szól a Lear király.”¹ Pár sorral lejjebb meg is adja a választ, ami szerint a darabban „nem csupán keresztény Mennyország nincs, annak a mennynek sincs benne nyoma, amit a humanisták ígértek és hittek. A Lear király tragikus szatíra: kigúnyol minden eschatológiát [az eszkatológia a keresztény teológiának az ún. végső kérdésekkel foglalkozó része, DMI], azt a Mennyet, amit a földön ígérnek és a Mennyországot, amit a halál utánra ígérnek – a keresztény theodíceát (istenbizonyíték, Isten jóságának bizonyítása, DMI] és a laikus theodíceát, a kozmogóniát és az észszerű történelmet, az isteneket, a jó természetet és az Isten »képére és hasonlatosságára« teremtett embert.” Kott moralitásnak látja a művet (169; a moralitás allegorikus szereplőket felvonultató vallásos-didaktikus színjáték), ahol „ádáz dialógusát” folytatja „a Király, a Bolond, a Vak és a Tébolyodott.” Másutt (176) ezt mondja: „A Lear király témája a világ széthullása és bukása.” Ez a bukás Kott víziójában két színpadon játszódik le, Macbeth és Jób színpadán. (Jób története a maga teológiai-filozófiai problémáival a Biblia, az Ószövetség egyik legizgalmasabb fejezete. E problémák a világban lévő rosszal, igazságtalansággal, Isten igazságosságával, az ártatlan szenvedéssel kapcsolatosak.) Macbeth színpada a gaztettek színpada, Jóbén az emberi sorsról szóló bohóc-moralitás zajlik.

Géher István szerint a Lear arról szól, „hogy egyetemlegesen (mintegy a halálból nézve) mit ér a világban az ember és az embernek a világ.”²

Hozzájuk képest csak irigyelni lehet Szenczi Miklóst, aki szerint Shakespeare „a régi és az új rend, a hűbériség és a kapitalizmus erőinek összecsapását” ábrázolja, s a marxista kritikát idézi, ami rámutatott, hogy „itt nem csupán a Jó és Rossz örök küzdelméről, hanem két konkrét társadalmi formáció harcának drámai megjelenítéséről van szó.”³ Ne má’! Még jó, hogy ott a „nem csupán”! Bár nem sokat segít…

Zsámbéki Gábor rendezése, úgy tűnik, elsődlegesen nem filozófiai, bár persze az is. Számomra leginkább arról beszél érvényesen és emlékezetesen, hogyan kezd működni, erőre kapni, megizmosodni és lassan mindent elborítani a hatalomvággyal, pénzéhséggel, bírvággyal párosuló, gátlást rég nem ismerő gonoszság, ha teret és lehetőséget kap, s hogy ez mennyire veszélyes. Föltehetően nem függetlenül a 2010 óta létező magyarországi valóságtól és nem függetlenül attól, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetem szétverése kapcsán tanárként maga is átélt.

(A narancs.hu 2020. augusztus elsején, szombaton este tízkor tette közzé, hogy Zsámbéki Gábor felbontotta szerződését az egyetemmel, ahol 1979 óta tanított. Az aktuális ok: előző nap, július 31-én, péntek délután a Palkovics László vezette Információs és Technológiai Minisztérium az egyetemet majd 2020. szeptemberétől irányító alapítvány élére Vidnyánszky Attilát nevezte ki. A fő ok nyilván az SZFE gátlástalan lenyúlása. Zsámbéki közleményéhez egy videót is mellékelt, amit az SZFE diákjai még július 3-án töltöttek fel a YouTube-ra, miután a Kossuth téren hiába tüntettek egyetemük autonómiájáért: a parlamentben aznap fogadták el – 131:61 arányban – az alapítványi tulajdonba kerülést. A hét és fél perces felvételen Thuküdidész A peloponnészoszi háború című művében szereplő méloszi dialógus rövidített változata látható-hallható. A gondolatok a lényegesek, az alkotók nevét ki sem írták – én azért hiányolom őket. De az adott pillanatban valóban az volt a fontos, amit a hódító athéniak és az ellenálló mélosziak mondanak. „…éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte” – így a cinikus megszállók. A mélosziak válasza: „…mi, akik még szabadok vagyunk, gazok és hitványak lennénk, ha nem kísérelnénk meg mindent, mielőtt szolgákká leszünk. […] …ha merünk cselekedni, még mindig lehet reményünk a megmaradásra.” Nem tudom, Zsámbékinak volt-e szerepe a videó elkészültében. Mindenesetre nagyon jó látni a fiatalokat, akik remélhetőleg az azóta történtek hatására sem vesztették el minden hitüket.)      

