Prokofjev: Háború és béke – Magyar Állami Operaház

Calixto Bieito igencsak keresett rendező, aki zenés színházzal már 1996 óta foglalkozik. Elég csak az Operabase1 oldalán megnézni a Bieitóhoz tartozó adatlapot, ahol láthatjuk, hogy igencsak keresett alkotó szerte a világban. Magyarországon Carment rendezett az előző évadban, idén pedig a Háború és béke című  Prokofjev-művet vitte színre a Magyar Állami Operaházban – az operát először tűzte műsorára hazai dalszínház. Az előadás egyébként a Genfi Nagyszínházzal (Grand Théâtre de Genève) együttműködve jött létre, ahol a tavalyi színházi szezonban már debütált a rendezés. És bár közben egyre aktuálisabbá vált az alkotás az orosz‒ukrán háború miatt, Bieito azt nyilatkozta, csupán az énekesek személye és a helyszín változott, a koncepció ugyanaz maradt. A katalán rendező sajátos világa bizarr végkifejletbe torkollik a csaknem négyórás előadásban: túl sok ötletet vonultat fel, miközben nézőként súlyos percekig tart, amíg egy újabb szituációt dekódolunk.
Szergej Prokofjev (1891–1953) szovjet zeneszerző Háború és béke című operája monumentális alkotás, csakúgy, mint Lev Tolsztoj azonos című regénye. A mű azután keletkezett, hogy a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót 1941-ben. Prokofjev azonban kénytelen volt kompromisszumokat kötni, s így számos változat elkészült az operából az állami cenzorok hatására. „[Prokofjev] operaszerzőként eleinte az avantgárd elkötelezettje: ennek példái A játékos angyal (Brjuszov regénye nyomán, 1919–27), A három narancs szerelmese (Carlo Gozzi mesejátéka nyomán, 1921), később azonban részben ideológiai nyomásra »közérthetőbb« stílusban komponál (Háború és béke, Tolsztoj nyomán, 1944, ill. 1957).”2
Annak idején saját, bőséges jegyzetet készítettem a regény olvasása közben, ami nagy segítségemre lett volna az előadást nézve is. Bár a Prokofjev-opera csak néhány fő szálat ragad ki a cselekménytengerből, mégis nagyszabású színpadi mű született a regényeposzból. Ezt talán érdemes számokkal is érzékeltetni: a zeneszerző összesen hetvenkét szólista szerepet írt az operába. Bár a librettót nem egyedül jegyzi, hanem közösen  második feleségével, Mira Mendelsonnal. A Bieito-féle változaton Beate Breidenbach dramaturg3 dolgozott – így végül negyvenöt szólista szerepre sikerült redukálni a hetvenen felüli számot. S itt térek vissza az olvasás közben készített jegyzethez, ami lényegében egy sorvezető volt a sok-sok cselekményszál és szereplő labirintusában, ami ebből a rendezésből teljesen hiányzott. Ez a hiány főként azért volt zavaró – még az átöltözések ellenére is –, mert összesen huszonnyolc énekes vitte színre a negyvenöt szerepet.

(fotó: Berecz Valter)

