Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Szépkilátás – Zenthe Ferenc Színház, Salgótarján

Fölocsudva a covid utáni sokkból, magukat felelősnek érző színházi alkotóink egy része – talán elszámolási és diagnosztizálási kényszertől is hajtva – megpróbál választ keresni országos méretű testi-lelki bénaságunkra. A „Hogy jutottunk ide?” és az „Élünk-e még egyáltalán, s ha igen, miképpen?” kérdés kollektív megválaszolása egyfajta Ki mit tud a magyar jelenről? sorozatot létrehozva, jó pár izgalmas bemutatót eredményezett az utóbbi évadokban. Térey János Dömötör András által a Kamra játékterére írt Káli holtak című regénye a színházi belvilág, Grecsó Krisztián Tíz eszkimó című darabja (a Katona nagyszínpadán) a pénzes, hazai felső tízezer, Bíró Bence Magyartenger című fekete komédiája (a Centrál Színházban) az eltorzult kispolgárság, Varsányi Anna Az eprésző kislány című rémlátó játéka (Budaörsön) egy határmenti kisközség életét mutatja be. Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia a jelenkori fiatalság útvesztését egy frissen fordított Hauptmann darab segítségével hozta fájdalmas közelségbe nemrég, Magányos emberek címmel, a Kamrában. A Jurányi Ház és a Szkéné számos ide sorolható, igen értékes előadását most nem is említem.

Ennek a nagyon fontos, Magyarországot „tapogató” előadássorozatnak egyik becses darabja a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház 2022. május 27-én bemutatott, Szépkilátás című, vezetett improvizációkból született, Tarnóczi Jakab által rendezett játéka, melyet most januárban a főváros közönsége is láthatott a Katona József Színházban. A „zenés jelenetek egy hotelből” műfaji meghatározású produkció dramaturgja Varga Zsófia, díszlettervezője Kálmán Eszter, jelmeztervezője László Dávid, zeneszerzői Hunyadi Máté és Bencsik Levente.

Nagy oka van annak, ha egy rendező ezt a fajta előadásépítési módot választja aktuális munkamódszerül. Azt jelzi, hogy egyrészt már kellőképpen megbízik az adott társulat türelmében és terhelhetőségében, másrészt már ő is bírja a színészek bizalmát, s összességében remélhető, hogy a számtalan új helyzetet hozó, mindenkitől naprakész kreativitást kívánó munka előnyösen hat a társulat egészére.

Rohanós rendezvények, fárasztó, ottalvós kiküldetések során nem egyszer jártam a hajdanán Salgótarján ékességeként számon tartott, ma gazdátlan, s alighanem ebek harmincadjára jutó, sokemeletes Karancs Szállóban. Már csak ezért is érdekelt, vajon mit tudnak, s mit akarnak elmondani egy elképzelt, környékbeli hotel életéről az ott élők.

Kálmán Eszter díszlete mellbevágó erővel egyszerre jelzi a fogadótér, s vele a magánkézben lévő szálló egészének sivárságát és erőszakos élni akarását. Valahol a magasban fut egy zöldes csík, talán a környékbeli erdőt jelezve, oldalt képek nélküli, barna faburkolat, középütt, a hátfalon üvegajtók, a reménykedve várt vendégek számára. A foteleknek képzelt, sötétbarna műanyaghurkákból összerakott, nehézkes bútordarabok mintha széttaposott, ősvilági óriáshangyák tetemei lennének. S szinte érződik az a nem múló, hideg rántottaszag, ami nem megy ki a vidéki szállók falaiból, még ma sem, noha a mindenütt tiltott dohányzásnak köszönhetően, régóta nem társul már a régi, csípős bagószaggal.

