Hevesi Sándor (1)

 

Persze ha nagyon szigorúan vesszük a Máté evangéliumából származó mondást meg annak képzeletünkben rögtön megjelenő kérdőjeleit, könnyen napirendre térhetünk a mostani írás címe felett. Mert a szerzőben és az olvasóban alighanem máris kétségek támadnak arra vonatkozóan, vajon mindig mindenki a prófétát látta-e a huszadik század egyik legjelentősebb magyar színházi rendezőjében és színházvezetőjében, vagy voltak kételkedők és ellendrukkerek is a környezetében, akik annak idején (vagy jóval később, akár a közelmúltban) vitatták kivételes jelentőségét.

„Történelmi” példa akad bőven. A negyvenes évek első felében származása miatt nem emlegették, 1945 után pedig jó egy évtizeden át sokan kétségbe vonták a magyar színházkultúrában betöltött kiemelkedő szerepét. Elhallgatták személyének fontosságát vagy csak egyszerűen megfeledkeztek róla. A pártállam pontosan kidolgozott teóriák alapján igyekezett a problematikus személyek jelentőségét kisebbíteni. Még a Thália Társaság megalakulásának fél évszázados évfordulóján, 1954-ben kénytelen-kelletlen megrendezett ünnepségen is tudni lehetett, hogy csak Gobbi Hilda erőszakosságának köszönhető a rendezvény megtartása és Hevesi nevének emlegetése. 1960-ban megjelent ugyan László Anna sok fontos tényt tartalmazó és máig egyetlen Hevesi-monográfiája,¹ de a kiadó „tapintata” számos tényt kénytelen volt elhallgatni mindennapjainak fordulataiból, vagy utóéletének jellemző eseményeiből. A Színművészeti Főiskolán sokáig nem esett róla szó, egyetlen tanszék tananyagában sem szerepelt, két évtizeden át még a közkedvelt pártállami rögeszmét, a „haladó hagyomány” jelzőt is elfelejtették vele kapcsolatban. A jócskán elkoptatott fogalom először alighanem Major Tamás szájából hangzott el Hevesi születésének századik évfordulóján, 1973-ban.

 

Hevesi Sándor 1915 körül (forrás: OSZMI)

 

Schöpflin Aladár 1929 és 1931 között megjelent négykötetes Magyar Színművészeti Lexikonja ezekkel a szavakkal zárja a róla szóló terjedelmes szócikket: „Működése a magyar színházi kultúra legjelentősebb fejezete az utóbbi negyedszázadban.” A későbbi vetélytárs és utód, Németh Antal tisztelte és becsülte, de nem igazán kedvelte. 1930-ban megjelent Színészeti Lexikonjában mégis ez olvasható róla: „1922 júliusában, Ambrus Zoltán lemondása után a Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki. Ebben a minőségében rendkívül nagyarányú tevékenységet fejtett ki.” (És mellesleg számos színjáték-technikai fogalom ‒ „Félreszólás a színpadon”, a színészi „Hang”, „Hangsúlyozó mozdulatok”, „Kiegészítő akció”, „Monológ”, „Szövegpótló akció” ‒ megírására kérte fel.) A Székely György főszerkesztésében 1994-ben kiadott Magyar Színházművészeti Lexikon pedig már így jellemzi: „Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalták. A Nemzeti Színház igazgatói székében igazi reformot hajtott végre a műsor, a társulat, a színjáték összes alkotóelemének gyökeres megváltoztatásával.”

Kicsoda hát az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban emlegetett és idézett Hevesi Sándor, akinek az idén éppen a százötvenedik születésnapját ünnepeljük?  

Gyermekkora, iskolái és pályakezdése

Hevesi 1873. május 3-án született Nagykanizsán, Hoffmann Sándorként, egy vagyontalan vidéki zsidó család első gyermekeként. Szülei mindketten Zala megyeiek. Apja hat gimnázium elvégzése után tanítói állást vállal a környék falvaiban, majd továbbtanul és középiskolai tanári képesítést szerez magyar, német és történelem szakon. A nagykanizsai polgári iskolában kap állást. Tankönyvet ír, amelyet hamarosan használni kezdenek. A szülők rendszeresen járnak színházba, az előadásokról Hoffmann tanár úr beszámolókat ír a Zala című folyóiratba. Ugyanitt később esszéi jelennek meg Petőfiről, Lessingről.

Fiatalon nősül. Házasságukból az elsőszülött Sándor után még három lány születik. Az édesanya is művelt, vidám természetű és sokat olvasó falusi asszony, legkedvesebb írója Ibsen. Mindketten társaságkedvelők, rendszeresen összejárnak a város többi értelmiségijével. A jókedvű vacsora-összejöveteleken irodalomról, a világ dolgairól, a politikáról és a helyi pletykákról esik szó.

Sándor ötéves korában lát először színházat. Blaha Lujza lép fel a kanizsai Szarvas vendéglő nagytermében; egyik legkedvesebb szerepét, Finum Rózsit játssza Tóth Ede népszínművében, A falu rosszában. De a kiskamaszt ekkor még nem a színház vonzza igazán. Inkább a zene érdekli. Szülei idejekorán észreveszik ez irányú tehetségét, és zongoraórára is beíratják. Rendkívüli tehetsége a tanárnőjét is meglepi. Hamarosan kiderül, hogy abszolút hallása van, és egy-két év múlva már Verdi-operák részleteit játssza saját feldolgozásában.

Az elemi iskola négy osztálya után – egy katolikus pap ismerősük tanácsára – a kegyesrendi gimnáziumba íratják, ahol érettségiig kiváló eredménnyel tanul. Alighanem az iskola magas színvonalának is köszönhető, hogy saját vallása helyett egyre lelkesebben vonzódik a katolicizmus felé. Szülei elfogadják döntését, hogy 1900-ban végleg elhagyja ősei hitét, és áttér, római katolikus lesz. Élete végéig hívő, templomjáró ember marad. Ezt az élményét húsz évvel később Császár és komédiás című drámájában fogalmazza meg.

