Sajnálatosan emblematikus a Száz éves pályaudvar című dal, amely jegyzet írására ihlette Almási Miklóst.

A Pesti Színházban bemutatott Egy szerelem három éjszakája, Hubay Miklós, Ránky György és Vas István drámája is a vészkorszakba visz, jóllehet – mint D. Magyari Imre írja – a zsidó szó el nem hangzik a darabban. Nyilván nem véletlen, hogy a nem sűrűn játszott mű most ismét színre került, ezúttal ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Hiszen a jelen idejűség a színház lényege, akkor is, ha mondjuk ókori a történet.

A Prokofjev Háború és béke című operájának alapjául szolgáló Lev Tolsztoj-regény a XIX. század elején játszódik, a Magyar Állami Operaház Calixto Bieito rendezte, nagy vihart kavart, a közönséget erősen megosztó előadásáról Lengyel Emese így ír: „Bár tudjuk, hogy a Háború és béke cselekményét látjuk, szépen lassan beszivárog a »jelen« is a színpadra. […] Egyszer csak elmosódnak a határok a múlt és a jelen között, s egy mozgóképes installáció (Sarah Desendiger munkája) szakítja ki a nézőket teljesen az 1800-as évekből.” TÖBB SZÓLAMBAN című rovatunk másik megszólalója, Geréb Anna így fogalmaz: „Prokofjev zenéje és Bieito színpadi látomása ugyanarról szól. A náci hódító terror által fenyegetett és a szintén terror-állammá fajult szülőhazában rekedt komponista szokatlan, »zavaró« ritmusváltásaiban, váratlan harmónia-fűzéseiben és meghökkentő »dallami kitérőiben« ugyanaz a zaklatott közérzet manifesztálódik, ami a rendező kivetülő fantáziájában: a borzadás, az undor a csúnya, a brutális, a torz világtól – a mi életünktől.”

Geréb Anna befogadásesztétikai kérdéseket s a művek egyik művészeti ágból másikba adaptálásának problémáit említve jegyzi meg, hogy a regény alapján készült színpadi vízió „önmagában is több önálló művészeti ágból áll a festészettől a textilművészeten át az ének-, illetve színészművészetig. Ebből a sok önálló művészetből kell egy újabb művészi egységet teremtenie a szintén szuverén alkotó rendezőnek.”

Ennek a „művészi egységnek” a megszületéséről is szól az eredendően építésznek tanult díszlet- és jelmeztervezővel, Antal Csabával készült interjú, melynek bevezetéseként Józsa Ágnes George Banu méltató szavait idézi: „Antal Csaba díszlettervezői munkásságának sokfélesége magával ragad, de ez a sokféleség nem jelent semlegességet, identitás nélküliséget. Művészete a megoldások gazdagságában és a jelentős szövegekkel vagy híres operákkal tett nagy utazásokban mutatkozik meg.” Fájdalom, a világhírű színháztudós, kritikus már nem érhette meg Antal Csaba Műcsarnokbeli kiállításának február 3-ai megnyitóját, amelyre elismerő sorait szánta – január 23-án elhunyt.

Az interjúban szó esik tanításról, a díszlettervező-utánpótlás képzéséről, a hallgatók bevonásáról az „igazi”, már „éles” munkákba. Az első, díszlettervezést tanító magyarországi iskola létrehozója, Jaschik Álmos és a színháztudós, rendező, Németh Antal levelezése Balogh Géza értő feldolgozásában a múltból, a 20-as, 30-as évekből erősíti meg a mai praxist.

A vizuális színház egyik legnagyobb alakja, Robert Wilson előadásai számos Pilinszky-költeményt inspiráltak – derül ki Hegyi Dániel Tibor recenziójából, aki Sepsi Enikő ez irányú kutatásait, Pilinszky és Valère Novarina Wilson ihlette színházi, teológiai poétikáját, a rituális színház mibenlétét elemző angol nyelvű tanulmányait tartalmazó Poetic images… című kötetét ismerteti e számunkban.

Kinek van joga dönteni az ember életéről, haláláról? – ez a dilemmája az Örkény Színház Isten című előadásának, melyről Dömötör Adrienne osztja meg benyomásait.

A Bethlen Téri Színház Vendégváró Fesztiválja keretében Budapesten fellépett Kosztolányi Dezső Színház három előadásának – Amikor Isten hasba rúg, Az Úr nevében és A Föld fia – közös nevezője Turbuly Lilla beszámolója szerint a női szemszög hangsúlyos jelenléte.

Szűcs Katalin Ágnes