Egy klasszikus és egy kortárs orosz dráma ihletésében

Egy társulathoz vendégrendezőt hívni, különösen, ha az más ország másféle színházi kultúráját (is) képviseli: nagyszerű lehetőséget kínál mind az adott együttes, mind a vendégként érkező alkotó számára. Legutóbb az egyik határon túli és az egyik hazai színház is egy másik határon túlról, Marosvásárhelyről kérte fel Sebestyén Abát, hogy állítson színpadra egy klasszikus, illetve egy kortárs (mindkét esetben híres orosz) drámát. A szabadkai Három nővér – ahogyan arra Sebestyén Aba rendezésében nagy biztonsággal számítani lehetett – új megközelítésmódot kínál az egyik leggyakrabban bemutatott műhöz. A Részegek pedig ‒ a színészekkel végzett komoly műhelymunka eredményeként ‒ szokatlan színházi estére invitálja a tatabányai közönséget. A rendező mindkét produkcióhoz Cári Tibor zeneszerzőt kérte fel, ami kettejük korábbi közös munkásságát ismerve előrevetítette, hogy a zenének kiemelten fontos szerep jut majd az előadásokban.^I

Hűtlenül hűségesen Csehovhoz

Csehov: Három nővér

Szabadkai Népszínház Magyar Társulat

Kedélytelen, fekete hodály – talán egy hajdani kaszárnya vagy egy valamikor jobb napokat látott udvarház kőboltozatos nagyterme: Sós Beáta díszletében ezzé lett a múltban híres Prozorov-ház barátságos szalonja. Sehol egy otthonos részlet, egy hangulatos, intim zug. Oldalt egy fehérre festett nagyzongora emlékeztet a régi, szebb időkre. Később még érkezik ugyan a színpadra néhány berendezési tárgy, de kizárólag puritán, a praktikumra szorítkozó darabok. A tér kirívóan visszataszító elemei a drapériaként-függönyként szolgáló nejlonfóliák, amelyek valamifajta ideiglenességre is utalnak, hiszen bár a testvérek jó pár éve ebben a házban laknak, végleges otthonuknak nem tudják elfogadni.

Az épületet sorsára hagyták, és a természet erői már el is kezdték fölötte visszavenni hatalmukat: repkény furakodik be a málló falak közé, és egy repedésből folyamatosan pereg a homok. A porladás képei a maguk fizikai valójában is szépek, de az előadásban jelképes értelmet is nyernek: a homok és a vele való sokféle játék egyértelműen utal – por és hamu – az elpergő életidőre, akárcsak a zongorán álló, groteszkül túlméretezett homokóra. Az előtérben többször is játékba hozott sáros homokhalmok és egy pocsolyaszerű medence egybemossa a kintet és a bentet. (Lehet véletlen egybeesés vagy szándékos utalás a hazai Csehov-játszást megújító 70-es évekbeli Horvai-előadásokra, amelyek egyik emlékezetes megoldása éppen a kint-bent egybejátszása volt.)

Kalmár Zsuzsa, Dedovity-Tomity Dina, Béres Márta, Csernik Árpád, Mezei Zoltán és Kovács Nemes Andor – Három nővér, Szabadkai Népszínház Magyar Társulat (fotó: Igor Preradović)

Sebestyén Aba nemcsak hogy nem egy napsütötte szalonba képzeli bele a szereplőket, de az előadást nem is a nővérek beszélgetésével indítja. A játék itt a negyedik testvér, Andrej (Pálfi Ervin) megjelenésével kezdődik, aki a homokhalomról felkelve egy nagybőgővel jön előre, babrál valamit az elektronikával – mint kiderül: egy loopert állít be – és játszani kezd, majd hamarosan átvált a zongorára. Cári Tibor zenéje ettől kezdve az előadás egyik meghatározó rétegévé válik.

