Emigráció és hazatérés

 

„Elmentem Pornóapátiba,ⁱ a dadánk sógorához, aki erdész volt, a bajor királyi erdőuradalom erdésze – nyilatkozza Páger egy hetvenes években készült televíziós riportban.ⁱⁱ – Ott voltam egészen addig, amíg elhagytam az országot. Kitűztem: én el nem hagyom az országot, csak utolsónak! Legalább magam előtt igazoljam magamat, lelkemben, hogy utolsónak lépem át a határt, mert innen el kell menni… és úgy kell visszajönni – ha tisztáztak.

Ott éltem. Jártam vendégszerepelni. A bombázások nagy korszaka volt ez. Szombathelyre, Győrbe, Sopronba. A nagy bombázások mindig ott értek… Mindig félbe kellett hagyni az előadást. Én soha óvóhelyre nem mentem. Elszántság volt bennem: engem baj nem érhet. Ebből ki fogok lábalni. Engem nem érhet se bomba… semmi! Én mindent lerázok.

Aztán olvastam: Szálasi – nemzetvezető. Ostrom Pesten… borzalmakat olvastam. Mindent tudtunk. Minden eljutott hozzám. Rettenetes napokat, rettenetes éjszakákat éltem át. Mi lesz itt? Mi lesz! Hogy fog végződni? Hát a németek meg fognak dögleni! Különben is, egész életemben németellenes voltam… Nem tudom miért, még a művészetük se kellett. Nem tetszett nekem a centis beállításuk, a nagy precizitásuk. […]

Szóval ott éltem abban az erdészházban. Vendégszerepeltem. Bombáztak. Nem lett semmi bajom. Az a hír járta, hogy a nagy bombázásnál életemet vesztettem a családommal együtt – mert ez is belefért a rágalmazásba, hogy végre nincs Páger.”

Az interjúban az is szóba kerül, hogy Szálasi személyesen telefonált Pornóapátiba, és felszólította, hogy másnap délután öt órakor legyen a Várban, a kormány ülésén. Egy barátja azt tanácsolja, hogy ne menjen, mert nyilván kormánybiztossá akarják kinevezni. De Páger mégis felmegy. Közben Vecsés felől már a szovjet csapatok ágyúi dörögnek. Azt mondja, ekkor döntötte el végleg, hogy elhagyja az országot.

Ekkor már a pesti lapok is megírják, hogy a felszabadult Párizsban számos színészt és írót őrizetbe vettek mint állítólagos kollaboránsokat (Sacha Guitryt, Raimut, Gaby Morlay-t, Arlettyt, Dullint, Paul Valeryt, Chevalier-t, az idős Montherlant-t és másokat). Világos, hogy Páger sem számíthat könyörületre. Kiadja a jelszót: irány Ausztria!

Azt egyelőre nem tudja, hogyan és merre tovább. Az osztrák és a magyar lapokat böngészi, amelyek semmi jóval nem kecsegtetnek. Egy tudósítás arról szól, hogy a Népbíróság 1948. február 7-én távollétében három évre ítélte Szeleczky Zitát népellenes bűntettek miatt, mert „a demokráciaellenes hírverés szolgálatában állt”. Párizsban és néhány francia kikötővárosban több száz magyar háborús bűnös próbál a tengeren túlra jutni. Muráti Lilit és férjét, Vaszary Jánost Neullyben letartóztatták, majd szabadon engedték, mire gyorsan hajóra szálltak Spanyolország felé. Romániában őrizetbe vették Tóth Miklóst, az Őrségváltás forgatókönyvíróját. Págerről sem feledkeznek meg. Palásti Lászlóⁱⁱⁱ Páger Antal bűnlajstroma készül az ügyészségen című tudósításában – többek közt – az Őrségváltásra hívja fel a figyelmet. Kristóf Károly^iv Páger Antal kivándorol San Salvadorba címmel tájékoztatja az érdeklődőket. Megtudhatjuk belőle mindazt, amit Ausztriában a magyarok fecsegnek: hogy még Sopron környékén családjával együtt elpusztult egy bombatámadásnál, meg hogy Innsbruck mellett él egy eldugott faluban, szakállt növesztett, favágásból tartja fenn a családját, és közben vagyont érő ékszereit kínálja az érdeklődőknek.^v

Egy riporter megkérdezi: Mikor tudta meg, hogy vádolják?

