Senkiföldjén

 

A fogalom – Timár helyzetére utalva – egy korabeli napilap kritikájában olvasható. Az írás Rácz György Életfogytiglan című darabjának 1946. augusztus 3-i bemutatójáról szól, amely a Pódium Kabaréban zajlott le Horvai István rendezésében. A kétszemélyes darab szereplői Tőkés Anna és Timár József voltak, a cikk címe pedig sokat sejtetően így szólt: Tőkés és Timár senkiföldjén. A szerző arról a képtelenségről ír, amely az ország két színészóriásának háború utáni helyzetét jellemzi. „Olyan gazdag tehetségekben a mai magyar színésznemzedék, hogy teljes esztendőn át büntetlenül nélkülözhetjük két remek színjátszó értékünket, Tőkés Annát és Timár Józsefet? – teszi fel a szónoki kérdést a cikkíró. – Az egyikről azt se tudjuk, él-e, hal-e, a másik meg apró kabarékban pazarolja szét roppant tehetségét. A mellőzött színészek gondoltak egyet, rajtuk bizony nem fognak ki a színigazgatók, s most, amikor a komoly múzsák a tikkasztó kánikulában elhallgattak, ők a kivételes ízlésű drámai művészek egész estét betöltő, kétszereplős színműben életjelt adnak magukról. A szerző: Rácz György,¹ egy színházi gépirat és egy vitatott értékű színpadi mű írója; a három felvonásos darab címe: Életfogytiglan. […] Tőkés és Timár a senkiföldjén nem tartozik sehová, nem képvisel társulatot, de a játékuk – a nem tehetségtelen szerző kissé túl híg dialógusai ellenére is – nemesen pallérozott beszédkultúrájuk és mélyről izzó drámai tüzük az örök Nemzeti Színház klasszikus mértékét bizonyítják.”²

Már másnap csatlakozik az íráshoz Zelk Zoltán, aki így reflektál a kritikára: „Végül is nem nagy ügy, hogy a tavaszi és őszi szezon közötti senkiföldjén előadnak egy rossz darabot. De tanulságnak ismét megállapíthatjuk, hogy amíg nemcsak értők választása, hanem pénzemberek szimatja is eldöntheti egy színdarab előadását, addig lehet két-három nemes törekvésű színházunk, de nemes törekvésű, nívós színházi életünk nem lehet.”³

A két felháborodott írást megelőzi Márkus László Nemzeti Színházról szóló cikke a Színház című hetilapban: „Ahogy az igazgató színészeket szerződtetett, és ahogy elbocsátott, az világos céljelölés, mert hiszen egyetlen új embert nem látunk, akinek köze volna a nagy klasszikus formátumhoz és a speciálisan magyar szellemiséghez. Roppant különös Nemzeti Színháznak ígérkezik az, amely nem tud mit kezdeni Bajor Gizivel, Tőkés Annával, Timár Józseffel, Gombaszögi Fridával, Mátrai Erzsivel, és például a másutt elhelyezkedett nemzetiszínházi fajsúlyú, fiatal Kállai Ferenccel…”⁴

Utóbbira az igazgatónak állítólag hivatalosan soha ki sem nevezett Major Tamásnak az a válasza, hogy szerzőjét a következő évadra szerződteti. Márkus egyetlen darabot rendez és tervez, a Bánk bánt, három évvel azután, hogy Major hirtelenjében összecsapott Bánk bán-rendezését bemutatták.

Székely György úgy tudja, hogy a Magyar Színház épületében 1945. április 15-én „új betanulásban” színre került előadásban először Timár volt Biberach, majd egy hónappal később a szerepet Major vette át.⁵ Ennek az információnak mind Major, mind Timár nyilatkozatai ellentmondanak. Kettőjük meglehetősen zavaros kapcsolata számos levélváltásból megismerhető. Major 1946. március 30-án kelt levelében például ez olvasható: „… legalább egyszer a szezon folyamán fel kellett volna lépned, hogy a Nemzeti Színházhoz való tartozásodat bebizonyítsd, s minthogy erre sem tudtalak rávenni, kénytelen vagyok július 1-től kezdve szerződésedet felbontani és őszinte fájdalmamra lemondani közreműködésedről.”⁶

Két héttel később Timár ezt mondta a sajtónak: „Nagyon kérem, ne kívánják, hogy ezzel a dologgal kapcsolatban nyilatkozzam. Egyáltalán semmiféle nyilatkozathoz nincs kedvem s egyetlen árva szó mondanivalóm sincs. Tény az, hogy ebben a szezonban három szerepet adtam vissza a színháznak, de azt hiszem, ez nem egyedülálló eset. E pillanatban valóban szerződés nélkül vagyok, ez azonban nem sújt le, mert ha körülnézek, alig látok olyan produkciót, amelyből nagy veszteség kimaradni. Ha szükség lesz rám a jövőben a színpadon, akkor színész maradok, ha pedig nem, akkor keresek magamnak valami új mesterséget.”⁷

Erre újabb válasz érkezik egy képes hetilapban: „A Nemzeti Színház lemondhat Timár Józsefről, a magyar színművészet azonban ma éppen nem mondhat le róla. Valamennyi budapesti színház kötelessége, hogy Timár Józsefet eltérítse esetleges visszavonulási szándékától. Nem vagyunk olyan gazdagok színésztehetségekben, hogy ebből a kötelességből ne háruljon megfelelő rész az ország első prózai színházára is.”⁸

Erre már Major is kénytelen reagálni, méghozzá egy jókora adag álszentséggel elegyített lódítást is bevetve. Megemlíti Timár közismert szerepálmait: „Nagyon szívesen és sokat foglalkoztattam volna már az idei évadban is Timárt. Sajnos ő is egyike volt azoknak, akik rászorultak a csaknem állandó magánszínházi vendégszereplésre. Richárdot, Hamletet, most utoljára egy Mauriac-darabot szemeltem ki a számára. Szerep várt rá az Isten, császár, paraszt című Háy Gyula darabban is. Megértem, hogy az operett-szerep, amely meggátolja abban, hogy ez utóbbit eljátssza, jövedelmezőbb a számára. Megértem azt is, hogy színészeink java nem nevezhető hősnek vagy szentnek, akitől megköveteljük, hogy áldozatot hozzon és vállalja a lemondást. Különösen fájdalom ez éppen Timár esetében…”⁹

Különös, hogy a felmondásnak a Nemzeti Színház egyetlen kiadványában sincs nyoma. A Nemzeti Színház 150 éve című 1987-ben megjelent antológia például közli a színház egykori és aktuális tagjainak teljes névsorát, és ebben Timár neve mellett csak a tagságának idejét jelentő négy évszám szerepel: 1925−1950 és 1959−1960. Vagyis sem az 1942-es felfüggesztés, sem az 1946-os felmondás nincs feltüntetve. Igaz, nem is lehet, hiszen 1946 decemberében már Antoniust játssza Major rendezésében.

