Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – Örkény Színház

Előfordul, hogy egy színpadi mű megteremti a maga legendáját. A színpadi műn magát a létrejött előadást értem; noha Robert Wilson tudtommal egyetlen hangot nem komponált és egyetlen verssort nem írt le, nem véletlenül áll az ő neve első helyen a The Black Rider színlapján. Hiszen a bő harminc éve, Hamburgban tartott bemutatónak ő volt a szellemi atyja, és a produkciót alapjaiban határozta meg a wilsoni színházesztétika és a különleges színpadi világ, aminek köszönhetően az egykori előadás még napjainkban, egy közepes minőségű YouTube videón is elkápráztatja nézőjét. Nem véletlen persze, hogy a XX. század egyik legfontosabb színházi rendezője a színpadi mű megalkotásához a kor egyik legeredetibb, összetéveszthetetlenül egyéni stílusú és napjainkban is kultikus zeneszerzőjét, valamint a beatnemzedék legjelentősebb íróinak egyikét nyerte meg. (Az pedig, hogy Burroughs döbbenetes magánéleti tragédiája hogyan kapcsolódik a mű tartalmához, nemcsak alkotáslélektani kérdés, de a legendához hozzátartozó bulvártéma is.) Ráadásul az elmesélt történet közismert, elsősorban a népszerű Weber-operának, A bűvös vadásznak köszönhetően, amelynek cselekményétől a The Black Rideré nem tér el lényegesen. Wilhelm, a nyámnyila írnok az erdész lányába, Kätchenbe szerelmes, akit azonban apja másnak ígért. Elhatározását Bertram csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha Wilhelm vadászként bizonyítja férfiasságát. Ami lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mígnem Wilhelm találkozik egy idegennel, akitől varázsgolyókat vesz, s innentől kezdve minden lövése célba talál. Csakhogy az idegen maga az ördög, a vele kötött egyességnek pedig súlyos ára van: az utolsó golyót ő irányítja. És ez az utolsó golyó Kätchent találja el. Burroughs persze másképpen meséli a történetet, mint az opera librettója: profánabbul, a romantikát iróniával vegyítve, megszakításokkal, kitérőkkel. A hamburgi bemutató művészi sikerének egyaránt része volt a történetet újragondoló, egyszerűnek tűnő, ám többrétegű szövegkönyv, Waits magával ragadó muzsikája és Wilson különleges színházi világa. A siker, az egymást követő reprízek sora nem meglepő. Az már inkább, hogy a magyarországi bemutatóra több mint harminc évet kellett várni.

Középen: Takács Nóra Diána (fotó: Horváth Judit)

Ez utóbbi mondat persze nem teljesen korrekt, de legalábbis van benne némi tettetett naivitás. Merthogy bárkinek, aki újból színre viszi a darabot, úgy kell adaptálnia azt, hogy hűséges legyen Wilson alkotói szelleméhez, de ugyanakkor felejtse el Wilsont mint az előadás rendezőjét. Vagyis semmi esetre se próbáljon másolatot készíteni az eredetiről, de rendelkezzen olyan erős vízióval, amely a létrejövő bemutatót mindenképpen kiemeli a zenés színházi sztenderdből. A legtöbb musicallel, rockoperával szemben tehát nem egy kész darab professzionális színpadi megvalósítása a cél, hanem egy saját színpadi mű megalkotása. Hogy ez a külföldi reprízeknek mennyiben és miként sikerült, nem tudhatom, de azt igen, hogy ez az igény meglehetősen távol áll a honi zenés színházi ambícióktól. Ráadásul a mű az előadókkal szemben is sokféle kívánalmat támaszt: miközben valamennyi szereplőnek fontos színészi feladatai vannak, énekben, mozgásban is professzionális teljesítményt kell nyújtani – ami a mellékszereplők esetében is muzikalitást, karakteres énekhangot, mozgáskészséget kíván, a főszereplőknek pedig komoly vokális követelményeknek kell eleget tenniük. És ehhez járulnak még az alkotók megkötései, mindenekelőtt az, hogy Tom Waits nem engedi lefordítani a dalszövegeket, ebből adódóan a szereplőknek angolul kell énekelniük (a néző pedig – mintha operát nézne – a feliratokat olvashatja). Így aztán mégsem annyira meglepő, hogy csak most került sor a magyarországi bemutatóra, miként az sem, hogy nem zenés színház, hanem egy belvárosi művészszínház tűzte műsorra a The Black Ridert. Legalábbis azoknak biztosan nem az, akik közelebbről ismerik a társulatot, tudják, hogy tagjai közül többen kiemelkedő vokális adottságokkal rendelkeznek, esetleg hallották már énekelni őket nem túl gyakori zenés színházi szerepeikben, vagy legalább az évente megrendezett Örkény kerti koncerteken. És az sem meglepő, hogy a színpadi mű létrehozására a kőszínházakban és független társulatokban, Magyarországon és külföldön egyaránt dolgozó, eredetileg – a társulat több tagjával egyetemben – „zenés színészként” végzett rendező, Polgár Csaba vállalkozott.