„Amikor az összeomlás után a Bad-Gasteinben levő amerikai C.I.C.^vi letartóztatott. Éppen szaggattam a nokedlit a forró vízbe, amikor jött a Military Police. Átkutatták a lakást, összeszedték az irataimat, még azt se engedték meg, hogy a kislányaim ebédjét megfőzzem. Szerencsére kedves barátom, Kerecsendi Marci^vii ott volt s átvette tőlem a nokedli-szaggatást. […] Másnap reggel kezdődött a kihallgatás. Vadidegen arcok között, tolmácson keresztül folyt a beszélgetés. A vádak pillanatok alatt halomra dőltek.”^viii

Hamarosan az is kiderül, hogy a feljelentéstevő nem más, mint Lukács Pál,^ix egykori kolléga és közismert amerikai filmszínész. Páger nyilatkozata így folytatódik: „Elég az hozzá, hogy délután már kiengedtek s igen udvariasan, bocsánatkérések közepette vittek a szállodámba, a legszebb luxuskocsijukon. Ez az összeomlás nyarán történt,^x s ettől kezdve nem volt dolgom a hatóságokkal.”^xi

Vagyis 1945 nyarán letartóztatja a C.I.C., de egyetlen kihallgatás után szabadon engedik, megmenekül a hazatoloncolástól, és a hivatalos kikérés ellenére nem adják ki a magyar hatóságoknak. Három évet tölt Bécsben és más osztrák városokban, mire néhány hónapos párizsi tartózkodás után elhatározza, hogy Dél-Amerikában fog letelepedni.

 

 

Hogy miért esett a választás éppen Buenos Airesre, annak több oka lehetett. Talán úgy ítélte meg, hogy ott nem kerül sor többé rendőrségi vagy kémelhárítási zaklatásra. Az országban 1943-ban katonai puccsal fasiszta jellegű rendszer létesült, amely szimpatizált a Német Birodalom szellemével, és az USA által követelt hadüzenetet egészen 1945 márciusáig elszabotálta. A politikában a vezető szerepet 1944 óta Juan Domingo Perón^xii játszotta, akit 1946-ban köztársasági elnökké választottak. A második világháború után számos Európából elmenekült politikusnak nyújtott menedéket. Így tehát Págeréknek semmiféle zaklatástól nem kellett tartaniuk.

1948. január 24-én a Desirade nevű francia hajón érkezett meg családjával Buenos Airesbe. Alig egy hét múlva, február 12-én már egy dühös tudósítás jelenik meg Vér Andor^xiii tollából Páger és a páter címmel a Haladás^xiv című lapban, amely így kezdődik: „A hírhedt nyilas színészt néhány háborús bűnös kollégája várta a kikötőben…” (A címben szereplő páter nem pusztán alliteráció; Virág Venánc ferencrendi atyára céloz.)

Páger elhatározza, hogy ha a fene fenét eszik, ő akkor is színházat, méghozzá magyar színházat fog csinálni az argentin fővárosban. Addig pedig, amíg összejön egy társulatra való magyar színész, megpróbál más megélhetés után nézni. Régi kedvtelése, a festészet jó lehetőségnek kínálkozik. Sikerül néhány műkereskedés és kiállító helyiség tulajdonosával megállapodnia, akik átveszik a frissen készült képeit. Kiállítások rendezésére is sort kerítenek. Kiderül, hogy az ott élő magyarok készséggel megvásárolják a neves színész munkáit. Közben összeáll a társulat, Vaszary Piroska, Szeleczky Zita, Komár Júlia, Hajmássy Miklós, Cselle Lajos^xv és néhány fiatal pályakezdő, akikkel el lehet kezdeni a munkát. Azt a munkát, amely szerény megélhetést és a színészi pályán maradás illúzióját jelenti az idegen közegben. (Szeleczky hamarosan kiválik a társulatból, és önállóan folytatja a szereplést. Előbb Kerecsendi Kiss Márton Magyar Rozika című monológjával járja Argentina, később az Egyesült Államok magyar lakta településeit, majd 1951-ben megalapítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Egy hivatásos színészekből és műkedvelőkből álló társulattal 1952-ben megrendezi Az ember tragédiáját és a Bánk bánt. Évát és Melindát játssza a magyar ajkú emigránsoknak. 1998-ban csendben hazatelepül, Érden él. A következő évben, nyolcvannégy éves korában meghal.)

Kerecsendi Kiss Márton hetilapja, a Magyar Út (Senda Hungara) tudatja olvasóival, hogy a Buenos Aires-i Teatro Ateneo színházépületében 1949. február 12-én mutatják be Vaszary János Feleség című vígjátékát Szeleczky Zita, Komár Júlia, Páger Antal és Hajmássy Miklós főszereplésével. Ez a „társulat” első bemutatkozása. Egy hónappal később újabb Vaszary-bohózat, a Jaj, a mama! premierjére kerül sor, de ebben már Szeleczky nem vesz részt. Viszont állandó nevet kap a vállalkozás, ezután Magyar Színjátszó Társaság néven hirdetik bemutatóikat.