Egyrészt jelen van a történések primer elemeként: a szereplők gyakran hangszerre kapnak, énekelnek, táncolnak – hiszen nagyon vágyják az élet örömeit. A zenei megnyilvánulások másik része az előadás formanyelvét építi, énekhangra vagy hangszerre fordítva a sokat emlegetett csehovi muzikalitást. Az érzelmeket felerősítő, vágyakat és indulatokat kifejezésre juttató vagy kiegészítő zenei megnyilvánulásoknak fontos szerep jut abban, hogy az előadás elemelkedik a puszta verbalitástól és a realizmus szabályait követő előadásmódtól. A nővérek (Mása: Béres Márta, Olga: Kalmár Zsuzsa, Irina: Dedovity-Tomity Dina) színpadra lépése is a zenéhez kötődik, a lüktető, repetitív, szöveg nélküli dallam motívumai később a Moszkva, Moszkva… szövegű elvágyódásénekükben köszönnek vissza.

A színen lévő zeneszerszámok egyébként nem is mindig a muzsika eszközeként kerülnek játékba. Andrej a könyvét és egy gyertyát szorongatva kínjában a zongora alá bújik a sipítozó Natasa elől (Magyar Zsófia); Mása és Versinyin (Mezei Zoltán) a zongora mellett-mögött esnek egymásnak (ahogy egyébként korábban Andrej és Natasa is); a Mása‒Versinyin búcsú jelenetében Mása felkap egy tubát és dallamtalanul recsegtetni kezdi teli tüdőből.

Különös világ ez, amelyet mintha egyszerre öntöttek volna le a remény és az enyészet zöldjével: nemcsak Hatházi Rebeka jelmezeinek zöme, hanem a kellékek jó része is ezt a színt viseli a méregzöldtől kezdve a fűzöldön át a penész fakó árnyalatáig. (Úgyhogy előre kuncoghatunk, hogy sül majd el ebben a közegben a Natasa rémes zöld övére tett megjegyzés.) A nővérek dresszkódja többnyire elüt a többiekétől: Mása és Olga feketében, Irina fehérben, elegánsan – de időközben náluk is előkerülnek majd a zöld és slamposabb ruhadarabok.

Ez az elemelten, a játékos színpadi kreativitás sokféle eszközével ábrázolt közeg remek keretet kínál a figurák mikrorealista megalapozottságú megformálásához is. Leegyszerűsítve fogalmazva: el van játszva a színen Csehov azok számára is, akik – például életkorukból adódóan – netán most találkoznak először a darabbal. A szabadkai együttes a tőle megszokott remek formát hozza, mind a csapatjátékot, mind a szereplők aprólékosan kidolgozott jeleneteit illetően. A rendező a Kosztolányi-fordítást választotta alapanyagul, amelyet azután Brestyánszki B. Rozi dramaturg közreműködésével szálkásítottak kortalanná.

Ebben az előadásban a főszereplő hangsúlyosan a négy testvér együtt: Pálfi Ervin Andreje éppen azt a sorsot éli, mint nővérei, még ha életének más szakaszánál tart is – ahogyan egyébként a lányok is eltérő élethelyzetekben vannak. Testvéri kapcsolatuk irigylésre méltóan szép: ha jól esik, zenélnek egyet közösen, ha elérzékenyülnek, megölelik egymást, jobb kedvükben bizalmasan csipkelődnek a többiekkel. Kalmár Zsuzsa Olgája finoman és szeretettelien anyáskodik a testvérei fölött, Dedovity-Tomity Dina Irinájának üdeségében, lendületében mindannyian gyönyörködnek, Andrej tudásának feltétlen tisztelettel adóznak, Mása elfuserált házasságát és Versinyinnel kibontakozó kapcsolatát szemérmes beletörődéssel fogadják. Az általam látott előadásban Mását Béres Márta alakította (Pámer Csillával játsszák váltva), borzolt idegzetű, kirobbanó temperamentumú nőt formálva, aki már pont megelégelte a kötelező illemet a pojáca Kuligin (Baráth Attila) oldalán, és lecsatlakozna talán bárkivel, csak jöjjön már valaki. Lázad, de úgy tűnik, azt is látja, hogy Versinyin sem fog megoldást kínálni az életére. Mezei Zoltán Versinyinje vonzó megjelenésű, de némileg Kuliginra hajazóan merev, tudálékos és pipogya, akit Olga is bármikor el tud csábítani, ha akar (kicsit akarja is). Magyar Zsófia Natasája célratörő és gátlástalan, de racionális – alighanem ő sem ilyen házasságot akart. És Csebutikin (Csernik Árpád) sem egy cinikus szörnyeteg, hanem sajnálatra méltó áldozata az inspiráció nélküli provinciális környezetnek és saját tunyaságának – mintegy előképeként a négy testvér kilátásainak.