Hogy itt vagyunk, egy apró betoldás is mutatja a Lear előadásában. Gloster az első felvonás második színében Shakespeare-nél ezt mondja Edmundnak magyarázatként a világ baljóslatú jelenségeire: „These late eclipses in the sun and moon portend no good to us: though the wisdom of nature can reason in thus and thus, yet nature finds itself scourged by the sequent effect.” Nádasdy Ádám 2012-ben megjelent fordításában, aminek egy változatát használják a Katonában, a mondat így olvasható magyarul: „Ezek a múltkori nap- meg holdfogyatkozások semmi jót nem tartogatnak nekünk. Bár a természettudomány meg tudja őket így meg úgy magyarázni, de az élővilágot igenis sújtják a következmények.” Az előadásban ez hangzik el: „Ezek az idei természeti csapások, fékezhetetlen erdőtüzek, súlyos áradások, forróság, földrengések és pusztító járványok semmi jót nem tartogatnak nekünk. Bár a természettudomány és az asztrológia meg tudja őket így meg úgy magyarázni – a Szaturnusz, a Plútó és a Jupiter együtt áll a Bak jegyében –, mindenesetre az élővilágot igenis sújtják a következmények.” Semmi kétség tehát: az előadás ránk vonatkozik. A legközvetlenebb jelenünkről beszél.    

„Látom és megmutatom, mit csináltok.” 
A művész ennyit tehet – ami egyáltalán nem kevés. Thuküdidész is ezt tette. Zsámbéki nem azt mondja, hogy ilyen a világ, hanem azt, hogy így működik egy bizonyos fajta rendszer, pechünkre az is, amiben épp élünk. És nem mondja azt sem, hogy ez az egyetlen lehetőségünk, hisz az előadás végén kétszer is elhangzik: „E súlyos időknek meg kell felelnünk.” Ezt a darabban Edgar mondja (kijelentését még három sor követi, amik az előadásból kimaradtak), itt egyszer ő, egyszer Albany herceg. Talán ők veszik kézbe az országot. Kent már nem vállal szerepet: elege van, pedig még ötven sincs. Úgy legyen.

Zsámbéki színpada is kezdettől végig üres. Csak kétoldalt látunk fákat idéző hasábokat (díszlet Khell Csörsz). A talaj lehet egy palota padlózata is, de lehet a mező földje is, ahol tombol a vihar. Egy (számomra) rejtélyes szög is kiáll belőle, amire időnként ráesik egy kocka. A teret felülről egy hatalmas fémlap szűkíti le, ami fenyegetően meg is tud mozdulni. A jelmezek (Szakács Györgyi), ha a huszadik századot idézik is, időtlenek, leginkább talán Cordelia fehér ruhája nyit a mesék, mondák, példázatok világa felé is. Mert végül is valóban példázatot látunk, vagy inkább, ahogy Kott mondta, moralitást. Zsámbékinek nincs is szüksége a teljes szövegre, hogy elmondja, amit akar (dramaturg Török Tamara). Az üres színpad hátránya, hogy nem mindig világos, hol is vagyunk, kiknek a palotájában – legalábbis úgy tűnt, az előadáson ülő középiskolások számára nem volt az. De a nézőséget is tanulni kell.

Bányai Kelemen Barna, Hegedűs D. Géza, Katona Péter Dániel e. h.