1949. május 9-én és 16-án Kerecsendi Kiss Márton darabját, Az elsőt mutatják be Páger rendezésében, Páger (Az asztalos), Komár Júlia (Lidi, a felesége), Hajmássy Miklós (Sánta Balog) főszereplésével. Június 6-án és 13-án Vaszary János drámája, az Egy nap a világ kerül színre Págerrel, Komár Júliával, Hajmássyval és természetesen szintén Páger rendezésében.

A régi magyarországi sikerek felmelegítése után eredeti bemutatóra is sort kerítenek. Kossuth emigrációjának 100. évfordulója tiszteletére Marschalkó Lajos^xvi Mert mindig van remény című drámáját állítják színpadra. Kossuth szerepét Páger játssza, a feleségét Vaszary Piri. A többiek között van Komár Júlia (Ilona), Hajmássy Miklós (Angyalos) és Cselle Lajos (Hertelendy). 1950. április 15-én egy újabb Vaszary-bohózatot játszanak, majd ismét eredeti bemutatóra vállalkoznak: Somerset Maugham A levél című színművét játsszák, amelyet Magyarországon a Vígszínház mutatott be 1927-ben. A siker nyilván Buenos Airesben sem maradt el, mert hamarosan még egy Maugham-darabot tűznek műsorra, A szent lángot.

A Széchényi Könyvtár folyóirattárában fellelhető argentínai magyar újságok hiányos volta miatt nehéz a Magyar Színjátszó Társaság valamennyi bemutatóját és játszási helyét megtalálni. 1954. augusztus 14-én egy másik színházteremben lépnek fel; a Casal de Caluna színpadán Curt Goetz^xvii A montevideói ház című vígjátékát játsszák Páger (Dr. Treugott Negler Hermann), Vaszary Piri (Marianne, a felesége), Komár Júlia (Atlante) és Páger Juliska (Octavia) közreműködésével.

 

Barátom, Harvey, Vígszínház, 1963 (fotó: Keleti Éva)

 

Október 23-án Páger rendezésében és díszleteivel kerül színpadra Mary Chase^xviii Én és Harvey című vígjátéka. Hogy Págert nem csupán a megélhetés és a szerepéhség vezette argentínai évei során, azt az is bizonyítja, hogy ottani szerepei még hazatérése után is foglalkoztatták, és tett róla, hogy emigrációs sikereit később méltó körülmények között megismételhesse. Pedig a Harvey sikere alighanem előrevetítette a közelgő kudarcot, a Magyar Színjátszó Társaság megszűnését. Mert 1954. december 4-én az utolsó bemutatóra kerül sor. Vaszary János új darabját, A kaméliás asszonyt mutatják be. Vajon mennyit sejthettek abból, hogy véget ér egy szép és rossz álom? Erre válasz a társaság hirtelen szétesése. Vaszary darabjában már csak a Páger házaspár játszik, a többi régi tag szétszéledt. Talán Szeleczky Zita csábította el őket az Argentínai Magyar Nemzeti Színházhoz, vagy csalódtak a csalfa álmokban és a talmi illúziókban. Ki tudja?

Alighanem azoknak van igazuk, akik úgy látják, hogy eddig tartott a reménység és nem tovább. Kerecsendi Kiss lapja arról tájékoztat, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a színházi beszámolók egyre rövidebbek. Págerről már csak az utolsó mondatokban lehet olvasni, miközben a többiekről továbbra is a legnagyobb elismerés hangján szól a recenzens. Kerecsendi átpártolt Szeleczkyékhez? Vagy mégiscsak igaz, hogy Páger az utóbbi időben egyre többet forgolódik a Buenos Aires-i magyar követségen? Ezekre a kérdésekre majdnem hét évtized távolából már aligha lehet egyértelmű választ találni.

Hazatérés

Hogy ki és mikor kezdeményezte Páger hazatérését, az már sohasem fog kiderülni. Morfondírozhatunk, hogy ki tette meg az első lépést, Páger vagy a Magyar Népköztársaság kormányának illetékesei, az már alighanem örök időkre titok marad. Egyszer csak váratlanul megjelent egy hír a Szabad Nép 1956. szeptember 2-i számában: „Mint ismeretes, Páger Antal a napokban Budapestre érkezett.” Az MTI közleményének minden szava magyarázatra szorulna, ha lenne rájuk magyarázat. De nincs, hiszen az áll ott, hogy „mint ismeretes”. Tehát olyasmiről van szó, amit mindenki tud. Csak éppen én, az olvasó nem. De ami ismeretes, arra nem illik rákérdezni. Hiszen azt mindenki tudja. Ha valaki netán mégse, az magára vessen. Vagy inkább hallgasson. Még kiderül, hogy csak én nem tudom, amit mindenki tud. Ez pedig kínos.