A háború után először Bárdos Artúr újra megnyílt Belvárosi Színházában lép fel Török Sándor Különös éjszaka című színművében, Bárdos rendezésében. A női főszereplő Bulla Elma, Bárdos hajdani felfedezettje. A bemutató időpontja: 1945. május 5.

1945. július 13-án már Várkonyi Zoltán Művész Színházában játszotta Lynton Hudson¹⁰ Családi szálloda című zenés bohózatának főszerepét. Egyúttal az előadást is ő rendezte. Igazi „nyári produkció” és valódi kasszasiker volt; nyolcvan előadást ért meg, nagyot lendítve a színház szorongatott anyagi helyzetén. A kritika élesen támadta, nem annyira a darabválasztás, mint inkább az igényes színház pillanatnyi megalkuvása miatt. Staud Géza kritikája nem állt be a sznobok csapatába. A Népszavában megjelent írásában így fogalmaz: „A szereposztás kitűnő, különösen a férfiak alakítása arat megérdemelt sikert. Timár József bonviváni minőségben nem tudja megtagadni jellemszínészi adottságait, amivel az íróilag felszínesen rajzolt alakot egyes helyeken elmélyíti.”¹¹ Elragadtatással szól a nagyszerű társulat, elsősorban Rátkai Márton, Feleki Kamill és Sennyey Vera közreműködéséről.

Az év végén kerül sor a Magyar Színházban Heltai Jenő A néma levente című verses vígjátékának felújítására. A darab bemutatója 1936-ban volt, ugyancsak a Magyar Színházban, Bajor Gizi és Törzs Jenő főszereplésével. A felújításon ismét Bajor játssza Ziliát, Agárdi Péter elárvult szerepében pedig Timár látható. A káprázatos színészkoncert most is kirobbanó sikert arat, akárcsak kilenc évvel korábban. A siker azonban csak átmenetileg tudja megmenteni a súlyos gazdasági helyzetben vegetáló intézményt.

Timár pályájának következő állomása a Pódium Kabaré, ahol 1946 áprilisában a Köztünk maradjon című műsorban lép fel egy Szerelősztrájk című húszperces bohózatban, majd nyár közepén ugyanitt kerül sor Rácz György már említett színművének bemutatójára.

 

Visszatérés

Ugyanolyan talány, hogy miként kerül sor Timár első háború utáni Nemzeti színházi szereplésére, ahogy örök titok fedi az elbocsátás valódi okait és körülményeit is. Mindenesetre – mintha mi se történt volna – a színház számos napilapban megjelent kommünikéjében tudatja, hogy 1946. december 20-án Bajor Gizi és Timár József főszereplésével, Major Tamás rendezésében színre viszi Shakespeare tragédiáját, az Antonius és Kleopátrát.

Major nagy reményeket fűz a bemutatóhoz. Személyes ambíciói odáig terjednek, hogy egy parányi szerepben – Hírnökként, a II. felvonás 5. jelenetében – maga is megjelenik az előadásban. A produkció valóban monumentálisnak látszik, főleg Oláh Gusztáv praktikus, hatásos és szellemes tervezésének köszönhetően, amely a rengeteg helyszínváltozást néhány másodperc alatt képes lebonyolítani. Timár erőteljes és szuggesztív jelenléte kézenfekvő, Bajor azonban nagyon fél a szereptől. Nemcsak a szerző nyomasztja, akivel régen találkozott színpadon, de a szerep is; ötvenes évei derekán egy bakfis királynőt kell játszania. Sokat kínlódik a próbákon, hol lelkes, hol gátlásos. A kísérlet – mi tagadás – a kész előadásra is rányomja bélyegét. A tisztelettudó kritikák elnézőek vele szemben, mígnem a Haladás című hetilapban megjelenik Balázs Béla kíméletlen írása, amely a sárba tapossa Bajor szereplését. „Leveszem hát előbb szimbolikusan fejemről a kalapomat egy sikeres művészi pálya nagy életmunkája előtt, és kalappal a kezemben mondom ki, hogy katasztrófa volt. Nem kis tragacs billent kissé félre. Pacific expressz siklott ki teljes gőzzel, száz kilométeres sebességgel. Rettenetes volt. Bajor Gizi ugyanis nem játszott rosszul. Ő sohasem játszik rosszul. Egy nagy színésznő tévedése nem hiba, hanem szerencsétlenség. Bajor Gizi virtuóz technikájának körülményesen lelkiismeretes részletességével játszott valami egészen mást. Kleopátrát, Ozirisz leányát, akit a sweet Shakespeare legédesebb színeivel fest meg…”¹²

Számos kritikus felhördül, megpróbálja pártfogásába venni az áldozatot. Bajor maga is megszólal. Előbb a sajtóban, majd levelet ír a szerzőnek, aki persze azonnal illedelmesen bocsánatot kér. Elküldi a dívának frissen megjelent verseskötetét, az Álmodó ifjúságot. De a botrány ettől még botrány marad. Igaz, az ilyesmi néha jól jön a színházaknak meg a sztároknak. A Bajor-rajongók és az ellendrukkerek pedig egyaránt látni akarják azt a ki tudja milyen Kleopátrát.

Sok egyéb mellett azt is eredményezi az incidens, hogy a Bajor−Timár páros divatba jön. A néma levente és az Antonius után még két alkalommal partnerek. De Timár előbb a Vígszínházban vendégszerepel, A három nővérben játssza Versinyint Marton Endre rendezésében.

