Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja – Szolnoki Szigligeti Színház

Most, amikor már hosszú évek óta a darabbeli „Müllerek”, a hatalmat kiszolgáló küldöncök idejét éljük, s mikor már úgy hozzá szoktunk testi-lelki megkopasztásunkhoz, hogy észre sem vesszük a hetente születő, kificamított törvények és rendeletek minket romboló hatását, több mint elismerésre méltó intézményvezetői döntés Sütő András lassan félévszázados művének bemutatása. Szó nem érheti a ház elejét, hisz a nagy klasszikust, az 1808-ban megjelent, Michael Kohlhaas című kisregény íróját, Heinrich von Kleistet mégiscsak furcsa lenne tetemre hívni, Sütő András, a nagynovellából színművet szerkesztő alkotó pedig nem csupán tűrt, de szépen futtatott szerzője jelen rendszerünknek. Csakhogy ez a történet, akár akarjuk, akár nem, lórúgás erejével bír, s még egy visszafogottabb előadás során is olyan szinten kapja el a nézőt, hogy az óvatosabbak ijedten összenéznek: Te jó ég, lehet, hogy a jogfosztásról van itt szó?

Jóindulatú, civil nézők, ünneplőbe öltözött asszonyok mellett ültem a márciusi premieren, akik a szünetben szelíden szörnyülködve nehezményezték a darabot, „igen kemény”-nek tartva a lovaitól és jogaitól megfosztott lócsiszár történetét. Pedig akkor még csak az események felénél voltunk. (Hat ez a sztori, úgy, ahogy kell, állapítottam meg magamban, s hazaérve beugrott az általuk használt minősítő jelző eredete is. Arany János mondatja A walesi bárdok Edward királyával, hogy „igen kemény”.)

Csak most, hogy utánanéztem, tudtam meg, hogy az 1927-ben született s mindenki által eleve írónak ismert Sütő András a református gimnáziumban töltött évek után 1949-ig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt. Ám – megszakasztva tanulmányait – hamarosan újságírónak állt. Írt, s a kezdeti prózai művei után, 1960-tól kezdve rendszeresen jelentek meg színpadi játékai, majd színművei. Színháztörténeti érdekességnek számít, hogy az 1968-ban írott Pompás Gedeon című drámája már 1971-ben színpadra került Kaposvárott, Komor István rendezésében. Még érdekesebb, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja című, 1975-ben megjelent művét már 1974 őszén bemutatták a kaposváriak, Zsámbéki Gábor rendezésében, Vajda László, Molnár Piroska, Szabó Kálmán és Olsavszky Éva főszereplésével. Harag György is ezt a drámát választotta főrendezői bemutatkozásul a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, s 1975 áprilisát követően tíz éven át ment ez a produkció, Héjja Sándorral Kolhaas, Sebők Klárával Lisbeth, a feleség szerepében.

Határon belül és határon túl is gyakran közönség elé került ez a mindenki által ismert történet, hol élesen, hol szelídebben. Csak párat említve: 1977-ben Sándor János rendezi meg a József Attila Színházban, Kránitz Lajos, Borbás Gabi, Szilágyi Tibor és Szemes Mari közreműködésével. 1986-ban Ádám Ottó viszi színre a Madách Színházban, Sztankay István, Piros Ildikó, Koncz Gábor és Nagy Anna főszereplésével. A Nemzeti Színház 2011-es, Znamenák István által rendezett előadása – Szarvas Józseffel a lócsiszár szerepében – leginkább azért érdekes nekünk, mert a játék koreográfusa az a Gergye Krisztián volt, aki ezt a szolnoki előadást is jegyzi mozgástervezőként. A Sebestyén Aba rendezte 2017-es marosvásárhelyi bemutató viszont – az előadásismertetések alapján elképzelve – azért lehetett igen izgalmas, mert a darab dramaturgiailag többször orvosolhatatlannak ítélt problémáit rendezőileg próbálta helyrebillenteni.

Vadi Ferenc és Molnár Nikolett (fotó: László Róbert)

Itt, most, Szolnokon Csiszár Imre a játék rendezője, az ő dramaturg társa pedig Vörös Róbert, s a hozzáférhető adatokból úgy tűnik, mindkettőjüknek ez az első találkozása Sütő Andrással. Szó nincs arról, hogy porlepte művel kellett volna megbirkózniuk, de azért Sütő biblikus emelkedettségű mondatai, s a tanító szándéktól kissé merev dialógusai jelenthettek némi problémát, no meg az is, hogy a klasszikus háromfelvonásos szerkezetet – a mai nézők türelmetlenkedését kivédve – két részessé kellett alakítani. Titkos érzésem szerint aligha lesz ebből a darabból valaha is olyan bemutató, hogy a magasba emelt példázat picike papíríze át ne üssön a jelenetek nagy részén. Csiszár vezetésével most kézben tartott, nem igazán nagy erejű, de korrekt előadás született, számos olyan problémával, melyek a helyszínen jelenleg nem látszanak könnyen megoldhatónak.

