Három variáció a lehetetlenségekre

Jean-Paul Sartre: Legyek

Maladype Színház

A felelőtlenség és a lelkiismeretlenség korában, amikor az embernek és az emberi méltóságnak semmiféle értéke nincs, szólni kell arról, hogy igenis lehetne. Kell olyannak lenni, hogy lelkiismeret! A huszonegyedik században már eliminálódott, de a huszadikban még foszlányaiban fellelhető. Különböző megfogalmazásokban formát öltött, hogy igenis létezik olyan, hogy egyéniség, hogy van szabadság, van felelősség. Gondolkodhatunk azon, hogy milyen az a közeg, amiben élünk, amit úgy hívunk, hogy társadalom, és az egyén a maga parányiságával mint létezhet benne. Mekkora lehet az egyén mozgástere, s egyáltalán, van-e, ha 
a hatalom tudomást sem akar venni róla? Az ember mindenkor elidegeníthetetlen szubjektivitása a szabadság, amelyben önmagát teremti meg. Sartre szerint az egzisztencializmus humanizmus. Ha nincs tervező (azaz Isten), akkor nincs az emberi élet belső lényege, ezért nem létezhet emberi természet (aminek az embernek lennie kell). Ehelyett ki kell találnunk a célunkat, a saját „lényegünket”. Ez a kérdés foglalkoztatta az író–filozófust gazdag életművében, regényeiben, drámáiban.

A Legyek Jean-Paul Sartre első drámája, amely 1943-ban szinte egyszerre jelent meg a szerző fő műveként számon tartott Lét és a Semmi – Egy fenomenológiai ontológia vázlata című művével. Az egyén szabadságlehetőségének kérdését ebben az Atreida-ház mítoszán keresztül feszegeti. 
A szereplő alakok ismerősek: Agamemnon, az őt megölő Klütaimnésztra, aki megcsalta férjét unokatestvérével, Aigiszthosszal, Thüesztész fiával és egyben unokájával. Agamemnon és Klütaimnésztra gyermekeit több görög tragédiaíró történetéből ismerhetjük. A leányok: Khrüszotemisz, Élektra és Iphigeneia, a fiú pedig nem más, mint Oresztész. A Legyekben Oresztész a főhős, aki istenekkel dacolva, tettekkel is érvényesíti meggyőződését. Nem köti a múlt, csak azt szeretné, hogy megtalálja saját útját és saját életét. Igazi kortársunk ebben. Hozzá kapcsolódnak történetükkel a többiek: a bosszúéhes, cselédként tartott Elektra, az érzékei uralmában tobzódó Klütaimnésztra, a hatalomhoz ragaszkodó és csak az által létező Aigiszthosz.

Mozgásuk a különös térben az elvonatkoztatott tartalomhoz igazodik. Érezzük, hogy valójában nem mese, hanem példabeszéd amit látunk, az alakok által megjelenítve.

Ádám Kornél és Pál Zoltán – Legyek, Maladype Színház (fotó: Palágyi Barbara)


A játék terét – egy hatalmas, mandala szerű piros körben zajik a történet – Balázs Zoltán tervezte. Díszlet nincs, csak mozgatható piros székek, amelyek lehetnek Argosz várfalai vagy szélfútta peloponnészoszi hegytető. A napraforgómagokból formált utak, amelyek eltörölhetők, megsemmisíthetők, széthullást és a létfeltételek állandó változását is érzékeltetik. Lukács Andrea gyűlölettől telítetten bosszúvágyó Elektrája Euripidész drámájából lépett elő. Erős Brigitta Iphigeneiája ellenpólus. Játékos és naiv, akivel történnek az események, ő csak alanya és nem mozgatója az életének. (Ő jegyzi a nagyszerű zenei jelzéseket is.)

A szereplők (az említetteken kívül András Gedeon, Dőry Brigitta, Pál Zoltán, Mesés Gáspár és Ádám Kornél) mozgása – ez rendezői koncepció – nem a szövegnek van alárendelve. Így még jobban érvényesül, hogy itt létkérdésekről van szó, nem történetmesélésről. Arról, mik vagyunk mi az események sodrában.

Juraszek Zsuzsanna rendező irányításával egy nagyon egységes, ritmusában is jól felépített, erős rendezői elképzelést sugalló előadás született.

Kurázsi és gyerekei

Budaörsi Latinovits Színház

Hátborzongató, hogy Brecht mennyire aktuális. Nem véletlen, hogy színházak sora veszi elő a műveket, a Koldusoperát Budaörsön Zsótér Sándor, aki Brecht majd minden művét megrendezte már (a Kurázsi mamát is, most már negyedszer).