Jóval később az is kiderült, hogy külön repülőgép hozta haza Buenos Airesből, meg hogy visszakapja Tamás utcai villáját, amely súlyosan megsérült az ostrom alatt. Addig is, amíg – államköltségen – elkészülnek a rendbehozatallal, a Gellért Szállóban fog lakni, ugyancsak államköltségen. A Tamás utcai villa egyetlen lakható helyiségében Balázs Béla özvegye lakik, akit máshol helyeznek el. Ebben az időben ugyancsak a Gellért Szálló lakója Szilágyi Bea,^xix a Színház- és Filmművészeti Szövetség korábbi főtitkára, befolyásos régi pártfunkcionárius, akivel összeismerkednek, egymásba szeretnek, majd Páger válása után összeházasodnak.

Szerencsére a párt központi lapjának szerkesztői – pestiesen szólva – nem most jöttek le a falvédőről. Mert azért mégiscsak van némi folytatása is a hírnek, ami arra szolgál, hogy az avatatlanok beavatást nyerjenek a történésekbe. Íme:

Páger Antal „szombaton újságírók előtt beszámolt hazatérése körülményeiről, terveiről. Mint elmondotta, kereken 12 esztendőt töltött külföldön, ebből az utóbbi 9 évet Argentínában, Buenos Airesben. Először festészettel próbálkozott, majd egy, az ott élő magyarokból álló színtársulat vezetője lett. A társulat tagjai közé tartozott Vaszary Piroska, Eszenyi Olga, Hajmássy Miklós és mások. Sokan szeretnének hazatérni, sok értékes emberünk kallódik odakint. Egy részüknek nincsenek anyagi gondjai, de – fáradtak, nem akarnak tudni másról, mint a hazatérésről.

Terveiről szólva elmondotta: elsősorban – ha mód van rá – filmben vállalna szívesen szerepet, s ha a filmezés engedi, színpadra is lépne. Családja – felesége és két lánya – még Argentínában maradt, de ők is hazatérnek majd.”

A hír olvastán először egy két évvel korábbi emlékem jutott eszembe. A Színművészeti Főiskola hallgatóiként ellógtunk néhányan a színészmesterség óráról, mert a filmeseknek tiltott régi magyar filmeket vetítettek. Ezek a tiltott mozik többnyire a negyvenes években készült Páger-filmek voltak. Mivel akkoriban tanáraink gondosan ügyeltek a növendékek ideológiai nevelésére, a film előtt Bacsó Péter tanársegéd rövid bevezetőt tartott a zsúfolásig megtelt Ódry terem^xx hallgatóságának arról, hogyan is kell marxista szemmel nézni az olyan ócskaságokat, mint a szóban forgó Páger-film (emlékezetem szerint akkor éppen az 1941-ben készült Miért? című vígjátékot láthattuk Daróczy József rendezésében, Págerral, Muráti Lilivel és Hajmássy Miklóssal a főszerepekben). Akkor kezdtem igazán megérteni, milyen ostoba dolog a tiltás. A tiltott gyümölcs íze mindig finomabb, mint a ránk erőltetett portékáé. Hirtelen valami titkos szervezet tagjainak éreztük magunkat. Szerencsés kiválasztottaknak, akik belecsöppentek valami vonzó, izgalmas, titkos szövetségbe. Azt meg elfelejtettük, hogy 1954-et írunk és szabad időnkben éppen a szocializmust építjük. Az pedig végképp nem jutott eszünkbe, hogy alig két évvel később Páger hazajön. Meg az sem, hogy hazatérése után néhány héttel kitör a forradalom, amelyet hamarosan sajnálatos eseményeknek, majd ellenforradalomnak kell nevezni.

A párt központi lapja – amelyet közben átneveztek Népszabadságnak – legközelebb 1956. december 18-án foglalkozik ismét Págerral. A Páger Antal nem disszidált című szerkesztőségi cikkből megtudhatjuk, hogy a riportalany nyilatkozatát meghamisítva közölte a sajtó. Hasonló szellemben szól hozzá a témához az Irodalmi Újság is. A legnagyobb port azonban Parragi György^xxi 1956. szeptember 12-én megjelent írása kavarja a Magyar Nemzetben.