Az opera két nagy blokkból áll: az első felvonás a béke, míg a második a háború. 
A cselekmény  a napóleoni háborúk idején zajlik, amikor is a franciák megtámadják az oroszokat – azaz a mű az 1800-as évek első két évtizedében játszódik. A magzatburokszerű képpel – és egy mozgóképes installációval (medve, kiskori képek – az utóbbiak lehetnek például Natasáé is stb.) – indít a rendezés. Nejlonnal beborított kanapékat, székeket és embereket látunk. Magzatburokhatású 
a jelenet, ami utal arra is, hogy az orosz arisztokrácia egy külön világban, vagyis burokban él. A főszereplők és a kórus nejlonban énekelnek, táncolnak és csak egy idő után vetik le magukról a plusz réteget. A nejloncsörgés először idegen a fülnek, de egy idő után jól illeszkedik a zenei anyagba, s kifejezetten jól simul a történetbe is. A béke után majd következik a háború, de a béke időszaka alatt is számtalan konfliktus – például a szerelmi harcok – piszkolják be az idilli boldogságot. Az elit pedig – akik nem mellesleg gyereklelkű felnőttek egytől egyig – elvan a saját elefántcsonttornyában, miközben a világ már régen megváltozott. A Prokofjev-opera béke jelenetei főként Natasa Rosztova – akit Brassói-Jőrös Andrea jelenít meg – szerelmi élete köré szövődik: Andrej Bolkonszkij (Szegedi Csaba), Anatole Kuragin (Nyári Zoltán), Pierre Bezuhov (Brickner Szabolcs) azok a férfiak, akik a bonyodalmat okozzák a lány életében. Mindenki kifordul önmagából – Natasa is. Menekülni azonban aligha tudnak sorsuk elől, hiába próbálnának kitörni. Rebecca Ringst díszletterve az első felvonásban tökéletesen réerősít erre a bezártságra. 
A díszletből – ami az Ermitázs egyik impozáns szalonja – ugyanis nem lehet kijutni: zárt minden oldalról. Így a sokszor a kétségbeesés és az őrület határára sodort szereplők egyetlen lehetősége az, ha felmásznak az oldalsó falakon. Minden erőfeszítés kudarcba torkollik: visszacsúsznak az elit bugyraiba. Ám ezek a finom mozzanatok és a rendkívüli énekesi teljesítmény sem elég ahhoz, hogy ne tűnjön fel, a rendezés időzítésproblémákkal és súlyos aránytévesztéssel küszködik. A négyórás mű első felvonása ugyanis döcög, a kezdeti izgalmas színpadkép után  gyors lejtmenetbe csap át. Pedig az egész egy nagy játék (vagyis annak indul). De különösen üdítő, ahogy a korabeli miliőbe hirtelen pizzásdobozok kerülnek, amik átalakítva egy idő után az eljátszott csatajelenetekben fegyverként funkcionálnak, sőt a fényvisszaverős belsővel tükröt is tart velük egymásnak az arisztokrácia.
Nézőként pedig sokat tanulhatunk nézőtéri sorstársainktól, ha figyeljük (és érezzük) reakcióikat: le-lebukó fejek, ásítások és tapsra „bekészített” tenyerek (ha éppen végére ért volna az előadás első szakasza, illetve az időzítésproblémák miatt). Engedtessék meg nekem, hogy a dalszínházi büfében folytatott beszélgetéseket röviden felidézzem: a felvonás végét többen szomjazták idő előtt, hasonló okokból. Nos, akik vállalkoztak a második felvonásra is – nem mindenki, az előttem lévő négy hely például kiürült –, már a harcokba (a háború rész cári jeleneteibe) csöppennek bele, ami meglepően jó arányokkal indított jelenet. A kezdeti zárt tér megreped, mint sok-sok ember élete a háború kitörésével.  De kijutni onnan még akkor sem tudnak a szereplők. Bár tudjuk, hogy a Háború és béke cselekményét látjuk, szépen lassan beszivárog a „jelen” is a színpadra. Korhű ruhákból például mai viseletbe öltözik át a kórus és néhány szólista is. Egyszer csak  elmosódnak a határok a múlt és a jelen között, s egy mozgóképes installáció (Sarah Desendiger munkája) szakítja ki a nézőket teljesen az 1800-as évekből. A színpad ekkor egy Mátrix-szerű zöld dobozzá változik, ám a sztárrendező a befogadóra bízza, hogy melyik színű pirulát veszi be, azaz miként értelmezi a háborús jeleneteket – de látszik az is, hogy meg szerette volna haladni a regényt és az operát, s valami minket érintő értelmezés útján akarja elindítani a nézőket. Érdekes azonban az improvizáción alapuló mozgás, ami visszaadja a háború által széttöredezett világ hangulatát, sőt, ez szintén kiemelte a történetet a XIX. századból.
Úgy vélem, hogy a Bieito-rendezés sok-sok jó ötlettel dolgozik és a felsorolt mozzanatok mind-mind maradandó jelenetek. De négy órába besűríteni minden apró játékot nem könnyű, s az aránytévesztés bizarr és sokszor öncélú percekhez vezet. (Nem mellesleg, hatalmas felelősség az idővel – a másik idejével – való játék.) Mind a kórus, mind az énekesek látszólag élvezték a zenedráma és a rendezés adta lehetőségeket, de azt is tudjuk, nem egyszerű visszahozni legalább a nullára az első felvonásban elfáradt előadást.

Lengyel Emese

JEGYZETEK
1 https://www.operabase.com/artists/calixto-bieito-2479/performances/en  (Letöltve: 2022. 02. 02.)
2  Balázs István (szerk.): Zenei Lexikon, Budapest, Corvina Kiadó, p. 221.
3 https://www.operabase.com/artists/beate-breidenbach-42458/en (Letöltve: 2022. 02. 02.)