Apja példáját követve maga is rendszeresen ír, persze eleinte csak az asztalfióknak. Ötödik gimnazistaként szánja rá magát először, hogy néhány írását elküldje a Zalai Hírlap szerkesztőségének. Az illetékeseknek megtetszik az egyik tárcája, amely egy iskolai természetrajzkönyv elemzése, és megjelentetik a következő számban. A sikeren felbuzdulva ettől kezdve rendszeresen elküldi írásait. Cikkeit évekig családi nevén, Hoffmann Sándorként írja alá, majd később „művésznéven”, Hevesi Sándorként jegyzi. Egyre gyakrabban jelennek meg művészettörténeti és zenei témájú eszmefuttatásai.

Érettségi után – zongoratanárnője bíztatására – először a Zeneakadémia zongora szakára jelentkezik, de később mégis úgy dönt, hogy a Kereskedelmi Akadémiára adja be felvételi kérelmét. Fél évvel később átiratkozik a jogra, majd a bölcsészkarra. Tanári szakvizsgát tesz, ledoktorál. Egy tanéven át a Minta-gimnáziumban és egy VI. kerületi reáliskolában tanárjelölt. Több költővel és íróval kerül kapcsolatba, elsősorban az idős Vajda Jánossal. Szabadidejét eleinte kávéházakban tölti, annak ellenére, hogy megélhetési gondokkal küzd. Már az egyetemi évek alatt alacsonyabb évfolyamba járó diáktársait korrepetálja. Közben drámaírással is próbálkozik, Jó vidékiek című vígjátékát és Olga című társadalmi színművét elküldi Paulaynak, a Nemzeti Színház igazgatójának, aki egy kétsoros levélben elutasítja.

Jóval eredményesebbek kritikusi próbálkozásai. 1890-től jelennek meg írásai a Magyar Szemlében,² amelynek az egyetem elvégzése után hamarosan belső munkatársa, majd néhány év múlva színházi rovatvezetője lesz. 1893-tól más lapokban, a Pesti Naplóban³ és a Magyarországban⁴ is publikál. Tíz éven át folytatja színikritikusi tevékenységét, amellyel hamarosan komoly ismertségre tesz szert a szakmában. Első jelentősebb írása a Magyar Szemlében Csiky Gergely A nagymama című vígjátékának 1891-es Nemzeti színházi ősbemutatóját méltatja. Az előadást, Paulay rendezését és Prielle Kornélia⁵ alakítását dicséri, de a korabeli színikritika szokásának megfelelően inkább a darab elemzésére fordítja a figyelmét.

Színházi tárgyú írásaiban kezdettől fogva kérlelhetetlenül szigorú. Türelmetlenül várja, hogy a fővárosban legyen végre konkurenciája a Nemzeti Színháznak, és a műsorából eltűnjenek a középszerű és annál is gyengébb vígjátékok. Igazgatóságának utolsó éveiben egyre komolyabb kifogások érik Paulay működését. Ezek középpontjában Bisson⁶ vígjátéka, az 1892-ben bemutatott Pont Biquet család, majd Marcel Prévost⁷ A félszűz című darabja áll, amely a botrányt elkerülendő valamivel ártatlanabb címet kap a Nemzeti színházi keresztségben: Századvégi lányok címen mutatják be. Bisson darabja még csak léhán évődik a polgári család hagyományaival, hősnője, a negyvenes, tiszteletre érdemes családanya könnyen ráállna egy könnyű kis szerelmi kalandra, Prévost 1896-ban bemutatott színjátéka azonban komolyabb problémákat tárgyal: azt bizonygatja, hogy a társadalmi és gazdasági helyzet megváltozása a polgári családok lányait is érinti. A Nemzeti Színház nemcsak a pikáns címet változtatja meg, de kihagy néhány kényes jelenetet. Ennek ellenére a jobb ízlésű nézők alaposan felháborodnak.

 

 

Az ifjú Hevesi elégedett, ha „a közönség jó ízlése” botrányosnak ítéli a darabot. Még nem sejti, hogy később, Nemzeti színházi igazgató korában hasonló helyzetbe fog kerülni. Most a botrányt csinálók pártján van. A Századvégi lányokról így ír: „Régóta tudjuk, hogy a Nemzeti Színház hajlékot ad mindenféle léhaságnak, ilyen mélyre azonban még sohasem süllyedt… Fiatal íróink Párizsba szaladgálnak tárgyért, hangulatért, tapasztalatok végett. A drága ifjaknak Budapest nem eléggé romlott, nekik Párizs kell… a francia szellemet ők csak elsatnyult, elérzékiesedett, elaljasodott alakjában szeretik. Nem is a francia szellem kell nekik, hanem Szodoma.”⁸    

Paulay 1894-ben bekövetkezett korai halálával kapcsolatban kénytelen megállapítani, hogy válságos időszak következik a Nemzeti életében. A Magyar Szemlében így ír: „A Nemzeti Színház Paulay Ede igazgató halálával fordulópontra jutott, s ebben a pillanatban még nagyon kérdéses, hogy ez a fordulópont nem rejt-e végzetes válságot magában. […] Az igazgatói állás a mai rendszer mellett kettős irányú tehetséget követel. Erős irodalmi érzéket, képzettséget, műveltséget, dramaturgiai tudást s azon felül adminisztratív képességeket. A Nemzeti Színház egyetlen komoly drámai színházunk, valóságos irodalmi tényező, következésképpen feladata, hogy az irodalom eszményeit ápolja, s minden modern áramlat túlzásaitól elzárkózva, magasabb szellemet és nemesebb stílt őrizzen meg.”⁹