A létrejött bemutató legfontosabb jellemzője, hogy valóban autonóm színpadi alkotás, saját világgal, atmoszférával – amit felesleges volna Wilson rendezéséhez hasonlítani. Az alaphangulatot már akkor megteremti a Polgár Csaba, amikor még a leeresztett függöny előtt, a kivilágított nézőtéren várjuk az előadás megkezdését. Sajátosan torzított, vásári kikiáltókéra emlékeztető hang vezeti fel a játékot, felhívva a figyelmet arra is, hogy a színészek angolul énekelnek majd, így aztán be is íratták őket egy angol nyelvtanfolyamra. Ami nemcsak frappáns geg, de megágyaz annak a színpadi stilizációnak, amely a történetet a valóság és (rém)álom határmezsgyéjén mozgatva gyakran visszautal a színházi alaphelyzetre is, és a mítosz egyes elemeit ironikusan teatralizálja. A játékos irónia nem idegen Závada Péter fordításától sem. A rímeket és kínrímeket dinamikusan halmozó, roppant mulatságos sorok szellemesen teszik idézőjelek közé a nyelvi/kommunikációs nehézségeket is: a humorforrást néha a magyar és az angol virtuóz összeforrasztása jelenti, másutt az angolul megszólaló német történet nyelvi sajátosságain élcelődik a szöveg – egy feliratból például azt is megtudhatjuk, hogy Kätchen sajnos nem beszél németül (igaz, ami igaz: a többi szereplőhöz hasonlóan őt is csak magyarul és angolul halljuk megnyilvánulni). Nemcsak ez esetben jelenik meg ironikus, a színházi helyzetre utaló kommentár a dalszövegek fordítása mellett: azt is tudomásunkra hozzák, hogy az Örkény Színház hogyan vásárolta azt a méretes darálót, amely a játék utolsó jeleneteiben – eredeti funkciójától némiképp eltérően – habfürdőbe borítja a színpadot.

Bíró Kriszta, Máthé Zsolt, Friedenthal Zoltán, Kókai Tünde és Zsigmond Emőke (fotó: Horváth Judit)

Kulcsmomentuma ez Polgár Csaba rendezésének; az előadás egésze – mind a történet, mind a karakterek, mind a látvány szintjén – szívesen él a különböző eszközök diszfunkcionális alkalmazásának lehetőségével. A zenekar tagjai jelennek meg először a színen; valamennyien maszkban vannak, így foglalják el helyüket, így is kezdenek zenélni. Majd előkerülnek a szintén maszkot viselő színészek is, akik ugyan rövidesen leveszik az álarcot, de mintha így is maszkban maradnának: a különös parókák, frizurák, a furcsa smink szinte automatikusan rajzolják el a szerepeket. Bertram családjának nőtagjaira Izsák Lili bongyor fekete parókát, kismamacipőt és megegyező szabású, de változatos színű, szépnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható ruhákat adott (az előkelőségek viselete alig tér el az övéktől, csupán a cipő magas sarkú és a ruha szabása szexisebb). Az ördögi Faláb viszont változtatja alakját: hol takarítónőként simul a női tablóba, hol démoni dizőzként képez kontrasztot mindenkivel. A férfiak pedig – ideértve Wilhelmet is – úgy festenek a maguk fakón színes, előnytelen ingjében, pantallójában, mintha valami régi bajor filmkomédiából léptek volna elő. A szín nagy része üres ugyan (a zenekar az emeleti galérián játszik, az így tágassá váló térbe csak jelzés értékű díszletelemek kerülnek alkalmanként), ám a világítás különös atmoszférát ad a játéknak. A fürdőhabot például vörös színben is megvilágítják, amitől olyan érzésünk van, mintha piros hó esett volna. A vörös szín motivikusan persze a kiontandó vérre is utal, és a szellemes, játékos előadás mindvégig megidéz, használ olyan elemeket, színpadi jeleket, amelyek a tragikus végre céloznak – vagyis a mulatság nem felhőtlen, a halál végig ott kísért a színpadon. Kätchen egy kitömött vadlúddal a hóna alatt közlekedik, ám jóval a tragédia előtt láthatjuk a kibontott, fekete szárnyú, pusztulásra ítélt madarat is. Beszédes a fegyverek szaporodása is. Nemcsak a vadászpuskáké, amelyeknek természetes funkciója van a történetben; igazán fenyegetőnek az erdészné húga kezében himbálódzó, diszfunkcionálisnak tűnő pisztoly érződik. Maga a halál a lehető legegyszerűbben, sallangmentesre stilizáltan történik meg: kevéssel az utolsó lövés után Kätchen rongybabaként esik össze a színen. Élettelen testét Wilhelm keresztül-kasul vonszolja a habfürdő sűrűjében. Ez a tehetetlenséggel, fájdalommal átitatott mozdulatsor, amely egyszerre célirányos és céltalan, egyébként nem jellemző a játékra. Merthogy Molnár Csaba egyebekben egészen valószerűtlen mozgáskompozíciókat kreált: a szereplők gyakorta úgy haladnak előre, hogy voltaképpen hátrafelé mennek (vagy legalábbis ilyen érzést keltenek), s a mozgássorok többnyire olyanok, mintha valaki visszapörgetné, újrajátszaná, újra összerakná a valóságban lejátszódott jeleneteket.