A Páger-ügy című írásában ez olvasható: „Amikor felemeljük tiltakozó szavunkat a fasizmus nyugat-németországi, franciaországi, egyesült államokbeli újjáéledése ellen, lelkiismeretünk szerint nem hunyhatunk szemet bizonyos olyan jelenségek felett sem, amelyek az úgynevezett Páger-üggyel összefüggésben kerültek nálunk is felszínre. […] A magyar kormány amnesztiarendelete lehetővé tette Páger Antalnak, a nyilas korszak egyik leghírhedtebb uszító színészének hazatérését. […] Csak az igazán erős tud őszintén megbocsátani azoknak, akik egykor megbántották, rágalmazták, sőt gyalázták is. A humanizmus legnagyobb erkölcsi teherpróbája az, hogy idők múltával a megbocsátás erényét gyakorolja azokkal szemben is, akik a legembertelenebb időkben embertelenek voltak, és akik nemcsak nem tanúsítottak részvétet az ártatlanul üldözöttek, halálba hurcoltak százezrei iránt, hanem akik maguk is az embertelenség propagandájának és cinikus igazolásának első soraiban álltak.”

A cikkíró nem Páger személyét támadja. Nem az a baja vele, hogy hazajött. Valójában azokkal száll szembe, akik hazahozták. „Beszélek először a hazatérés módjáról – folytatja érveit. – A helyzet úgy fest, mint hogyha a hazatérés feltételeit Páger Antal írta volna elő.” Vagyis a helyzet visszásságát kifogásolja. Azt, amire sok évtized távolából sem tudjuk a magyarázatot. „Valami bűzlik Dániában” – mondhatná egy botcsinálta Shakespeare-kutató. A bennfentesek azt mondanák, hogy valaki alighanem félreértett valamit. Valaki idehaza azt találta ki, hogy Páger valamiféle vezéralakja a dél-amerikai magyar emigrációnak. Ha ő hazajön, talán tömegével követik majd a többiek is. És ebbe a magyarázatba az 1956-os tavaszi-nyári enyhülés is belejátszik. A politikai helyzet megváltozik – ebben reménykedik mindenki.

Mert Páger mindent pontosan tisztázott előre. Körmönfontan megfogalmazta, hogy mire számít: színházi szerződésre, filmszerepekre. Ebben az is közrejátszik, hogy Buenos Airesben összeomlott a Magyar Színjátszó Társaság, elfogytak a nézők. Páger viszont ravasz és óvatos. A forradalom szele meg se érinti. Vagy ha mégis, messze ívben elkerüli a csábítás lehetőségét.

 

Páger Antal és Tolnay Klári a Pacsirta című filmben, 1963

 

Alighanem még mindig abban a hitben él, hogy ő irányítja az eseményeket. A hazahívó levelet maga a börtönből nemrég szabadult Kállai Gyula népművelési miniszterhelyettes írta alá. Páger elmondja az elképzeléseit: egykori nagy sikerével, Kodolányi Földindulásának főszerepével szeretne visszatérni a magyar színpadra. De kiderül, hogy a pártállam korifeusai Andics Erzsébettel^xxii az élen úgy gondolják, hogy Molnár Ferenc A hattyú című színműve lesz az a darab, amellyel visszatérhet. Andics azt sem engedélyezi, hogy a megtért bárány mentegetőzzön. A bocsánatkéréssel kapcsolatos nyilatkozatai nem jelenhetnek meg a sajtóban. Csak semmi gyengeség, semmi elérzékenyülés elvtársak. Mi erősek vagyunk!

Újra a Vígszínházban

De ezúttal Páger nem futó kalandként tűnik fel a Szent István körúti színház színpadán, mint hajdanán, hanem végérvényesen. A következő huszonkilenc évet egyetlen színháznál tölti. Annál, amely ekkor még éppen A Magyar Néphadsereg Színháza névre hallgat a béketábor közös rögeszméjének köszönhetően, de 1960-ban ismét visszakapja régi, patinás elnevezését. Páger hazatérésekor Magyar Bálint az igazgató, 1958‒59-ben Goda Gábor, 1959 és 1962 között Somló István, 1962-től 1971-ig Lenkei Lajos, 1971-től 1979-ben bekövetkezett haláláig Várkonyi Zoltán. 1979 és 1985 között Horvai István áll az intézmény élén.

Az igazgatók többsége jól ismerte Páger korábbi pályafutását és színészi egyéniségét. Voltak, akik előítélettel vették tudomásul a jelenlétét, mások pontosan tisztában lehettek kivételes adottságaival. Legfeljebb azt nem tudhatták előre, mivé gyúrták őt a sorscsapások, az emigráció megpróbáltatásai, a létbizonytalanság körülményei. És bizonyára Páger maga is tisztában volt kivételesen különleges és kivételesen kényes helyzetével. Hogy ötvennyolc évesen újra bizonyítania kell. Hogy a nézők és a kollégák előtt meg kell mutatnia, mi maradt meg erejéből, szuggesztivitásából, rendkívülien hétköznapi lényéből.