Hevesi véleménye szerint ettől a törekvéstől Paulay is eltért igazgatósága utolsó éveiben, hiszen engedményt tett a bohózati irány felé, így „a nemesebb fajtájú művek háttérbe szorultak. Ez utóbbiak nem szereztek ugyanis annyi tele házat.”¹⁰ Az ingerült cikkíró szerint el kellett volna törölni a bérletrendszert, hiszen az a jobb módú közönségnek határtalan előnyt biztosít, holott a gazdag színházlátogatótól inkább meg lehet követelni, hogy jól megfizesse a jegyét. […] Némely darabot ő miattuk nem lehet többször kitűzni, mert különben nem elég változatos a műsor. […] Az együttesnek pedig mérhetetlen megterhelést jelent a sűrűn egymás után következő bemutatók sorozata. Éppen ezért tudomásul kellene venni, hogy a Nemzeti Színház nem eszköz, hanem cél. Igazi hivatását fel nem áldozhatja senkinek és semminek.”¹¹

1896-ban végre megnyílik a Vígszínház, majd egy évvel később a Magyar Színház. Hevesi írásai ezután még dühösebbek, amikor a Nemzeti porlepte bohózatait bírálja. Hiába reménykedett, hogy a két új intézmény hatására majd változtatnak a műsorpolitikán, és egészséges versengés indul meg a három színház között. Ehelyett elkeseredésében most már a zenés intézményeket, az Operaházat és a Népszínházat is bírálni kényszerül.

Kritikusi pályája első évében egyetlen dráma előadásáért lelkesedik igazán, a Nóráért, amelyet 1889-ben mutatott be a Nemzeti Színház Márkus Emíliával a főszerepben. Pedig a korabeli sajtó korántsem volt elragadtatva. Ambrus Zoltán például „egzaltált norvég babának” nevezte a hősnőt. Ibsen kivételes drámaírói tulajdonságai között Hevesi elsősorban erkölcsi erejét, őszinteségét és szigorú társadalmi elkötelezettségét értékeli.

A Vígszínház megnyitásától kezdve figyelmét a várva várt rivális eredményeinek szenteli. Paulay halála után hosszú időre reménytelen időszak köszönt be a Nemzeti Színház életébe. Elhúzódó válság után csak 1900-ban következik változás az intézményben, amikor Beöthy László kerül az igazgatói székbe. A huszonhét éves csodagyerek hamarosan jelentős változást hoz Hevesi életébe is.

Beöthy különleges figura a főváros színházi életében. Beöthy Zsolt irodalomtörténész és Rákosi Szidi színésznő fia, Rákosi Jenő nagy hatalmú sajtóvezér unokaöccse. Származása révén a szerencse kegyeltje. 1898-ban, huszonöt éves korában már a Magyar Színház igazgatója, de két év után lemondani kényszerül. 1900-ban a Nemzeti Színház élére nevezik ki. Az első évadban mindkét helyen sikereket arat, majd a második szezon – más-más okból – a vesztét okozza. Először megszünteti az üres házakat, majd botrányai miatt kenyértörésre kerül sor.

Hevesi rokonszenvez vele. Ez persze nem azt jelenti, hogy dicshimnuszokat zeng róla. „A Nemzeti Színház 1900 májusáig, Beöthy hivatalba lépéséig hibát hibára halmoz – írja. – A színházi vezetésben ugyanaz a romlottság és lelketlenség uralkodik, mint politikánkban.”¹² Beöthy kinevezése új irányzat megteremtését hozza magával – véli Hevesi. E meggyőződése ellenére számos alkalommal szigorú bírálattal illeti az új korszakot. Mindjárt Beöthy hivatalba lépése kezdetén felháborodik azon, hogy az új direktor előveszi Paulay rég beporosodott Nóra-rendezését, méghozzá úgy, hogy a harmadik felvonás egy bágyadt happy enddel ér véget: a címszereplő úgy dönt, gyermekei kedvéért mégis inkább férje mellett marad. A megoldást egy német előadás kínálja, amelyben a főszereplő nem volt hajlandó az eredeti befejezést eljátszani. Hevesi fel van háborodva a hamisítás miatt.¹³

Ugyanakkor rendszeresen elismeri, hogy Beöthy új szemléletet hoz az elavult Nemzeti Színház falai közé. Gárdonyi Gézát dráma írására ösztönzi, és ennek fényes eredménye A bor 1901. március 19-i bemutatója. „Ilyen jelentős drámát nem láttam még, amióta színházba járok – jelenti ki lelkesen. – Gárdonyi felfedezte az igazi falut, az igazi parasztlelket. Nemes költőiséggel, kitűnő megfigyelőkészséggel, fölényes tudatossággal teremti újjá a népszínművet, szabadítja meg sallangjaitól, sablonjaitól.”¹⁴ Decemberben újabb Gárdonyi-művet üdvözölhet a közönség: a Karácsonyi álom a magyar betlehemes játékokat önti drámába.

Hevesi kevesli az észrevételei rögzítésének lehetőségét állandó munkahelyén, ezért terjedelmes memorandummal fordul Beöthyhez, amelyben kifejti elképzelését egy nagyszabású Shakespeare-ciklus létrehozásával kapcsolatban. Az elgondolásra a címzett azzal felel, hogy meghívja rendezőnek a Nemzeti Színházhoz. A beadvány szövege elveszett, de további levelezésük egy része ma is rendelkezésre áll. Az ajánlatot a címzett aggodalommal vegyes lelkesedéssel fogadja. Hevesi 1901 karácsonyán leszerződik rendezőnek a Nemzeti Színházhoz.

A kritikaírást nem áll szándékában abbahagyni, de a Nemzeti Színház előadásairól természetesen nem ír többé.

