Barguzin – Lehullt csillag fénye – Ciróka Bábszínház, Kecskemét

Az évad a Petőfi-évforduló jegyében telik: ízlés és megítélés kérdése, hogy ehhez képest sok vagy kevés tárgyba vágó bemutatót láthattunk-e az elmúlt hónapokban. Nyilvánvalóan dilemmát jelent, hogyan, milyen formában idézhető meg a színpadon Petőfi Sándor, aki írt ugyan – átgondolt rendezői koncepcióval és dramaturgiai munkával ma is játszható – drámát is, de azt azért sejteni lehetett, hogy a Tigris és hiéna reprízei nem fogják elárasztani 
a magyar színpadokat. Voltak az évad során olyan vállalkozások, amelyek epikai műveit (Az apostol, A helység kalapácsa) próbálták színre alkalmazni, de ezeknél talán izgalmasabbak azok a bemutatók, amelyek a költő személyiségével, legendájával, illetve a Petőfi-képpel foglalkoznak.

Madácsi István e. h. és Darvas Emőke (fotó: Ujvári Sándor)

Merthogy Petőfi Sándor nem pusztán minden idők egyik legnagyobb magyar költője, hanem önmagán túlmutató, ikonikus személyiség is; alighanem éppen ezért törvényszerű, hogy a személyiség, kicsit konkrétabban: az életrajzi adatok nemegyszer ellentmondanak a népszerű Petőfi-képnek, vagyis a költőhöz kapcsolódó legendáknak. Ami nem véletlen, hiszen talán Petőfi volt az első klasszikus magyar irodalmi celeb, akinek a köztudatban élő képét nemcsak 
ő maga, hanem a korabeli média (elsősorban Vahot Imre és a Pesti Divatlap) is jelentősen alakította. Ám az utókor is szívesen dajkálta a Petőfi-mítoszokat, hogy aztán időről-időre rombolni próbálja a kialakult Petőfi-képet, paradox módon újabb mítoszokat teremtve. Ennek emlékezetes példája volt a „kazánkirály”, Morvai Ferenc expedíciója. Morvai cáfolni kívánta, hogy a költő a segesvári csatában hunyt el; elmélete szerint hadifogságba került, a szibériai Barguzinba deportálták, s ott élte le további napjait. A nyolcvanas évek végén expedíció indult Barguzinba, s haza is hozták a költő állítólagos földi maradványait, amelyek azonban az MTA vizsgálata szerint egy nő csontjai. Morvaiék ezt az eredményt soha nem ismerték el, s mind a mai napig létezik egy szűk kisebbség, amely esküszik Petőfi szibériai életére, másfelől viszont Barguzin a nagyotmondó blöffök, kényszeres mítoszrombolások és mítoszkeresések szimbólumává is vált.

A Ciróka Bábszínház Fábián Péter által írt és rendezett bemutatójának már a címe sem hagy kétséget arról, hogy az alkotók a legendák nyomába erednek. A történet Barguzinban játszódik, ide utazik dr. Nemmer Csaba régész, hogy fellelje és hazavigye Petőfi maradványait. Találkozik is a leszármazottakkal, akikkel azonban nem mindig olyan könnyű szót érteni, ahogyan azt gondolta. S megelevenedik a 48-as hadifogoly, Zander alakja is (a kiejtés bonyodalmai, ugyebár), amely persze éppúgy a legendák ködéből táplálkozik, mint a mi Petőfi-képünk. A fordulatos történet csattanóját nem árulom el – annyit viszont kiderül ebből, hogy vannak fordulatok és van csattanó is, vagyis a színpadi cselekmények önmagukban is élvezetesek. De még élvezetesebb az, ahogyan Fábián a legendákkal eljátszik; nem csupán a Petőfi-legendákkal, hanem az ázsiai rokonság legendáival, a sámánlegendákkal, babonákkal, s mindebbe egészséges cinizmussal vegyíti napjaink üzlet- és érdekorientált valóságát. Minden karakter ismerős lehet, de mégsem csak tipizált figurák, mindegyiküknek megvan a maga története. Ám a legnagyobb élvezetet (legalábbis számomra) az jelenti, ahogyan Petőfi jelen van a szövegben és az előadásban: nem mitikus és nem is valós személyiségként, hanem költőként, saját sorain keresztül. Igaz, nem maguk a versek hangzanak el, hanem a jól ismert (illetve a kevésbé ismert), eredeti kontextusukból kiragadott sorok feleselnek egymással és számos vendégszöveggel, amelyek között éppúgy megtalálhatók költőtársak (elsősorban Arany János) sorai, mint a közelmúlt slágerszövegei (elsősorban egy másik nemzeti legendáról írt, a maga műfajában szintén ikonikus alkotás, az István, a király citátumai). És ezek a lefegyverző szellemességgel és jó értelemben vett gátlástalansággal újrahasznosított verssorok nemcsak humorosak, vitriolosak, de esetenként meglepő mélységgel szólalnak meg. Ami azt igazolja, hogy Petőfi, a költő sorsától és legendájától függetlenül, a költészetében megmutatkozó zsenialitása által hat mindmáig – így válik maga az előadás is a költészet erejének bizonyítékává.