A Kurázsi-előadáshoz ő is Ungár Júlia fordítását használta fel, ahogy a Narratíva Kollektíváé is, Kovács D. Dániel rendezésében.

Brecht a Kurázsi mamát 1939-ben kezdte írni, a háború kitörésekor, és 1941-ben volt az ősbemutató. Paul Dessau zenéje hozzá 1946-ban született. Ez a mű egy stációs dráma, amelynek tizenkét epizódszerű jelenete követi végig 1624-től 1636-ig a főhősnő és családja sorsát.

Mivel a szereplők nem árnyalt jellemek, mindegyikük egy-egy magatartás képviselője, s hiányzik belőlük a tragikumhoz szükséges erő. A Latinovits Színház előadásában a főbb szerepeken kívül itt több karaktert is megformálnak a játszók. Mindenki tehetetlen kiszolgáltatottja az eseményeknek; Kurázsi csak látszatra az, aki a jég hátán is megél, akinek a pénz többet ér mint a tisztesség.

Ebben a rendezésben és Spolarics Andrea alakításában csak a mindenek ellenére élni akarás megtestesítője, aki nem sodródni akar, csupán élni a szeretteivel. Azért tudja irányítani a férfiakat is, mert értelmesebb, mint az átlag. Döntéseket hoz, mérlegelni is tud, de hiába látja az összefüggéseket, hiába hajlandó minden megalkuvásra, alulmarad. A háborúban nincsenek győztesek, a történelem diadalokról tud, látszólagos felülkerekedésről, de csak vesztesek vannak. A háború mindent elpusztít, aki túlél, annak a lelke nyomorul.

A tragédiák egymásutánját oldja a színpadkép. Brecht nemcsak az elidegenítés, hanem a groteszk és a humor eszközét is alkalmazza, de Zsótér ezen is csavarint egyet. A háború érzékeltetése hol tollas-, hol pingponglabdával történik. Ambrus Mária színpadképe klasszicistára stilizált függönykeret, amire vetíteni lehet neoncsőből formált katonát, bombát és ártatlan angyalfigurát is. A háttérfüggöny díszítettségében és méretében is alkalmas a Turai Balázs animációs rendező Oligarchia: Békemisszió című videója alapján készült filmrészletek vetítésére. A színpad közepén egy hatalmas bézs színű asztal dór oszlopokat idéző lábazattal, aranyszegéllyel, ami harcmező akár, elválasztja az ellenségeket, s ha a szituáció úgy hozza, más-más helyszínt jelez. Benedek Mari az ukrán zászló kék sárgájába öltöztette a szereplőket. A színtónusok erőssége egyezik a nemzeti jelképével, csak Kurázsié módosul úgy, hogy a kék szürkébe hajlik és a sárga is fakóbb. A szekér, amely minden előadáshoz hozzátartozik, itt egy háromkerekű, zöldre festett, platós motor, ami jön megy, vagy kering a hatalmas asztal körül a színpadon. (A Narratíva Kollektíva előadásában például egy fekete zongora, amelyet időnként hangszerként is használtak).

Paul Dessau zenéje Kákonyi Árpád hangszerelésében és Szép András zongorajátékával szólal meg. A zongorajáték nem kívánja megidézni egy zenekar hangzását. Lecsupaszított, így ad hangsúlyt. Természetesen az összes fontos dal elhangzik, így a Dal a kapitulációról és a Salamon bölcsességének, Cézár bátorságának, Szókratész igazságérzetének és Szent Márton irgalmassságának mulandóságát hangoztató, amely szívbe markolón mutat rá a földi lét, az értékek és erények hibavalóságára.

Sas Zoltán e. h., Spolarics Andrea és Nagy Katica m. v. – Kurázsi és gyerekei, Budaörsi Latinovits Színház
(fotó: Borovi Dániel)

Zsótér Brecht drámáját a jelenbe helyezi anélkül, hogy erőszakot tenne a történeten – csak közel hozza. Itt a szürreális a reális, ahogy a valós életünkben is. Tehetetlenül nézzük, nem elszenvedői, csupán szemlélői lehetünk a körülöttünk, a velünk zajló legabszurdabb történetnek. Hogy esetleg dolgunk is lenne benne, arra figyelmeztet az előadás. A közönségnek is módja van Kattrinnal (Nagy Katica m. v.) együtt ébreszteni a várost (kis pléhkazettákkal lehet zörögni), figyelmeztetni a közelgő ellenségre. A darab hátborzongató aktualitása ebben a rendezésben figyelmeztetés.

