Bíró Bence: magyartenger – Centrál Színház

Bíró Bence bevált receptből főz, amit feltehetően már a régi görögök is ismertek. Végy egy családot (Atreidáék, Labdakidáék, Buddenbrookék, Forsyte-ék, Thibault-ék, Szabó család), kövesd az életüket évtizedeken át, netán csak hozd össze a tagjait valamelyik nemzeti vagy pláne családi ünnepen, locsold meg őket bőven alkohollal és hagyd főni a saját levükben, közben írd le a folyamatot egy, két vagy három felvonásban, netán kötetben.

Ami nagy merészség, félő, hogy ami elkészül, szokványos lesz. Bécsben láttam egyszer egy előadást, noch dazu a Burgtheaterben, az elején hatalmas asztal állt a színpad tán teljes szélességében, fehér abrosszal letakarva, várható volt, hogy valamely drámai csúcsponton le fogják önteni vörösborral. És lőn.

Igaz, elrontani se nagyon lehet, ahogy 
a rántottát sem, amit Kata (Pálfi Kata) süt az előadás végén reggelire, bár kifelejti belőle a sót – a rövid jelenet ezzel együtt színészi bravúrszám. De igazán jól, eredeti módon megcsinálni is nehéz. Bíró Bence nem rontja el a maga főztjét, láthatóan jól ismeri a mesterséget, sőt igencsak nagy érzéke van hozzá, nem véletlenül nyerte el 2019-ben az Örkény István Drámaírói Ösztöndíjat és nem véletlenül kapta meg 2022-ben a Kortárs Magyar Dráma-díjat. A rutinja még mintha hiányozna, de ezt bőven ellensúlyozza a kreativitása, ötletessége, színpadi érzéke s egyáltalán nem utolsósorban humora; meg tud lepni egyéni, erős ízekkel. Alföldi Róbert pedig igazán remekül tálalta, amit Bíró Bence kifőzött… De talán jobb, ha befejezem a mégoly szellemes gasztronómiai párhuzamot, bár még lennének ötleteim.

Azért is juthatott eszembe az ókor, mert Bíró Bence majdnem maradéktalanul betartja a hármas egység – a cselekmény, a hely és az idő egységének – követelményét, amit amúgy nem az ókoriak, hanem a francia és olasz klasszicisták állítottak fel. Igaz, Bírónál cselekmény igazából nincs, nem jutunk el A-ból B-be, epizódok sorát látjuk, amik szomorú körpanorámát adnak ki. E szomorúság alapvetően abból adódik, hogy sejthetően nem változik itt semmi, minden abban a kerékvágásban halad majd tovább, amiben eddig. Csúcspont van, dráma nincs. Esetleg az a dráma, hogy nincs dráma, senki nem döbben rá semmire. Katarzis? Itt?

Az első jelenet játszódik csak máshol, egy autóban az M7-esen. Két fiatalember ül benne, Gábor (Szécsi Bence e. h.) és Örs (Fehér Tibor), az utóbbi vezet. Itt exponálódik, hogy mindketten színészek, s hogy mindketten melegek. Gábor azért viszi magával Örsöt a családi ünnepségre, hogy a barátja érezhesse, felvállalja. Valamennyire. Örs csak azt kéri Gábortól, hogy ha valaki rákérdez, akkor most esetleg ne tagadja le, pláne, hogy a fél család már úgyis tud a kapcsolatukról, „a másik felével meg úgyis beszélgetnek.” „Tévedés. Nem beszélgetnek.” Itt szólal meg az alaphangnem. Az idézett mondat egyfelől poén, másrészt tragikus megállapítás. Ez 
a jelenet nyugodtan elhagyható lett volna, hisz ezek az információk pillanatok alatt kiderülhetnek a nyaralóban is. Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a szerzőnek egyelőre hiányzik a rutinja. Ráadásul ebben a jelenetben még benne van az a megoldás, hogy 
a szereplők egyes szám első személyben reflektálnak a maguk és a másik cselekedeteire, netán ismertetik állásfoglalásaikat. „Örsöt kitagadta a családja – mondja például Gábor. – Akik erdélyiek. Gábor számára Örs családja az élő bizonyíték arra, hogy az erdélyiek annyira az autonómiáért folyó harccal […] vannak elfoglalva, hogy képtelenek elfogadóak lenni bármilyen más kisebbséggel szemben.” Ami nettó hülyeség. Ez az, amit nem várnánk Gábortól. Ahogy Örstől se a románellenességet, ami később részegen kibukik belőle.