 

 

1896-ban jelent meg első tanulmánykötete, a Dráma és színpad,¹⁵ amelynek bevezetőjében azt hangsúlyozza, hogy elméleti fejtegetései csakis a gyakorlatból táplálkoznak. A kötet hét esszét tartalmaz (Tragédia és vígjáték, Bánk bán, Hamlet, A francia dráma, Suderman és Ibsen, A színészi ábrázolás, Fönség és köznapiság). A sajtóban több kritika jelenik meg róla. A Budapesti Hírlap írása azt fejtegeti, hogy Hevesi bemutatkozása nyomán a szerző máris a legérdekesebb ismerőseink sorába lépett. A Jelenkor recenzense szerint Hevesi bátor ember, aki szembe mer szállni a hagyományos, akadémikus felfogással, írójuk szellemes gondolkodó, de még kiforratlan, és gondolataiban sok az ellentmondás.

A Nemzeti Színház tagja

Beöthy azt szeretné, ha új rendezője azonnal munkához látna, de Hevesi időt kér a felkészülésre. Abban állapodnak meg, hogy előbb bizonyos dramaturgiai-átdolgozói feladatokat lát el, fordít, Shakespeare és Molière néhány darabját készíti elő bemutatóra. Először Szász Károly elavult Antonius és Kleopátra-, valamint Csiky Gergely Úrhatnám polgár-fordítását alakítja át, majd hozzáfog a Sok hűhó semmiért új fordításához.

A tervek azonban másképp alakulnak. Beöthy 1902 áprilisában botrányos körülmények között távozni kényszerül. „Beöthy László bukása többet jelentett a Nemzeti Színház számára igazgatója erkölcsi vereségénél: jelentette a még nagyobb irtózást minden újtól, minden változástól és lendülettől, a még görcsösebb ragaszkodást a Paulay-hagyatékhoz” – írja harmincnyolc évvel később a gyors rezsimváltozásról a százéves Nemzeti Színház megbízható krónikása, Pukánszkyné Kádár Jolán.¹⁶ – Az utód az igazgatói székben Somló Sándor,¹⁷ aki felháborodik minden „modernkedéstől”. Hevesi előkészített fordításait, átdolgozásait – egy kivétellel – nem tűzi műsorra. Így első rendezésének premierjére nem is a Nemzeti Színházban kerül sor, hanem a Várszínházban, ahol éppen Janovics Jenő szegedi társulata vendégszerepel. Az ő felkérésére állítja színpadra Eugène Brieux¹⁸ A métely című darabját, alig néhány héttel a párizsi bemutató után, 1902. április 18-án.

Somló hatéves igazgatása alatt Hevesi összesen tizenegy darabot rendez új munkahelyén, ebből három egyfelvonásos. Egyéb munkái közé tartozik a repertoár karbantartása, a futó darabok javítópróbáinak vezetése. Némi rosszindulattal azt is mondhatnánk, hogy ezek segédrendezői, kevésbé durva fogalmazásban játékmesteri feladatok.

A Nemzeti Színházban Molière komédiájával, a Scapin furfangjaival mutatkozik be saját fordításában, 1903. január 24-én. Öt hónappal később Molnár Gyula¹⁹ minden bizonnyal felejthető vígjátékát, a Nyári zivatart rendezi. Ezt követi két héttel később a Sok hűhó semmiért. A Shakespeare-vígjáték saját átalakításában kerül színre, négy felvonásba és összesen három helyszínre tömörítve a meglehetősen bonyolult eseményeket. Palágyi Lajos²⁰ A rabszolgák című drámai költeményét előbb az Operaház színpadán mutatják be Hevesi dramatizálásában 1904. január 4-én, majd egy nappal később a Nemzeti színpadára viszik át. Ezt egy újabb Molière-vígjáték, a Dandin György követi Hevesi fordításában 1904. április 16-án. Cervantes műve, A csodaszínház²¹ a népi színjátszásból ismerős alakokat felvonultató különlegesség, amelyet szorult helyzetében minden bizonnyal Hevesi javasolt bemutatásra.

Két év kényszerszünet után, 1906-ban Pásztor Árpád²² három egyfelvonásosát, az Alkut, A bírót és a Két öreget, valamint Szemere György²³ Siralomházban című drámáját és Molière művét, A tudós nőket rendezi. Ezzel véget ér Hevesi első Nemzeti színházi korszaka.

A Thália Társaság

Három huszonéves egyetemi hallgató, Bánóczi László, Benedek Marcell és Lukács György 1903 végén elhatározza, hogy színházat alapít. Olyan színházat, amely hadat üzen a konvencióknak. Példaképük Otto Brahm berlini Freie Bühnéje, az Antoine vezette párizsi Théâtre Libre és a moszkvai Művész Színház, Sztanyiszlavszkij műhelye. Felkeresik Hevesit azzal a tervvel, hogy álljon a készülő mozgalom élére. Legyen a Thália művészeti vezetője. „Ebben az időben fiatal rendezője voltam a Nemzeti Színháznak, több munkakedvvel, mint munkalehetőséggel, s ha voltak is a színpad jövőjébe szárnyaló álmaim és ábrándjaim, nem gondolhattam arra, hogy ebből bármit is megvalósíthassak” – emlékezik 1919-ben Hevesi.²⁴ Az ajánlatra természetesen azonnal igent mond. Ezzel kezdetét veszi a magyar színháztörténet egyik rövid, különösen szép fejezetének időszaka. „Ha majd meg fogják írni a mai kor színészetének kétség kívül elég érdekes történetét, ragyogó lapok lesznek azok – irigylem a témáért a későbbi kor krónikásait – melyekben a Tháliáról, mint a modern magyar színjátszás úttörő harcos csapatáról lesz szó. Csupa romantika ez a történet, ha nem láttuk volna szemünk előtt lefolyni, szinte el se hihettük volna a dolgot” – írja egy korabeli krónikás a történet harmadik évében.²⁵