Csehov: Cseresznyéskert

Katona József Színház

A cseresznyét vagy meggyet lehet frissen, aszalva, befőttnek, lekvárnak, sokféleképpen fogyasztani. Csehov Cseresznyéskertje is ilyen. Meghatározása szerint komédia, s ezt azért kell leszögezni, mert másként nem ez a fogalom jutna eszünkbe róla. Az 1904-ben született darabot a moszkvai Művész Színház számára írta szerzője, magyarra először Tóth Árpád fordította, s ezt a szöveget játszotta a Vígszínház 1924-ben. Azóta többen, többször lefordították a művet, a Spiró-féle változatban Meggyeskert. Ezzel a címmel játszotta például az Örkény Színház is, Ungár Júlia fordításában. Ez a mostani Katonás előadás Morcsányi Géza, a nagyszerű műfordító, dramaturg, egyetemi tanár, a Magvető volt igazgatója szövegét szólaltatja meg, akit idén januárban vesztettünk el. Az ő fordításában tele van a darab fanyar, mulatságos felütéssel.

Az előtérben Vizi Dávid – Cseresznyéskert, Katona József Színház (fotó: Horváth Judit)

A rendező, Tarnóczi Jakabra még nincs harminc éves, első munkája a Katonában még egyetemistaként a Leláncolt Prometheusz volt, s ezt követte sorban a Bánk Bán, az Isten, Haza, Család, a Melancholy rooms, a Magányos emberek és most a Cseresznyéskert. Szikár rendezői világa a szereplők lelki tulajdonságának kibontására fókuszál. Két világ ütközik itt, a múlt hadakozna a jövővel. Ebben a rendezésben nincs semmi szentimentalizmus, semmi melankólia. Ezt jelzi a teljesen csupasz játéktér is. A háttér félhomályában ott a máskor gondosan eltakart fal a huzalokkal, vezetékekkel, kapcsolókat rejtő dobozokkal. A játék a forgón zajlik. Kellék sincs, csak egy-két szék, a kényszerű helyszínváltozásra utaló húzogatós bőröndök, amelyek ülőhelyül szolgálnak. Fölöttük a lámpa – több pályaudvaron látni ilyesmit – az állandó érkezés és távozás érzetét kelti. Kálmán Eszter érdeme ez, ahogy a jelmezek is, amelyek színvilágukban is visszafogottak.

Van egy világ, amelybe beleszülettünk, s aztán tovább kell lépnünk, legalább a helyszínt tekintve. Az élet, akár a víz, nem tartható a markunkban, elfolyik. Nem szép a múlt, nincs hova visszavágyni, a jövő meg csupa lelkünktől idegent akarna ránk kényszeríteni. Tarnóczi Jakab ezt a Cseresznyéskertet vezeti elénk. Ónodi Eszter fáradt és érzelmeiben halott Ljuba. Testvére, Leonyid, Kocsis Gergely megformálásában az időtlen és kortalan téblábolás. Minden jó, ahogy van, mert számára mindennemű konfliktus életidegen. 
A francia nevelőnő fénylik ki ebből a környezetből (estélyije csupa csillogó flitter) – Rezes Judit színészi ereje a leghangsúlytalanabbat is főszereppé teszi. A többiek lelki és fizikai ernyedtségéből kiviláglik: ami van, azt élvezni kéne, örülni neki. A darab ellenereje a hajdani cseléd. Vizi Dávid Jermolajában a kezdetekkor szervilizmus, majd hatalmának érzete, a győztes dölyfe munkál. Semmit nem tud a világról, semmi mást nem is érzékel belőle, csak a pénzt. Nem rossz ember, „másoknak ártani, jaj, dehogy!” Nincs benne ártó indulat, ő ilyen, önérdekét látja csak, ami a pénz. Remek.

Nincs, ahova visszavágyhatunk, s nincs olyan, ami vonzó, aminek a jövőben örülni lehetne.

Akiről tudjuk itt, hogy benne mindnyájuk közül a leggazdagabb élet munkált, az a lejárt emberélet-idejű Firsz Szacsvay László alakításában.

A jövő, a változás nem ígér semmi jobbat, értelmesebbet, csak azt, hogy ami volt, annak vége, az már nincs.

Csehov „komédiája” nem ajándékoz meg bennünket az optimizmus illatos virágcsokrával. Az igazi színház nem hazudhat.

Józsa Ágnes