Hubay Miklós–Ránki György–Vas István: Egy szerelem három éjszakája  – Pesti Színház

Furcsa és meghitt a viszonyom ehhez a műhöz. Révész György 1967-es filmjéből ismertem meg, úgy tizenkét évesen, ahogy Apollinaire Búcsú című versét is. Nyilván Apollinaire nevét is, aki miatt aztán jóval később annyiszor elzarándokoltam Párizsban a Mirabeau-hídhoz… Nagyon hatott rám a film, Bálint és Júlia története – Venczel Verára és Kállai Ferencre emlékszem a legélesebben –, nagyon tetszettek a dalok, meg is vettem őket lemezen, amit sokszor hallgatok azóta is, zene és szöveg egyaránt belém ivódott, különösen a Búcsú Budapesttől Sennyei Vera előadásában. Azt később nagyon sajnáltam, hogy az ősbemutató szerelmespárját, Bodrogi Gyulát és Margitai Ágit a lemezfelvételhez lecserélték két operaénekesre, Bende Zsoltra és László Margitra, akik nagyszerűek, de ezek nem operai szerepek, nem operai hangot kívánnak.  
Mindenesetre ezt nagy költő írta (az 1990-es Válogatott versek kötetben Melitta búcsúdalaként szerepel a 471. oldalon):
Isten veled, Budapest, te édes,
Isten veled, fényes éjszaka!
Itt ezentúl mindig csak sötét lesz –
Mit keresek én itt, ó lala!
Tündöklés a boldog keveseknek,
Mely a ránk csukódó éjbe tűnt –
Hol vannak a dámák és a krekkek?
Isten veled, édes életünk!
(Megjegyzések: a krekk magyarul nagymenőt jelent, ma már senki se érti, de kell ide, mert Melitta szókincsébe igencsak beletartozott. Azt nem tudom eldönteni, hogy az Egész ország, de csupán az úri – / Ez kellett csak, ez jutott nekünk sorpár önkritikájába nem szivárgott-e be a kor, az ötvenes évek vége, a hatvanasok eleje. Továbbá: Hubay Összegyűjtött drámák sorozatának 2005-ös harmadik kötetében a negyedik sor vége így szerepel: ó Lala! Melitta férje ugyanis Lajos, doktor Szegilongi Lajos. Elvileg tehát elképzelhető, hogy Melitta őt szólítja meg.)
És nagy költő írta ezt is:
Emlékszel még a napsugárra,
Ahogy átfutott az ingeden?
A homályos, szűk szobában állva
Feltündökölt a szerelem.
Egy percre besütött a nap –
Nézz vissza! Ott a pillanat!
Már a darabbeli költőbarátok (Gyöngyösi Zoltán, Horváth Szabolcs) által a darab idejéhez képest valamikor később énekelt, visszaemlékező nyitódalban az igazi líra magasába kerülünk:
Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt az ifjúság.
Aki olvasta Vas István Elvesztett otthonok című, 1943-ban írt, de először csak 1957-ben közreadott memoárját, az rábukkanhat a „homályos, szűk szoba” eredetijére is, egy Klotild (később Stollár Béla) utcai albérleti padlásszobára, ahol a költő szerelme, Nagy Etel táncosnő, Eti lakott, aki nem sokkal később, 1939-ben, agydaganatban meghalt. Itt nyílt az ablak a lichthófra, itt sütött be csupán egy percig a nap. És ebben a műben szerepel az a rózsadombi lakás is, ami miatt Bálint és Júlia szintén a város fölé érkeznek meg: „…ide már csak legjobb barátaink látogattak el. Nem is lett volna kedve mindenkinek feljönni a Veronika utca tetejére. Én azonban két éven át mindennap fölmentem a Veronika utcába, bármilyen későn értem is ki, esőben, hóban, hőségben. […] Ha esőben, a fák és a rózsadombi lankák is elvárosiasodtak, hóesésben viszont az aszfalt, a villák, de még a magasabb házak is egy tündéri és valószerűtlen természethez hasonultak.” Az ablakból, az erkélyről látni lehetett egész Pestet, Óbudát és Budát, még az újpesti vasúti hidat is! „Itt eszméltem rá, hogy a »haza« nekem nemcsak nyelv és történelem és szellem és szerelmes elragadtatás.”
Több mindennek van ilyen mögöttese ebben a darabban. Például itt a Marjolaine (Majoranna) egy francia dal – Qu’est c’qui passe ici si tard? –, aminek magyar változata is létezik:
Várd ki ezt az éjszakát!
Úgysem tarthat már sokáig.
Várd ki ezt az éjszakát!