Akik is hiába öntik szavakba, énekbe, mozdulatokba menekülhetnékjüket – valószínűleg soha nem fognak elköltözni a nagyon vágyott Moszkvába. Szép lassan hozzátörődnek a környezetükhöz, és talán arra is rájönnek, hogy az a fajta boldogság, amire áhítoznak, valószínűleg nem létezik. Az ábrándok ideig-óráig sok erőt adhatnak – aztán mire észbe kapunk, letelt az életünk. Az előadás zárójelenetében a négy testvér több nyelven kiabálja mikrofonokba a darab végi melankolikus mondatokat, miközben szól a zene, és virágok hullanak alá a magasból. Temetjük az elmúltat: a reményeket, az életet.

Luftballon, kimunkált közegben

Viripajev: Részegek

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Masszívan ittas emberek ‒ párokban vagy három-öt fős társaságokban ‒ tántorognak az éjszakában, és gátlástalanul sokat szövegelnek. Sorsuk olykor összeér, esetleg alaposan össze is kuszálódik. A szövegek nem őrült (de nagyon is részeg) beszédek, van is bennük rendszer, meg nincs is. A szereplők hasonló témákat hoznak fel, és gyakran az unalomig ismételgetik mondataikat (életről és halálról, kapcsolatokról és szerelemről, hitről és istenkeresésről). Messze nem hagyományos módon felépített drámaszövegről van szó, inkább afféle szkeccssorozatról, ahol a szerző szimultánnak elgondolt jeleneteket mutat meg, amelyeket nem kíván összerendezni egyenes vonalú történetívvé. A cél nyilvánvalóan nem a címadó részegség mint állapot ábrázolása, hanem az ital hatására felszabaduló elme felismeréseinek, (ön)reflexióinak megragadása. A forma kifejezetten inspiratív.

És a tartalom? Borban az igazság, foglalhatnánk össze sommásan a lényeget. Pjanomu i morje po koleno (a részegnek a tenger is csak térdig ér), mondja az orosz, amely népnek nagy múltra visszatekintő tapasztalatai lehetnek az alkoholos befolyásoltság pszichológiájáról.

Pilnay Sára, Bakonyi Csilla és Kardos Róbert – Részegek, Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Sipos Zoltán)

Ivan Viripajev a kortárs orosz színházi élet energikus, sokoldalú résztvevője: ír, rendez, játszik. Darabjait külföldön is számos helyen bemutatták; a Részegek egyenesen a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésére íródott. Magyarországi bemutatója néhány évvel később a Katona József Színházban volt (az előadást Gothár Péter rendezte), majd a Nemzeti Színházban is színpadra állították, Viripajev kiváló hazai alkotótársa, a Magyarországon is rendszeresen vendégeskedő Viktor Rizsakov rendezésében. Kétféle magyar fordítása is forgalomban van (Morcsányi Géza és Kozma András munkái).

A színlapok tanúsága szerint a mű mindenkori színpadra állítóit erősen foglalkoztatták a darabban általuk fellelt pszichológiai, sőt filozófiai mélységek, az éles társadalomkritika, a messianisztikus utalások. Magam ugyanakkor nem lennék meglepve, ha a szerző egyszer csak azzal állna elő: az igazat megvallva bepróbálkozott egy színpadi ujjgyakorlattal, majd ő csodálkozott el a legjobban, mekkora mélységeket látnak bele mások. A forradalminak szánt forma nem varázsolhatja mély életigazságokká a színpadra állított mindennapi (valljuk be: igencsak közhelyes) megnyilvánulásokat. A reálistól sokszor elemelt beszédmódok ugyanakkor nem nélkülöznek minden érdekességet, és esélyt adhatnak arra, hogy a színpadi alkotók fantáziáját beindítsák.