és Keresztes Tamás (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Az első jelenet maga a teljes irracionalitás. Az öreg király, aki elmúlt nyolcvan (Hegedűs D. Géza) fel akarja osztani birodalmát három lánya közt, de előbb megkérdi őket, mennyire szeretik. Goneril, a legidősebb (Ónodi Eszter) láthatóan, érzékelhetően, nyilvánvalóan hazudik: „Atyám! Úgy szeretem, hogy szó azt le nem írja.” Láthatóan és érzékelhetően hazudik a középső is, Regan (Pelsőczy Réka): „Atyám, én nővéremmel egy anyag vagyok…” Láthatóan hazudnak, mindenki számára láthatóan, csak épp Lear nem veszi észre. Boldogan hisz nekik. Ennyire vágyna a hódolatra? Ennyire. Mikor pedig a legkisebb, Cordelia (Tóth Zsófia) felel, illetve nem felel, legfeljebb sután szabadkozik: „Az a bajom, hogy nem tudom a / számhoz emelni a / szívemet”, s ami a legnagyobb baj, őszinte, akkor a király éktelen haragra gerjed és kitagadja, aki pedig a védelmére kel, azt száműzi. Cordelia Franciaországba megy feleségnek a francia trónörökös (Szécsi Bence e. h.) oldalán, atyai áldás nélkül. Kent gróf (Bányai Kelemen Barna) veszte szintén az őszinteség. Őszintének nem szabad itt lenni.

Tényleg megmagyarázhatatlan viselkedés, a revizoronline.hu-n megjelent kritikájában Bazsányi Sándor teljes joggal írja: „Nem, én már sosem fogom megérteni, hogyan dönthet valaki ennyire ostobán azokkal kapcsolatban, akiket feltehetően ő ismer, vagy kellene, hogy ismerjen a legjobban.” Nem lehet megérteni, bármennyire is próbáljuk, valóban. Mondhatjuk persze, hogy Shakespeare készen kapta ezt a helyzetet a forrásaiban, amikből merített – köztük Geoffrey of Monmouth XII. századi művéből, a Britannia királyainak történetéből. Leart a VIII. századba kell elképzelnünk, ha ehhez támad kedvünk. Esetleg a korai középkorba. Én inkább azt kérdezném, hogy ennek a szituációnak, Lear gyermeki naivitásának, megtéveszthetőségének és megtévesztettségének ez az érthetetlen szélsőségessége nem segít-e megérteni a majdnem ennyire érthetetlen rajongásokat. A zsarnokok gyengeségeit. Olyan jó emberismerők lennénk? Olyan jó döntéseket hoznánk? És nincs az a zsarnok, tirannus, diktátor, vezér, akinek ne lenne hatalmas, nem érdekből, hanem őszintén hívő tábora.

(Forrása volt Shakespeare-nek a híres középkori gyűjtemény, a Gesta Romanorum is. A Magyar Helikon 1977-ben adott ki belőle egy válogatást, a fordító a XVII. században élt Haller János, aki fogarasi fogsága unalmát igyekezett ezzel a munkával enyhíteni. Olvasgatva a hosszabb-rövidebb történeteket, megakadt a szemem A háládatlanok veszedelméről szólón. „Vólt egy király, ki az ő egyetlenegy fiát nagy kényesen nevelte, és midőn a gyermek felnevelkedik, szorgatni kezdi az apját, hogy kezébe bocsássa a birodalmat, mert erőtlen már az országlásra. Kinek mond a király: Fiam, ha tudhatnám bizonyosan, hogy tellyes életedben illendő becsületben tartasz engem, és jó gondot viselnél reám, azt is megcselekedém. Kire reáígéri az ifjú magát erős hittel az egész tanács előtt, hogy minden fogyatkozás nélkül bétölti édesattyának akarattyát. Hitelt adván fia szavának a király, a birodalmat mindenestöl fogvást kibocsáttya kezéből, magánál semmit nem hagyván. Midőn már az országot kezéhez vette vólna az ifjú, az attyát becsüli ugyan egy kevés ideig, de csakhamar igen felfuvalkodván, semmit nem kezd az édesattyán adni, gondgyaviselése sem kezd reája lenni.” Itt a fiú nem feltétlenül hazudik, hogy megszerezze a hatalmat, bár nyilván vágyik rá. De a hatalom érdekesen hat rá… Ahogy Gonerilre és Reganra is. Hogy is mondjam: teret kap a gonoszságuk.