Éjfél után ne félj!
Elhangzik ebben az előadásban is. Nem hangsúlyos, akár el is hagyhatták volna, akkor is, most is. Főleg, hogy ma már tudjuk: az éjszakák sokáig is tarthatnak. Szántó Piroskát annak idején mégis megríkatta. „Az ellenálló csoportunk dala volt, ezt fütyültük az elsötétített városban, hogy egymásra ismerjünk. Igen, volt ellenállás. Polgári is és katonai is, kevés és rosszul szervezett, de volt Budapesten. És én sírtam Ránkinál akkor a Marjolaine-en, mert újra láttam a felpöndörödött síneken heverő viharkabátos fiút, aki utolsó erejével ezt fütyüli, és mi már hiába rohanunk oda hozzá.”   
Mindezt nem kell tudni. Csak jó tudni.   
Ahogy azt is, hogy Bálint figurája, sorsa mögött valahogy ott van Radnóti Miklósé. (A mostani előadásban el is van bújtatva a Hetedik ecloga néhány sora. Némi kajánsággal jegyzem meg, bár Vas Istvánt nagyon szeretem, hogy a darabban kulcsszerepet kapó Apollinaire-verset azért ő fordította, nem Radnóti, pedig az eclogák költője is átültetett néhányat: Égöv, Kikericsek, Egy szép vörösesszőkéhez… Igaz, azok nem illenek ide, még a Búcsúzás sem. 
A L’Adieu, a Búcsú nagyon is. És a megoldás tökéletes. Ez a költemény így van magyarul. Nem is tudom, mit kajánkodom itt. Hisz ez az ajándékozás is Vas játszani tudását, nagyvonalúságát és eleganciáját bizonyítja.) Egyébként Radnótinak is megvolt a maga sajtópere: még 1931 áprilisában, az Újmódi pásztorok éneke megjelenése után az ügyészség nyomozást rendelt el, 
a főügyész szemérem elleni vétség és vallás elleni kihágás vétségét vélelmezte, és a „sajtótermék” lefoglalását javasolta. Nem részletezem – másodfokon a nyolc nap elzárást kimondó elsőfokú ítéletet felfüggesztették –; a történet olvasható Ferencz Győző nagyszerű monográfiájának 217–227., illetve 239–247. oldalain (Osiris, 2009, ez a „második, javított és részben átdolgozott kiadás”). De Bálint és Radnóti rokonsága az életrajzi hasonlóságoknál mélyebb.  
Persze a darabban szó sincs arról, hogy Bálint vagy bárki zsidó lenne, egyáltalán, hogy zsidók is vannak a világon – ez a megírás idején már régóta tabu volt és még sokáig az is maradt. (Szántó Piroska szerint van benne egy zsidó munkaszolgálatos. De hol?)
Azt könnyű elképzelni, miként hatott 
a Szinetár Miklós rendezte előadás az ötvenes évek brosúraunalmú szocreál produkciói után. Azt sokkal kevésbé, hogy mi veszélyeztethette a bemutatót. Ezét a darabét? Pedig belekötöttek! Hubay ezt írja szűkszavúan: „A hatalom részéről támasztott akadályok intrikáiba én nem láthattam bele. Nem is tudtam, hogy – mint nemegyszer, 1957 óta minden darabomnál – betiltás fenyegeti a próbákat. Aczél György alkatilag ambivalens mentalitása végül is jótékonynak bizonyult a darab színpadi sorsára. Hagyta magát meggyőzetni Szinetártól egy hosszú éjszakán át tartó vitában.” Szántó Piroska szerencsére bőbeszédűbb: „Bemutatható-e? Mert a Kulturális Minisztériumnak kell jóváhagynia, ezúttal Aczél György az, akinek rá kell ütnie, hogy: nihil obstat [semmi akadálya, nyomdai engedély a római katolikus egyház szótárában, D. M. I.]. Kósza hírek járnak, igen kellemetlen és idegesítő hírek, mi ezen a területen még járatlanok vagyunk, készpénznek veszünk mindent, sőt Hubay Miklós is, ő pedig hozzászokhatott volna. Hogy be fogják tiltani. Hogy csak az Ódryban (Iskolaszínház) engedélyezik, ott is csak két előadást. Hogy ilyen nyugati métely. És kinek kell? […] Végre, végre, Szinetár fölmehet Aczélhoz, aki kelletlenül fogadja. Áthallások lehetnek – mondja mint komoly kifogást. Hát hol nem lehetnek nálunk áthallások?” Szántó Piroska is beszél, telefonon, Aczéllal, aki régi barátja neki is, Vas Istvánnak is. (Vas István befejezetlen önéletrajzfolyamában ő Alapi. Ezen a néven szerepel Hubay Vas István emlékének ajánlott, Napsugár a Hold utcában című, a költő első feleségét megidéző „drámatöredék”-ében is. Hubay egyébként eredetileg róla, Etiről akart írni a Petőfi Színháznak, csak ennek Szántó Piroska aligha örült volna.) De elvi kérdésekben nincs barátság, bár Aczél végül is beadta marxista derekát. „Ezúttal nem sikerült infarktust kapnom, mire Pista hajnali négyre vergődött haza, halványzöldre sápadtan, de diadalittasan. – Kifárasztással győztünk – zuhant le az ágyára.”   