Hamarosan nekilátnak a közös álom megvalósításának. Hevesi változatlanul a Nemzeti Színház tagja marad, de ottani csekély elfoglaltsága cseppet sem akadályozza, hogy energiái fennmaradó részét az induló vállalkozásnak szentelje. A Somló Sándor vezette megkövesedett intézmény hangadói azonban nem hagyják szó nélkül, hogy ifjú rendezőjük – mai kifejezéssel – „haknizni” jár egy ki tudja milyen félműkedvelő társasághoz. Pukánszkyné Kádár Jolán így foglalja össze a kialakult helyzetet: „Feljelentés érkezik a belügyminiszterhez, hogy Hevesi a Thália Társaságnál rendszeres díjazás mellett rendezői teendőket végez. A belügyminisztérium elrendeli a vizsgálatot, »mert a Nemzeti Színház rendezői állásával az ily természetű mellékfoglalkozás össze nem egyeztethető«. Hevesi Sándor jelentésében azt írja, hogy az ő munkássága merőben pedagógiai, mert a Thália Társaság nem tekinthető egyébnek iskolánál, s hogy az üres óráinak passziója.”²⁶ Úgy látszik, a belügyminisztert meggyőzte Hevesi védekezése, mert a Társaság fennállásának négy éve alatt nyugodtan folytatta mindkét tevékenységét.

1904. 1904 április 20-án került sor a Thália alakuló közgyűlésére. Bevezető előadásában Hevesi fogalmazta meg a művészi célokat. „A Thália irodalmi célja olyan drámák színrehozatala, amelyek a szó legnemesebb értelmében modernek, azaz ha akár kétezer évesek is – de divatos, korszerű hazugságok nincsenek benne – mondja. – A modernséget a Thália a művészi igazságban látja, lehet a dráma formája, stílusa akármilyen… Ebből az elvből nyilvánvalóan folyik a másik: a színjátszás és rendezés terén érvényesülő. Semmi sem áll távolabb a Tháliától, mint az, hogy a természetesség jelszavával egyforma szürke előadási tónust akarjon ráhúzni minden darabra. 
A naturalizmus külföldön már eljátszotta kis játékait és a Thália nem akarja feltámasztani. Kétségen felül áll, hogy mindenfajta darabnak megvan a maga stílusa, hangja, színe. Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban: ebben lehet röviden összefoglalni a Thália Társaság programját.”²⁷

A bemutatkozó előadást 1904. november 25-én tartották a Rottenbiller utcai Feld Gyermekszínházban. A műsoron négy egyfelvonásos szerepelt: Goethe Testvérek című lírai életképe, Courteline²⁸ A rendőrfőnök jó fiú című szatirikus bohózata, Edward Brandes²⁹ Egy látogatás című két felvonásos színműve, valamint Paul Mongré³⁰ műve, a Becsületének orvosa.

 

 

A négy darabból összeállított program közös jellemzője, hogy mindegyikben a polgári dráma jellemvonásait keresték. A műsor műfaji összetétele is furcsa: két színmű és mellette két szatirikus bohózat. Érdemes felidézni Benedek Marcell harminc évvel későbbi írását a műsorral kapcsolatban: „Voltak lapok, amelyek első kritikusukat küldték ki, s ezek a kritikusok nagy és lelkes cikkekben számoltak be az előadásról. Amelyik lap a sporttudósítójának, vagy nyári operett-kritikusának adta oda a jegyét, abban majdnem kivétel nélkül rövid, vállveregető vagy fitymáló kritikák jelentek meg.”³¹

Az előadást nem Hevesi rendezte egyedül. Moly Tamással³² dolgozott együtt, és a vezetőség többi tagja is részt vett az előkészületekben. Mivel a plakátok nem tüntetik fel a Thália előadásainak rendezőit, arra következtetünk, hogy Hevesi valamennyi előadás színpadra állításában részt vett, hol egy személyben, hol mások társaságában.

Az első évad következő két bemutatója Strindberg Az apa és Hebbel Mária Magdolna című műve. Strindberg komor, nyomasztó drámája 1905. március 12-én, Hebbel polgári tragédiája 1905. április 12-én került színpadra. Mindkét bemutató a Várszínházban volt. Strindberg művét öt alkalommal, Hebbel drámáját négy év alatt huszonkétszer játszották. Ezt követte – egyetlen előadásban – a Solness építőmester, Ibsen színműve 1905. november 19-én. A „norvég Shakespeare” bemutatkozásáról még a Thália törekvéseivel rokonszenvező Népszava is elmarasztaló hangon számol be. „Ibsen ilyen munkáinak legjellegzetesebbje és ezért merész vállalkozásnak tartottuk, mikor a Thália Társaság műkedvelőkből és fiatal színészekből álló társasága ennek a darabnak előadását hirdette – írja. – Megvalljuk, hogy kevesebbet kaptunk, mint amennyit előlegezett bizalmatlanság után is vártunk volna. Valósággal megdöbbentünk, amikor azt a tehetetlen vergődést láttuk, és úgy éreztük, hogy néhány jóakaratú, de tehetségtelen ember visszaélést követ el Ibsennel.”³³ De van ennél durvább hangú írás is. A Magyar Szó így reagál a kudarcra: „Mi célja van annak, hogy ilyen és hasonló művek rendszeres idehurcolása kedvéért külön színpad létesíttessék? S a fiatal művészeknek és íróknak egyéb hivatásuk nem lehet, mint ilyen furcsa, különc modernek gondozása? Lám, a germán szabad színpadok abban látják hivatásukat, hogy saját új erőiket mutassák be. Nálunk is csak az lehetne a hivatása, hogy az itt forrongó, vívódó és érvényesülésre tért nem nyerő tehetségeket állítsák színpadra…”³⁴

A kevésbé elszánt ellenfelek megpróbálnak mentséget találni a fiaskóra. Arra hivatkoznak, hogy az új és még szokatlan játszóhely, a Folies Caprice³⁵ az oka mindennek, amelyben a további években folytatja működését az együttes. Hevesi pedig nem jön zavarba, és nem hagyja lebeszélni magát Ibsenről. Még négy alkalommal kerül sor Ibsen-premierre a Thália Társaság életében.