Hibának érzem, hogy ez a tetteink, a szavaink és a valódi gondolataink, érzéseink közti folyamatos diszkrepanciát, divergálást remekül mutató megoldás hamar eltűnik. Bíró Bence nagyvonalúan és némi öniróniával látszik írni a Szerzői megjegyzésekben (köszönöm neki, hogy elküldte a művet): „A drámaszövegben olykor narrációkat helyezek el. A mindenkori rendezőre van bízva, melyik szereplő szájából hangzanak el, ha egyáltalán.” Alföldi Róbert nyugodtan elhagyhatta volna őket, ha úgyis eltűnnek. Vagy erősíthették volna ezt a szálat.

Bizonyos családtagok tényleg nem beszélgetnek egymással. Patrícia (Balsai Móni) rögtön a második jelenetben panaszkodik is Katának Dórára, az öccse feleségére (Földes Eszter): „Ott lakunk egymás mellett és szerinted megkérdezték, hogy lehozzanak…” Amit egyébként Kata azonnal magára vesz: „Hozzánk tényleg nem fértél volna be…” És az se mindig jó, ha beszélgetnek. Dóra amúgy igen kelletlenül jött le. Amikor Péter, a férje (Rada Bálint) engedékenyen azt mondja neki, hogy „Addig maradunk, amíg jól érezzük magunkat”, az alaphangnemben így replikázik: „Akkor én már itt sem vagyok.”

Mindenki panaszkodik mindenkinek mindenkire.

Bellum omnium contra omnes, hogy művelten Hobbes-ra utaljak, ez a bellum itt a folyamatos létezési mód, ha nem is háború, csak acsarkodás, fúrás, kötözködés, célozgatás, cikizés, hánytorgatás, elég az. (Hogy van a cikizés latinul?) Senki sem felnőtt, viszont mindenki frusztrált, sértett, zavaros és nagyon határozott.

Ha már az első jelenetről esett szó, egy apró rendezői hanyagságot is szóvá kell tennem. 
A színpad hátsó falán, mintegy a kocsi ablakán át látjuk az elsuhanó M7-est, ami kétségtelenül látványos megoldás. Amikor Örs megáll, a kép is megáll. És rajta az összes jármű. Azaz nem Örs fékez le, hanem a film. Ha már ezt találták ki, megcsinálhatták volna rendesen. De ez tényleg apróság.

Az ókor a bacchanália miatt is eszünkbe juthat. A szereplők – a férfiak – nem is bort isznak, hanem pálinkát, ami elképesztő indulatokat hoz ki belőlük. Péter megüti Dórát (Mackó lekever néhányat Nyuszinak), aztán nekimegy Gábornak, Gyuri (Schmied Zoltán) elkapja Pétert. Egy másik jelenetben még az apját is megütné… Ezek az indulatok természetesen ott élnek és munkálnak bennük folyamatosan, csak általában viselkednek. Többé-kevésbé.

A család a szülők (nagyszülők), Erzsébet és István (Papp János) ötvenedik házassági évfordulójára és legidősebb fiuk, Gyuri (50 éves) születésnapjára gyűlik össze: a három testvéren, Gyurin, Patrícián (47) és Péteren (40) kívül itt van Gyuri felesége, Kata – ő süti a rántottát –, és Péteré, Dóra – ők hozzák nyolc hónapos csecsemőjüket, azaz a dédunokát is. Befut Gyuri és Kata fia is, Gábor, a barátjával, Örssel, s megérkezik Svájcból az egyik ünnepelt, a (déd)nagymama testvére, Ibolya (Szabó Éva). Négy generáció, bár a negyedik képviselője még csak gőgicsél... Övé a jövő.Átjön a szomszéd is, a szintén meleg Andor (Ódor Kristóf), aki annak idején elcsábította Gábort. Erzsébetet nem látjuk. Az is a szerző drámai érzékét mutatja, hogy őt nem lépteti színpadra. (Vajon milyen lehet?)