A Lear arról is szól, mondta egy ismerősöm, hogy megöregszünk és elveszítjük a realitásérzékünket. És szól a szeretet utáni vágyról is, arról, hogy ez a vágy milyen kiszolgáltatottá tesz bennünket. Szól erről is, igen; s ez is benne van az előadásban. Bár a nagy színésszé érett, s most önmagát felülmúló, igen árnyalt képet adó Hegedűs D. Géza nem játszik megfáradt, öreg királyt, az ő Learje, ha nyugdíjazza is magát, a csapásokba rokkan bele. De még megrokkantan is van ereje, hogy Cordelia gyilkosát megölje! És szól ez a dráma arról is, amit én zuhanhatóságnak szoktam nevezni: bármilyen kis magaslaton vagyunk, bármikor lezuhanhatunk onnan és nagyon megüthetjük magunkat. S lezuhanhatunk persze igen magasról is. A királyság, a főemberség magaslatáról például. És erről igencsak hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Zuhanás közben – meg utána, ha túléljük – meglepetten nézünk körül, nem fogjuk fel, hogy ez velünk történik. Pedig velünk. Mi zuhanunk. Mi zuhantunk.

Lear döntésével megindul a világ széthullása. A hatalom már nem az övé, hanem a lányaié és a vejeié, Albany hercegé (Kocsis Gergely) és Cornwall hercegé (Rajkai Zoltán). Ezt a széthullást látjuk a Katonában, elsősorban tehát Macbeth színpadát, ami azonban nem takarja el Jóbét.

A világ apránként kezd szétesni, de gyorsan hull darabjaira. Hisz nincs gát, nincs fék.  

Gloster gróf (Bezerédi Zoltán) törvénytelen fia, a külföldről épp hazatért Edmund (Tasnádi Bence), elindítja a maga kis akcióját, hogy megkaparintsa bátyja, Edgar (Keresztes Tamás) örökségét, majdani birtokát. Lear döntésének értelmezésében hiába hívjuk segítségül Freudot (bár biztos lettek volna ötletei), de most világos, hogy Edmund sértett és kompenzálni akar. Egy hamisított levél segítségével elhiteti apjukkal, hogy Edgar az életére tör. Aki ezt rögtön el is hiszi. Bocsánat, de ő nem ugyanolyan naiv, nem ugyanolyan rossz emberismerő, mint Lear? Azonnal belelép a csapdába! Viszont nem ez a bizalom – kölcsönös bizalom természetesen – lenne-e az, aminek meglététől egyébként a társadalmak működhetnek? Ha ennek helyére a leleplezett, megdöbbentően vaskos hazugságok és gaztettek özöne miatt a kölcsönös gyanakvás (fortélyos félelem?) lép… Edmund egyelőre Edgart is megtéveszti. Még ő is gyanútlan. Gloster tisztán akar látni – Zsámbéki még egy szemüveget is ad rá –, de épp ez nem sikerül neki, aminek mintegy jelképeként meg is vakítják. Illetve vakon majd tisztán fog látni, mint az ókori jós, Teiresziász. Edmund mindenesetre nem haladhatna nyílegyenesen a maga útján, ha az új hatalom nem lenne hozzá hasonlóan romlott: pillanatokon belül Regan és férje kegyeit élvezi, hiszen az ő emberük, sőt Regan vágya is fellobban iránta, ahogy Gonerilé is. Szándékosan nem a „szerelemre lobban” kifejezést használom; Regan és Goneril aligha ismerik ezt az érzést, ahogy a szeretetét sem. (Hogy miért nem, arra nem kapunk magyarázatot, most nem az a lényeg.)