Az 1947-es vígszínházi Három nővér a korabeli kritikák szerint alig különbözik az 1922-es magyarországi bemutatótól. Timárnak Hegedűs Gyula emlékével kell birkóznia. Kürti Pál¹³ a naturalizmus frissítő hatásáról értekezik bírálatában: „A színház napjainkban nem jutott túl a realizmuson, legalábbis ha szélesebb rétegekhez akar szólni – írja. – S ma ott tartunk, hogy a színház világszerte a realizmus őstalajához, a naturalizmus drámáihoz tér vissza, s éppen mert nemesebb képességeit szeretné kibányászni a közkeletűen realistának nevezett híg konvencionalizmus felületi rétege alól.”¹⁴ Szerencsére Timárnak hét évvel később, 1954-ben még egyszer alkalma lesz találkozni Versinyin szerepével a Madách Színházban.

1947 októberében Scribe¹⁵ és Legouvé Navarrai Margit című vígjátékában játszik együtt Bajorral a Magyar Színház színpadán. Bajor a címszereplő a nyolcvan éve nem játszott bohóságban, aki körül zajlanak az események, Timár pedig V. Károly spanyol király szerepében csillog. Goda Gábor kritikája így ír Timár alakításáról: „Timár V. Károly császárja a vígjáték, a dráma és az operett hármas keverékéből szövődött össze. A szerep, a feladat iránti öngúny adta meg finom ízeit. Császár volt, de a méltósággal nem akarta túlságosan terhelni a közönséget.”¹⁶

1948. március 19-én mutatja be a Nemzeti Színház Shaw Tanner John házassága című komédiáját. A legendás Don Juan kései utódját, vagyis a címszerepet Timár játssza. Ez az első és egyetlen találkozása a korszak legkiválóbb rendezőjével, Gellért Endrével. Itt is nagy előddel kell megküzdenie: Ódry Árpáddal, aki 1921-ben játszotta a magyarországi bemutató főszerepét. „A négy és félórás előadás szőrszálhasogató módon részletezi a darab korának divatját” – írja Gellért Endréről szóló könyvében Molnár Gál Péter.¹⁷ A terjedelem oka – többek közt –, hogy magyar színpadon először látható a pokoljelenet, a darab groteszk filozófiai betétje. Az elemzés nem tér ki a főszerep alakítójára, ehhez ismét a szemtanú Goda Gábor segítségét kell igénybe vennünk. „Shaw-nak itt elsősorban Timár József volt nagy segítségére – írja. – Timárt régen láttuk olyan szerepben a rengeteg neki való szerep közül, amely valóban neki való. Most, hogy újra láttuk, és itt derült ki az, amit mindenki úgyis tud, hogy Timár József a magyar színjátszásnak talán két-három társával együtt (ebben már a nők is benne foglaltatnak) legjelentékenyebb alakja. Ne fölényes beszédkultúráját dicsérjük ezúttal, talán hangjának szépségét sem, még virtuozitását sem. Én inkább arról a hatalmas fejlődésről akarok számot adni, ami a szerep szellemi és társadalmi megfogalmazásában bontakozik ki Timárnál. Harmad- és negyedfokon is ismeri és érti a szöveg összes hajlatait. Érzékeli az író összes megnyilvánulásait és nem sikkaszt el az íróból semmit, nem idomítja Bernard Shaw-t önmagához, egyszóval messze felülemelkedik és túlnő a polgári színjátszás keretein, és az intellektualitástól sem tulajdonít többet el Tanner John számára, mint amennyi a művészi megoldáshoz szükséges. Timár intellektusa nem a nyárspolgárok intellektusa, fölényessége pedig éppúgy nem cinizmus soha, mint ahogy Bernard Shaw-nál sem az.”¹⁸

Pár hónappal később ismét a Magyar Színház színpadán látható. A Frank Capra¹⁹ 1938-ban készült sikerfilmje nyomán született Így élni… Ó! című komédiában játssza a főszerepet,²⁰ a dinamikus tánctanárt, akit a filmen a korszak káprázatos komikusa, Misha Auer²¹ alakított. A szerep színpadon is számos extrém helyzetet kínált, amelyet a magyar átdolgozók, Darvas Szilárd és Gádor Béla vélhetőleg tovább csiszoltak. Moss Hart²² és George Kaufman²³ sikerdarabja így igazi sztárparádé lett. A nyári kasszadarab azonban nem mentette meg a Magyar Színházat. A következő évadban a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként folytatta működését, néhány héttel megelőzve a színházak államosítását.

Timárt pedig pályája második szakaszának legnagyobb feladata és legnagyobb sikere várja: az Othello címszerepe. A sajtó egyöntetűen el van ragadtatva. A közönség szintén. A bemutató – Nádasdy Kálmán rendezésében – 1949. február 17-én volt. „A nagy művész tulajdonsága többek között az árnyalás mestersége és a mérséklet – írja a sok lelkes kritikus egyike. – Timár József remekbe formált Othellója ilyen. Játékában az őszinteség öntudatra emelkedik. Mozdulatai a szobrászoknak szolgálhatnának tanulságul. Híven érzékelteti a büszke mórt, az ezer veszélyen szemrebbenés nélkül hősiesen ellenálló Othellót…”²⁴

Shakespeare tragédiáját egy habkönnyű vígjáték követi Timár pályáján, mégpedig a Fővárosi Operettszínházban: az Ipafai lakodalom, Emőd Tamás,²⁵ Török Rezső²⁶ és Komjáthy Károly²⁷ pompás darabja, amelyben Tolnay Klári, Bordy Bella, Latabár Kálmán és Bihari József a partnerei. Az 1949. május 25-én bemutatott operett az államosítás előtti időszak utolsó premierje a Nagymező utcai intézményben.

Az 1949/50-es évad első bemutatója a Nemzeti Színház Kamaraszínházává lett Magyar Színházban Konsztantyin Szimonov²⁸ Idegen árnyék című drámája 1949. október 10-én, Somlay Artúr főszereplésével, Várkonyi Zoltán rendezésében. Timár Okunyov szerepében próbálja hitelessé formálni a szocialista realizmus kötelező dramaturgiai elveire épülő hamis helyzeteket. Az év végén – Major rendezésében – még egy premierje van, Gorkij Ellenségek című színművében a züllött és öngyilkosságba menekülő Jakov Bargyint, a meggyilkolt gyárigazgató, Zahar Bargyin fivérét játssza. Továbbá a megbetegedett Somlaytól átveszi Karenyin szerepét az 1949 decemberében bemutatott Karenyina Annában. Így még egyszer, utoljára együtt játszhat Bajor Gizivel.

Hogy ez az utolsó találkozásuk, azt akkor még senki nem sejti. Se azt, hogy Bajor 1951. február 12-én tragikus körülmények közt váratlanul meghal, se azt, hogy Timár nemsokára elhagyni kényszerül a színészi pályát.