A „Szerzői megjegyzések” szerint a „kétezres években” vagyunk, de a színpadi szöveg 
a mára, napjainkra utal, elhangzik például egy friss utalás a tanárok sztrájkjára. (Vagy ez egy régebbi sztrájk?)

A helyszín egy felújítva is szomorú balatoni nyaraló (díszlet: Alföldi Róbert, jelmez: Kálmán Eszter), de tulajdonképp lehetnénk bárhol másutt, akár Budapest valamelyik külső kerületében is, netán a fővároshoz közel, Pesterzsébeten, Rákoscsabán, Remeteszőlősön. Vagy nem? A Balaton azért egyrészt mitikus helyszín, a magyar tenger, mely kifejezés büszke, sőt nagyzoló és önironikus hangsúllyal egyaránt ejthető. Lám, nekünk is van tengerünk, kicsi is, sárga is, de a miénk! Avagy: lám, nekünk csak ez jutott! A Balaton valahogy úgy viszonylik a valódi tengerhez, mint a darabbeli élet az élethez. Mégis ez volt álmaink álma, két hét a Balatonnál, netán egy kis ház, közel a parthoz… Ma is fontos hely. Nem véletlen, hogy mára – ez a másrészt – teljesen elneresedett, a NER rátette, belelógatja a kezét, hajtson már valami kis hasznot ez is, mielőtt teljesen kiapadna. Erről itt nem esik szó; Bíró Bence jó ízléssel tartózkodik az aktuálpolitizálástól, még arra a bravúrra is képes, hogy egyetlen politikus nevét sem írja le, pedig valójában elképzelhetetlen, hogy ha egy család hosszú órákra összejön, ne hangozzon el néhány rendkívül fontos név (amikre pár év múlva már senki sem fog emlékezni).

A nyaraló az idős nagyszülőké, Istváné és Erzsébeté, akik valamikor (senki nem emlékszik pontosan, mikor) megvették vagy felépítették a házacskát. Olyan, amilyen. Ezt bírták összehozni egy élet munkájával, meg persze a családot. Árnyékot vet az ünnepre, hogy Erzsébetet épp ezen a reggelen kellett bevinni a kórházba. Ez mindenkit frusztrál, hisz akár meg is halhat. A lánya, Patrícia például ezt mondja a sógornőjének: „Nem tudom, Kata, miért vagy olyan biztos benne, hogy jobban lesz. Én azért aggódom nagyon.” De igazából olyan nagyon senki sem aggódik, ő sem, a tragikus variáns bekövetkezésének szomorú lehetősége, amivel számolnak, inkább a haszonlesést hozza ki belőlük. Dórából mindenképp. Ártatlan arccal meg is kérdezi Patríciától: „Te elhiszed, hogy az Erzsi néni erre a nőre akarja íratni ezt a házat?” Mármint Katára. Holott a három gyerekére kéne hagynia. Legalábbis Dóra szerint. Lehet, hogy igaz. Kata viszont egy másik jelenetben kijelenti, hogy neki nem kell a ház, legyen a fiuké. És Patríciától sem távoli, hogy aggodalma ellenére véleményt nyilvánítson: „Nekem van a legnagyobb szükségem rá” – közli Gáborral.