Balra Vándor Éva, jobbra Bozó Andrea (fotó: Hegedűs Márk)

Kik élhetnek itt? A megadott témákra vonatkozó közösségi anyaggyűjtés működőképes motívumait egy adott ponton elkezdik összeszitálni az alkotók, és lassan kialakul, mi belőlük a maradandó, s hogy kik, hol, mit csinálnak – vagy csinálhatnának –, hogy a jelenetekből összefűzhető, laza történet szülessen. A helyszín, vagyis a Pesttől 210 kilométerre eső település egyetlen szállodácskája adott, s adott a hotel alkalmazottját játszó remek zongorista, Bencsik Levente is. És íme a pincéreket, recepciósokat, vendégeket, tulajdonosokat megformáló szereplők, ábécérendben: Albert Péter, Bocskai Virág, Bozó Andrea, Hege Veronika, Hunyadi Máté, Kaszás Gergő, Kecskés Alexisz, Kocsis Pál, Litauszky Lilla, Mikecz Estilla, Móczár Bence, Simon Kata, Vándor Éva. Sokan több alakot is megjelenítenek. A játék fő erényét maguk a kitalált és megtalált figurák jelentik, egyéni ízei pedig leginkább abból az akusztikus lebegésből származnak, ami hol a kórusban énekelt slágereknek – a hányatott életű Kalmár Pál, a hajdani „tangókirály” áhítatosan énekelt számainak–, hol a váratlanul magas szinten felhangzó Schumann-daloknak köszönhető. Persze, idézőjelben szólalnak meg ezek is, azok is.

Ebben a hotelben, ahol több az alkalmazott, mint a szállóvendég, Pestet úgy emlegetik, ahogy Moszkvára gondolnak a Három nővér szereplői. A többször is megidézett csehovi derengés időnként váratlan abszurdba csap át, noha az információmorzsák görgetése épp olyan bágyadtan zajlik, ahogyan a szláv filozofálgatás téblábol az idézett műben. Három nő áll a történések közepén. A főalak Emília (Bozó Andrea), a hotel tulajdonosnője, aki hiába visel napközben Chanel vagy Dior kabátkát, lelkének lényegét a Walt Disney hercegnős estélyi ruhák fejezik ki leginkább, különösen, ha szertartámesteri varázspálcának használja a triangulum csendítő rudacskáját. Emília életét az ő középsúlyosan alzheimeres édesanyja, az idősebb Valéria (Vándor Éva), a szókimondóvá öregedett hajdani tanítónő nehezíti, s nem kis gondot jelent számára huszonöt éves, Valéria nevezetű leánya (Hege Veronika), aki mostanában egyre többször kérdezi, hogy vajh, ki lehet az ő nemzőapja. De Emília nem válaszol. Sándor, a karbantartó (Kaszás Gergő), akit alighanem talált gyerekként fogadott be hajdan idősebb Valéria, madárhangok bűvöletében és Emília iránti viszonzatlan, ámde örök szerelmének ködében tengeti napjait. Mindent tud, mindent lát, s néha keresztbe tesz, valami elképzelt jó érdekében. A másik elvarázsolt lélek a mindentől függetlenül Schumann dalokat éneklő szállodai alkalmazott, vagyis az őt játszó szopránénekes: Simon Kata.

Albert Péter mint egyetlen vendég, a 3469-ik éjszakáját fizeti ki éppen. Kissé utánaszámolva, s 365-tel elosztva a napok számát, nem lehet nem gondolni a Zenthe Ferenc Színház tizedik életévére. Másik szerepében parádés módon jeleníti meg Ujj Lajost, a terület országgyűlési képviselőjét. Elgyöngítően pontos karikatúra az alakítás, a szörnyű csak az, hogy ez az ember a valóságunk megszokott figurája. Kocsis Pál játssza a lövöldöző, orosz milliárdosokat kísérgető Oszkárt, a fővadászt, valamint Tony Rónait, a skandináviába szakadt, most hazatévedt, s a múltba hirtelen belegabalyodó dalénekest, de Paula nénit is, az ismerkedési est egyetlen betévedt vendégét. (Ez az est egyébként olyan elképesztően sírnivalóra sikeredik, hogy Milos Forman, de tán még Fellini is csettintene rá egyet.) Három szerepben is igen emlékezetes Móczár Bence: halálra szánt kísérő vadászként, kötözködő szakácsként és legfőképp talán Suka Lászlóné Margó, a Tente Ferenc ökumenikus óvoda óvodapedagógusának elképesztő alakjában.