A Solness bukása után ismét három egyfelvonásos bemutatója következik. Lawrence Alma-Tadema³⁶ mélabús hangulatú, szür-realista játéka, A láthatatlan kormányos merész stíluskísérlet, Mende Béla³⁷ A kapocs című szösszenete a Thália drámapályázatára beérkezett játék, Franz Wedekind A hőstenor című darabja pedig szatíra. Az 1905. december 17-én lezajlott egyetlen előadás legizgalmasabb része Gulácsy Lajos varázslatosan szép, szürke tónusú színpadképe a holland festő, Alma-Tadema egyetlen színpadi művéhez, amelyet az egyik kritika prerafaelita álomnak nevezett.

Az 1906. február 18-án ugyancsak egyetlen előadásban játszott A lélek jogai, Giuseppe Giacosa³⁸ drámája egy műsorban szerepelt Szemere György³⁹ Siralomházban című drámájával és Octave Mirbeau⁴⁰ A pénztárca című komédiájával. Az utóbbi két darab később más összeállításokban is szerepelt, Szemere műve kilenc, Mirbeau játéka hat alkalommal.

1906. 1906 március 25-én mutatták be – magyar színpadon először – a Thália legnagyobb sikerét, Heyermans ⁴¹ Remény című halászdrámáját. A darab hatalmas feladat elé állítja Hevesit. Lukács György szerint a szerző kísérlete triviálissá, novellisztikussá teszi a tragédiát. A Pesti Napló kritikusa is észreveszi a dráma sebezhető pontját, amikor megállapítja, hogy „a négy felvonás végig lélekrajzok mozaikja, és így az érdekkeltés valójában az egyes szereplőkre nehezedik. Ez pedig a legnehezebb feladat.”⁴² Hevesi 1938-ban megjelent Színház című könyvében úgy említi a drámát, mint a szociális érzék és a keresztényi irgalom sikeresen dramatizált feljajdulását.

Akárhogy is volt, a darab bemutatójának közönsége szeretettel köszöntötte az előadást. „… mert nagy akarat van bennük a jóra. Nagy, szent akarat erős öklöt szerezni arra, hogy kiverjék végre innen is a langyos Sudermanokat és öreg és ravasz Sardou véres nyomain járó élettelen színmű-gyárosokat. Akarat van bennük megcsinálni az utat a jövő színpadának, és nagy szeretet illeti meg őket ezért.”⁴³  

Heiermans drámája volt a Thália legtartósabb sikere. Huszonöt előadást ért meg a fővárosban és a vidéki vendégjátékokon.

Hasonló volt a következő bemutató, Ibsen Nórájának fogadtatása is 1906. november 4-én és a következő tizennégy előadáson. A főszerepeket Forgács Rózsi (Nóra), Törzs Jenő (Rank doktor) és Herceg Jenő (Helmer) játszotta. „A szervezkedő modern színészet első csatáját vívta meg – írja az előadásról Kosztolányi. – Megható volt ez az előadás. Új hang, új irány, egységes, egészséges felfogás csendült ki belőle. A mi nyomasztó viszonyaink között már az is elég, hogy az új színészet új törekvései nem sikkadnak el, és minden művészeti reakció egyáltalán szóhoz jutott.”⁴⁴

Decemberben felújítják Courteline A rendőrfőnök jó fiú című vígjátékát, és a szerző két másik egyfelvonásosát, a Boubouroche-t és a Csendes otthont illesztik mellé. Előbbiben a sajtó az ifjú Törzs Jenő kísérteties öregúr alakítását emeli ki, utóbbiról az olvasható, hogy „meg lehetett érezni azt a nagy intelligenciát, amely a Thália összjátékából kisugárzik”.⁴⁵

Hat héttel a Nóra elsöprő sikere után újabb Ibsen-bemutató következik: A vadkacsa. A szereplők közül a kritika első helyen Forgács Rózsi Hedvigjét és Törzs Jenő Hjalmarját emeli ki. „Forgács Rózsi valóságos Ibsen-médium; szinte átszellemül ebben a delejes légkörben. Úgy tetszik, mintha kipattogzanék belőle a tragédia villamos borzongása, mintha minden mozdulatából áradna a nehéz ibseni levegő. Kerek művészi alakítást nyújtott Törzs Jenő; egészen új hangjai voltak. De az együttes minden tagja a rendező elgondolása szerint s híven az íróhoz formálta szerepét” – olvashatjuk a Budapesti Naplóban.⁴⁶

Az Éjjeli menedékhely bemutatója alighanem Reinhardt előadásával kívánt birokra kelni. A Kleines und Neues Theater 1903-ban vendégszerepelt hatalmas sikerrel a magyar fővárosban Gorkij drámájával. Nyilván Hevesi kerülni akarta Reinhardt naturalizmusát, ezért törekedett szimbolikus jelzésekre. Talán ennek volt köszönhető, hogy a Thália előadása nem aratott osztatlan sikert. És bizonyára ennek köszönhető, hogy a darab mindössze három alkalommal került közönség elé.

1907. 1907 március 3-án új magyar drámaírót avat a Thália: a később világsikereket arató Lengyel Menyhértet. A nagy fejedelem előtt Musset Szeszély című egyfelvonásosa kerül színre. A huszonhét éves Lengyel Menyhért kitűnt magabiztos színpadismeretével és fogékony politikai érzékével. A bemutató dátuma a magyar drámatörténetben is fontos fordulópont. A Pesti Napló cikkírója szerint a darab legértékesebb része az első felvonás, kár volt még két felvonással megtoldani.⁴⁷ Ha nem is biztos, hogy a cikkírónak mindenben igaza van, és a vegyes stílus ellen a rendező is megpróbált határozott irányítással fellépni, azért a Thália egyetlen egész estét betöltő magyar dráma bemutatásával merész lépést tett.

