Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek – József Attila Színház

Iván Karamazovot meglátogatja az ördög. A jelenésből hiányzik a földöntúli. A lázadó angyalnak nincs patája, és kénkőszag sem marad utána. Fáradtság és testi nyavalyák gyötrik a legfőbb urat, akárcsak bármelyikünket. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében a szereplők úgy viaskodnak az égiekkel, akár ha a láthatatlan szomszédaik hiányában azok jogi képviselőivel próbálnának egyezségre jutni az örökké eldönthetetlen kérdésekben. Nem hiányzik az eszmékből a mély meggyőződés, a bizonyosság azonban annál inkább. A kísértő 
a következőket mondja a regényben: „Sátán vagyok, és semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”

Erre a mondatra alapoz a jelenet. Az ördög megjelenése lázálom a delíriumban. Az Iván előtt megjelenő bukott angyal Iván rosszabbik énje. Mindkét szerepet Lábodi Ádám játssza. A jelenetben, ahogy az egész előadás alatt is, látható a színpadon a Karamazov feliratú láda, ahonnan most dörömbölés hallatszik. Isten bennünk van, ahogy az ördög is. Ha nincs Isten, minden határ áthágható, akár súlyos bűn (esetünkben ez az apagyilkosság) is elkövethető. Lábodi hol feláll, hol leül a ládára, de a lélek szaggatott zörömbölése nem akar abbamaradni. A jól eltalált karakteren az egykor magabiztos kételkedő nyomai látszanak. Ivánnak nincs meggyőződése, mert amit lehetett, lerombolt maga körül, az új építéséhez pedig sem ereje, sem hite nincsen. Az átmenet embere ő, aki a nyílt vízen tempózva nem látja a partot. Lábodi játéka nem hagy kétséget afelől, hogy Iván előbb-utóbb öngyilkos lesz.

Lábodi Ádám és Horváth Sebestyén Sándor A Karamazov testvérek előadásában
– József Attila Színház (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Az előadást az adaptáció készítőjeként is jegyző rendező, Hargitai Iván a regény lázálomra emlékeztető jeleneteit írta színpadra. Aljosa (Fekete Gábor) és Iván találkozásakor például úgy tűnik, az előbbi tudja, hogy éjjelente a sátán látogatja testvérét. Hasonló hatású Szmergyakov (Horváth Sebestyén Sándor) és Iván jelenete, amelyből kiderül, hogy ki is az igazi bűnös.

A Karamazov testvérek a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában klipszerű villanásokból áll. A neurotikus jelenetezés mindenesetre felkelti abbéli vágyát a nézőnek, hogy megismerje a folytatást. A történet cserepei Dimitrijnek (Lukács Dániel) a vizsgálóbíró kérdéseire adott válaszaiból rajzolódnak ki. Magyarósi Éva látványtervező színpada rendőrségi fogdára és egy kórház fertőző osztályának szobájára egyaránt hasonlít. A krimisorozatok gyors vágásaira emlékeztető elbeszéléstechnika miatt a színészek néhány vonással jelenítik meg karaktereiket. Az idős Karamazov meggyilkolásának történetében két fontos szereplő nevét hiába keressük a színlapon. Sem az áldozat, sem Zoszima sztarec nem jelenik meg az előadásban. Az előbbi nem is hiányzik, hiszen utalásokból azért megidéződik lelki szemeink előtt a kéjvágyó öreg. Zoszima sztarec megnyugtató, erőt adó bölcsessége azonban hiányzik a történetből, különösen Aljosa karaktere mögül.

Dosztojevszkij torzóban maradt, így sem rövid regénye „epilógusa” lett volna a majdan készülőnek. A Karamazov testvérek így is érzékletes, az izgalmas krimi köntösébe bújtatott körképét adja a kételyeivel viaskodó embernek. Az előadás beteg világba vezet, amelyben az egyébként is egzaltált lelkek mindinkább szétesnek. Hargitai Iván a négy Karamazov testvér személyiségjegyeit közelíti egymáshoz, és ez nem tesz jót az összhatásnak. Példa erre Aljosa, akinek megkérdőjelezhetetlen a belső tartása. 
A regény elbeszélőjének ő a főhőse, aki hibái-val együtt is felette áll a többieknek. Ám az előadásban Aljosa is kap egy idegrohamot, amely nagyon nem illik a szemlélődő, viszonyítási pontot jelentő karakterhez. A különbözőség azért lenne fontos, mert a rémálom csapongása szerint működő előadásban a homogenizálás nem könnyíti a megértésre vágyó publikum dolgát.

Hargitai Iván rendezésének igazi különlegességeként a regény mindvégig háttérbe húzódó narrátorának a szereplőkre vonatkozó találó jellemzései sokatmondóan épülnek a színészek játékába.

A legszebb példa erre Kulcsár Viktória, aki Grúsa szerepében kevéssé izgalmas. A kitartott nő nagyhangú részegsége nem hatol túl mélyre. A regénybeli Grúsa jóval árnyaltabb ennél. A szent kurvából csak az utóbbi látszik. Ám Kátya, Dimitrij másik szerelmének alakítójaként több markáns irány figyelhető meg a színésznő játékában. Az apró villanásokban a dimenziók tisztán, jól elkülöníthetően jelennek meg, ráadásul ezek a lány személyiségének szélsőségeit mutatják. Első jelenetében a tisztalelkű, kétségbeesett Kátya apja megmentésére kér és kap pénzt a legidősebb Karamazov testvértől. 
A bírósági tárgyaláson éppen a féltékenységében hisztérikus Kátya adja meg a kegyelemdöfést Dimitrijnek. Az ítélet után már bűnbánó, megtisztult nőként látogatja meg, hogy a tévesen elítélt férfi tervezett szökésében segédkezzék.

Hargitai adaptációjának másik fontos iránya A Karamazov testvérek más előadásaiban általában meg sem jelenik. Dosztojevszkij világában nincs nagyobb bűn 
a gyerek ellen elkövetettnél. Vélhetően ezért elevenedik meg a színpadon Iljusa (Molnár André Lukács) története. A bántások sorát elszenvedő, az apja Dimitrij által történő megalázásába belebetegedő Iljusa az iskolai osztályában perifériára szorult. Azzal, hogy a zárlatban Aljosa és az addigra elhunyt Iljusa osztálytársa, Kolja (Maszlag Bálint) kéz a kézben állnak, az előadás tetszetős vonalat rajzol(na) fel, hiszen a káosztól a lehetséges harmóniáig vezet bennünket. Ám a főcselekményhez nem tartozó fiú története a regényt nem ismerők számára nehezen követhető a színpadi snittekből. Formátumos rendezői ötletként ugyanez a két gyerekszereplő szépen oldja meg Jézus és az Inkvizítor találkozását a XVI. századi Sevillában játszódó jelenetben.

Szinte lehetetlen lelkileg tisztának maradni egy bűnöktől fertőzött környezetben, de eljutni a megtisztulásig már erőt adhat – szuggerálják belénk az alkotók a szünet nélküli előadásban.

Néhány éve még szóba sem jöhetett volna Dosztojevszkij a József Attila Színházban. Ezt nagyra értékelve is hullámzó színvonalú kísérlet az angyalföldi társulaté, mert sok mindent beáldoz a rendezés a tagadhatatlan lendület oltárán. A szép pillanatok mellett a komplex alapanyagból kissé egyoldalú, néhol nehezen követhető előadás született.

Szekeres Szabolcs