Ertl Zsombor és Varga-Járó Sára e. h. (fotó: Dömölky Dániel)

   
Magát a drámát csak most olvastam el (sosem késő), az említett kötetben, ami a számomra túl hangzatos Gím a fekete csalitban, Adyt idéző (Küldöm a frigy-ládát) címet viseli. De színházban korábban kétszer láttam, a hetvenes évek közepén a „kis Madách”-ban, azaz a Madách Kamarában, Szirtes Tamás rendezésében, Timár Bélával és Bencze Ilonával, Melittaként Psota Irénnel, és 2019 augusztusának elején a Gyulai Várszínházban a nagyváradi Szigligeti Színház Novák Eszter elképzelte produkciójában, Sebestyén Hunorral és Tasnády-Sáhy Noémivel. (Az ősbemutató után itt játszották először, 1963 elejétől.) Máig emlékszem, Gyulán mennyire meglepett, mikor a háromkirályok teljesen váratlanul a vár fokán jelentek meg – igazi színházi pillanat volt; rendező az, aki ilyeneket tud komponálni. Mindezzel együtt mindig úgy éreztem, és ez most sem változott, hogy ez a Hubay-dráma ugyanúgy elsüllyedt volna a dalok nélkül, mint a többi. Viktor Júlia iránti vonzalma lóg a levegőben, a rögtönzött tárgyalás határozottan kínos… Mi tagadás, Hubay Miklós az én tudatomban minden, nem múló érdeme, genfi és főleg firenzei tevékenysége, imponáló erudíciója és rokonszenvessége mellett alkotóként a tisztes középszer képviselője. (Tudom, hogy ezt henyeség mondanom, hisz nem vagyok tüzetes ismerője.)
Jegyezzük fel: Szinetár Miklósé az érdem, hogy ez a mű annak idején megszületett és színpadra került az általa vezetett Petőfi Színházban, 1961. január 8-án. Hubay szerint a színház megnyitóján kérte fel őt darabírásra, aztán szólt a többieknek is. Szántó Piroska idézett emlékezése, a Musical (Holmi, 1998. 8. szám), némileg frivolabb. És kicsit más. „Ha Pista nem iszik meg a francia követségen 1960. július 14-én kilenc pohár pezsgőt, hétheti szigorú gyomorfekély-diéta után, ha Hubay Miklós nem teszi fel a Carmina Buranát, amikor a fogadás után hazavisz bennünket a lakására, ha Ungvári Tamásnak nem fáj úgy a térde, hogy felhagy egy időre a sporttal s dramaturg nem lesz belőle, talán sohasem születik meg az első magyar musical… […] A moziból lett Petőfi Színház igazgatójának, Szinetár Miklósnak éppen lyukas volt a műsora januártól, három hónap alatt kellett elkészülniük, a próbák kezdetéig.”
Nem lehet pontosan emlékezni.
Nem is akarunk mindig pontosan emlékezni.  
Időnként meglepődtem, hogy másoknak is fontos ez a musical. Például Bán Zoltán András ezt a címet adta 2009-ben a Scolar Kiadónál megjelent kötetének: Meghalt a Főítész, s bevezető nagyesszéjében – aminek keserűen ironikus címe (Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!) Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójára is utal – így ír: „»Örülj, amíg a főítész levág«”, dalolják Vas István halhatatlan sorait az Egy szerelem három éjszakája költő szereplői. A Botlóballada a halhatatlanságról pimasz fricska a Halhatatlanságnak, egyidejűleg forró vallomás a Jelenhez, az Élethez, hisz amíg a Főkritikus letol, addig egy biztos: Élsz, öreg. […] Ez a pár sor ugyanakkor sistergős fityisz és gúnyos hódolat a Főítészség Intézményének, mely többnyire diktatórikus korokban hathatós és érvényes instancia; demokratikus világban értelmét veszti, sőt talán ki sem alakul…” György Péternek pedig a Kádár köpönyege című könyvében (Magvető, 2005) található egy nála szokatlanul lírai esszé: Budapest, te édes, amiben egy a két világháború közötti magyar fővárost bemutató képeket összegyűjtő albumot mutat be. Egy régi fotón Sennyei Vera támaszkodik fehér kiskosztümben egy fehér Mercedesnek, s ez még érdekesebbé válik attól, hogy később ő játszotta Melittát. „Az a Budapest, amely a két háború között élte életét, azt az életet, amelynek szereplőjeként Sennyei Vera nekidőlt annak a Mercedesnek – ez a meghitt város tényleg elsüllyedt az Idők mélyére. De megannyi fénykép által jelen van, s jelt ad.”      