Arthur Schnitzler Irodalom című egyfel-vonásosa a kritikusok szerint elsősorban Törzs Jenő alakításának köszönhette sikerét. „A Thália közönsége lelkesen tapsolt a szerzőnek és darabjának. Mert az irodalommal valamelyest közösséget tartó emberek nagyon sokan vannak a Thália vasárnap délutáni Schnitzler-bemutatóján”⁴⁸ – mondja egy nem túlságosan eredeti hangú beszámoló.

A szerzők sorában ezután Gabriele D’Annunzio következett, akinek A holt város című darabját 1907. március 24-én mutatta be a Thália Társaság. A sajtó erős fenntartásokkal fogadja a darabot, de annál lelkesebben adózik az előadásnak, elsősorban Hevesi hatalmas munkájának és Törzs Jenő Leonardo-alakításának. A lelkes krónikás azt is megjegyzi, hogy „valóságos diadallal” mutatta be az együttes a darabot. „Új díszletet is készíttetett annak a festményszerűségnek megfelelően, ahogyan Hevesi a játékot megkomponálta. A díszletet Márffy Ödön tervezte, híven követve a rendezőnek a dekoratív stilizációra törekvő elgondolását. Erősen kontúrozott, karcsú vonalak, egyben tömörségre törekvő forma, szigorú szerkesztési elrendezettség jellemzi ezt a színpadképet s az egészet egy mélabús hangulat szépsége hatja át.”⁴⁹

Hevesi utolsó munkája a Tháliában Gerhardt Hauptmann Elga című művének és Oscar Méténier⁵⁰ Családi körben című egyfelvonásosának színpadra állítása. A Társaság 1907 májusában helyiség nélkül marad, és csak a következő év októberében van ismét lehetőség közönség elé kerülni. Különféle rémhírek keringenek a társulatban a megszűnésről, ezért aki teheti, megbízhatóbb szerződés után néz. Többen a Nemzetihez, a Vígszínházhoz, a Magyar Színházhoz, illetve a Népszínház-Vígoperához mennek, ahol a hírek szerint Hevesi is dolgozni fog.

Hevesi sohasem tudott és sohasem akart elszakadni a Thália emlékétől. Egész további életét, sorsát, pályája alakulását meghatározta. A Thália színiiskolájának köszönhető két nagy jelentőségű elméleti munkája, A színjátszás művészete (1908) és Az előadás művészete (1908), amely máig hasznos tankönyv a színésznevelésben, ha néha hosszú időszakokra meg is feledkezünk róla. A színészi munka vizsgálata őt is elvezeti a színészi paradoxon elméletéhez. Megkérdőjelezi Diderot elméletét: nem igaz, hogy a szerepalkotásban csak a hideg észnek kell érvényesülnie. Nem igaz, hogy a szerep érzelemtől gazdag, szenvedélyes átélése rossz eredményre vezet. A tehetség éppen a lelki átváltozásra való készség. „A színészi paradox tulajdonképpen abban áll, hogy a színész személyileg a legtökéletesebb nyugalmát őrizze meg, művészileg pedig a lehető legszenzibilisebb legyen.”⁵¹  

A Thália a fővárosi kényszerszünet után 1908 decemberének végéig folytatja működését. Előbb vidéki turnékat szerveznek új produkciókkal, a Képzelt beteggel, Ibsen Kísértetek című drámájával és más előadásokkal, amelyeket Bánóczi László állít színpadra. A fővárosi bemutatókkal visszatérnek a Rottenbiller utca 37-be, amely most már új néven, Sziklai Kornél⁵² vállalkozásaként működik. Itt kerül sor az utolsó, huszonharmadik premierre, Hauptmann Henschel fuvaros című drámájának bemutatójára 1908. december 17-én. Hevesi rendszeresen látogatja a próbákat, elmondja észrevételeit. Úgy viselkedik, mint egy gondos apa, akinek a gyerekei már elhagyták a szülői házat.

„Öt évig élt és huszonöt év alatt sem tudták elfelejteni” – mondta Hevesi a Thália huszonöt éves jubileumi ünnepségén, amelyet a Vajda János Társaság rendezett. Ignotus⁵³ pedig így emlékezett: „Minden, ami a Magyar Színház: hang, játékmód, irodalmiság és viszont, a színpad bátorsága, továbbá színészet, rendezés és darabok: mind a Thália hagyatékából valók, vagy az ő megpendítéseinek továbbvitele. Hogy ma másképpen kell játszani még a Vígszínházban is és másképp kell színházról írni még a Budapesti Szemlében is, mint lehetett tegnap: ezt is a Thália tette. Az egy év alatt, amíg hatósági mesterkedések miatt rejtőzködő halott volt, üzlet, színpad, irodalom és kritika megosztozott a hagyatékán, mint a Krisztus palástján.”⁵⁴         (Folytatjuk)

 

BALOGH GÉZA

jegyzetek

¹ László Anna: Hevesi Sándor, Gondolat Kiadó, Budapest, 1960

² 1927 szeptembere és 1944 márciusa között megjelenő kulturális és politikai folyóirat. Első főszerkesztője Szekfű Gyula. Színvonalas reformkonzervatív sajtótermék volt. Szerzői között jelentős politikusok, tudósok, írók és újságírók voltak a munkatársai.

³ 1856-tól 1939-ig megjelenő politikai napilap. Kezdetben hetenként hatszor, majd naponta kétszer, reggeli és esti kiadásban került el az olvasókhoz.

⁴ 1893 és 1944 között megjelenő politikai napilap.

⁵ Prielle Kornélia (1826‒1906) vidéken töltött évek után 1859-től a Nemzeti Színház ünnepelt tagja. 
A Paulay-korszakban ért pályája csúcsára. A franciás stílusú színdarabok kiváló tolmácsolója volt.