 

Száműzetés

1949 a legsötétebb Rákosi-korszak, a Rajk-per és Rajk kivégzésének esztendeje. Timár úton-útfélen, vagyis a Nemzeti Színház büféjében és színész-társalgójában nagyon sokszor emlegeti Rajkot. Olyan képtelenségeket állít, hogy Rajk nem lehetett áruló. Hogy ő találkozott vele a rendőrségen, látta véresre verve. A besúgókat nem szokták a tartóik véresre verni. A minden értelemben józanabb kollégái megpróbálták csitítani, de ő nem hagyta magát. Aztán talán néha egy-két Rákosi-viccet is megeresztett. Hol elviccelte a helyzetet, hol dühöngött. Már-már úgy viselkedett, mint egy igazi reakciós. Tegyük hozzá: alkoholista reakciós. Mert egyre többet ivott. Amikor valaki megpróbálta jobb belátásra bírni, azt mondta, hogy a fia állapota vitte bele az ivászatba. Érződött, hogy ebből előbb-utóbb nagy baj lesz.

1949 szilveszterén a Magyar Színház éjszakai műsorában éjfélkor a Szózatot szavalja. Állítólag erősen italos állapotban. A szemtanúk összevissza beszélnek. Van, aki arra emlékszik, hogy amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy „S a sírt, hol nemzet süllyed el,/ Népek veszik körül, / S az ember millióinak /Szemében gyászkönny ül…”, előrejött a rivaldához, és rámutatott a háttérben elhelyezett Lenin, Sztálin és Rákosi szobrokra. Mások szerint nem így volt, sokkal előbb, annál a résznél, hogy „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán…” – megállt, összekulcsolta a kezét, elsírta magát, és a kínosan hosszú szünetben egyszer csak kitört a taps. Ez aztán átalakult vastapssá, ahogy a korszak divatja szerint a bölcs vezéreket szokta ünnepelni a tömeg.

A történet dagadni kezdett, lassan tízszer annyian lettek a szemtanúk, mint ahányak befértek volna a Magyar Színház nézőterére. Elterjedt, hogy Timár „fasiszta módon” mondta el Vörösmarty versét. Már nem lehetett nem foglalkozni az esettel. A Nemzeti Színház párttitkára, Ruttkai Ottó²⁹ kijelentette, hogy itt az ideje az ügy kivizsgálásának.

A fegyelmi tárgyalásra 1950. február 1-jén került sor. Másnapra társulati ülést hívtak össze, amelyen ismertették a vizsgálat eredményét. A társulati ülés elnöki tisztét Major Makláry Zoltánra, Timár egyik legjobb barátjára ruházta. Makláry sírással küszködve foglalta össze az előző nap eseményeit. „Timár Józsefet több rendbeli vétséggel vádolják – mondta. – Részegség, szerepének könnyedén vétele olyan értelemben, hogy nem igyekezett a darabok eszmei mondanivalóját figyelembe venni, hanem a közönségnek azt a rétegét akarta kiszolgálni, ami nem illik a mi színjátszásunkhoz. A felszabadulás előtt csupán egy bizonyos réteg járt színházba, és a színészek ennek a rétegnek a kiszolgálását tekintették feladatuknak. Nekünk küldetésünk van a közönség felé, amely ma már nem csupán szórakoztatást vár tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy neveljük őket. Erre utal pártunknak és kormányunknak az a megállapítása is, hogy a munkásosztályhoz képest mi le vagyunk maradva.”³⁰ Az ügyetlen szónoklat után néhány példát is említ Timár kijelentései közül, amelyekkel bizonyos „tanúk” megvádolták. Ilyen kijelentése volt állítólag az, hogy „zsidók vezetik az országunkat szovjet útlevéllel a zsebükben.” Timár ugyan nem ismerte el, hogy ilyet mondott volna valaha is, de a vádpont azért ott szerepel a bűnlajstromában.

A szakszervezet elnöke ezután ismerteti a fegyelmi bizottság határozatát: „Fegyelmi bizottság Timár Józsefet egyhangúan kizárja a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete tagjai sorából. Indoklás: A bizottság tagjai méltatlannak tartják nevezettet arra, hogy egy szakszervezetben legyen azokkal a becsületes dolgozókkal, akik a magyar népi demokráciát építik, annak továbbfejlődését nem gátolják.” Dátum, aláírások, bélyegző.

Ezután három előre kijelölt hozzászóló következik. Elsőnek Major emelkedik szólásra, aki nem csupán kifejti véleményét a Magyar Színházban történtekkel kapcsolatban, de néhány gúnyos megjegyzést is tesz Makláry meghatódottságára, majd kijelenti, hogy ő ezt a példát nem fogja követni. Timár színészi teljesítményeit is szigorúan megbírálja: „Azt mondhatják egyesek, hogy elküldtük Timárt a Nemzeti Színházból, pedig kevés ilyen jó színész van. Igazuk van. Mindenkire nagy szükség van, és egyre nőnek a perspektívák. Lehet, hogy Timár tehetséget hozott magával, de az utóbbi időben nem hozott jó alakításokat. Hogyan vitte félre Tanner John alakítását?! Ami a szerzőt a darab megírására késztette, hogy tudniillik szószékké változtassa a színpadot, abból az ő alakításában szerelmi háromszög lett. Nálunk nem elég a tehetség, a tehetséghez ember is kell, igaz ember. Timár József nem ilyen ember. Ő számos alkalommal bebizonyította, hogy ellenségesen áll velünk szemben. Ezért egy csepp szomorúságot sem érzek, amikor az ítéletünket közöljük a társulattal.”

A fennmaradt jegyzőkönyv szerint még két hozzászólás hangzott el, Várkonyi Zoltáné és Gobbi Hildáé. Várkonyi, aki az előző napi fegyelmi tárgyalás bizottságának is tagja volt, Majornál jóval rövidebben fogalmazza meg beszámolóját az előző napi tárgyalásról. „A vád felolvasásakor Timár József gúnyosan mosolygott, több ízben megjegyzést tett, hogy az első szótól az utolsóig hazugság” – jelenti ki.