Lendváczky Zoltán, Fülöp József, Szörényi Júlia és Szekeres Máté (fotó: Ujvári Sándor)

A Ciróka Bábszínház bemutatója alapvetően szöveg- és színészcentrikus produkció; a bábtechnikák közül csupán az árnyjáték jelenik meg benne, klasszikus bábok nem. A látvány mégis színes, a szó szoros értelmében is: Szakács Ferenc díszlete és Horváth Jenny ruhái a képzelet és a mítosz határán teremtik meg Barguzint – közelebb visznek egy elképzelt, színes mesevilághoz, mint a feltételezhető szibériai valósághoz – miközben akarva-akaratlanul is asszociáltatnak az ősi magyar világhoz tapadó mítoszokra, (tév)képzetekre is. Az energikus, játékos, felszabadult atmoszféra megteremtésében fontos szerepe van az élőben játszó zenekarnak (Rozs Tamás, Hegedűs Zoltán, Kuzsella Ákos, Révész Tamás) és természetesen az érezhető játékkedvtől fűtött, színes, lendületes színészi alakításoknak is. A színészek természetesen nem karakteríveket bontanak ki, hanem tipizált figurákat teremtenek, s azután ezeket egyénítik, gazdagítják, mélyítik. A barguzini őslakosokat hol hagyományőrzőknek, hol skanzenlakóknak, hol komédiásoknak nézzük; akárhogy is, a truppban mindenkinek megvan a maga szerepe. Lendváczky Zoltán Urjimja az a típusú vezető, aki lelkesen őrzi ugyan a szép hagyományokat, ám fél szemmel mindig a belőlük húzható haszonra koncentrál, s ennek érdekében bármely kompromisszumra képes. A testvéreit alakító Szekeres Máté és Szörényi Júlia a mítoszba jobban belefeledkezett politikusokat mutatják, akik veszélyessé is válhatnak, amikor nem ismerik fel, hogy az anyagi javakért nekik is kompromisszumot kellene kötniük. Krucsó Júlia Rita kiválóan egyensúlyozik a realisztikus és az ironikus-parodisztikus játékmód határvidékén; elrajzolt sámánasszonyában van valami furcsán félelmetes, ami nem engedi, hogy egyáltalán ne vegyük komolyan. Miként a vendéget, Nemmer Csabát alakító Fülöp József is megmutatja a figura színét és fonákját: a felfedezésvágyat és a pragmatikus cinizmussal kombinált mohó szenzációéhséget. A felidézett barguzini múltat ábrázoló jelenetekben Madácsi István (Zander) és Darvas Emőke (Darima) megkapó természetességgel játsszák el a Petőfi pennájára kívánkozó, nyiladozó érzelmeket , ám az ő történetük sem mentes az iróniától: éppúgy fellelhetők benne az eltérő civilizációk találkozásának játékosan kifordított elemei, mint a klasszikus Petőfi-kép finom fricskázása. A megvalósítás magas színvonala mellett az itt is megnyilvánuló derűs játékosság, a mítoszokkal való szembenézés összetett nézőpontja és a költészet humorba csomagolt apoteózisa emeli a szöveget és az előadást magasan az évfordulós produkciók átlaga fölé.

Urbán Balázs