Hegedűs D. Géza 70 éves

 

2023. 2023 május 8-án, a Vígszínház színpadán életműkoncertet adott az a művész, akinek van az az eltéveszthetetlen mosolya. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem az őt köszönteni érkező közönség soraiban, ahogy másfélszáznál több színpadi bemutatója közel felét is láttam.

Várkonyi Zoltán igazgatása alatt került a Víg társulatába, és ötven évvel később is – megszakítás nélkül – a tagja, vezető színésze. Hogy miért nem hagyta el színházát? „Én egy tág, európai horizontú színházban nőttem fel, lettem a saját életidőm színművésze. Pályám során a magyar színháztörténet negyvennyolc évének valamennyi jelentős, nagy léptékű rendezőjével, formaművészével, kortárs szerzőjével találkozhattam, s dolgozhattam velük együtt a Vígszínházban, a csodás társulatommal, zsenik társaságában. Kevesen mondhatják el ezt pályatársaim közül. Tettem mindezt úgy, hogy ki sem mozdultam ugyan a színházamból: de nem a szenvedély hiányából vagy kompromisszumból történt így, hanem mert új és új színházi látásmódokkal, tudással és tapasztalattal találkozhattam a színpadi munkák során, és a tanulás mellett a befektetett művészi munka sikerélménnyel párosult.” ¹

A kerek számok elgondolkodtattak: ha nem Magyországon születik, hasonlatos lehetne-e pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjével, harsogna-e körülötte a világhír? Egyáltalán, ha pályáját nem ötven éve, hanem ma kezdené, ott tarthatna-e majd fél évszázad múlva, hogy színháza – Halász Judit szerint „az ország legnagyobb és legjobb prózai színháza” – és annak közönsége ekkora szeretettel ünnepelje születésnapját a Szent István krt. 14. szám alatt?

1. D. G. egy olyan korban, a ’70-es évek Magyarországán vált színművésszé, amikor akarat és hit révén egy kis faluból is lehetett főiskolára, egyetemre menni, a társadalmi mozgásirányok mindenfelé nyitottabbak voltak; ha volt tehetség (kis szerencse), került hozzá kollégiumi férőhely és ösztöndíj is. Nem gyúrható alanyokat reprodukáltak a jövőnek, hanem fiatal, kiművelhető emberfőket kerestek. Abban is szerencsés volt, hogy tehetsége színvonalas színházi világban bontakozhatott ki. Ott álltak a Vígszínház (és a vezető társszínházak) deszkáin a nagy elődök, mellettük számos kiváló rendező-pedagógus, akik társulatot építettek, tehetséget menedzseltek. Színésszé válása azt a másfél-két évtizedet csípte el, amikor a színházi szakma huzakodása valamiképpen egyensúlyba került, nem posványos gyűlölködésben forrt.

A szabolcsi Ibrányból indult, ahol stabil, kispolgári családban nevelkedett, melyben a művészet levegője vette körül, pedagógus édesapja amatőr színházszervező, míg nagyapja a falu mozigépésze volt. A középiskolát már egy megyei jogú városban, Debrecenben végezte. Tisztes polgári létből választotta a komédiásmesterséget, és talán kicsit meseszerű, hogy egy kis falu csendjében érezte meg, hívja a színpad. Horvai István és Kapás Dezső színészosztályában – mesterei segítségével – stabil szakmai fundamentumot épített magának. (Osztálytársa volt Gálffi László, aki ugyancsak aktív, s a színészet mellett maga is rendezett és tanított. A hajdani osztálytársak a rivalda és a takarás követei, azonos alappal, de különböző úton jutottak ugyanoda – vezető, egyben korszakos színészeink.)

 

A padlás című előadásban – Vígszínház, 1988 (fotó: Ilovszky Béla)

 

Ahogy H. D. G. fogalmazott, a „saját életideje” úgy hozta, hogy 1973-ban az akkor ugyancsak pályakezdő Marton László rendezte – Presser Gábor és Adamis Anna írta – Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben mutatkozhatott be a közönségnek, majd a Harmincéves vagyok következett, aztán Fejes Endre és Presser Gábor: Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabjában A sötétruhás fiú/Viktor alakításának sikere. Mára legendás előadások, a szerepei – művészpályáját tekintve – szakmai mérföldkövek.