A harmadik felszólaló, Gobbi Hilda bravúrosan kikerüli az összes buktatót, amit a kínos feladat magában rejt. Egyetlen szót sem ejt Timárról. Arról beszél, hogy a színház dolgozói milyen feliratokat hímeztek a Jászai Mari és az Ódry Árpád Színészotthon társalgóinak falára. Őt azzal bízta meg az igazgató, hogy felszólaljon. Arra vonatkozóan nem kapott utasítást, hogy miről beszéljen.

Ezután a társulati ülés Major mondataival véget ért. Állítólag a résztvevők többsége néma csendben, leszegett fejjel távozott. Néhányuknak azonban a jól végzett pártfeladat büszkesége tükröződött az arcán.

Érdemes felidézni Major harmincöt évvel későbbi visszaemlékezését a történtekre. A Magyar színházi Szózattal kapcsolatban ezt mondta: „Én erről nem tudtam, csak Ruttkai Ottótól hallottam, hát mondtam, megint hülyéskedik ez a Timár. […] Hát én aztán nem sokat vacakoltam evvel, gondoltam, majd szólok neki. [...] Igen ám, de utána jöttek a telefonok. Először Péter Gábor,³¹ hogy mi van, mi van ott, és azonnal intézkedni, és az még ott van? Ilyenek. Én azt gondoltam, hogy valami törvényszék lesz, meg kell dorgálni és ehhez hasonlók, mint ahogy eddig is volt. Igen ám, de aztán már Révai is felhívott. Ez nagyon komplikált dolog, utólag tudtam meg, hogy Révai ekkor már nem volt persona grata a pártban. […] Hát én még akkor nem tudtam, mit csináljunk. Végül egy egészen goromba felszólítás jött Péter Gábortól, hogy azonnal tegyek jelentést, mert különben Timár nagyon megbánhatja. Ez úgy hangzott, hogy ha mi nem küldjük el, akkor majd ő intézkedik, vagyis letartóztatja. És akkor összeült a rendes színházi bíróság, amelyik a fegyelmet tartja fenn, Makláry vezetésével. Makláry is kétségbe volt esve, meg mindenki, de ki kellett tenni Timárt, nem volt vicc. Itt megint csak azt akarom mondani, hogy elküldték valamilyen üzembe, de utána megint nagyon jó dolga lett Miskolcon a színházban. Később ő kérte, hogy visszajöhessen a Nemzeti Színházba, és akkor vissza is jött. Hát ez volt a Timár-ügy. Tudom, hogy Gobbi mutogatja a felmondólevelet, hát igen, ilyen felmondólevél volt, mert a végén nem lehetett nem felmondani.”³²

Eleinte Timár maga is azt hitte, hogy csak a Nemzeti Színháznál nem maradhat. Ám az ítélet úgy szólt, hogy örökre eltiltják a színészi pályától. Amikor ez kiderült, először táppénzes állományba vetette magát. Hónapokig idegszanatóriumban kezelték, majd Germán Tibor, Bajor Gizi orvos férje kivette a manduláját. Ezután azonban állás után kellett néznie, mert akinek akkor a fennálló törvények szerint nem volt állandó munkaviszonya, azt bármilyen igazoltatásnál letartóztathatták közveszélyes munkakerülésért.

1950. október 3-án beállt a Ganz Mávagba mint vasesztergályos átképzős. A megerőltető munkát képtelen volt elviselni, látási zavarokkal küzdött. Megpróbált valamilyen könnyebb munkát találni. Kabinosnak jelentkezett a Palatinusra, de kiderült, hogy az alkalmazásához kérni kell a Népművelési Minisztérium hozzájárulását. Erről viszont szó sem lehetett, hiszen minden strandoló azonnal felismerte volna. Hogy néz az ki, hogy egy híres színész egyszer csak kabinos?! Egy időre egy maszek gyermekfényképész ügynökeként tevékenykedett. A fáma szerint a jobb kuncsaftokat versekkel jutalmazta. Végül Dunapentelén talált munkát a Dunamenti Mélyépítő Vállalatnál mint segédmunkás.

 

Visszatérés

Az „örökre” szóló eltiltás szerencsére csak egy évre szólt. Talán a pártállam illetékesei jobbnak látták elsimítani az ügyet, amely a vártnál nagyobb port vert fel. 1951 tavaszán Timár engedélyt kapott, hogy valamelyik vidéki színházzal szerződést kössön. Bozóky István,³³ a miskolci színház igazgatója azonnal jelentkezett és leszerződtette.

Megérkezése másnapján már beugró próbán vett részt. A közben Budapestre visszaszerződött Szabó Sándor³⁴ szerepét, George Stant vette át Dunajevszkij Szabad szél című operettjében. Ezen kívül még két szerepet játszott, Háy Gyula Az élet hídja című szocreál fércművének egyik főszerepét, valamint Bródy Tamás és Kerekes János Palotaszálló című operettjének bonvivánját.

A következő évadban, 1951/52-ben már a fővárosban, az Ifjúsági Színház színpadán játszott. Ez a színház is alacsonyabb rendűnek számított az akkori szocialista színházi rangsorban, tehát időnként nevelési célzattal engedték ide azokat a renitenseket, akik esélyesnek bizonyultak a megjavulásra. Timár itt két szerepet játszott az évad során. Az évadnyitó Molière-vígjátékban, Az úrhatnám polgárban Dorante, a zenetanár, majd 1952 februárjában az Egri csillagok színpadi változatában³⁵ a főhős, Dobó István volt. Mindkét előadást Vámos László rendezte. 1951. november 8-án azonban vendégként már fellépett a Madách Színházban Osztrovszkij Farkasok és bárányok című színművében. A „legnagyobb farkast”, Vaszilij Ivanovics Berkutovot játszotta. Ez volt a darab magyarországi bemutatója Hont Ferenc és Horvai István rendezésében.

