Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs: The Black Rider – Örkény Színház

Az Örkény Színház úgy döntött, hogy tizenkilencre lapot húz, és egy kockázatos, ám egészen egyedülálló premierrel zárta a tavalyi évet. Robert Wilson, Tom Waits és William S. Burroughs szürreálisan abszurd horror meséjét, a The Black Rider, avagy a varázsgolyó kaszting című darabot Polgár Csaba állította színpadra. Kockázatos választás, mert a darabban elhangzó dalokat eredeti nyelven, azaz angolul lehet csak előadni, és egyedülálló, mert Magyarországon eddig csak a Nemzeti Színház mutatta be (Ascher Tamás rendezésében) felolvasószínház formájában. Az Örkény célzott, és a golyó talált. Ahogy Polgár Csaba a nyílt próbán fogalmazott: „kicsit olyan, mintha a negyven éve Amerikába szakadt honfitársunk hazajönne, és a ceglédi restiben elmesélné a Kőműves Kelement úgy, ahogy ő emlékszik rá” – mi nézők pedig először kicsit idegenkedve hallgatjuk, majd egyre tágabbra nyílt szemmel és az arcunkra ragadt, vigyorra kész félmosollyal várjuk, hogy vajon mi jöhet még a képtelenségig fokozott groteszk hullámvasútján, s csak a negyedik visszatapsolás után vesszük észre, hogy kihűlt a fekete és már rég elment a pesti gyors.

Az eredeti darab Robert Wilson amerikai színházi rendező és képzőművész, Tom Waits énekes-dalszerző, zeneszerző és William S. Burroughs író és előadóművész koprodukciója egy német népmese nyomán, amely Carl Maria von Weber 1821-ben bemutatott A bűvös vadász című operájának is alapjául szolgált. A két mű befejezése azonban ugyancsak eltérő: Weber operájában „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”, míg Burroughs szövegkönyve ennél kissé kegyetlenebb fordulatot vesz – a két szerző közül az egyik ugyanis Tell Vilmost játszva (és az eredeti meséhez hasonlóan) megpróbált lelőni egy almát a felesége fejéről – talán nem kell mondanunk, hogy melyik.

Középen: Zsigmond Emőke és Borsi-Balogh Máté (fotó: Horváth Judit)

A cselekmény viszonylag egyszerű és könnyen követhető: Wilhelm, a könyvelő beleszeret az erdész lányába, ám Bertram, az igazi férfi-értékeket szem előtt tartva csak olyannak adja lányát, aki vadászként is megállja a helyét – a toll és papír nem megfelelő lőszerszám, még csúzliként sem. Wilhelmnek tehát bizonyítania kell rátermettségét, de mit tehet, ha fegyverével még véletlenül sem talál el semmit? Aggodalomra semmi ok, érkezik Faláb, avagy a Patás, ismertebb nevén maga az Ördög, aki igazi kereskedői vénával, „az elsőt mindig ingyen” trükkel hamar kilátástalan helyzetbe kergeti szerencsétlen Wilhelmet: főhősünk kénytelen a sánta patás szabta feltételekkel újabb és újabb varázsgolyókat vásárolni. Az utolsó üzlet pedig így áll: hét golyó van, hat találatról a szerelmes ifjú dönthet, a hetedikről viszont Faláb. A happy end elmarad, Wilhelm utolsó, hetedik tölténye a levegőbe eresztett madár helyett az ő galambocskáját, Kätchent találja el. Az eredmény két megsebzett szív, egy megbomlott elme és ezáltal egy újabb lélek a sánta patás kertjében.

Az előadás tulajdonképpen már a függöny felhúzása előtt elkezdődik, Schell Judit és Tenki Réka hangja tájékoztatja a nézőket arról, hogy mi várható – visszafogott felkészítés ez a horrorisztikus komédiára. A brechti elidegenítés itt kezdődik és nem is ér véget: a szinte megállás nélküli dalbetétek, közjátékok, látomások, a Herceg és a Kikiáltó narrálása még véletlenül sem engedi, hogy azonosuljunk a szereplőkkel vagy a történettel – az ember a maga egyediségében egyébként sem jelenik meg itt, az elnagyolt és nevetséges karaktereken szórakozni lehet csak és okulni belőlük, akarva-akaratlan távolságtartással. A színészi átlényegülést, szerepbe lépést szépen szimbolizálja a színpadra lépéskor minden szereplő által viselt maszk – egyedül a Patás nincs „szerepben”. Vajon az ördög annyira emberi, hogy ő az egyedüli valós alak?

A Závada Péter fordította szövegkönyv olyan egyensúlyérzékkel képez átjárást az angol és a magyar között, hogy a két nyelv keverékéből épített szóösszetételek és rímpárok szinte egy percig sem hagyják pihenni a nézőt. Érezhető a fordítás dallamában és ritmusában Závada zenei múltja, ami AkkezdetPhiai rajongóként és rajongóknak külön öröm.

A díszlet és jelmez Izsák Lili impresszióinak köszönhető expressziók – nem először dolgoznak együtt Polgár Csabával, és ahogy A Hattyú című darabban, úgy itt is létrejön a tökéletesen zárt egység rendezés, színpadkép és jelmez között. A megjeleníteni kívánt vásári giccshez képest az összképet nézve tulajdonképpen letisztult minden, a homogenitás érzetét keltő egyforma kislány-babaruhák, az erdész egybe varrt ing-nadrágja mind erősíti azt a groteszk, néhol valószerűnek tűnő, mégis mindig egyértelműen idegenné tett világot, amit a rendező megteremt. Éppen annyit formál, hogy a tartalmat erősítse és ne tompítsa. Az erdő megjelenítése a színpadon külön említést érdemel: a vékony csíkként vertikálisan emelkedő kijelző úgy vonultatja végig az erdő fáit talajtól lombkoronáig, ahogy egy alaposan s lassan megfigyelő szempár tenné.

A közel két órás rém-játékban kiemelkedőek a színészi teljesítmények: az abszurd, teljes figyelmet követelő (és persze rendezett) káosz közben nehéz levenni a szemünket Patkós Márton Kunojának állandó mozgásban lévő mimikájáról, Tenki Réka egyszemélyes, skizofréniát súroló betétje pedig Ernest Hemingway-jel, annak ügynökével, az ördöggel és az ördögi Hollywooddal az előadás egyik csúcspontja. Takács Nóra Diána mint Faláb elképesztő; lehengerlő hanggal sepri le a színről minden korábbi ördög-képünket.

Polgár Csaba horror-cirkusza kézen fog, leültet, egy hirtelen mozdulattal belénk mar és addig nem ereszt el, amíg nem tanuljuk meg, hogy csak a bolondok kötnek üzletet az ördöggel.

Na de ki a bolond? A The Black Rider szerint mindenki.

HERÉB DOMINIKA