Az előtérben Pelsőczy Réka és Bezerédi Zoltán (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Lear száz katonájával egy hónapot az egyik, egyet a másik lányánál szándékszik időzni, felváltva. Palotáját, gondolom, átadta az új uralkodóknak, bár a darab ideje alatt nem választanak új királyt. Shakespeare minderről nem ír. Ez talán hiba, nem az egyetlen. Egy jó dramaturg figyelmeztethette volna őt erre-arra (az a rengeteg levél!); úgy látszik, nem találtatott ilyen a környéken. Azonban kicsinyességnek érezném egy rövid elemzésben a hibákat lajstromozni: van egy (igazából két) zseniális szövegünk, abból kell gazdálkodnunk.

A volt király Gonerilnél kezdi a vendégeskedést. Ami Gonerilnek egyre kevésbé tetszik, tán már az alapötlet sem: „Éjjel-nappal csak bajt csinál nekem, / percenként újabb botrányt produkál, / s mindenkit ingerel.” Hogy valóban így van-e, nem tudjuk. Talán igen, feltehetően igen. Goneril válasza a jelenetben mindenesetre az, hogy nem fogadja az apját, a személyzetnek pedig meghagyja, „Játsszák, hogy lusták és kelletlenek…” Azaz esze ágában sincs mindenki megelégedésére megoldani a helyzetet, inkább elmérgesíti. Számára ez a megoldás. Mindent erőből! Ekkor még gyenge férjét, a tiltakozni próbáló Albany herceget azonnal elhallgattatja. És persze az is lehet, hogy Lear nem csinál bajt, nem produkál botrányt és senkit nem ingerel. Csak épp Gonerilnek terhes a vendégek, az apja ottléte. Ő nem háziasszony akar lenni, egy emberről sincs kedve gondoskodni, nemhogy százegyről. Hogy aztán mit is akar? Élvezni a hatalmat, minden előnyével, semmi mást. Ahogy a többi nyertes. A hatalmat pedig akkor lehet igazán élvezni, ha gyakorolják. Goneril ezt teszi. Például úgy, hogy nyomatékosan felszólítja apját, csökkentse kíséretét a felére. Aminek hatására Lear kezdi felismerni, kikkel van dolga, s hogy rosszul ítélte meg Cordeliát. De már késő. Csak átkozódni tud és sértetten elvonulni. Hová? Reganhoz, akiben még töretlenül bízik: „Van másik lányom is, / ő nyilván kedves és elfogadó.” Nem az. Be se akarja engedni az apját, akárhány kísérővel jön is. Sőt, nem is akar otthon lenni. Gloster kastélyában találkozik a két nővér, férjestül: most még a hívüknek gondolják. Ide érkezik Lear is, hisz Regant nem találta otthon, azonban itt sem tud vele beszélni. Aztán mégis sikerül, de nincs benne köszönet: Regan visszaküldi Gonerilhez, csak az öreg nem hajlandó visszamenni. Inkább marad „födél nélkül”, de ez lányát a legkevésbé sem zavarja. (Meggyőződésem, hogy Nádasdy fordításába, tudattalanul akár, belejátszott, hogy a magyar hajléktalanok újságjának címe: Fedél nélkül. Vörösmarty megoldása: „…inkább ellene esküszöm / Minden fedélnek”.) A két lány végül megállapítja, hogy Gloster kastélya kicsi, Lear és csapata nem fér el benne. Kizárják, noha vihar közeleg. Ők zárják ki, Gloster házából: már nem Gloster az úr.        