A többség csak álmodik arról, hogy elmegy innét. S végül lesz, aki elmegy, és romokban tér vissza, és van, aki visszajött, de már indul is, és sohasem tér majd vissza. S miközben finom asszociációs háló képződik a sokat emlegetett énekes és költöző madarak tulajdonságaiból, a maradó és a menekülő emberek szándékaiból, mindezekhez hiteles valóságismeret adja a hátteret. (Hogy mennyire nem vicc a hajópincér Adorján (Kecskés Alexisz) halálos kimerültsége, azt saját magam láttam egyszer: egy több hónapos hajóútról hazatért, alvásképtelen fiatal srácot napok óta próbált kis időre elaltatni egy akupunktúrás szakember. Mikor végre hosszabban sikerült, az orvos előttem sírta el magát örömében.)

Bozó Andrea, Hege Veronika, Mikecz Estilla, Hunyadi Máté, Kaszás Gergő és Kocsis Pál (fotó: Hegedűs Márk)

„A színészünk?” – üdvözli Bozó Andrea míves mosollyal a fellépésre érkező színjátszót, Hunyadi Mátét. Célba talál az utalás. Igen, itt élünk, ahol a miféléket csak valami megvető birtoklás szintjén tartják számon, s csak akkor, amikor a helyzet úgy kívánja, hogy „..egy Himnuszt… énekeljünk má!” Az itteni himnuszocska most csak a Kalmár Pál nótájából lett kardal: „Oly szép az élet, míg álmoknak élek, / De ki tudja, mi jön majd ezután?” A népdalkör nehezen tájékozódó énekese (Litauszky Lilla) viszont olyan fájdalmas, nagy erejű balladát kezd, hogy az meg szinte megrepeszti a pillanatot. Zavarba is jön mindenki a szokatlan minőség hallatán.

Egy későbbi jelenetben valami holdkóros Szent Iván éj szele hordja be az ajtón a sorsuk elől menekülő Ildikókat, Litauszky Lillát és Mikecz Estillát, a két zavarodott menyasszonyt, hogy találkozzanak és vodkázzanak egyet a harmadik Ildikóval, a nemrég még orosz vendégvadászként üvöltöző, most meg megfáradt anyakönyvvezetőt játszó, varázslatos Vándor Évával. Lassan, de biztosan emelkedünk el a valóság talajáról.

Emília, akinek a lánya végül megsejti, ki is lehet az ő apja, végül tojáslikőrrel issza le magát a sárga földig. Emília a játék tragikus figurája, és Bozó Andrea megrázóan szépen festi le őt nekünk. A jóra törekvő tudatlanság, a hézagosan működő, görcsös erő, a szerepelhetnék, a butácska asszonyiság, vagy épp a sekélyes mintákat követő igazodási vágy ő. A mindent eltűrő, nevetséges, de mégis győzedelmes megkapaszkodás példája, aki talán egyszer mégiscsak ugródeszkája lesz valami igazinak. Valaha, nem is annyira régen, a hagyományukat vesztett falvak és az arctalan kisvárosok újmódi tisztaszobáiban a vetett ágyak tetejére illesztettek egy fura terítőt. Fehér cérnából, fodrosra horgolt, cukros vízzel megkeményített, díszes valami volt ez, amiről sűrűn el kellett hajtani a legyeket. De ott kellett legyen a szépség végett. Emília egész alakja juttatta most eszembe.

Az est összegzéseként nem valami szóban megfogalmazható élmény, inkább csak egy hálás, tétova gesztus maradt bennem. „Face palm” a neve annak a zavarba ejtő meglepetésre válaszoló mozdulatnak, amikor valaki tanácstalanságában egyik kezével eltakarja, vagyis tenyerébe temeti az arcát. Mert tudja, hogy amit lát, az igaz. Csak nem könnyű elviselni.

GABNAI KATALIN