És most itt van ifj. Vidnyánszky Attila rendezése. Igen nagyra tartom őt, ennek az előadásnak is sok emlékezetes pillanata van, bár indokolatlanul hosszúnak találtam.
Itt és ma indul a produkció, a Pesti Színházban, amikor még világosban belépünk a nézőtérre, a színpadot eltakaró negyedik, kiszerelhető díszletfal közepén, mint egy vásznon, fut egy megkopott, régi amatőrfilm, amin a fiatal Hegedűs D. Gézát, Kern Andrást és Lukács Sándort látjuk, akik aztán az előcsarnok felől érkezve hamarosan be is lépnek a nézőtérre. Ekkor még önmagukként, noha már jelmezben vannak, ők (lesznek mindjárt) a háromkirályok, Gáspár, Menyhért és Boldizsár. És a felvételek óta eltelt néhány év, néhány évtized. A történettől függetlenül szól ez az előadás (és darab, különös tekintettel az À la recherche…-t is felidéző nyitóballadára) az idő kérlelhetetlen és visszafordíthatatlan múlásáról is, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. De nem mindegy, hogyan és mikor válunk azokká. Júlia egyszer megkérdezi Bálinttól: „Mondd, milyen lesz az, ha majd megöregszünk?” A fiú válasza ezt az egyet nem tudja elképzelni. Virágáruslányként (a színlap így tünteti fel) a hetven fölötti Kútvölgyi Erzsébet lép színpadra. Sokunk számára ő a Vígszínház egyik arca, fél évszázada ismerjük és szeretjük. Nagy színésznő. Ezáltal válik a kurta szerep súlyossá. Van egy szép és félelmetes pillanat, amikor Júlia és a virágáruslány alakja összeér, összemosódik.
Ifj. Vidnyánszky Attila nagy és teljes mértékben színházi ötlete, hogy a háromkirályok már az elején megjelennek. A történet a végén kezdődik és így minden, amit látunk, Júlia emlékezése. Emlék a korábbi emlékezés is, az, ahogy a bevonulás előtt felidézték ismeretségük, szerelmük négy évét. Így az előadás erősen eltolódik a szürrealizmus felé: a térben egyaránt ott lebeg a géppisztoly és a teáskanna. Júlia látja őket. Zaklatott lelkiállapotában azt sem hiszi el, hogy Bálint meghalt, hiába bizonygatják neki a mitikus figuráknak látott, megzavarodott szökevények, akik túlélési stratégiája az volt, hogy az őrmester úrnak vicceltek, a főhadnagy úrnak táncoltak, az ezredes úr mulatságára élve ették meg a svábbogarat. Élnek, kétségtelen.  
És még inkább szól arról az előadás, hogy bizonyos korszakok a kinek-kinek kimért és előbb-utóbb mindenképp lejáró időt megkeseríthetik, tönkretehetik. Elvehetik, ami még hátralenne belőle. Például a diktatúrák, a háborúk korszakai. Hubay szerint a darab mondandója: „…a költők ügye, akár egyetlen tökéletes verssora, ezerszer többet ér, mint a tábornokok haditettei. A magyar költészet gyönyörű teljesítménye: talán az egyetlen felmutatható győzelem azokból a nehéz évekből.” Azt hiszem, ez már akkor is naivitás volt, amikor leírta. Ráadásul maguk a három királyok is elfelejtik ezeket a tökéletes verssorokat, s ha nem emlékeznek rá mások sem, ha nincsenek leírva: megsemmisülnek. Nem, a mű és a mostani előadás végképp nem erről szól.   
2022 elején elkezdődött az ukrajnai háború, aminek – 2023 tavaszát írjuk épp – még ködösen sem látjuk a végét. De ha nem kezdődött volna el, akkor is úgy éreznénk, hogy a jövőnk bizonytalan, kiszámíthatatlan.
És hát elkezdődött.