Tasnádi Bence és Ónodi Eszter a Lear Király előadásában – Katona József Színház (fotó: Szilágyi Lenke)

 

Lear megállíthatatlanul csúszik lefelé. Gyerekesen viselkedik, s ha eddig félt a megőrüléstől, most érzi, hogy a határán van. Ép ésszel nehéz elviselni, hogy ő, aki nemrég még saját trónján ült a saját várában, hatalma volt, most egy mezőn bolyong éjszaka a szakadó esőben. Bár legalább nem egyedül. Itt van a bohóc (az igen tehetséges Katona Péter Dániel e. h.), itt van Kent, itt az őrültséget színlelő Edgar. Az új hatalom eltapossa azokat, akik nem akarják szolgálni. Akár úgy, hogy nem törődnek vele, hagyják elszegényedni, megőrülni, elpusztulni, akár úgy, hogy keményen megbüntetik. Kiiktatják, kiközösítik. Ez megtisztuláshoz is vezethet; a cél persze nem ez. Az őrült Learben felébred a részvét és a lelkiismeret-furdalás, szavaiban ott van Shakespeare lírája:

Ti ruhátlan szegények, mindenütt,

kik tűritek a kegyetlen vihart,

födél nélkül, kiéhezett tagokkal,

lyukas rongyokban kibírjátok-e

az ilyen évszakot? Jaj, nem törődtem

ilyesmivel.

Nem kell messzire menni a Katona József Színháztól, hogy a szegényekkel találkozzunk: ott koldulnak a Ferenciek terén, késő este is. Adhatunk nekik valamennyit, de mit old ez meg? A helyzetet nem tudjuk megoldani, ehhez az állampolgárok kevesek.

Edgar is, szinte megfeledkezve arról, hogy neki őrültnek kell tettetnie magát, felidézi a múltját, ami nemrég még a jelene volt: „Szolgáltam én, büszke szívvel és ésszel, bodorítottam a hajamat, nők kesztyűjét dugtam a kalapomba, a hölgyem minden vágyát teljesítettem, még éjszaka is végeztük sötét munkánkat. Minden mondatom valami fogadkozás volt, és mindegyiket megszegtem, az égre kacagva.” Ő innen zuhan le.

Hogy a bohóc és Kent miért tartanak ki Lear mellett, arra nincs magyarázat. Ahogy Goneril, Regan és Cornwall gonosz (Edmund elvetemültségének, mint mondtam, van lélektani magyarázata!), úgy jók ők. Mindenesetre mutatják, hogy a jóság, a részvét nem hiányzik a világból. Csak épp hátrányban van: most épp kint vacog a mezőn. Lear antropológiája nem épp vigasztaló. A szinte meztelenül remegő Edgarnak mondja, tán egy pillanatra kitisztulva: „Neked jobb volna a sírban, mint itt, csupasz testtel álldogálni a tomboló ég alatt. Ennyi volna csak az ember? Nézzétek meg jól. Te nem veszed el a hernyótól a selymet, a marhától a bőrt, a birkától a gyapjút, a rókától a bundáját. Ugye? Mi hárman már meg vagyunk rontva: te vagy az igazi. Körítés nélkül az ember csak ez a szegény, pőre, kétlábú állat, amilyen te vagy.” A vak Gloster pedig majd erre jut: „…az isteneknek csak legyek vagyunk, / játékból lecsapdosnak.”

(Az eredeti ötödik felvonás második színében van egy nagyon fontos mondat, Edgar mondja, még parasztlegényként. Angolul: Ripeness is all. Nádasdynál: „Az a fő, hogy érettek legyünk.” Vörösmartynál: „A fő dolog, hogy elszántak legyünk.” Edgar a két sereg csatája, a britek veresége után mondja ezt Glosternek, tehát az apjának – aki nem tudja, hogy a legény a fia –, mikor el akarja vinni őt a mezőről s a vak Gloster megmakacsolja magát: „Nem megyek. Itt is meg lehet rohadni.” Edgar teljes szövege: „Megint ezen rágódik?... Ugyanúgy / csak szenvedéssel távozhatunk innen, / mint ahogy megérkeztünk. / Az a fő, / hogy érettek legyünk. Jöjjön!” Az előadásban a Megint ezen rágódik? utáni mondatok nem hangzanak el, tán az érett szó rejtélyessége miatt. A ripe mai jelentése valóban érett, de hogy Edgar – illetve Shakespeare – mit is akar mondani…)