Igazából csak István aggódik, Erzsébet férje, az apa és nagyapa, aki valójában már nincs kapcsolatban a családjával és a világgal, a múltban él. A Táncdalfesztiválra emlékszik a hatvanas évekből, meg A Tenkes kapitányára, de arra már nem, ki játszotta. Ül egy tolószékben, nézi a tévét, de nem nagyon tudja, mit lát, olykor pedig hosszú pillanatokra elborul az elméje. (Egyszer mi is összefüggő szöveget hallunk a készülékből: 
„A család egy igazi keresztény, nemzeti érték.” Nagy ötlet, hogy Alföldi hangján.) István például váratlanul követelőzni kezd: „Vigyetek az Erzsihez!” Nyomatékul hozzáteszi: „El akarok menni innen. Nem bírom itt, bazdmeg.” De nem viszik, inkább a kezébe adják, kivételesen, az unokáját, aki viszont azonnal abbahagyja a sírást, sőt a szöveg szerint „rámosolyog és nevet”, bár ezt még Alföldi sem tudja láttatni. Ha megkérdezik, hogy van, nem kertel, azt feleli: „Szarul.” Legfeljebb pontosít: „Minden érzékszervem romlik. Csak az erkölcsöm javul. […] Csak ülök itt és várom, hogy felforduljak.” Ezt senki nem veszi komolyan, pedig komolyan mondja. Azt is, amit Péternek vág oda: „Soha nem szeretted anyádat. Te se. Egyikőtök se szerette. Ő mindenét nektek adta. Ti mindig mindent csak elvettetek. És nem én tehetek róla.” Ő legalábbis így gondolja. Hogy igaz-e, nem tudhatjuk. Azt sem tudjuk meg, milyen szülők voltak. István mindenesetre leszámolt az életével, nincsenek tervei és nincsenek illúziói. Egyedül ő őszinte: „Valaha két dolgot akartam az élettől: körbeutazni a világot, és minden országban megbaszni egy nőt. Ehhez képest Bécsig jutottam. Gorenjéért.” De ez már a múlt, már ez is a múlt. Most csak Erzsi van, őt várja, Erzsi húgát is összetéveszti vele. A darabban és az előadásban végig a tragikomikus hangnem az erős, de akad egy megható és szép jelenet, amiben a líra dominál. Ibolya egy családi szokást felidézve a családtagok jelenlétében beleönt a Balatonba egy kiló sót, közben elmond egy verset. Aztán a teraszról kiabálás hallatszik, mindenki megkönnyebbülten elindul a hang irányába. Ibolya és István ketten maradnak és megismétlik a régi költő, Garay János szavait: „Megteremté Isten / A kerek világot, / Közepébe tette / Szép Magyarországot…” Ez megható; megható azért is, mert két nagyszerű idős színészt látunk, Szabó Évát és Papp Jánost, akik, lám, még a színpadon vannak, legyenek is sokáig.

(fotó: Horváth Judit)

Az is megható, sőt megrendítő pillanat, amikor István, tudomásul véve Gábor és Örs kapcsolatát, csak ennyit mond Örsnek: „Nagyon vigyázz a kisunokámra.”

A baj csak az, hogy ez a Magyarország hiába szép. Nem tudunk mit kezdeni vele. A legtöbben olyanok vagyunk, mint Dóra vagy Péter. Esetleg mint Kata vagy Gyuri. Vagy akár Gábor és Örs, akiktől pedig nem ezt várnánk. Kényszerpályákon mozognak, tele téveszmékkel, előítéletekkel, engedelmesen belehajtva a fejüket valamilyen igába, miközben felvilágosult értelmiségieknek, gondolkodó embereknek hiszik magukat.

Képtelenek például elfogadni – Istvánon kívül – a szexuális másságot. Gyuri most – nehezen – tartja magát, összetegeződik Örssel, de egy éve még ilyen sms-t küldött neki: „Mit csináltál a fiammal? Megöllek, te mocskos buzi. Egyszer lássalak meg és elvágom a torkodat.” Péter azonban nem moderálja magát, részegen odavágja Gábornak: „Milyen egy deviáns undorító patkány vagy te!” A testvérek közül Patrícia a legszerencsétlenebb, alakjának tragikus dimenziói vannak, amiket Balsai Móni érzékeltet is: egyedül él, pénze sincs, Péter segíti anyagilag, de így sem tud kijönni, ezért egy pornóoldalon hirdeti magát, amin Péter már fel is fedezte, persze nem magától: egy kollégája mutatta neki.

Dórától és Pétertől se várnánk, hogy olyanok, amilyenek. Hisz tanárok, a jövő nemzedékek nevelői! Egyetemet, főiskolát végzett emberek! Dóra szerint a gyereküknek nem jó, ha találkozik Péter családjával. „Apád egy őrült, a bátyád egy alkoholista, a nővéredet meg eszi a sárga irigység.” Ezt Péter vitatja, de abban már teljesen egyetértenek, hogy pillanatnyilag szó sem lehet Réka megkereszteléséről. „Az egyház mostanában kicsit el van tévedve szerintem – fejtegeti öntudatosan Dóra. – Illetve szerintünk. […] A múlt hónapban templomot kellett váltanunk. Volt egy pálfordulása a papunknak. Állítólag isten végre felnyitotta a szemét és arról beszélt, hogy minden ember a felebarátunk, ami természetesen így is van, csak nem értem, miért kell direkte hangsúlyozni, hogy függetlenül a vallási, szexuális vagy faji hovatartozástól. Őrület. Érted. Amiket meg a pápa mond, az kész röhej.”