Nekem mindig Somlay színész-tanári instrukciója jutott eszembe Páger színpadi és filmbeli jelenlétei láttán. „Ne játssz!” – mondogatta egyre a növendékeinek. Páger sohasem „játszott”. Nem szerepeket „alakított”, hanem hihetetlen természetességgel volt képes jelen lenni a színpadi szituációkban. Hevesi azt mondta egykor a még főiskolás Timárnak: ne menjen vissza az akadémiára, mert ott csak elrontják. Páger nem került ilyen helyzetbe. Soha nem járt semmiféle színi tanodába. Nem került olyan helyzetbe, hogy kialakuljanak a gátlásai, a manírjai, és megtanuljon „úgy csinálni”, mintha ő lenne János, Kodolányi Földindulásának hőse, vagy valamelyik butuska filmvígjáték csetlő-botló figurája. Benne az ösztönösség és a tudatosság mindig egyszerre volt jelen.

 

Tolnay Klári és Páger Antal a Fűre lépni szabad című filmben, 1960

Talán ezért akart mindenáron Kodolányi darabjával visszatérni Magyarország világot jelentő deszkáira. Talán azt gondolta, hogy azt a világot, Kántor János világát képes a tébolyító lámpaláza ellenére azonnal felidézni, amit a Belvárosi Színházban teremtett meg 1939-ben. De nem értették, az illetékes elvtársaknak fontosabb volt a politika. Andics Erzsébet nem látott tovább az orránál. Annyit értett meg a helyzetből, hogy jobb, ha az egykori nyilas Molnár Ferenc könnyed, elegáns Albert hercegeként bűvöli vissza magát a néző szívébe. Ott minden csupa csillogás, pompa, rutin, felszínes bohóság. Hiszen most az a pártfeladat, hogy az elvtársak szívébe visszacsempésszük ezt az eltévedt bárányt, akit tomboló tapsvihar fogadott már a főpróbán is. Igaz, hogy a teltházas Vígszínház nézőterének csak az egyik fele tapsolt, a másik fele ölbe tett kézzel vagy összefont karokkal tüntetően nyugton maradt. De annyi baj legyen. Pedig tapsolni már igazán megtanítottuk a nézőinket. Főleg az ütemes tapsban értünk el rendkívüli eredményeket.

A hattyú 1957. március 16-i premierje persze tényleg hatalmas siker volt. Ajtay Andor elegáns rendezése igazi professzionista teljesítmény volt, és a játszótársak, Ruttkai Éva, Pálos György, Bilicsy Tivadar, Dénes György meg a többiek talán még jobban izgultak, mint Páger. Ő nem ért rá holmi lámpalázzal törődni. Neki most el kellett felejteni a tizenhárom éves távollétet, Argentínát meg a sok kudarcot, a honvágyat és a Magyar Színjátszó Társaságot. Ma este csak Molnár Ferenc van, a Vígszínház van, a zsúfolt nézőtér van és Budapest van.

Kodolányi drámájára csak ezután kerülhetett sor, az évad utolsó bemutatójaként. „Példamutatás és figyelmeztetés akar lenni ez a darab, hisz minden mozzanatát pedagógiai célok határozzák meg”^xxiii – olvasható egy később megjelent magyar drámatörténetben. Valószínűleg a történész Andics Erzsébet nem ismerte eléggé Kodolányit. Vagy túlságosan is jól ismerte, és attól tartott, hogy az előadás és Páger sikere túllép a pártállam megengedett határain. Szendrő József rendezése és a partnerek mindent elkövettek, hogy az előadás kivételes élmény lehessen.

Persze azért Molnár Ferenc még két alkalommal felbukkan Páger szereplistáján. 1961-ben és 1969-ben a Játék a kastélyban felújításain Hegedűs Gyula hajdani szerepét, a színműíró Turait játssza Benkő Gyula rendezésében, 1966-ban pedig a Kritikust A testőrben. A rendező ezúttal Várkonyi. A Játék a kastélyban előadását így értékeli Mátrai-Betegh Béla kritikája: „Páger Antal a cselekményt nemcsak mozgató, hanem előidéző író, Turai szerepében végigfut, majdnem végigröppen a figura színészi skáláján azzal a kedves önkarikírozással, amellyel a maga színészi sajátosságait, például rafináltan egyszerű közvetlenségét is kicsúfolja.”^xxiv