⁶ Alexandre Bisson (1848‒1912) francia drámaíró, több vígjátékát a magyar színházak is játszották.

⁷ Marcel Prévost (1862‒1941) francia író, a XIX. század végén világszerte népszerű volt, hadat üzent a naturalizmusnak. Érzelmes, sikamlós és regényes könyveket írt.

⁸ Nemzeti Színház, Prévost: Századvégi lányok, Magyar Szemle, 1896. 4. sz.

⁹ Hoffmann Sándor: A Nemzeti Színház jövője, Magyar Szemle, 1894. 12. sz., 142–143. o.

¹⁰ I. m.

¹¹ I. m.

¹² Magyar Szemle, 1900, 119. o.

¹³ Színházi krónika, 1900. 19. sz.

¹⁴ Színházi krónika. Gárdonyi Géza: A bor, Magyar Szemle, 1901. 14. sz.

¹⁵ Singer és Wolfner, Budapest, 1896.

¹⁶ In: A Nemzeti Színház százéves története, I. kötet, 348–349. o.

¹⁷ Somló Sándor (1859‒1916) színész, rendező, színigazgató, drámaíró, 1893-tól a Nemzeti Színház tagja, 1902 és 1908 között igazgatója.1907-től haláláig a Színművészeti Akadémia igazgatója.

¹⁸ Eugène Brieux (1858‒1932) francia író, újságíró, A mételyt (Les avariés) 1902-ben írta.

¹⁹ Molnár Gyula (1857‒1932) író, színész, újságíró, szerkesztő. Számos színművét bemutatták, elsősorban a Nemzeti Színházban.

²⁰ Palágyi Lajos (1866‒1933) költő, kritikus, tanár, újságíró. Eleinte szocialista, majd pacifista nézeteket vallott. 1893-ban elvesztette hitét a történelmi haladásban. Írásaiban a harcos indulat moralizmussá alakult. Jelentős műfordítása Goethe Faustja.

²¹ El retablo de las maravillas

²² Pásztor Árpád (1877‒1940) író, költő, újságíró. Az Est-lapok munkatársa. Elsősorban ifjúsági regényeket és tanulmányokat írt.

²³ Szemere György (1863‒1930) író, színműíró. 
A Nemzeti Színház több darabját bemutatta.

²⁴ Hevesi emlékbeszéde, in: A Thália jubileuma, Magyar Színpad, 1919. 85. sz.

²⁵ Szegedi Napló, 1907.

²⁶ Pukánszkyné: i. m. 355. o.

²⁷ Magyar Művészeti Almanach, 1910, 78. o.

²⁸ Georges Courteline (1858‒1929) francia humorista, regény- és drámaíró.

²⁹ Edward Brandes (1847‒1931) dán író, kritikus, politikus.

³⁰ Paul Mongré álnév. A szerzőről csak annyit lehet tudni, hogy Nietzsche-követő, és hogy a francia álnév mögött egy német író rejtőzik. A darab 1904-ben jelent meg. Lukács György (a darab fordítója) sem tesz róla említést A modern dráma története című könyvében.

³¹ Benedek Marcell: A harmincéves Thália, 1934., in: Könyv és színház, Budapest, 1963

³² Moly Tamás (1875‒1957) író, újságíró, rendező, színházigazgató, műfordító, a Thália Társaság választmányi tagja.

³³ Népszava, 1905. november 21.

³⁴ Magyar Szó, 1905. november 21.

³⁵ A Révay utca 18. szám alatt működő színházhelyiség, a későbbi Pesti Színház, majd Vidám Színpad, a jelenlegi Centrál Színház.

³⁶ Sir Lawrence Alma-Tadema (1836‒1912) holland származású angol festő, Itáliában, majd Londonban működött. Világos tónusú akadémikus képei egykor igen népszerűek voltak.

³⁷ A szerzőről semmi továbbá nem tudható, irodalmi munkássága és életrajza ismeretlen. A kapocs szövegpéldánya elveszett.

³⁸ Giuseppe Giacosa (1847‒1906) olasz író, színpadi szerző, az olasz polgári színmű egyik legjelentősebb képviselője. Több művét Sarah Bernhardt társulata számára írta. Puccini három operája, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony szerzője. Borús szerelem című drámáját, amely egy házasságtörés históriája, a budapesti Nemzeti Színház is bemutatta.

³⁹ Szemere György (1863‒1930) író, színműíró, lapszerkesztő. Falusi környezetben játszódó, társadalombíráló színműveivel aratott sikereket.

⁴⁰ Octave Mirbeau (1850‒1917) francia regényíró és színpadi szerző.

⁴¹ Herman Heiermans (Heyermans, 1864‒1924) holland író.

⁴² Pesti Hírlap, 1906. április 2.

⁴³ Magyar Szó, 1906. április 3.

⁴⁴ Kosztolányi Dezső: Egy új Nóra-előadás, Budapesti Napló, 1906. november 5.

⁴⁵ Pesti Napló, 1906. december 9.

⁴⁶ 1906. december 27.

⁴⁷ Pesti Napló, 1907. március 5.

⁴⁸ Pesti Napló, 1907. március 12.

⁴⁹ Alkotmány, 1907. március 26.

⁵⁰ Oscar Méténier (1859‒1913) francia drámaíró. Nevéhez fűződik a Grand Guignol színház megalapítása.

⁵¹ A színjátszás művészete, Stampel Könyvkiadó, 1908, 34. o.

⁵² Sziklai Kornél (1869–1919) színész, színigazgató.

⁵³ Ignotus (Veigelberg Hugó, 1869–1949) író, szerkesztő, kritikus, 1907-től a Nyugat szerkesztője.

⁵⁴ Ignotus: Színházi dolgok – Thália rediviva, Nyugat, Budapest, 1910, 56–57. o.