A tatabányai előadás szerencsés módon nem a részegség pszichológiájával vagy az aktuális világállapot filozófiájával foglalkozik. Úgy tűnik, Sebestyén Abát leginkább az érdekelte, miként lehet kidolgozni egy olyan több rétegű színpadi nyelvet, amely a két felvonáson keresztül fennálló, általános érvényű illuminált állapot megjelenítéséhez kínál érvényes közeget.

Az előadásban reális és szürreális szétválaszthatatlanul egybeolvad; a színpadi történések egyszerre célozzák meg a nagyon hétköznapit és annak elemelt színpadi mását. Az előjátékban és a jelenetek között a szereplők jellegzetes koreográfiára, táncos léptekkel botorkálnak, dülöngélve esnek-kelnek (mozgás: Györfi Csaba). Kék ködben támolyogva navigálják be a színre a kerekeken guruló díszletelemeket: a helyszíneket megjelenítő emelvényeket és a két lámpát, amelyek inkább emlékeztetnek elrajzolt méretű asztali lámpára, semmint utcai világítótestekre. (Van, aki maga is kerekeken közlekedik: Pilnay Sára görkorcsolyával adja a részeget.) Mindeközben a Cári Tibor szerezte élőzene szól (a Szász Szabolcs, Laskay Péter, Ujváry Flóra alkotta nagyszerű tiró tagjainak előadásában), ahogyan sokszor a dialógusok hátterében is. Máskor maguk a szereplők is bekapcsolódnak, kórustagokként felsorakozva a színpad hátterében. A zene olykor táncosabb, tangós lüktetésű, máskor – a doboknak és a cintányéroknak elsőbbséget adva – zaklatottabb, kopogósabb. A szereplők mindegyike a szomorú bohócokra is jellemző fekete-fehér színkombinációt viseli; a szemeik körüli nagy fekete monoklik egymáshoz hasonlóvá teszik őket. (A jelmezt, ahogyan a díszletet is, Kupás Anna tervezte.)

Bizonyos vagyok benne, hogy a társulat számára nagyon hasznos, mi több, élvezetes lehetett az előadást kiformáló műhelymunka, amely sokat meríthetett mindannyiuk improvizációiból. A csapatjáték határozza meg a produkciót, ami persze megannyi, alázattal megteremtett epizódalakításból tevődik össze. És bizonyára ki-ki a részletekből is hazavisz egy-két emlékképet; nekem például Danis Lídia megkeményített, meghökkent arca és Kardos Róbert tompán elálmodozó tekintete jut eszembe először, ha a színészi alakításokra gondolok.

Mikola Gergő a Részegek előadásban, Jászai Mari Színház, Tatabánya (fotó: Sipos Zoltán)

A darabból a tatabányai előadás alkotói érdekes világot próbálnak kibontani, a jelenetváltások monotonitása és a szereplői viselkedési sémák nagyfokú hasonlósága nyomán azonban a néző már körülbelül az első felvonás fele táján elkezd nagyobb változatosságra, több játékosságra vágyakozni. De hogy pont ennek a darabnak az apropóján-e, az elég kétséges. Lehet, hogy az egybeesés csak a véletlen műve, de magam metaforikusnak tekintettem azt a színpadi képet, amelyben – az előadás vége felé – lufik lepik el a színpadot. Persze akár az is lehet, hogy csak tajtrészegen kéne beülni a nézőtérre, hogy magamhoz közelinek érezzem a viripajevi dialógusokat. Mondjuk ezt a kört azért inkább kihagynám.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

JEGYZETEK

1 L. pl. a korábbi beszámolót a Lázadni veletek akartamról: Criticai Lapok 2021/09‒10, https:// www.criticailapok.hu/2-uncategorised/39634-n%C3%A9gy-el%C5%91ad%C3%A1sgyul%C3%A1n.