Pálfi Kata, Balsai Móni, Földes Eszter és Papp János (fotó: Horváth Judit)

Egyetértenek abban is, hogy a cigányokat nem lehet integrálni: „Egyszerűen képtelenek együtt élni másokkal.” Illetve ezt nem is Péterék mondják, hanem Gyuri, aki építési vállalkozó s inkább fizeti a drága magyar munkást, de cigányokkal nem dolgozik. Péter azt mondja, tapasztalatból, hogy „az iskola már nem tehet ezekkel semmit”, Dóra pedig kontrázik: „Az nem megy, hogy te csak adod, adod, ő meg nem csinál semmit. Elvenni azt igen, de megdolgozni valamiért, azt már nem.” Vagy Péter kontrázik? „Ehhez vannak hozzászokva. Mert kapják a segélyeket. Azért is csinálnak annyi gyereket.” Kata egyetértése jeléül még Esterházyt is idézi: „Egy bizonyos szint alatt nem mehetünk bizonyos szint fölé.” Pontatlanul persze, de az is szép, hogy egyáltalán. Már ha tudja, kit idéz. Amúgy pedig teljesen igaza van. Dóra szintje például a sorozatok szintje, nem véletlenül ájul el Örstől, aki Hámori Márkot játssza egy szappanoperában (Földes Eszter remekel ebben a jelenetben): „A barátnőd nagyon szerencsés lehet. Biztos van barátnőd. Ki a barátnőd? Nekem elmondhatod. Nem fogom kiposztolni. Ki a barátnőd?” Ez a szintje, és nem mehet fölé. Igaz, nem is akar. Nem gondolja, hogy ez lent van. Azt is elhiszi, amit Péter (nem Esterházy) mond arról, hogy vigyázni kell a szavainkkal: „Lehallgatják a beszélgetéseinket. … A mobilodon keresztül. … A Facebook meg a Google használja a telefonod mikrofonját. Akkor is, ha ki van kapcsolva.” És demonstratív kísérletbe fog: „Úgy szeretnék kipróbálni a halaimnak valami új haleledelt. Hal-e-le-delt.” Nevetséges és félelmetes.

Ahogy magyarok ők ketten, Péter és Dóra, az inkább csak félelmetes. Péter büszke arra, hogy magyar, hogy egy ezeréves országba született. „Én nektek nem fogom tudni soha elmagyarázni – vágja oda öntudatosan a kétségtelenül meleg, és ami még rosszabb, liberális (vagy itt annak tűnő) Örsnek –, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység, mert alkalmatlanok vagytok arra, hogy befogadjátok, amit gondolok.” Színházba nem jár, majd akkor fog, ha Trianonról csinálnak darabot. (Jelzem, csináltak, többet is. Neki feltehetően az tetszett volna, amit Koltay Gábor írt és rendezett is Békéscsabán. Lehet, hogy remekmű, nem láttam.)

Az előtérben Schmied Zoltán és Rada Bálint (fotó: Horváth Judit)

A cigányozás ellen csak Gábor és Patrícia tiltakozik. Igaz, Pati nemrég még azt írta ki a Facebookra, hogy ott dögöljön meg az összes cigány, ahol van, de ez érthető, épp akkor kirabolták az anyját. Most viszont egy cigány kislányt készül örökbe fogadni, Dzsesszikát, ami viszont Katának sok: „Én mindig mindenben támogatlak. De egy hároméves gyerek, ki tudja, honnan…” Ugyanez a mondat hangzik el aztán később Patrícia szájából, amikor Gábor bevallja neki, hogy ők is szeretnének egy gyereket Örssel: „Én mindig mindenben támogatlak. … De egy gyereknek anyára és apára van szüksége.”