A ’80-as évek meghatározó sikere Bródy János és Szörényi Levente Kőműves Kelemen című rockballadája, amelyben a címszerepet játszotta. De ugyanebben az évtizedben Ruttkai Éva partnere lehetett Nádas Péter Találkozás című darabjában, és számos   klasszikus főszerepet osztottak rá: „Lánglelkű ifjúként voltam Kleist Homburg hercege, Schiller Don Carlosa, olyan dinamikus, szenvedélyes feladatokat kaptam, amelyeket az alkatom, adottságaim előhívtak. Az én művészeti vezetőim gondosak voltak, a rendezők elkezdtek próbára tenni, elmozdítani az árnyaltabb, bonyolultabb lelkialkatú szerepek felé.”² Miller Az ügynök halála című drámájában Biff karaktere meghozta számára pályaválasztása apai jóváhagyását is: „[…] apám, amíg élt, minden bemutatómon itt volt, feljött az öltözőmbe, és azt mondta: Ó, kisfiam most láttalak először úgy, hogy nem téged láttalak”.³

A következő két évtized szerepei között ott volt A salemi boszorkányok Proctora, A vihar Prosperója, a Nóra Helmere, a Koldusopera Bicska Maxija, David Eldigre Az ünnep című darabjában a családját abuzáló apa figurája. Majd Márquez Száz év magány című regénye színpadi adaptációjában José Arcadio Buendia, Tolsztoj Legenda a lóról című művének Szerpuhovszkoj hercege, McDonagh Vaknyugatában Connor, a Cseresznyéskertben Gajev és Az úrhatnám polgár Jourdainje. Ebben az időszakban sem kerülték a zenés szerepek, egy újabb nagysikerű Presser-musical – író: Horváth Péter, dalszöveg: Sztevanovity Dusán –, A padlás Barrabása és Révésze, később Tevje a Hegedűs a háztetőnben. Ekkor mutatkozott be rendezőként is, miután Ádám Ottó tanítványaként visszaült a főiskolai padba. Első munkái egyike volt A dzsungel könyve, amely 1996 óta folyamatosan színpadon van a Pesti Színházban, de hosszú szériát ért meg Tremblay Sógornők című komédiájának színrevitele is. Rendezőként jegyzett munkáinak száma két tucatnál is több. De az 1990-es évek óta tanít is művészi beszédet a Színművészeti Főiskolán (utóbb Egyetemen), sőt, mára majd’ féltucat színészosztály végzett irányításával. Sokan közülük azóta kollégái a Vígben: ”…több nemzedék színészeivel dolgozhatom, akik az én tanítványaim voltak. Fesztbaum Béla a legidősebb közülük, Hajduk Károly vagy Orosz Ákos egy másik generáció, ifjabb Vidnyánszky Attila, Csapó Attila, Zoltán Áron pedig nemrég diplomáztak […] muszáj közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy erős és érvényes előadást hozzunk létre. Azzal, hogy együtt vagyok az egykori növendékeimmel, nem is érzem, hogy öregednék.”⁴  

A 2010-es év több szempontból fordulópontot hozott pályáján, színpadi magányban, monodrámában mérette meg magát. Előbb Camus A pestis című regényének színpadi adaptációjában lépett egyedül színpadra, majd a Márai Sándor naplóiból összeállított Hallgatni akartam című estjével. Ezt követte pár éve Márquez Bánatos kurváim története című regényének feldolgozása. Camus- és Márai-estjei legendássá váltak. De 2010-ben lépett újra együtt színpadra Gálffi Lászlóval is a Vígben: a Marton László rendezte Ványa bácsiban Asztrovot játszva a címszereplő Gálffi Vojnyickije mellett.

Az elmúlt évtizedben dolgozott Alföldi Róberttel Klaus Mann Mephistójában és Shakespeare Julius Caesarjában – e címszerepért Gábor Miklós-díjban részesült. A salemi boszorkányok Mohácsi János rendezte előadásában már Parris tiszteletest alakította ragyogóan, míg Bodó Viktor irányításával a Koldusoperában Peacockot. De eljátszotta a Don Juan Sganarelle-jét, a Hamlet Claudiusát, Ibsen John Gabriel Borkmanjának címszerepét és Karenint az Anna Kareninában. A 2020/2021-es évadokat sújtó világjárvány utáni nyitást követően Az öreg hölgy látogatásában Alfred Illként, a Sirály Szorinjaként láthattuk, és vendégként a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadásában Lear királyként, ez év márciusában pedig a Macska a forró bádogtetőn Big Daddy-jeként a Pesti Színházban.    