Kútvölgyi Erzsébet, Hegedűs D. Géza és Varga-Járó Sára (fotó: Dömölky Dániel)

Beregszász, ahol ifj. Vidnyánszky Attila felnőtt, Kárpátalján, Ukrajnában található.
Bennünk nincs veszélytudat, Ukrajna messze van, gondoljuk. Nincs messze. Ott fekszik a határ túloldalán. Egy rövid szakaszon Magyarországgal határos.
A menekültekkel sem feltétlenül vagyunk barátságosak: zavarják a komfortérzetünket. Nem jut eszünkbe, hogy mi is bármikor lehetünk menekültek.

Hegedűs D. Géza, Kern András és Lukács Sándor (fotó: Dömölky Dániel)

A darab két hőse, Bálint (Ertl Zsombor) és Júlia (Varga-Járó Sára e. h.) semmi mást nem szeretne, mint egymásnak élni. Egymásnak és persze az emberiségnek. Nem lehet. Az egyre ellenségesebb külvilág egyre nagyobb erővel tör be az életükbe. Előbb csak egy légós (Zoltán Áron) jelenik meg, aki a légoltalmi rendelkezések betartását kéri rajtuk számon. Nehogy valami meggyulladjon. Mert annyi minden gyúlékony… Ő legalább hamar elmegy. Még. (Megdöbbentő, hogy bizonyos történelmi helyzetekben kik nem bukkannak elő, kikből nem tör felszínre, amiről tán maguk sem sejtették, hogy bennük lapul. Békeidőben ebből a légósból nem lesz közveszélyes őrült. De most nincsenek békeidők.) Aztán kiderül, más is lakik a lakásban: Viktor (Orosz Ákos), aki megadta nekik ezt a címet. Őt nem kell félteni, a jég hátán is megél. Még tíz deka vajat is tud szerezni! És van lelke. Viktor jó gengszter, ahogy én hívom ezt a típust. Neki is van egy fontos dala, a Dal az etikettről. Nem épp lírai:
Az etikett, az etikett,
Mire tanít az etikett?
Hát arra, hogy bármi is adódik,
A halat késsel sose edd.
De arról megfeledkezett
Az etikett, az etikett,
Mi illendőbb az emberöléshez:
Ágyú, gáz vagy bajonett?
Ó, ó, etikett,
Csak a halottak tudnak illemet.
Majd a virágárusnő érkezik. Utána a barátaik, Sándor és Károly. Ők legalább barátok, de váratlanul jöttek. Még váratlanabbul toppan be a bíró (Hirtling István) és a bíróné (Nagy-Kálózy Eszter). Kicsit késtek: a tulajdonost keresik, aki vacsorára hívta őket. Vacsora nem lesz, de rögtönzött tárgyalás igen: Bálint kötetéről épp aznap jelent meg egy feljelentéssel felérő kritika: „Gyanakodva olvassuk már a kötet első versét is: Őskori sárkányok tarajától villog az égbolt. Csak talán nem nagy szövetségesünk repülőgépeit nézi a költő holmi hétfejű sárkánynak? A gyanú nem alaptalan.”  A bíró azonban nem hoz ítéletet, abbahagyja a játékot. Korrektül hozzáteszi, hogy az ilyen ügyek valódi tárgyalása után az ítéletet néha közölni szokták az illetékes katonai parancsnoksággal. Indulnának, de még ott vannak, amikor megérkezik Henker százados (Csapó Attila) is – Melittának csak Fricike – egy nővel: azt hitte, üresen találja a lakást, amihez kulcsot kapott a szeretőjétől, a háziasszonytól. Tekintettel a bíróékra, még moderálja magát és elmegy. Aztán még kétszer látjuk, utoljára karrierje csúcsán, hosszú hajjal. Katonaszökevényeket keres odaadó szenvedéllyel – a háromkirályokat. „Gyanús mozgás, mindjárt lőni.” A nyilasok filozófiája nem túl bonyolult.   
Bálint végül hajlandó lenne a könyveit eladni, de aligha kapna értük hatszáz pengőt. A Planta teáról írt reklámvers sem segít. Nincs pénz, és ha lenne is…
Semmi sem segít.
És aki véletlenül életben marad: túléletben marad. Túlélő lesz az utolsó pillanatáig.
Ami gyúlékony, úgy látszik, előbb-utóbb nagy valószínűséggel felgyullad, főleg, ha nem vigyázunk rá.  „Ég a Vígszínház” – mondják az előadás egy pontján. Felgyulladhat? Úgy gondolom, fel. Legalábbis gyúlékony. Ahogy mi magunk is.

D. Magyari Imre