A hétköznapi rasszizmus a szomszéd szavaiban is ott van, nem teszi toleránssá a melegsége. Nemrég jött meg Londonból, ahol „egészen egyszerűen megszűnt a közbiztonság. Minden nap megkéselnek valakit. És ugye nem kérdés, hogy kiket késelnek meg és ugye az sem kérdés, hogy kik késelnek.” Ezt látta a saját szemével.

Külön színfolt a Svájcban élő, mindig nyugodt és derűs Ibolya. Neki nem annyira előítéletei vannak, mint inkább téveszméi. Egy huszonnégy éves Down-szindrómás fiú szüleinek például elmagyarázza, hogy „…a gyermekkor az ember legszebb időszaka. És még valahol örülhetnek is annak, hogy a fiuk megragadt ezen a szinten. Isten áldása értelmi fogyatékosnak lenni. Egyesek tudják pozitívan nézni a dolgokat, mások nem.” Hát ő tudja. Bár abban a zavaros fejtegetésben talán van valami, ami a magyarokról szól: „Ez a kultúra ilyen. Megöli, felfalja saját gyermekeit. Ha Szent Istvánnak, meg Széchenyinek nem sikerült, majd pont nekünk fog?” Ady azért szebben mondta: „Ki magyar földön nagy sorsra vágyik, / Lalla, lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig” (Ének a porban). És azért nem ez volt az utolsó szava az ügyben.

*

Külön betétnek tűnik a darabban és az előadásban a művészetről, a színházról szóló rész, Gábor és Örs vitája, amiben talán Alföldi dilemmái is ott rejlenek. Gábor félti Örsöt egy amerikai szerződéstől: „Ha oda bekerülsz, neked véged van. […] Mindig azt mondtad, hogy kísérletezni akarsz. Új színházat csinálni. Mi lett az álmaiddal? Tessék, bazdmeg, sorozatsztár vagy.” Az a hitvallása, hogy „A nézőket ízekre kell szedni, meg kell rázni, aztán újra össze kell rakni.” Alföldi 
a nagyobb nyomaték kedvéért szegény Szécsi Bencével meg is tépet egy nézőt, akitől aztán Örs, Fehér Tibor kér bocsánatot, majd válaszol a barátjának: „Te csak provokálni akarsz. De provokálni nem azt jelenti, hogy szarral dobálod őket. Provokálni azt jelenti, előbeszélni. […] Feldobsz egy gondolatot, amire a néző fejében születik egy másik.” Jól össze is vesznek, később persze kibékülnek, de itt magukra hagyhatjuk őket. Alföldi előadása mindenesetre most ilyen „előbeszélős”. Emlékezhetünk provokatívabb rendezésére is, például A vágyra – Franz Xaver Kroetz darabját a Tesla Laborban láthattuk 2019. december 21-től – ma már Tesla sincs. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ízekre szedjenek, de csak provokáljanak nyugodtan, ezért megyek oda. És persze szórakoztassanak is, nevettessenek,hassanak meg… Sokat megélt nézőként azt hiszem, ez egy szolidan provokáló előadás, de ez a kiváló szövegnek és a kiváló rendezésnek csak egyik összetevője. A színészeknek is szinte mindegyike remekül érzi a stílust, csak Rada Bálint és Ódor Kristóf figuráit, Pétert és Andort éreztem kissé egysíkúnak, tán a színészek leegyszerűsítő játékától.

Zárásként a militáns természetű kerti törpékről kellene szólni még, akik a szöveg szerint fegyvert is ragadnak, ha kell. Nem tudom, Bíró Bence miként képzelte az életre keltésüket, Alföldi mindenesetre erősen korlátozta a jelenlétüket. Igazából nincs rájuk szükség, kristálytiszta minden így is. Ennek jegyében lepődünk meg, amikor Kata így csitítja az elborult agyú, részeg verekedőket, köztük a férjét, akitől válni akar: „Ne csináljátok már! Csak mi vagyunk egymásnak. Mi vagyunk a család. […] Ha még mi is bántjuk egymást, mit várunk másoktól? Csak egymásra számíthatunk!”

Vajon ő elhiszi?

1. MAGYARI IMRE