A filmmel is kacérkodott. Két 1977-es mozifilm, a Kísértés és a Legato örökre megőrzik fiatalságát, lendületét, az átszellemült mosolyát, ahogy a Szinetár Miklós rendezte 1982-es Liszt Ferenc tv-sorozat vagy az Egy hónap falun televíziós feldolgozása is 1980-ból. Hitelesen tudósítanak „a lánglelkű ifjúról… dinamikus, szenvedélyes alakjáról”. Összesen több mint két tucat filmben és ugyanennyi tévéjátékban forgatott, de a szerelme a színpad, a színház volt és maradt, ez az ő műfaja, amellyel évtizedek óta azonos.

 

A Homburg hercege címszerepében – Vígszínház, 1980 (Vígszínház archívum)

 

70. H. D. G. egy komoly komédiás, aki még a 70. születésnapján is maga a kisportolt egészség. Lehet, tényleg a fiatalokkal való folyamatos munka, játék az oka, hogy soha nem ment ki a divatból az a fajta színjátszás, amit ő képvisel. Ötven éve kortársként van jelen a színpadon, klasszikus szerepekben és fajsúlyos kortárs színművekben. Az első perctől kezdve sikeres volt, így korán igényes lehetett –   nem tudom felidézni alakját kommerszben. Miközben nagy jellemszínésszé érett, eleganciával villant a színpadon egy-egy mókás gesztust.

Olyan színházi ember, akit az elismerés iránti vágy nem űzött sikerhajhászásba. Soha nem élt vissza önnön tehetségével vagy adta pénzért művészarcát. Pedig volt ebben az öt évtizedben olyan időszak, amikor kevésbé figyeltek rá, de szenvedélye túllendítette ezeken az éveken más művészi ambíciói, a rendezés, a tanítás, önálló estek és mindenekelőtt a szakmája iránti szeretete és szolidaritása révén.

 

A nagy Gatsby – Vígszínház, 2019 (fotó: Dömölky Dániel)

 

Megbecsülése – vitathatatlan – folyamatos volt, minden évtizedben jött egy hivatalos elismerés. Már 1980-ban Jászai Mari-díjas, 1989-ben Érdemes művész, 2007-ben Kiváló művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2009-ben pedig megérkezett a Kossuth-díj. Saját színházában közel tucatnyi díj, emlékdíj birtokosa, közvetlen kollégái titkos szavazásai révén. Maga is minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy tisztelettel emlékezzen a régi társakra, és bizakodva kezet nyújtson az éppen pályára lépő újaknak, meghálálja a szakmai figyelmet. Jó két évtizede ő az a színházi motor, amely 1987-ig Gobbi Hilda néven üzemelt. Perpetuum mobile, éjjel-nappal művész és színházi ember. Mindig ott van, ahol és amikor a színház intézményének, a szakmának szüksége van rá. Játszik, rendez, tanít, ír, díjakat ad, kiáll, felszólal, „társadalmilag szerepvállal”. Életműkoncertjén jelenlegi igazgatója, Rudolf Péter a köszöntőjében találóan jellemezte őt: „a Minden Teret Kitöltő”. Maga fogalmazta meg önkéntelenül, hogy miért is olyan sikeres ebben a „szerepkörében” is: „…ma már tudom, hogy a színésznek elvben nem dolga a politizálás. De ha egy olyan korszakban él, mint mi, amikor lépten-nyomon felüti a fejét a politikai gengszterizmus, a cigányok, a másság megbélyegzése, akkor úgy érzem, hogy a hallgatás cinkosságot, együttműködést jelentene. Erre pedig nem vagyok sem alkalmas, sem hajlandó. Mivel tagadok minden rasszizmust, minden olyan gondolatot és cselekedetet, ami a fasizmus csíráját hordja magában, és alkatilag is idegen tőlem a félelem, kimondom, amit gondolok. Színészként tudatában vagyok annak, hogy ehhez vállalnom kell a nyilvánosságot is. De hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az én liberalizmusomba az is belefér, hogy megértsem, megvizsgáljam, mi az, amit egy másik ember érez, gondol, és mi a gyökere az általam elutasított magatartásnak.”⁵