Polgár Csaba rendezése gyakran kifordítja, groteszk színekkel dúsítja a klasszikus musical-patentokat is. Igaz ez a zenei hangzásra is; a vokális megnyilvánulások diverzitásának – ideértve a fejhangokat, a torzított hangokat, a váratlan ritmusváltásokat is – mindig jelentősége van. De a műfaji sablonok idézőjelbe tétele még nyilvánvalóbb a karakterek megjelenítésekor. A szerelmespár például alkatilag látványosan elüt egymástól: a törékeny, fekete hajú lány magas, testes, tejfelszőke hajú fiúba szerelmes. Egymás mellett állva, epekedve szinte bizarr látványt nyújtanak – de a kettősökben mégis izzik a levegő közöttük. Megszólalásaik és dalaik pedig rácáfolnak a megjelenésük által keltett benyomásra: Borsi-Balogh Máté óriáscsecsemőnek látszó, esetlen Wilhelmje éterien szép hangon énekel, míg Zsigmond Emőke Kätchenként eleve karakteresen megemelt hangon szólal meg és ezt a karaktert megtartja a legmagasabb hangok kiéneklésekor is. Friedenthal Zoltán Bertramja figurájának karizmájával, illetve éneklésével mintha úgy idézné a klasszikus operai baritonokat, hogy egyszersmind idézőjelbe is teszi szerepkörüket. Takács Nóra Diána hangja pedig úgy süvít, úgy kerít hatalmába mindenkit, hogy eszünkbe juttatja azt a közhelyet, mely szerint a Pokol bizonyos szempontból vonzóbb lehet az Édennél. A négy főszereplő kimagasló énekes-színészi alakítása mellett a többiek is különleges színeket (és hangzásokat) tesznek hozzá az előadáshoz. Máthé Zsolt karakterteremtő ereje és muzikalitása éppúgy fontos alkotóeleme a játéknak, mint Bíró Kriszta érzelmi állapotok sorát megidéző, kifacsart gesztusai vagy Kókai Tünde egyszerre dévaj és rémült tekintete. A kívülállók szempontját képviselő Schell Judit és Tenki Réka duettjei és szólói erősen meghatározzák a játék ritmusát, s egyúttal kontrasztot is jelentenek Wilhelmék történetével. A zenekarból kilépő Mátyássy Bence éteri hangzású dala különös szellem-jelenésnek érződik, Patkós Márton szellemfigurája pedig öblös-rekedtes hangjával magát Tom Waits-et idézi meg.

Nem tudhatom, milyen (és mennyire régi) előzményei vannak az Örkény bemutatójának, hogyan ért össze Polgár Csaba alkotói intuíciója a társulat tagjainak zenés színházi ambícióival, de azt látom, hogy a színpadi mű és a színház jól jártak egymással. A színészek egy különleges alkotás interpretációjában mutathatták meg jelentékeny énekes-színészi kvalitásaikat, a The Black Rider magyarországi bemutatója pedig valóban autonóm, kreatív, kimagasló szakmai színvonalon megvalósított újragondolása lett a kultikus darabnak.

URBÁN BALÁZS