Az első évtizedekben rengeteget játszik. Mintha be akarná hozni a lemaradást, az elszalasztott éveket. Játszik vígjátékot, klasszikus drámát, kortárs szerzők műveit. A szereplistáján vannak villanások (Goethe: Faust – Philemon, 1961; Eörsi István: Széchenyi és az árnyak – ápolt, 1973) és főszerepek (Ibsen: John Gabriel Borkman, 1963 – címszerep; John Patrick: Teaház az augusztusi holdhoz – Sakini, 1957; Alakszandr Stejn: Hotel Astoria – Őrnagy, 1958; Richard Nash: Az esőcsináló – Starbuck, 1959; Thurzó Gábor: Az ördög ügyvédje – Prelátus, 1966; Tennessee Williams: Macska a forró tetőn – Atyus, 1967; Aldo Nicolai: Hárman a padon Bulla Elmával és Bilicsy Tivadarral, 1974; Békeffy István: Egy asszonygyilkos vallomásai – Rose nyomozó, 1967; Szakonyi Károly: Adáshiba – Bódog, 1970; Gyurkovics Tibor: Az öreg – címszerep, 1970; O’Neill: Eljő a jeges – Harry Hope, 1971; Mrożek: Tangó, ‒ Eugeniusz, 1985) és számtalan más pompás feladat.

 

Bilicsi Tivadar és Páger Antal – Hárman a padon, Pesti színház, 1974 (fotó: Keleti Éva)

Sartre műve, az Altona foglyai 1968-as premierje kapcsán így ír Mátrai-Betegh Béla: „Az apát Páger Antal játssza, s ami külső alkatából hiányzik: a kíméletlen, robusztus, pusztulásában is masszív életerő, pótolja belső tartással, drámai visszafojtottsággal, s nem utolsósorban azzal a kínlódó, olvadásra képtelen líraisággal, ahogyan befagyott hőforrások szenvedhetnek a saját melegüktől. Kérlelhetetlenül keményre kikalapált, megedzett alakítás.”^xxv

Ez a legtömörebb és legpontosabb megfogalmazás Páger utolsó huszonhat esztendejének színházi tevékenységéről.

Filmszerepek a második félidőben

Amit színházi szerepformálásairól mondtunk, az sokszorosan igaz filmjeire. A kamera közelsége még többet enged meg abból, hogy önmaga lehessen. Akkor is, ha a szerep valójában fényévnyi távolságra van saját egyéniségétől. Pillanatonként képes átalakulni, átváltozni a jupiterlámpák fényében, és hiteles emberré válni a filmvásznon.

Rengeteget filmezett, szinkronizált, rádiójátékokban, tévéműsorokban vett részt. Mindig ő maga volt és mindig nagyon más ember. Átlagos külseje pillanatok alatt át tudott alakulni vígjátékok vagy tragédiák hiteles hősévé. Vagy jelentéktelen kisemberré, közülünk egy valakivé. Ritkán maszkírozott. Néha egy-egy bajusz, szakáll távolította el saját magánélete valóságától. Nem volt benne semmi rendkívüli. A szituáció volt különleges, tragikus vagy mulatságos, amelybe éppen belecsöppent.

Alighogy hazatért, máris hívták a filmgyárba. Az első szerepet Kalmár László 1957-ben készült filmjében, A nagyrozsdási esetben játszotta. Egy borellenőr volt. Még ugyanebben az évben mozdonyvezető Szemes Mihály Dani című mozijában. Várkonyi rendezésében 1958-ban Leporelló a Don Juan legutolsó kalandjában, egy másik Várkonyi-filmben, A sóbálványban pedig Mohai doktor. Keleti Márton rá osztja Mácsay, egykori földbirtokos szerepét a Tegnapban. Ranódy László 1959-es szép vallomása, a Darvas József regényéből készült Akiket a pacsirta elkísérben a Tanító, ugyanebben az évben forgatja a Merényletet Várkonyi rendezésében, amelyben Hável, nyugdíjas nyomozó szerepét kelti életre. Az 1960-ban bemutatott Kálváriában, Mészáros Gyula filmjében öreg parasztgazdaként jelenik meg. A Noszty fiú esete Tóth Marival újabb filmváltozatában Tóth Mihály (1961). Játszik Kovács András első játékfilmjében, a Záporban (1960), Marton Endre Katonazenéjében (1961), Nádasy László Megöltek egy lányt című krimijében (1961), Keleti Márton vígjátékában, a Nem ér a nevemben (1961), Bán Frigyes Felmegyek a miniszterhez című komédiájában (1961), Fehér Imre Húsz évre egymástól című mai témájú zsánerfilmjében (1962), Keleti Márton Esős vasárnapjában (1962), Várkonyi újabb filmjében, Az utolsó vacsorában (1962), Mamcserov Frigyes vígjátékában, a Mici néni két életében (1962).