A gonoszság sokáig nyerésre áll. A Leart a kastélyba csempésző, majd Kenttel Dover felé küldő, azaz Cornwallék felől nézve áruló Glostert példásan megbüntetik: a saját otthonában Cornwall kinyomja mindkét szemét, Regan lelkes szekundálása, sőt aktív részvétele mellett: ha kell, lazán leszúr egy szolgát. Külön szépség, hogy a törvénytelenség elkövetője, Cornwall ügyel a törvényességre: „Bár halálra ítélni nem tudom / eljárás nélkül, arra van hatalmam, / hogy haragomat más módon kitöltsem.” És kitölti. Kérdés, hogy az „eljárás” ebben a közegben, ahol a törvénytelenség a törvény, lehet-e több merő formaságnál. Aligha.

Igaz, ezt a nyerő helyzetet folyamatosan veszély fenyegeti, növekvő veszély: Cordelia, értesülvén a történtekről, háborúra készülődik, majd francia katonákkal partra száll Doverben. (Milyen már az is, hogy Cordeliának ezt kell tennie?) A fegyverek olykor felerősödő zaja diszkréten festi alá ezt a történetet. Albany herceg és Cornwall herceg félre kell tegyék – a mások által többször emlegetett – ellentétüket (amiről semmi közelebbit nem tudunk meg a drámából), hogy a britek megvédjék magukat. Megvédik, ők győznek, az ellenségnek számító Leart és Cordeliát foglyul ejtik, Edmund pedig, aki igazán nyeregben érezheti magát, parancsot is ad a kivégzésükre egy századosnak. De a sötét erők nem visznek mindent. Igazából nincsenek nyertesek. Hisz pusztul itt szinte mindenki: Cornwall herceget egy szolgája sebzi halálra, Goneril megmérgezi Regant, ő maga öngyilkosságot követ el (kicsit homályos, hogy miért), Edgar párviadalban legyőzi Edmundot, Cordeliát felakasztják, ahogy a bohócot is… Meghal Gloster is, Lear is, de még találkozhatott Cordeliával. „Minden pusztul, sötét…” – mondja Kent. Így igaz. Nincs már semmilyen rend, kiszámíthatatlan a következő pillanat. És ami történik, be van állítva a halál távlatába. Ezt akár groteszknek is nevezhetnénk: lám, meghal Cornwall is, Edmund is, mindannyian meghalunk, akkor meg minek a nagy igyekezet?

Talán Oswaldról, Goneril udvarmesteréről (Ujvári Bors e. h.) lehetne még beszélni, aki kék inges, kék nyakkendős piperkőcként szolgálja lelkesen urait. Oswaldok, sok-sok Oswald nélkül a gépezet nem működik! De nem kell félni, akad belőlük bőven.

Széthullik, szétesik-e, anarchiába fordul-e a világ? Nem is a nagyvilág, Zsámbéki Gábor, ahogy mondtam, nem arról beszél. Hanem a mi közvetlen világunk, amiben élünk. Ez azon múlik, akadnak-e, akik meg akarnak és meg tudnak felelni a „súlyos időknek”, s elegen akarják-e, hogy ők vegyék kézbe a dolgok irányítását. Ha nem, „még rosszabb is jöhet”. Hogy ismét egy olyan mondatot idézzek – Edgar mondja a negyedik felvonás első jelenetében –, ami nem hangzik el az előadásban. Nem hangzik el, de a légkörében végig ott lebeg.        

1. Magyari Imre

JEGYZETEK

¹ Jan Kott: A „Lear király” avagy „A játszma vége”, in: uő: Kortársunk Shakespeare, ford: Kerényi Grácia, Budapest, Gondolat, 1970, 147–196.

² Géher István: Shakespeare-olvasókönyv – Tükörképünk 37 darabban, Budapest, Cserépfalvi, 1993, 222.

³ Szenczi Miklós – Katona Anna – Szobotka Tibor: Az angol irodalom története, Budapest, Gondolat, 1972, 131.