Kérdéses, hogy Csiszár Imre, aki számos esetben maga tervezi előadásainak díszletét is, hogyan elégedhetett meg ezzel a rendkívül bizonytalan, sokféle jelzést alkalmazó s lényegében arctalan térrel, melynek a rendezői jobb oldalon lévő négyzetméterei ráadásul a játékidő egy része alatt üresen tátonganak. Vagy talán nem volt elegendő idő kipróbálni Szlávik István javaslatait? Az mindenképpen gond, még ha talán a felében-harmadában megvalósult mozgások miatt van is így, hogy egy előadásnak csak egy-egy jelenet erejéig szerveződik igazi, élő tere, egyébként csak díszlete van, ami előtt színészek beszélnek. Tanulságos, egyidejűségében „kétnyelvű” előadást lát a néző. Szakács Györgyi filmes igényű, kissé historizáló ruhái most is örömet okoznak, finom vizuális rím például, hogy a barna ruhás apa és a halványlila öltözékű anya gyereke antracitlila ruhácskát visel. De ezekben a szép és egyszerű jelmezekben valahogy mégsem lehet a császárt bámuló integetést csoportosan, karként megvalósítani. A tömegmozgatás, amit a rendezői alapokkal is rendelkező Sütő elég pontosan leír, részleteiben sem tud megvalósulni.

Dósa Mátyás, Molnár László és Csákvári Krisztián (fotó: László Róbert)

Két nyelvet, s főleg két testnyelvet beszél a két főalak is. Kolhaas Mihály (Molnár László), a mindenki által becsült lókereskedő a törvényes rend és Luther tanainak híve, barátja, a tüzes Nagelschmidt (Csákvári Krisztián) viszont Münzer Tamás veszélyes követője. Hihetetlenül nagy szerep terhe nyomja Molnár László vállát, s ő ezt inkább csak az első jelenetekben képes viselni. Reménykedünk, hogy ez a lassan fölfűlő Kolhaas majd csak megerősödik, de sajnos nem ez történik. Azokban a jelenetekben, amikor a legnagyobb szükség lenne a „hős”-re, már alig látszanak a megformált alak körvonalai. A bal kezében tartott fejsze a csúcspont tájékán inkább csak tanácstalanságot, s nem igazi elszánást jelez. Jó és robbanékony a lángoló indulatokkal teli Nagelschmidt szerepében Csákvári Krisztián, bár korántsem olyan átütő a játéka, mint a közelmúltban Liliomfiként, vagy pláne a Sirály Trepljovjaként volt. S itt kell megjegyezni, hogy az a sajnálatos és érthetetlen írói zárlat, miszerint Kolhaast fölakasztják, de tettestársa, Nagelschmidt nyugodtan elsétálhat, leértékeli és szinte gyanússá teszi a forradalompárti figurát, s ezen ez az előadás sem tud segíteni.

Molnár Nikolett Lisbeth, a feleség szép tompalila ruhájában, finom mozgásával épp annyi, amennyi ebbe a történetbe kell. Igazi élet viszont Gombos Judittal, vagyis az általa játszott Mária alakjával költözik a színpadra. Az ő szolgálójának a nevetése és a sírása pillanatok alatt élő színházat teremt. Antónia nővér (Sárvári Diána), a szegény megkínzott és meggyalázott apáca villanásnyi jelenete elég óvatos mozgásterv szerint fut le, ennél megoldatlanabb gond viszont, hogy a bőrrel letakart holttest zavaróan, szinte komikusan hosszú ideig fekszik az előtérben. A második rész urasági bulijában a derékig lemeztelenedő, érett férfitestek meglehet, történelmileg épp ilyenformák voltak, behatárolt akcióképességük viszont egy jelen adottságokkal egyszerűen nem teljesíthető, korszerűbb színészi „beszédmód” hiányát jelzi. Korunk hőse, a korrektül elgonoszodó Müller (Vándor Attila), a tenyérbe mászó Tronkai Vencel (Dósa Mátyás) és a darabosan tisztességes Mann (Barabás Botond) mellé egy váratlanul erős, nézni, beszélni, hatni tudó Luthert (Kaszás Mihály) is kap a közönség.

S minden hiányosság ellenére – ijesztésül vagy megfontolás végett – kapunk egy figyelmeztető, a hatalommal visszaélők módszereit tudatosító, s az áldozatok várható sorsát lefestő, „igen kemény” történetet a jogfosztás napi gyakorlatából. Bárcsak tanulnánk belőle.

Gabnai Katalin