És valóban, az elmúlt öt évtizedben – nyilvánosan – egyszer sem mondott, tett olyat, amiért később le kellett volna hajtania a fejét. Kétségek nélkül vállalja önmagát, a néha pártosnak tűnő közéleti szerepvállalásait, és soha nem ködösítette a tényt, hogy a KISZ KB-tagja, majd színháza pártitkára volt a rendszerváltás előtt. Mert amit vállalt és vállal, azt mindig meggyőződésből és szívből tette, teszi, ráadásul ötven éve önazonosan, soha nem vált megélhetési színésszé, pláne köpönyegforgatóvá: „….én aztán ismerhettem a központi akarat végigrezgését már a nyolcvanas évekből, hiszen akkor a Vígszínház párt-titkára voltam….. annak a struktúrának valóban én is részese voltam…..és elmond-hatom, hogy ott, abban az időben Örkény István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Sütő András, Székely János műveit játszottuk éppen. Nyitottságban, társadalomkritikában elég nyilvánvalóan volt jelen akkor az »én színházam«. És Petri Györgyöt idézném: Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hitem volt, / arra naponta emlékeztetem magam. / És nem bocsájtok meg senkinek.”⁶       

 

A Nyugat császára – Vígszínház, 2020 (fotó: Juhász Éva)

 

Lénye kétségkívül a Kádár-kor és a rendszerváltás utáni évtizedek, a XX. és XXI. század váltásának humán foglalata. Benne még minden megvan, ami elődeiben, és mégis érti, érzi a Z-generációs művésztársakat is, tanulja tőlük, hogyan játsszon „széles sávon.” Talán az utolsók egyike, akiket nem zabál fel a felgyorsult kor, mert amikor szükségét érzi, kiszakítja magát annak irtóztató szájából és visszavonul vagy elvonul. S akár egy évet is ad az életéből egy szerep kedvéért, ha azt maga fontosnak tartja. A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film miatt vagy harminc kilót hízott, hogy hitelesen formálja meg Kodelka Ferenc figuráját: „… A fizikalitás része egy karakternek, fontos eleme egy szerep felépítésének. Nem szeretem, ha külsődleges eszközökkel kell valamit pótolni egy figurához, egy színész legyen képes bármit kitermelni magából. Amikor belenéztem a tükörbe, és visszanézett rám egy 110 kilós pali, kifejezetten élveztem, hogy másmilyen vagyok, mint szoktam lenni. Azon is mulattam, amikor kigúnyoltak az újságok, vagy ismeretlenek megállítottak az utcán, hogy te jó ég, művész úr, hogy néz ki? Én meg csak somolyogtam, nem árultam el senkinek, hogy miért is dagadok. […] Egy év alatt adtam le, volt hozzá egy részletes programom, és segített egy dietetikus is, kéthetente ellenőrizte az állapotomat. Napi ötszöri, fehérje- és zöldségcentrikus étkezés, ez a titka. Minden fejben dől el, márpedig a munkában nagyon tudatos ember vagyok.”⁷

Mindazonáltal mindig volt és van körülötte egy kis varázs a színpadon, de képes olyan hétköznapit is mutatni, amellyel nézői maguk is azonosulni tudnak. Színpadi egyénisége lebilincselő, erőt sugárzó – van mondanivalója. És igen, ha nem Magyországon születik, akkor hasonlatos lehetne a pályája Ralph Fiennes vagy Kenneth Branagh karrierjéhez, harsoghatna körülötte a világhír.

 

A születésnapi koncerten (fotó: Gordon Eszter)

 

Az életműkoncerten jól látszódott, hogy mitől él és ég még 70 évesen is – mintha – ifjúi lázban. Nem szorongatja a pályafinis, nem fél az elmúlástól, az utódoktól, sőt. Ami a legfontosabb, nem hagyta el a hite, beleivódott a Kőműves Kelemen dalszövege: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” És persze még mindig megvan egyik legnagyobb fegyvere: a mosolya.

CSEH ANDREA IZABELLA

JEGYZETEK

¹ Csatádi Gábor: Még a koldusnak is van egy-két kacatja, ami nem kell, mégis az övé, interjú, Pótszékfoglaló, 2021. 01. 22.

² Orbán Györgyi: Nem tudom, mire fel van olyan nagy arcunk, interjú, Origo, 2015. 02. 08.

³ Uo.

⁴ Cseri Péter: Még a pórusaimmal is kommunikálok, interjú, 2018. 02. 22., 168 óra, 2018/8,

⁵ Földes Anna: A Vígszínházat nem lehet megunni, interjú, 2009. 01. 01. Criticai Lapok, 2009/01-es szám

⁶ Csatádi Gábor: i. m.

⁷ Cseri Péter: i. m.