A vendégszereplés természetesen a Madách színházi szerződés előjátéka. Timár két ajánlatot kap: a Nemzeti és a Madách Színház egyaránt hívja. Ő egyelőre nem kíván a Nemzeti Színház tagja lenni. Horvai hívását fogadja el, akivel a Pódium Kabaréban bemutatott magánvállalkozásuk, az Életfogytiglan óta szövetségesek. Egy éve vette át a színház irányítását, amely ekkor költözött át a Magyar Színház Izabella téri (ma Hevesi Sándor tér) épületébe. Ez azt is jelentette, hogy új társadalmi és művészi feladatot kapott. A korabeli kultúrpolitika meghatározása szerint „kellett egy olyan nagyszínház, amely a Nemzeti Színházhoz hasonló”. Horvai ezt úgy fogalmazta meg, hogy a színház „lehetőleg olyan széleskörű repertoárt alakítson ki magának, hogy idővel a Nemzeti Színház méltó vetélytársa lehessen.”³⁶

A színház tagjaként első szerepe A körtvélyesi csíny hálás és mulatságos figurája, Katánghy Menyhért. A Mikszáth-regény színpadi feldolgozása Benedek András és Karinthy Ferenc munkája, a rendező Horvai István. Az 1953. április 16-i bemutatót május 18-án a Rómeó és Júlia követi, amelyben az idők folyamán a társulat számos tagja felvonul, de Mercutio szerepét mindvégig Timár játssza. Az előadás már a bemutató idején elavultnak tűnt, olyan volt, mint egy harminc évvel korábbi produkció leporolása. Pompás kiállítás, csillagos égbolt, rózsabokor, káprázat, minden, mi szem-szájnak ingere. De a szereposztás különleges volt. Különböző korosztályok rangos képviselői mutatkoztak be, és így fel se tűnt, hogy Timár is túl van az ötvenen. Az a hír járta, hogy nem szerette Mercutiót, sok csínytevést követett el a hatalmas széria során, de az ő jelenlétében volt valami megbocsátható és szívbemarkoló. Talán azért, mert örültünk, hogy végre itt van megint közöttünk.

A következő évadban Gyárfás Miklós Hűség című háromszemélyes színművében látható. A darab a Rosenberg-házaspárnak állít emléket. Ethel és Julius Rosenberg amerikai békeharcosok voltak, akiket atomtitok ellopásával vádoltak az Egyesült Államokban. 1950-ben letartóztatták és 1951-ben halálra ítélték őket kémkedésért. Az ítéletet 1953 júniusában végrehajtották. A történet a hidegháború egyik sokat emlegetett eseménye volt. Gyárfás drámája szakszerűen és ügyesen megírt propagandadarab, amely hatásosan Ádám, Éva és Lucifer alakját hívja segítségül. A szereplőknek nincs nevük, a szerző szándéka szerint A férfi (Timár), A nő (Tolnay Klári) és A szenátor (Uray Tivadar) hármasa között bonyolódnak az események. Tetszetős párbeszédekben alakul ki a mesterkélt konfliktus, amely arra épül, hogy a házaspár aláírja-e az előre megfogalmazott vallomást a kémtevékenységről. Az előadás – Horvai István rendezésében és a három kiváló színész közreműködésével – megpróbálta igazi konfliktusnak feltüntetni az eseményeket. A bemutató 1953. december 11-én volt.

A következő évad első bemutatója a Három nővér, amelyben Timár másodszor találkozik Versinyin szerepével, ezúttal Horvai István rendezésében. A kritikák azt boncolgatják, hogy a mostani alakítása miben különbözik az 1947-es vígszínházitól. A vélemények többsége szerint most ironikusabb, keserűbb az alezredes alakja. Talán már megtette a színház az első lépéseket a groteszk Csehov felé? Kárpáti Aurél véleménye némileg eltér a többiekétől. „Timár József komoly művészi alakítást nyújt, szerepfelfogását mégis vitathatónak érezzük. Versinyin nemcsak magasröptű gondolkodó, hanem ugyanakkor kicsit különc is. Meglehetősen gyámoltalan ember, aki minden »filozófiája« ellenére tehetetlenül áll életének legapróbb szerencsétlenségei előtt.”³⁷

Ugyanebben az évadban érkezik meg Timár pályájának egyik legjelentősebb állomásához: Rank doktor szerepéhez. Az előadás – Bozóky István rendezésében – a korszak egyik kiemelkedő remeke az újonnan alakult Madách téri Kamaraszínházban. A gondosan kidolgozott előadás a jókedv és a bánat különleges kontrasztjára épült. Rank szerepében az a legnagyobb kockázat, hogy csábít az önsajnálatra. Timár azt játszotta el, hogy ő már túl van a megrázkódtatáson. Leszámolt az élettel, elfogadja a sorsát. Egy kicsit szomorú azért, hogy mindent itt kell hagyni, de hát annyi baj legyen. Tolnay Klári káprázatos Nórája itt még vidám, hiszen a saját bajával van elfoglalva, és bajának mélységeit még nem fogta fel. Nóra jókedve Rank doktort is mintha egy pillanatra kizökkentené a gondolataiból. Timár a méltóságra koncentrált, az önfegyelemre. Ha megpróbálom felidézni a majdnem hetven évvel ezelőtti előadást, éles késként hasít belém Timár-Rank hihetetlen erejű színpadi jelenléte.

1955 novemberében Molière-t és Musset-t játszik egy műsorban, ugyancsak a Kamaraszínházban. A Mizantrope-ban Alceste, Musset Vagy ki, vagy be című vígjátékában pedig a gróf. Gyergyai Albert³⁸ elragadtatott hangon ír az előadásról, főleg Timár két alakításáról.

A következő állomás egy újabb csúcspont: az Éjjeli menedékhely Színésze 1956. március 9-én. Ez is Bozóky gondosan kidolgozott rendezése, amelyről Kárpáti Aurél joggal állapítja meg, hogy „a szereplők alakításának túlnyomó részét őszinte átélés hitelesíti”, majd a színészek méltatását Timár lenyűgöző teljesítményével zárja: „Az egész magas színvonalú együttesből páratlanul szuggesztív erővel emelkedik ki Timár József magával ragadó, nagyszerű Színész-alakítása. Ő érzékelteti legtisztábban a Luka bíztató szavai nyomán támadt bensőséges drámai átalakulást, az öröm kitörésétől a végső letörésig. Ahogy az emlékezetéből kiesett Béranger-verssel némán gyötrődik, majd diadalittasan, sugárzó lelkesedéssel szólaltatja meg a vers megtalált sorait, s végül kétségbeesve, halálra váltan kitámolyog a színpadról: felejthetetlen. Ezen az estén olyan művészi élményt kaptunk tőle, amilyen csak a legnagyobbaktól telik.”³⁹

Harmincegy évvel azután, hogy Hevesi rendezésében Bohun királyi tanácsos volt Bernard Shaw Nem lehessen tudni című vígjátékában, az 1956. október 20-án újabb címmel, Sosem lehet tudniként színpadra kerülő darabban a Pincért játszotta. A szerep nem más, mint az író szócsöve. Fanyar, keserű, bölcs, fölényes a világgal szemben. Olyan, mint maga Timár. Az előadás rendezője megint Bozóky István, aki alighanem a legjobban ismerte, értette Timár természetét és színpadi ízlését.