 

Hegyi Barbara és Páger Antal – Elveszett paradicsom-töredék, 1986

Fontos szerepet játszott Kovács András Isten őszi csillaga (1962) című művében; Makk Károly Elveszett paradicsomjában (1962) az Apa volt; Kosztolányi Pacsirtájában – Ranódy rendezésében – Vajkay Ákos; Várkonyi Foto Háberében rendőrezredes; a Honfoglalásban, Illés Béla regényének filmváltozatában, Mihályfi Imre rendezésében Dálnoki Miklós Béla; a Hattyúdalban, Keleti Márton 1963-as filmjében Tamburás, a régi vagány; Hintsch György Rab Rábyjában II. József császár. Fábri Zoltán Sánta Ferenc regényéből készült filmjében, a Húsz órában (1965) Elnök Jóska; az Iszonyban, Németh László művének feldolgozásában, Hintsch György rendezésében (1965) a hősnő, Nelli apja. Az orvos halálában, Mamcserov Frigyes filmjében (1965) a tragikus sorsú apa szerepében látható. Weisz doktor a Ketten haltak meg című filmben (1965), Palásthy György rendezésében, s a lelkiismeret gyötörte patikus Fábri Zoltán 1966-ban készült művében, az Utószezonban.

További filmjei: Édes és keserű (r.: Szemes Mihály, 1966), Kártyavár (r.: Hintsch György, 1967), Tanulmány a nőkről (r.: Keleti Márton, 1967), Pokolrév (r.: Markos Miklós, 1969), A beszélő köntös (r.: Fejér Tamás, 1968), Isten hozta, őrnagy úr! (Örkény Tótékjának feldolgozása, r.: Fábri Zoltán, 1969), A varázsló (Csilicsala bácsi, r.: Palásthy György, 1969), A fekete város (r.: Zsurzs Éva, 1971), Nyulak a ruhatárban (r.: Bácskai Lauró István, 1972), Bob herceg (Tom apó, r.: Keleti Márton, 1972), Jelbeszéd (r.: Luttor Mária, 1974), Ballagó idő (r.: Fejér Tamás, 1975), Fekete gyémántok (r.: Várkonyi Zoltán, 1976), Hatholdas rózsakert (r.: Ranódi László, 1978), Keménykalap és krumpliorr (r.: Bácskai Lauró István, 1978), Két történet a félmúltból (r.: Makk Károly, 1979), Mese habbal (r.: Bácskai Lauró István, 1979), Circus Maximus (r.: Radványi Géza, 1980), Boszorkányszombat (r.: Rózsa János, 1983), Mennyei seregek (r.: Kardos Ferenc, 1983), Higgyetek nekem! (r.: Mihályfi László, 1984).

Páger utolsó befejezett filmjét a rendező „a szemfényvesztés pszichoanalízisének” nevezte; arról szól, hogyan teremti meg egy szélhámos a változatosabb élet illúzióját egy elbizonytalanodott világban.

Lett volna még egy fontos filmje, Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című kétfelvonásos drámájának újabb feldolgozása, huszonnégy évvel Makk Károly filmje után. A rendező ezúttal Mihályfi Imre, akivel korábban a Honfoglalásban dolgoztak együtt. Páger ezúttal is az öreg Sebőköt játszotta, Zoltán Cserhalmi György volt, Mira Hegyi Barbara. A forgatás alatt azonban Páger 1986. december 14-én rövid betegség után, nyolcvanhét éves korában meghalt. Így a film főcímén ez olvasható: „In memoriam Páger Antal.” Sarkadi remekművéből ebben a feldolgozásban egy nagy színészről szóló rekviem lett. Benne érezzük mindazt, amit végigélt küzdelmes és kalandos élete során. Látunk egy remek filmet remek színészekkel, amely azonban mindenekelőtt arra invitál, hogy emlékezzünk. Hogy próbáljuk megérteni egy kivételes színész súlyos tévedéseit és eltévelyedéseit, és még egyszer, vele együtt összefoglaljuk káprázatos játékának alig észrevehető eszközeit.

Kár, hogy ez a rendhagyó dokumentum nem szerepel egyetlen filmlexikonban sem. Talán a szerkesztők úgy gondolták, hogy a befejezetlen film nem film. Pedig ez a hatvanperces torzó többet elárul Págerről, mint ha hosszadalmasan megpróbáljuk újra végignézni valamennyi filmjét, és tetten érni hibáit, gyarlóságait, újra meg újra összefoglalni vétkeit. Úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk a forgatáson, szemtanúi lehetünk egy haldokló géniusz szenvedésének és utolsó napjainak, óráinak.

És akik eddig haragudtak rá, most talán mégis megbocsátják valamennyi tévedését.

BALOGH GÉZA

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Molnár Gál Péter: A Páger-ügy, Budapest, 1988

Magyar színháztörténet 1920‒1949, Budapest, é. n.

A Vígszínház 75 éve, szerkesztő: Székely György dr. és Szilágyi István, 1971

Magyar Bálint: A Vígszínház története, Budapest, 1979

Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája, Szeged, 2003