 

 

Széchenyi, 1957,

Madách Színház Kamaraszínháza

1957. május 14-én mutatják be Németh László Széchenyi című drámáját Timárral a címszerepben. Az előadást a kilencedik előadás után betiltják. A bukott forradalom után létrejött Kádár-kormány még óvatos, még nem ellenforradalmat emleget, hanem „sajnálatos eseményeket.” A sajtó is tétova, alig mer írni a „problematikus” művekről. A Film, Színház, Muzsika talán kivétel ez alól, vagy nem ismeri fel a veszélyt, de az utókor számára mégiscsak precíz beszámolót közöl az előadásról. Így Timár kiemelkedő alakításáról is képet alkothat az utókor.

„Ilyennek álmodhatta őt az író, s ilyen lehetett a halálba menő Széchenyi – írja Demeter Imre. – Csodálatos egyszerűséggel bontja elemeire a főhős jellemét – tehát az egész drámát. Szavai, jellegzetes mozdulatai, öreges járása a közelgő tragédiákat jelzik. Széchenyi tragédiáját, s a távoli nemzet sorsának egy időre való beteljesedését. A küzdelem, a vívódás érződik Timár játékában. Híven a drámához, ő az úr a színpadon, mindenki fölé nő robusztus alakjával; a történelmi távlat és az emberi közelség ragyogó egysége ez az alakítás, mely mentes mindenféle manírtól, külsőségtől, modorosságtól. […] Alakítása a legnagyobbak közül való; megdöbbent mélységével, érces erejével, elhisszük neki: ilyen volt Széchenyi a »döblingi szentélyben«.”⁴⁰

Az 1957/58-as évad elején még eljátssza az apa, Otto Frank szerepét Frances Goodrich és Albert Hackett⁴¹ darabjában, amely színpadi formába önti a tragikus sorsú holland kislány, Anna Frank naplóját, aztán néhány hét múlva váratlanul beteg lesz. Majdnem egyéves kórházi, majd szanatóriumi kezelés következik. Tüdőműtétet hajtanak végre rajta, és csak 1958 őszén tér vissza a színpadra. Még két szerepet játszik a Madách Színházban: Thornton Wilder Hosszú út című drámájában Antrobus urat, a feltalálót, „a tipikusan amerikai kertváros oszlopát” és Shaw Az ördög cimborája című melodrámájának Burgoyne tábornokát.

Aztán mégis elfogadja Major hívását, és visszaszerződik a Nemzeti Színházhoz.

 

Végjáték

Makláry Zoltán gyakran emlegetett bölcs mondása, miszerint a díjakat, kitüntetéseket nem kapják, hanem adják, Timár esetében sokszorosan igaz. Talán éppen az ő sorsa ihlette a máig emlegetett gúnyos aforizmát. Timár 1956 tavaszán, ötvennégy évesen lett érdemes művész. Ez volt az első hivatalos elismerése. Egy évvel később Kossuth-díjas lett. A kiváló művész címet 1960 tavaszán, fél évvel a halála előtt vehette át.

Régi-új munkahelyén két szerep várta. Az egyik Péter apostol Madách hét éven át betiltott, majd engedélyezett, majd újra betiltott és újra engedélyezett drámájában, Az ember tragédiájában. Az 1955-ös felújításban először Bihary József játszotta. Ez a „népi”, Tiborcot idéző megoldás volt a várva várt előadás egyik legvitatottabb pontja. Timár szerepátvétele nem kavart hullámokat, szép csendben zajlott le. A sajtó nemigen foglalkozott vele. Amúgy se volt ajánlatos túlértékelni a darab újbóli színpadra kerülését.

 

 

Az ügynök halála, 1959, Nemzeti Színház

 

Az utolsó premier, Az ügynök halála nem csupán egy rendkívüli színházi bemutató. Színpad és valóság összefonódása olyan erővel volt megrázó, hogy a néző nem is gondolta igazán, hogy színházban van. Egy kivételes művész búcsúzott a szemünk láttára a színpadtól és az élettől. A haláltusa idézőjelbe került. Nem lehetett tudni, hogy Willy Loman vagy Timár József-e az, aki a hatalmas táskáit cipelve próbál szembeszállni a sorsával. Aki látta valaha az előadást, vagy a homályos, kifakult relerecording-felvételét, aligha tudta elválasztani egymástól Arthur Miller képzeletbeli, festett világát és egy valóban haldokló ember sorsát. Mindenki tudta a nézőtéren, hogy amit lát, csak félig játék. Az előre megírt szöveg úgy hat, mintha most születne a szereplők fejében.

És amikor minden véget ér, a tapsrend legvégén Timár kinéz a vasfüggöny ajtaján, körbenéz, fel a karzat, a kakasülők irányába meg a földszint soraira, és búcsúzik. A közönség tombol. A színész tekintete azt sugallja, hogy még egyszer végigéli a színpadi sorsait az első szerepétől, Ahmedtől az utolsóig, Willy Lomanig. És közben eszébe jut mindaz a megaláztatás, méltatlanság, ami érte élete és pályája során.

Úgy halt meg, mint Molière. Vagy mint Egressy Gábor. Ami Molière-nek A képzelt beteg, ami Egressy Gábornak a Brankovics György volt, az Timárnak Az ügynök halála. Csak neki hosszabb szenvedés jutott osztályrészül, mielőtt 1960. október 3-án, ötvennyolc éves korában örökre elaludt a kórházi ágyán. A szomorú történet utójátéka, hogy fia, Jojó, azaz ifjabb Timár József festőművész, díszlettervező feleségül vette Somlay Artúr lányát, Emilyt. Rövid házasságukból egy lányuk született.

A két színészóriás unokája nem követte a nagyapák hivatását.

 

BALOGH GÉZA

 

 

 

Felhasznált irodalom

Magyar színháztörténet, főszerkesztők: Bécsy Tamás és Székely György, szerkesztő: Gajdó Tamás, Budapest, 2005

A Nemzeti Színház 150 éve, szerkesztette: Kerényi Ferenc, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1987

Madách Színház 1951−76, szerkesztő: Alpár Ágnes, Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1976

Demeter Imre: Köszönöm a tüzet… − Timár József élete, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1971

Koch Lajos: Timár József szerepei, Adattár, Budapest, Színháztudományi Intézet, 1961

 

 

JEGYZETEK

¹ Rácz György (1911−1994) író, dramaturg, rendező. 1946/47-ben a Magyar Színház főrendezője, majd a Nemzeti, a Bányász, a Honvéd Színház dramaturgja. 1945-től 1971-ig a Magyar Rádió rendezője, később főrendezője. Verseket, novellákat, színműveket, színészportrékat is írt, drámákat fordított.

² Független Magyarország, 1946. augusztus 4.

³ Zelk Zoltán: Senkiföldjén, Szabadság, 1946. augusztus 5.

⁴ Márkus László: Évvégi bizonyítvány, Színház, 1946. június 24.

⁵ Vö. Magyar Színháztörténet 1920-1949, A Nemzeti Színház c. fejezete, p. 294. Bp., é.n.

⁶ Idézi Bános Tibor Újabb regény a pesti színházakról c. könyve, Bp., 1983. Pp. 242-243.

⁷ Színház, 1946. április 13.

⁸ Relle Pál írása a Képes Figyelő 1946. április 27. számában

⁹ Színház, 1946. május 4.

¹⁰ Lynton Hudson (1886−1960) amerikai író, műfordító

¹¹ Staud Géza: Családi szálloda, Népszava, 1945. július 18.

¹² Haladás, 1947. január 2.

¹³ Kürti Pál (1897−1966) rendező, kritikus. A Belvárosi, majd az Ifjúsági Színházban rendezett. Tanulmányai közül a Világszínház a két háború között (1942) jelentős, amely különös figyelmet szentel az avantgardizmusnak.

¹⁴ Kürti Pál: Realizmus a magyar színpadokon, Magyarok, 3. évf. 5. sz. p. 364.

¹⁵ Eugène Scribe (1791−1861) majd egy évszázadon keresztül a világ színpadainak népszerű vígjátékírója. Több darabját Ernest Wilfrid Legouvé (1807−1903) író, költő társaságában írta.

¹⁶ Goda Gábor (1911−1996), Színház, 1947. október 12.

¹⁷ Emlékpróba, Bp., 1977, pp. 105−106.

¹⁸ Szivárvány, 1948. március 23.

¹⁹ Frank Capra (1897−1991) olasz származású amerikai filmrendező

²⁰ A film eredeti címe You Can´t Take it with You, a magyar forgalmazásban Így élni jó címen szerepelt, és szerzőjogi problémák miatt kellett átalakítani a színpadi változat magyar címét.

²¹ Misha Auer (1905−1967) orosz származású amerikai színész. A harmincas években kezdett filmezni. Jó táncos, sajátos humorú nyakigláb komikus volt. Előszeretettel játszott különleges figurákat.

²² Moss Hart (1904−1961) amerikai drámaíró és rendező.

²³ George Simon Kaufman (1889−1961) amerikai drámaíró.

²⁴ Kürti Pál, Politika, 1949. február 21.

²⁵ Emőd Tamás (1888−1938) színpadi szerző, író, költő, színházigazgató

²⁶ Török Rezső (1895−1966) újságíró, színpadi szerző; az Ipafai lakodalom bemutatója 1931-ben volt.

²⁷ Komjáthy (Komjáti) Károly (1896−1953) zeneszerző, operettjeit német színpadokon is sikerrel játszották.

²⁸ Konsztantyin Szimonov (1915−1979) orosz író, költő, publicista. Máig legnépszerűbb műve a Várj reám című verse. Magyar színpadon számos drámáját játszották. Az Idegen árnyék (Csuzsaja tyeny, 1949) már a megírás évében színpadra került a Magyar Színházban.

²⁹ Ruttkai Ottó (1921−1988) színész, Lakner bácsi Gyermekszínházában kezdte a pályát. Az egri, a kaposvári, a miskolci, majd 1964 és 1972 között a Madách Színház igazgatója. Az 1949/50-es évadban a Nemzeti Színház párttitkára.

³⁰A gyorsírásos jegyzőkönyvek suta fogalmazásait igyekeztem néhány helyen stilizálni.

³¹ Péter Gábor (1906−1993) kommunista politikus, 1945 és 1953 között az Államvédelmi Hatóság vezetője.

³² Koltai Tamás: Major Tamás – A Mester monológja, Budapest, 1986, pp. 85−86.

³³ Bozóky István (1921−2001) színész, rendező, színigazgató. A Színészegyesületi Iskola elvégzése után, 1941-ben a Madách Színháznál kezdte a pályát, majd 1946 és 1949 között a Nemzeti Színház, 1949/50-ben az Ifjúsági Színház tagja. 1950 és 1954 között a miskolci színház igazgatója, 1954-től a Madách Színház főrendezője. 1956 és 1963 között külföldön él. Hazatérése után számos vidéki és budapesti színház tagja. 1980-ban megbízzák a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház állandó társulatának megalapításával, amelynek 1984-ig igazgatója.

³⁴ 1949 és 1950 között feleségével, Bárczy Katóval együtt „büntetésből” ő is vidékre került.

³⁵ Gárdonyi regénye Szinetár György (1905−1974) feldolgozásában került színpadra.

³⁶ Idézi Székely György bevezetője a Madách Színház 1951−76 című kiadvány előszavában, Magyar Színházi Intézet, Budapest,1976, p. 6.

³⁷ Kárpáti Aurél: Három nővér, Népszava, 1954, in: Kárpáti Aurél: Színház, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1959, p. 186.

³⁸ Gyergyai Albert (1893−1981) irodalomtörténész, író, műfordító, kutatási területe a 20. századi francia irodalom.

³⁹ Kárpáti Aurél: Éjjeli menedékhely – A Madách Színház Gorkij-bemutatója, Szabad Nép, 1956, in: Kárpáti Aurél: Színház, Budapest, 1959, p. 208.

⁴⁰ Demeter Imre: Széchenyi a Madách Színház Kamaraszínházában, Film Színház Muzsika, 1957. május, 23. sz.

⁴¹ Albert Hackett (1900−1995) és Frances Goodrich (1890−1984) amerikai színműíró házaspár. 1927-ben mint fiatal színészek kezdték közös színműírói tevékenységüket. Számos sikeres színmű, színpadi és filmadaptáció után a The Diary of Anne Frank révén lettek világhírűek.